Reszkessetek, jövök!

Hát itt a vége a békés babakorszaknak... Tudtuk, hogy nem sokáig tart már a békés, idilli állapot, amikor is gyermekünk szépen, békében létezik, és EGY helyben van. Megvolt ennek is a szépsége, de hát milyen jó, hogy fejlődik, gyarapszik ez a kicsilány... És mi szép lassan hozzászoktunk, hogy többen vagyunk, ő is teljesen közénk tartozik. Először szép észrevétlenül, szerényen, aztán hirtelen most meg itt van egy gyerek, aki egyre többször akar, aki odakúszik, ahol mi vagyunk, aki bűbájosan irányítgatja a testvéreit és mindent elkövet, hogy vele játszanak, vagy a járókába valaki bemásszon mellé szórakoztatásul...

Újrakezdődik a korszak, amikor mindent fel kell szedni a földről, mert Bertuska legfőbb eledele a szemét, a fecnik, a blokkok, a kislegók, a szögek és az üveggolyók. Legutóbb az Új ember nyálasra csócsált darabjai volt kénytelen kihányni, mert máshogy nem tudtam kiszedni belőle, mikor már levegőért kapkodott... Hát szép is a világ felfedezése...

Enni meg végtelenül sokat eszik, a 3 decis bögre néhány perc alatt üres lesz, akármit is trutymákolok össze neki, ugyan nem látszik mindez rajta, nem is értem, hova tűnik el benne ez a sok kaja.

Két foga van, gyönyörű mosolya és rengeteg türelme. Muszáj neki.
Hát ilyen a mi kis kommandósunk:

Közeleg...

Őrült tempóban peregnek a várakozás napjai. Még akkor is, ha a legfőbb elhatározásunk az volt, hogy lassítunk. Kicsit ráérősebben együtt vagyunk, a gyerekekre több minőségi időt szánunk, egyáltalán a lelkünk utoléri a testünket. Hogy karácsonykor megtestesülhessen a Titok.

És tényleg olyan örömteli a lényegre figyelni, napról napra húzogatják az adventi naptárjukból a napi közös programot és várják, hogy a rutinon túl kicsit több is beleférjen a napokba. A korábbi évek adventi csokis-ablakos naptáraiból okulva, most meg sem próbáltuk ezt a verziót, hiszen valahogy nem fér a fejükbe, hogy nem az a lényeg, hogy addig rázzuk, míg a műanyag és a papír találkozásánál ki nem hullik az összes nap csokimennyisége... Most babazoknikból kreatívkodtam nekik adventi naptárat, az előszobában van felfüggesztve és csak mi érjük el... s a meglepetések mellé minden napra közös programot rejtegetnek a zoknik, kézműves, bábozás, diafilm, társas, akadályverseny, közös éneklés és miegymás, ami a 24 óráinkba belefér.

Aztán sokakat hívtunk vendégségbe, kicsit a kapcsolataink időszaka is ez az advent, ráérős beszélgetésekkel, őszinte egymásra csodálkozással. A gyerekek túlságosan is élvezik a nagy jövést-menést, a normálisnál is sokszor őrültebbek, mindenki mindent elkövet, hogy ő legyen a legérdekesebb, legfeltűnőbb, ki az érmeit mutogatja, ki szemtelenkedik, ki bunyózik, ki az asztal tetején táncol... Értem én persze őket, de azért ez kevés vigasz, mikor ég közben a fejünk, hogy igen, ennyit ért az elmúlt 3-5-7-9 év nevelése. Persze mindenki megjegyzi, hogy milyen jópofa, eleven gyerekek. Hát igen elevenek, így is lehet fogalmazni.

Egyébként meg tök normálisak is tudnak lenni, lelkesek, keresik a jót, néha teljesen önzetlenek, csak úgy maguktól, a hajnali misékhez pedig 5-kor kipattannak az ágyból és mennek apával rendületlenül. Mármint a nagyok. Idén megint lisztet gyűjtünk a jócselekedetekért, és abból lesz a karácsonyi torta Jézusnak, s komolyan veszik, esti imánál számolgatják, ki mi tett, hol lépett túl önmagán, és gyűlik a liszt. S remélem a fény is a szívükben.

Hát így várakozunk mi. Elevenen, meg-megújuló lélekkel.

Mátrai hegyek-völgyek...

El kellett telnie néhány napnak, hogy szépnek lássam a mátrai őszi pihenésünket, akarom mondani kimozdulásunkat. Mert benne lenni sokszor kőkemény volt, és még az a gondolat sem segített, hogy hány ember vágyik erre: erdő mélyén szabadság, szerető családdal körülvéve...

Pedig régóta vártam nagyon ezt az őszi Mátrát, tavasszal megpályáztuk az Erzsébet-programban, kinéztük, lefoglaltuk, gyerekeket edzettük, gyalogoltattuk, hogy majd itt végre 5 napon keresztül kirándulhassunk, kiélvezve a családi lét küzdelmes örömeit. A gyönyörű őszi idő valahogy nem akart minket kivárni odafent. Szakadó esőben indultunk, s ez a hegyekben csak egyre barátságtalanabb lett. Fülöp aztán első éjszaka rögtön hányással indított, amit csak fokozott a következő nap is zuhogó eső, s a négy fal közé zárt gyerekek őrülete. Majdhogynem feladtam. Azért törjük magunkat, hogy nézzük, ahogy megnyúzzák egymást, és azt hallgassuk, hogy kinek miért pont az a rossz, amit épp csinálunk?

Persze éreztem, hogy lépni kell, szeretni őket, s eljutni valahogy az örömig... Ezen csak kicsit segített, hogy harmadnap már nem az eső, hanem a hó szakadt folyamatosan a nyakunkba. Erről nem volt szó. Még ki is nevettem Csabit, hogy minek teszi be a hóláncot... Neki lett igaza. És arra is rá kellett jönnöm, hogy ez a végtelenül sok ruhadarab logisztikája, ami egy fél órás havas sétához szükséges hetünknek, meghaladja az idegrendszerem ingerküszöbét.

Aztán belül váltottam. Mert tényleg rajtunk múlik, hogy ez a nagycsaládos-kisgyerekes-idegtépő-boldogító állapot ránk borulva megfojt, vagy alánk simulva megtart. És Csabival összekapaszkodva gyűjtögetni kezdtük a hálatelt pillanatokat, mint értékes morzsákat a hó alatt.
Öröm volt, ahogy végül csak kisütött a nap, és szürreális szépségbe vonta a fákat, amelyek még hirtelen zavarukban a leveleiket is elfelejtették lehullatni, s rögtön havat kaptak a nyakukba. S a váratlanul jött télben a hólepelre hullatták a színes forgatagot.
És öröm volt, ahogy gyalogoltak a gyerekek, persze nem mindig önként és dalolva, és csak feljutottunk a saját lábunkon Kékesre, s ráadás ajándék volt, hogy egy baráti családdal találkozva hatalmasat szánkózhattak is a gyerekek.
És öröm volt bejárni a Felső-Mátrát, eldugott falvakat, kilátókat, s szedni a lábunkat, hogy előbb hazaérjünk, mint ahogy a nap lemegy (na nem mindig sikerült)...
És öröm volt, ahogy a nagy hóban egész este áramszünet volt, és gyertyafénynél vacsoráztunk, társasoztunk, s a sötétség uralma alatt kénytelenek voltunk megbékélni egymással, és Csabika egyetlen lámpájánál bújtunk össze mindannyian. És micsoda öröm volt, hogy kényszerűségből este 8-kor már aludni mentünk...
És öröm volt látni a nagy hócsatákat, az önmagukat leküzdő és boldogan célba érő gyerekeinket, s a kabátom alatt szuszogó Bertát. Öröm volt azt is hallgatni, ahogy Anka elszánt Homéroszként adta elő végtelenül hömpölygő történeteit, általa költött dalait nemlétező emberekről, állatokról, megtörtént és meg nem történt eseményekről.
És öröm volt egy-egy gyereket kiragadni a "tömegből", és csak rá figyelni, beszélgetni, társasozni.
És az meg ráadás öröm volt, hogy a hányós vírus csak a hazafelé úton ütötte fel újra a fejét, s a nagyok már csak itthon kerültek sorra...

Szóval szép volt ez, csak el kellett engednem a saját elképzeléseimet. Valahogy még szabadabbnak kell lennem a körülményektől, s csak szeretni és jelen lenni. Van még mit tanulnom. Köszönöm Istenem, hogy tanítasz...

Októberi hóember

Tél vagy ősz?

Hátamon a zsákom, zsákomban a ... Berta

Túra...

Ha ősz, akkor kirándulás... Minden mennyiségben, vagyis legalább minden hétvégén. Családilag, közösséggel, hittanosokkal, teljesítménytúrázókkal, Börzsönyben, Pilisben, Gerecsében, mindegy, lényeg, hogy mentünk. Hol lelkesebbek voltak a gyerekek (főleg, ha más gyerekekkel tekereghettek, vagy barlang mélyére mászhattak, vagy almalé várt az ellenőrző ponton), hol kevésbé (hegymenetben, alvásidőben nem nagyon akart mozogni a lábuk...) De az őszi erdő varázsa, a célbaérés öröme, a vonaton  kurjongató gyerekeink lelkesedése, a terülj-terülj asztalkám egy-egy tisztáson, az órákon át tartó beszélgetések, éneklések, viccmesélések, találóskérdések, hóláncozások (Fülöp váltig állítja, hogy az hólánc, és nem szólánc), és Anka fergeteges beköpései, na ezek így együtt felejthetetlenek.

Legutóbb október 23. tiszteletére szervezett emléktúrára mentünk mindannyian, Szomorra. Mert hát az ünnep az ünnep. Volt 10, 23 és 56 km-es táv, szimbolikus módon megjelenítve a forradalmi naptárat. Szerencsére Marci is jött, így a nagyok nekivághattak a 23 km-es távnak, mi a három kicsivel a 10 km-t céloztuk be.

Azt hiszem, mindent elmond a tempónkról, hogy nagyjából egyszerre értünk be  a célba mindannyian. Mert hát azért ne idillizáljuk túl a dolgokat, Anka mégiscsak három éves, a lábai rövidek, a teste nehéz, az akarata még igencsak ingadozó, s őt hót nem érdekli, hogy célba is kéne valamikor érni. Egyet előre, kettőt hátra stílusban kirándul, ami a szülő számára igencsak fárasztó. Mert hát szép dolog az a csiga ott, meg gyűjtsük össze azt a ritkaságszámba menő 10 centis gallyat, de azért haladjunk már. S ha Anka hisztizni kezd 10 méterrel az indulás után (s 9990 méterrel a cél előtt), Fülöp is azonnal együttérez vele... így hát nem volt ritka látvány az úton élettelenül fekvő gyermek, (váltig állította hol egyik, hol másik, hogy ő bizony meghalt), vagy a torkaszakadtából tiltakozó, de menni nem akaró aprónép. Még szerencse, hogy Berta azt hiszi, hogy a kirándulás arra való, hogy kipihenje a hátamon a hétköznapok fáradalmait... Őt ébren az erdő még nem nagyon látta...

Na de a lényeg, hogy így is megtettük  a távot, latba vetve minden pedagógiai érzékünket. Csabi végigmesélte az összes mesehős kalandját, végigemlékeztük velük az elmúlt év minden eseményét és annak minden részletét és elénekeltük, énekeltettük a valaha hallott összes gyerekdalt. S közben éreztük (na jó, nem mindig), hogy ez így van rendjén. Igy lesznek ők is, mi is emberek. A célban aztán boldogan tömték magukba a zsíroskenyereket, s az esti imában lelkesen hálát adtak Jézusnak, hogy jó volt a kirándulás.
Hát jó is az...

Anka művészfotója apáról és Fülöpről, felfelé a hegyre:

A csúcson, alattunk a köd:

Anka próbálja újjáéleszteni Fülöpöt:

Ízek, illatok

Olyan rég írtam, hogy nem is nagyon jönnek a szavak... De minden pillanattal gazdagodunk, s ha nincs megörökítve, nehéz utána mibe kapaszkodni...
Szóval Boti így számolt be a hosszúhétvégéről az iskolában: voltunk focikupán, hajnali úszáson, Balatonon vonattal, 23 km-es túrán és ültettünk málnát. Gyermeki szemmel ennyi a lényeg.
Végülis tényleg sok minden belefért ebbe a négy napba, ami valljuk be, nem rossz találmány. S bár igen erős volt a kísértés, hogy otthon is legyünk, s kicsit rendezzük káoszba hajló környezetünket, de azt másnap úgyis újra kell kezdeni, így inkább a minőségi idős együttléteket választottuk.
Mindennél jobban vágytam most megragadni egy-egy pillanat ízét: Bertával ráérősen szurkolni Botinak a focimeccsein, kiülni kávézni Csabival a még meleg őszi napsütésbe, ültetni, kapálni, rendezgetni a még lüktető növényeket, Fülöppel a kiszáradt Balaton homoksávjain cuppogni, a parton kocogni, leizzadni, sirályokat hallgatni, a kálváriadombon kimászni a tejszerű ködből, s a hegytetőről látni a Napot, gyalogolni sok-sok kilométert, s tanítgatni ezeket a drágákat, hogyan győzzék le magukat, este pedig az ajándékba kapott málnabokrokat ültetni a reflektor fényénél, ez mind megtörtént ezen a hétvégén. A konkrét történések nem is számítanak annyira, csak ez a néhány pillanat, ami lökést ad a hétköznapokhoz.

Leszűrve

A jópélda ragadós. Csabi minden gyümölcsöt megeszik ,kivéve, ha az a gyümölcslevesben van. így ő mindig szűrővel kapja.

A minap Fülöp így szól a gulyáslevesnél: "Anya, én leszűrve kérem!"
"?"
"Csabi is úgy szokta kérni a levest"...

Buli van

Sokáig nem szerveztünk zsúrokat. Talán nem éreztem magam elég kreatívnak, ötletesnek, energiadúsnak, vagy csak előre megsejtettem, mi is vár ránk, ha belevágunk?!
Tavaly elkezdtük, így többet nincs megállás. Szép műfaj ez a közösségi szülinapozás, de már értem, miért nem vállalkoztunk erre korábban.

Szóval Csabi már egy hónapja 9 éves, de hát addig nem lehet igazán 9 éves az ember, amíg a saját barátai meg nem ünneplik ezt vele együtt. Mivel a nyár kicsit túlzsúfolódott, megvártuk a zsúrral a nyugalmas, ráérős, kipihent tanévkezdést.. Ha-ha. így ma egy évnyitó óvodás szentmise, majd 100 kilónyi almaszedés után délután vendégül hívtunk 15 osztálytársat. Volt minden, jó kis kerettörténet, játékok, vetélkedők, tánc, s hát igazán ki kellett tennünk magunkért, hogy a fiúkat levarázsoljuk a cseresznyefa tetejéről, s meggyőzzük őket, hogy van élet a trambulinon túl is, s a közösségépítés nem csak a közös bunyóból áll. Azt hiszem, egész jól sikerült. Örültek, lelkesedetk, mondjuk az érthetetlen számomra (pedig edzve vagyok), hogy ezt miért nem lehet néhány decibellel halkabban...(Konkrétan a CD-t nem hallottuk maximális hangerőn...) Az arányok javultak a tavalyihoz képest, mert Csabi idén már hajlott rá, hogy több lányt is meghívjon, így nem tömény vadulás volt a három óra. Drága férjem végtelen türelemmel és határozottsággal levezényelte a kitalált játékokat, és igazán társ volt mindenben.

És kiderült az is, hogy a hot-dog, a palacsintahegyek, és a fagyihalmok mind igazán közösségépítő élmények. Hát Csabikám, Isten éltessen újra, remélem, sikerült örömet szereznünk.

Szép volt, jó volt, de tény, azért annyira nem sajnálom, hogy egyelőre évi két zsúr a penzum.

Isten éltessen, kicsilány...

3 éves lett. A mi első kicsi lányunk. Aki váratlan meglepetésként a Jóisten külön ajándékaként tényleg leányzó lett.  Aki annyi örömet, derűt hozott a szürkének nem mondható életünkbe. Aki megismertetett minket az aggódás, a félelmek, a bizonytalanság ízével, a betegségek keresztjével. Aki gondoskodó, lágy kedvességével elvarázsol egy pillanat alatt. Aki tökös lánykaként, harcias amazonként öt fiút megszégyenít elszántságával, határozott, akaratos érdekérvényesítésével. Aki állandó fecsegésével, összefüggéstelen sztorijaival bármelyikünket megnevettet. Aki velőtrázó visításával a világból ki tud kergetni. Aki végtelenül önálló, határozott, független jellemként mindent megold, elintéz, lerendez. Aki testvérei szimbiózisában érzi magát csak igazán biztonságban. Aki lányos legót akart szülinapjára, meg Koppány-kötelet, amellyel Koppány holttestét fellógatják az István, a királyban.

Megünnepeltük tegnap, sokan voltunk. Kapott meglepetés-tortát (miután egy nap leforgása alatt kért diós, gesztenyés, epres és szőlős tortát, úgy döntöttem inkább, hogy én döntök), mindenhonnan az örökbecsű Hello Kitty tekintett ránk, Koppány-kötél (ez kizárólag az ő szellemi kreációja) helyett kapott ugráló kötelet, örült a rózsaszín legóknak, lányos kabátkáknak, csillogó fülbevalónak. És az ajándékba kapott 3 csomag Pilótakekszből egyet Botinak, egyet Fülöpnek adott.

Zajos-boldog-túlfűtött ünnep volt. Hálát adunk érte a Jóistennek, hogy ilyen ajándékot adott nekünk vele... Már 3 éve...

Futunk a cél felé

Ha most vasárnap este lenne, azt írnám: igen, lefutottuk a távot. Csabi a félmaratont, én meg annak a felét, együtt, párban. Igaz, már most régnek tűnik, de olyan jó, igazi, helyénvaló pillanat volt. Együtt, legyőzve önmagunkat, a meleget, kifutottunk a világból egy kicsit.
Idén nem vállaltam be a 21 km-t, mert hát mégiscsak szoptatás, meg négy hónapja szültem, meg azért az plusz egy óra futás, és plusz egy óra gyerekvigyázókérdés... Kicsit nosztalgiáztam is, hogy a tavalyi félmaratonon még nem is tudtunk Berta jöveteléről, most meg ott hagyhatom 3 órára, és kifuthatom magamat, utolérhetem a gondolataimat, az életemet, a terveimet, s feltöltődve szaladhatok haza a gyerekekhez... És jó együtt futni, igazi párterápia, egymás rezdüléseit érezni, szavak nélkül is, és együtt küzdve célba érni. Hát ilyen volt nekem most a 27. Nike félmaraton.

S ime a tavalyi történet:
"Több szempontból volt különleges az első félmaratonom. Az első, hogy nagyon sokáig elérhetetlennek tűnt a táv. Négy kicsi gyerek mellett idén januárban kezdtem el hetente kétszer futni 4-5 kilométereket, s júniusban voltam először a K&H-n váltóban, de a 7 km tökéletesen elégnek tűnt.
Persze be-bevillant, hogy egyszer majd talán lefuthatnám a félmaratont… Nyáron férjem, aki rendszeresen indul félmaratoni, maratoni távon,  külföldre utazott, én meg gondoltam, a futás is összeköthet minket a távolság ellenére, s elkezdtem komolyabban edzeni, s másfél hónappal a verseny előtt, titokban elhatároztam magamban, hogy meglepetésként neki (s kihívásként magamnak) felkészülök a félmaratonra, mire hazatér.
Sokat segítettek az edzőm, Teveli Petra telefonos biztatásai, s mikor először futottam edzésen a 40 fokos nyárban 15 kilométert, azt éreztem, sikerülhet. Heti háromszor-négyszer tudtam elszökni a kicsi gyerekeim elől, de elegendő lett. Hát, volt is meglepetés, mikor mondtam férjemnek, hogy engem is nevezzen be.
A versenyt élveztem, végig együtt futottunk, s a tervezett 2 órás szintidőt is alig 2 perccel léptük túl, azt meg szépen a melegre fogtuk. Holtpont talán a 20. km környékén volt, már azt hittem vége, s még mindig sehol a cél. Hajrára már nem futotta az erőmből.
Igazi közösségi élmény volt, együtt, egy célért küzdeni, kilépni magunkból – a mai világban nem túl népszerű fogalmak, de nekem erről (is) szólt a verseny. A hab a tortán másnap következett, vettem egy terhességi tesztet valami belső megérzésből, s kiderült, odabent egy öthetes babácska is szurkolt nekem…
Hogyan tovább? Sok minden lesz még a következő őszig, de amint lehet, újrakezdem, s remélem, az első nem az utolsó félmaratonom volt."

Elkezdődött

Túléltük az első hetet. Nem szeretek túlélni, mert hiszem, hogy nem erről szól az élet, szóval megéltük a jelen pillanatokat, annak minden nehézségével, szépségével együtt.

A fiúk (újra) beszoktak az iskolába, még nincsenek különórák, így élvezik a korai hazajövetel, kevés lecke, jóidő, homokozás-rollerezés-egyéb kerti vigasságok önfeledt időszakát.

Fülöp beszokott az oviba, szépen ment, mintha mindig odajárt volna. Megérett rá, önálló, van már egy magabiztos érzelmi tartása, nem sodorják el az érzelmi viharok, mint egy éve. Barátkozik (Boti annó kiscsoportban egy évig válaszolta a standard "kivel játszottál ma?" kérdésemre, hogy "magammal"...) Már én sem sirattam meg, mint egykor rég Csabikát, próbáltam szépen elengedni. Kifli a jele, szép új óvodája van, Boti régi, kedves óvónéneivel, és a két legnagyobb élménye, hogy van az óvodában játék kenyérpirító, és hogy minden nap órákig bambulhatja az udvaron a markolót, lévén, hogy a tereprendezés még folyik. A Miatyánkot meg három nap alatt megtanulta odabent a reggeli imák alatt, pedig két éve hiába próbálkozunk vele itthon...

Anka meg próbálja túlélni, hogy Fülöp oviban van, ő meg kimarad egyelőre ebből a földi paradicsomból... Magyarul minden alkalommal fetrengve ordít, hogy ő is óvodába akar menni... És hát mivel három éves, néha én is elbizonytalanodok, hogy jó döntés volt-e elválasztani őket, s egy évig még itthon tartani. De belül hiszem, hogy igen. S hát akkor, ő sem tehet mást... Majd megszokja, hogy anyával is lehet valamit itthon kezdeni. Fog ő még eleget oviba járni... Majd csak megszereti a békés, lányos, itthoni délelőttöket.

Szóval elkezdődött. S bár tényleg nem volt könnyű itthon értelmesen lefoglalni ötüket, s voltak érzelmi hullámvölgyek, hogy lehet-e egyáltalán ezt jól csinálni, összehangolni mindannyiukat, stb., de azért most mégis furcsa, hogy reggelenként mindenki (na jó, azért maradt még itthon kettő) távozik, éli az életét, jön-megy, s nem vagyunk együtt. S olyan jó, amikor hazatérnek a suliból, körbeülik az étkezőasztalt, leckét írnak, csacsognak, palacsintáznak, vidámkodnak, a kicsiket heccelik, s olyan káoszos béke van.

Let's bridge

Remélem, sokatokhoz eljutott már a Genfest híre, s a csoda, amit a fővárosunkban 12000 fiatal átélt az elmúlt napokban. Nem akarom túlmagyarázni, milyen az, ha a világ minden részéről ideözönlik egy sereg fiatal, és ugyanazt akarja: az Evangéliumon alapuló életet, s az ebből fakadó békét, testvériséget. Idealistának tűnik, de megélni mégsem az. Mert rajtunk múlik, hogy merünk-e nagyokat álmodni, s hinni bennük, vagy maga alá temet minket a nagy Realitás.

A legutóbbi Genfesten, Rómában, még lelkes együttjáróként voltunk ott Csabival, most meg még lelkesebben, egy kicsit megsokasodva...:)) A nyitókoncerten én csápoltam, a többi programon Csabi vett részt segítőként az Arénában, mi pedig itthon az internetről követtük az eseményeket. Nem mintha nem lett volna lehetőség élőben segíteni, de így ötük mellett elég behatároltak az elmeneteli lehetőségek. Igy hát én ezt az itthonlétet ajánlottam oda ezért a találkozóért.

De ma gondoltunk egy nagyot, s kimentünk mindannyian a Bazilika előtti zárómisére. Tartottunk egy kicsit tőle- mert hát kicsinyhitűek vagyunk -, s hát tömeg, meleg, ebédidő, nyűgös gyerekek, még nyűgösebb Anka, stb. De megint megkaptuk a százszorost: a sok zászló, a sok "megbarnult ember" , s a rengeteg rendőr mind lekötötték a figyelmüket, s egy órán keresztül tűző nap, s tömeg ellenére egy helyben követték a Szentmisét. Sőt, Anka még a pápát is látni vélte... S a lényeg, hogy talán a gyerekeink is megtapasztalták (mi meg megerősödtünk benne), hogy az Egyház az élet, és a hit az egyetlen, ami ennyi embert igazán összeköt. Hát akkor let's bridge...

Megérkeztünk

Véget ért a nyár. Vagyis az aktív, elmenős, kikapcsolódós (a pihenős jelzőt szándékosan nem írom) része. Bejártunk sok szép helyet, tavat, hegyet, pusztát, nyaralót, kempinget, és ami a lényeg, sokat voltunk együtt. Ennek minden küzdelmével, katarzisával együtt.

Kezdem inkább a végén. Ausztriában voltunk múlt héten, valami időn túli, mesebeli-valóságos világban. Régóta vonzott már az a tisztes-dolgos rend, harmónia, ami a hegyekből, a takaros, muskátlitól roskadozó falusi házakból, a kis hegyi patakokból, a tehenek bambuló tekintetéből árad. Voltam már sokat arrafelé, de ez most valami más volt. A gyerekekkel felfedezni újra valamit - mindig élmény.
Kempingezős-túrázós együttlétre készültünk, de igazából volt bennem egy kis félsz. Mert túl sokfélék vagyunk mi heten, különböző igényekkel, mindenki máshogy képzeli a nyaralást, s hát az életkorból adódóan nem mindenkitől várhatunk ugyanolyan lelkesedést minden program iránt. Igy igazából nem készültem semmire, csak annyit tudtam, menni muszáj, mert ezek öten szétszedik a kempinget, egymást, a körülöttünk lévők idegeit.

A terep adott volt, hegyek mindenfelé, Csabival valami szép, mély egyetértés-kereséssel beirányoztuk a reális célpontokat, és nekiindultunk. Bertával a legegyszerűbb a helyzet, ő kendőben végigaludta az összes hegymenetet, a csúcson még szopizni is kapott, így az ő békéje biztosítva volt. Az csak néha futott át a fejemen, hogy mit is keres egy három hónapos gyerek a sziklaszirtek tetején, szakadékok felett, de ő ezt tette hozzá a családi egységhez. Anka már bonyolultabb eset volt, amúgy sem az az elszánt- kirándulós alkat, s még 3 éves sincsen, nem beszélve arról, hogy a cipőjének első nap levált a talpa, és ha valami nem tetszik neki, a teheneket is kikergeti a világból az üvöltésével. De hát... Első túránkon kereken öt métert tettünk meg a hüttétől (s egy 2500 méteres csúcsot terveztünk meghódítani), amikor is kijelentette, hogy ő elfáradt és fáj a lába... Nem vagyunk az a feladós fajták, s nincs más út, mint előre menekülni, így aztán rongyosra énekeltem a számat, s énekeltettem őt is, hogy még véletlenül se gondolkodjon rajta el, hogy ő fáradt-e vagy sem. Egész sokáig feljutott a saját lábán, s amíg nem éreztük tényleg lehetetlennek, együtt mentünk. Az utolsó csúcsot ugyan csak a nagyok hódították meg, de azt hiszem, így is maradandó élmény volt mindenkinek, rólunk nem is beszélve. Extrém sport, extra felár nélkül.

Minden nap mentünk, hol nagyobbat, hol kisebbet, de mindig csodákra leltünk, emberekkel csak elvétve találkoztunk, tehénnel annál inkább. S bár ott és akkor csatakosra izzadtunk a fizikai és a lelki küzdelmektől, már most olyan felszabadító visszagondolni az alpesi legelőkre, a meghódítandó tengerszemre, a 15 fokos vízre, a lejtőkre-emelkedőkre, a milliószor elénekelt gyerekdallamokra, s az érzésre, hogy mindenki leküzdötte önmagát és egy kicsit emberebb lett. S mindezt együtt éltük át, ha akartuk, ha nem. Nincs más út. Még ha ugyanolyan hullámvölgyeket, csúcsokat éltünk át legbelül, mint amilyen maga a táj volt. Néha egészen reménytelennek és őrültnek tűntek a gyerekeink, s az állandó csatározásaikba majd széthasadtunk, máskor meg végtelenül büszkék voltunk rájuk, hogy igen, együtt, egymást segítve célba érnek. Na jó, ez utóbbi volt azért a ritkább...

És volt rengeteg vidám percünk is, köszönhetően Anka nyelvi leleményeinek, aki folyamatosan ontja magából az értelmetlen-szellemes megjegyzéseit, sztorijait, s a legfeszültebb pillanatokban is kitör belőlünk a röhögés. (Például szent meggyőződése, hogy Jézus a hároméveseket, mint Anka, gyorsabban szereti, a négyéveseket, mint Fülöp, lassabban...) Az utolsó napon bemerészkedtünk a helybeli misére is, ahol Anka megint kitett magáért. Kivittem pisilni, s mivel ő igazából fiú akar lenni, nem volt hajlandó leguggolni, csakis állva akart pisilni. Berta rámkötve, közben ott bohóckodom a küzdő háromévessel, erre ő mindent, engem is lecsurgatott. Na jól van, nem ijedek én meg egy átázott lánykától, levettem a nadrágját, s a lelkére kötöttem, hogy maradjon ott, míg a kocsiból hozok neki valami ruhát. Mire visszaértem, apja hozta ki a templomból, mert ő pucéran besétált a főoltár felé az átváltoztatás közepén... Szegény papbácsi jó, hogy nem ejtette el az ostyát... Hát lehet mást csinálni, mint nevetni?!
A kempinget meg baromira élvezték, a túrázások után megérdemelten vetették bele magukat a fejes, szaltó és egyéb ugrásfajták gyakorlásába- a körülöttünk lévők nagy örömére. S hát mivel mi akkor is hangosak vagyunk, amikor mindenki csendben van, minden szomszédnak biztosítva volt az ingyencirkusz. Csak hogy tudják, milyen az a magyar virtus...

Nincs konklúzió, kellett az együttlét, a küzdelem, a feltámadás. S köszönjük, Istenünk, hogy vigyáztál ránk, esőt csak éjszakánként küldtél, s leginkább azt köszönjük, hogy acélidegeket és szerető szívet adtál, amikor kellett, hogy elirányítgassuk azt a szent káoszt, amit néha ez a nagycsaládos lét jelent.

 

Akadály az úton... Merre tovább?

Fürdés 2000m-en, Berta véletlenül ébren

Hideg is volt...

Meleg is volt...

Engedj el...

Hát igen, vannak korszakai az elengedésnek. Ami valljuk be, egy anyának nem könnyű. Még ha el is határozta, hogy nem fogja birtokolni a gyermekét, ajándékként tekint rá, akit néhány évre, évtizedre rábíztak odaföntről, hogy szeretetével embert neveljen belőle.
Ilyen  volt, amikor megszülettek, el kellett engedni azt az egymásban lévő szimbiózist. Aztán amikor abbahagytam a szoptatást, és többé nem voltam fizikailag nélkülözhetetlen. Aztán amikor először hagytuk ott néhány napra őket, hogy Csabival ketten lehessünk. Aztán amikor óvodába mentek, és rá kellett döbbennem, hogy ezentúl a nap nagy részében nem hozzám fognak szaladni minden örömükkel-bánatukkal. Aztán amikor először mentek villamossal iskolába, s én csak bizakodtam, hogy minden rendben lesz. És...

Igazából, csak annyi történt, hogy Boti egy hétre edzőtáborba ment, igazi ottalvós, iskolás táborba. S bár érzelmileg igazán magabiztos emberke ő, s önálló is, s tudom, hogy minden helyzetet le fog tudni reagálni, mégis furcsa érzés elengedni egy hétre, úgy, hogy lényegében nem tudok róla semmit... Persze manapság az a módi, hogy viszik magukkal a kis mobiljukat, anya hadd hívhassa őket, mert nem a gyereknek van rá szüksége (nekünk sem volt annak idején), hanem a szülő akar tudni mindent, őrizni szorosan azt a lelki köldökzsinórt. Én abban hiszek, hogy ez a lelki köldökzsinór a bizalomból építkezik, ha valami van, úgyis megtudjuk. Bizalom, hogy amit belenevelgettünk, az segít neki megállni a helyét.

De azért egy kicsit hálás voltam, hogy az edző maga hívott minket első este, hogy minden rendben, Boti nagyon jól bírja a strapát, ügyes, aranyos, pontos, mindent megeszik, és nagyon kitartó, pedig ő az egyik legkisebb... S tudom, igazi jó tábor ez, rendszerrel, fél hatos keléssel, négy edzéssel, játékkal, esti mesével, a lelkük megsimogatásával.

Hát el kellett engedni valamit magamból, hogy ez a kis önálló fiúcskánk növekedhessen. De azért várjuk már haza!

Okosjáték!

Játszani, játszani, játszani... Hiába tudom, hogy lételeme ez a gyerekeknek, ettől fejlődnek, okosodnak, lesznek kiegyensúlyozottak, mégis hányszor találom őket inkább a képernyő előtt, vagy csak úgy, lézengve...
Én mindig is szerettem társasozni, és szép lassan sikerült beoltani a gyerekeket is, így a minőségi együttlétre adott a program. Már csak az a nehéz, hogy olyan játékot találjunk, ami értelmes és örömteli a négyévesnek is, meg a kilencévesnek is, meg nekünk is:)) Annó volt a Gazdálkodj okosan! meg a Ki nevet a végén, aztán kész. De ha már lehet választani, annyi jó játék van... Csak győzzön az ember választani...

Nemrég találtam egy oldalt, aminek már a neve is nagyon inspiráló volt (www.okosjatek.hu), a játékleírások meg még inkább. De egy leírás nem mindig elegendő, így hát íme a mi tapasztalataink. Két játékot próbáltunk ki a múlt héten, s alig vártuk Csabikával, hogy letegyük a három kicsit aludni délután, hogy végre nyugodtan játszhassunk... Az egyik egy asszociációs, gyorsasági, szókincses játék (ABC Dring), pofon egyszerű ötlet, variálható játékszabályokkal, jópofa képekkel. Adott négy kép, és hozzá az ABC egyik betűje, melyet az nyer meg, aki leghamarabb mond egy képen látható szót ezzel a betűvel. Addig játszuk, amíg valakinek nem gyűlik össze 10 betű. S mivel gyorsan kell mondani, hirtelen persze senkinek nem jut eszébe semmi, szinte hallani, ahogy kattognak a fogaskerekek odabent, s igazából baromira szórakoztató és mindig új a felállás. Aki ismeri már a betű fogalmát (kb 5 éves kortól), annak nagyon jó játék.

A másik a Vigyáz(z)6! junior változata, ez jó kis könnyed, mégis figyelős, változatos kártyajáték. Előnye, hogy rövid, így az esti mese elé befér még egy gyors kör... 4 pajta, mindegyikbe be kell gyűjteni 6 különböző állatot, minden sorba olyan állatot téve, ami még nem szerepel. Aki először összegyűjti, azé a sok állat, után újra üres a pajta, újra fel lehet tölteni állattal. A végén az nyer, akinek a legtöbb állata van. Gyors, pörgős, de oda kell figyelni, ha nyerni akarunk... Ebbe már Fülöpöt is bevontuk, egy kicsit úgy igazgatva, hogy ne mindig ő veszítsen...:)

Hát ilyenekkel töltjük ezeket a forró napokat, és azt hiszem, nem is kell nekik ennél több.
S mivel névnapok, szülinapok következnek, bővítjük a játékrepertoárt, majd írok róluk, hátha segít nektek a választásban...

Balatoni varázslat

Szeretem a Balatont. Sokszínűségével, mindent betöltő, pöffeszkedő jelenlétével. Ahogy hagyja magát, hadd tépjék szét a parti szelek, ahogy befogadja a zivatarokat, ahogyan megnyugszik, s magába vonz boldog-boldogtalant. Kell  a víz látványa mindenkinek, a távlat, a tér, a horizont. Lenyugtat, gondolatokat szül, aggodalmakat kerget.
Élvezem, ahogy a gyerekek átadják magukat ennek a szabadságnak, s lubickolnak, ugrálnak, eveznek, siklót fognak vagy csak a hullámokat bambulják s Kite-karrierjükről merengenek. Nagyon kell nekik ez a szabad létezés, az eszköztelenség, az egyszerű muszáj: fel kell találniuk magukat. Jó, hogy ott nincsenek kiskapuk, kompromisszumok, mint itthon, nincs: még nézhettek egy kis mesét, amíg elkészül az ebéd, amíg kiporszívózok, amíg megszoptatom Bertát, amíg...
Lent a Balcsin 100 százalékosan együtt vagyunk, s hála a nagycsaládos nyaralásnak - még ha közben Csabi nincs is ott, hisz tart még a munka - jobban eloszlik a feladat, a felelősség, s jut végre olyanokra is idő, amire évközben csak vágyakozunk. Társasozás, napi kétszer játszóra menni, vagy csupán csak épp azzal az egy gyerekkel egyedül-együtt lenni. S ők is megtalálják, hogy valaki csak rájuk figyeljen... S bevallom, bár néha már lelkifurdalásom is volt, hogy nem tevékenykedem folyton, szóval én is pihentem. Többet, mint mostanában bármikor. Hála érte Maminak, Papinak, Marcinak, s mindenkinek, akik ott voltak, és lehetővé tették ezt, munkájukkal, szeretetükkel...
És még mi is történt velünk a múlt héten? Bertácska remekül akklimatizálódott, tanulgatja, mivel is töltse ki ébren lévő idejét, hisz az elmúlt két hónapban nem nagyon foglalkozott ilyesmivel. Vagyis mindig aludt. Nézeget, mosolyog, s csak néha türelmetlenkedik...
Anka boldogan babázott órákon át, s be nem állt a szája, igazán vicces, ahogy összefüggéstelen sztorikkal szórakoztat mindenkit, aki meghallgatja... s az elmúlt héten végre szobatiszta lett.
Fülöp - akinek nem a bátorság a fő erény, pláne ha vízről van szó - megtanult ugrálni a mély vízbe, felmászik a stégen a padra, s annak a tetejéről veti magát a mélyvízbe... Hát igenis bátor ő... S a négyévesek evezőversenyén is igen esélyesnek számítana.
Boti a kilométereket gyűjtötte új biciklisóráján, szélben, viharban, 50 fokban, s ha egy kicsit megunta, elevezett a bójáig és vissza, s közben fogott néhány siklót. Esténként meg nagyon szurkolt a németeknek.
Csabika kiolvasta újra a kis könyvtárát, megírt néhány mesét, és aztán megérdemelten néhány órán át ki sem jött a Balatonból.
A helyükön voltak, s eltekintve a szokásos kis játszmáktól, konfliktusoktól - ami nélkül unalmasan egyszerű lenne minden:) - igazán jó volt együtt.

Kreatív időtöltés

Az az igazság, hogy kemény meló ez az öt gyerek. Pontosabban mindaz, amit velük, mellettük, értük el kellene végeznem. Korábban hittem benn, hogy jó időbeosztás kérdése az egész, a 24 órának elégnek kell lennie. Most egy kicsit meginogtam. Nehezen érem utol magam, s az előttem szétterülő káoszt. Szívesen csinálom, mert hiszem, hogy van értelme, de mintha megrövidültek volna a napok.
Vagy lehet, hogy ez csak a vakációkezdettel járó átmeneti megingás?! Mert hát mégis többen vannak itthon, növekszik a konfliktusforrások lehetősége, még ha a nagyok tényleg tudnak már valódi segítség is lenni. Mire a rutinnak a végére érek, már ebédidő van, s mintha néha a lényeg, a közös aktívkodás, minőségi idő maradna ki.
De... a minap valami jó kis ötletem támadt, valószínű nem magamtól jött, inkább a Szentlélek súghatta, mert én kevésnek érzem magam a kreatív időszervezéshez. Csabika épp unatkozni próbált (TILOS!), én meg épp valamiért nem értem rá vele Carcassone-ozni... Erre hozattam vele egy füzetet, és három sort írtam bele, és annyit kértem tőle, hogy fejezze be, írjon belőle egy oldalnyi mesét. A láng kigyúlt a szemében, bebújt az ágya alá, és nekilátott. Három oldal után boldogan jött le, s mutatta a művét. Hát igazán meghatódtam. Valami nagyon szép, fantáziadús, gyöngybetűs (fiúviszonylatban...) mesét tett elém. És boldog volt. Én is. És Csabi is, amikor este elolvasta, s ráismert a sok fordulatra, amit fejből mesélt a gyerekeknek, mikor kisebbek voltak. Jó egy-egy ilyen megvilágosodás. Jó lenne a mesefüzetet nyáron teleírni...

Gyerekek és bizonyítványok

A bizonyítványosztás is megvolt. Tényleg vakáció van. Egy kitűnő és egy jeles bizonyítvány.
Egy elsős, aki megtanult írni, olvasni, számolni, viselkedni, küzdeni, egy dologra koncentrálni, focizni, egyedül közlekedni, aki barátokra lelt, és aki boldogan vette át az igazgatótól a jutalomkönyvét. Jó volt látni őt.
És egy másodikos, aki több ezer oldalt elolvasott ebben az évben, aki vágja a szorzótáblát, aki jobban ír helyesen, mint sok felnőtt, aki kezdi megszelidíteni a hegedűjét és aki akkor is kitartott a sportban, amikor semmije nem kivánta. Boldogan vette át ő is a jutalomkönyvét a tanítónénitől, még ha még kicsit csalódott is volt, hogy hiába lett minden dolgozata ötös, technikából és hittanból csak négyest kapott. Az a fránya füzetvezetés...
Végigküzdötték szépen, becsülettel az évet, okosodtak, ügyesedtek, és azt hiszem, talán azt is megértették, hogy a sok munka és az elért eredmény azért összefüggenek...
És mindez persze mégsem a legfontosabb (még ha itt és most annak is tűnik), hisz Jézus az utolsó vizsgán nem azt fogja kérdezni, hogy hányas voltál technikából, hanem hogy szerettél-e eléggé... Remélem, a legfőbb leckét sikerül elsajátítaniuk...

Eszik, alszik, és...

Eszik, alszik. Ez a standard válaszom, ha Bertáról kérdeznek az érdeklődő, kiváncsi, minket szerető emberek. És tényleg így van, mert hát mi más dolga lenne hathetesen, eszik, alszik, növekszik. Egészen kikerekedett, már nem nyeklik-nyaklik, tokásodik, babásodik. S továbbra is az én alvási szokásaimat részesíti előnyben, vagyis kedves időtöltése az Alvás. S már éjszaka sem kel fel, a többiekkel fekszik este, s velük kel reggel, mintha tudná, mi a rend. (Jajj, csak el ne romolj, kicsi Berta...) Szóval sikeresen megbirkózott a kinti világhoz való alkalmazkodás nem könnyű feladatával.

Szóval eszik, alszik. De ma rájöttem valami igazán fontosra és meghatóra. Ez a kis lény sokkal többet csinál ennél. A létezésvel állandóan kapcsolatokat teremt. Ma ahogy jöttem-mentem vele a városban, orvosnál, piacon, könytárban, folyton mindenki leszólított, beszélgetni akart, kedveskedett, mosolygott, csupán azért mert velem van ez a kicsi baba. És ez jó. Mert ahol én kevés vagyok, ott ő kipótolja az űrt és hidakat épít az emberek felé. Mosolyt fakaszt, jókedvre derít, mindenkit kicsit jobbá tesz és kihozza az emberekből a derűt, a reményt, a bizalmat. Én hol lennék erre egyedül képes?! A diabetológián csak kemény, kimért arcokat láttam, amíg a terhesség alatt odajártam, erre ma mindenki kedvesen olvadozott, sőt Bertácska cserébe fülig érő mosollyal szórakoztatta az asszisztensnőt. (na, azért mondjuk rám is mosolyoghatna így a kicsi lányom...:)

Szóval itt van ez a hathetes csöppség és egész határozott küldetése van itt és most: kapcsolatot teremteni, úgy, ahogy csak ő tud. S nekem is könnyűvé teszi, hogy szerethessem az embereket. Hát nem csodálatos?

31 éves lettem én...

Szülinapoztunk a hétvégén... Mivel drága férjemmel két nap különbséggel van a születésnapunk, így az ünnepléssorozat mindig több naposra sikeredik... Mert hát Istennek hála, hogy ilyen sokan meg akarnak minket ünnepelni.

Szóval volt egy csütörtök. Csabi nem szereti, ha nyilvánosan dicsérem, de azért ez mégis olyan nap, amikor hivatalosan is meg lehet fogalmazni, miért adok hálát benne. Az elfogadásáért, a kitartásáért, a türelméért (amit minden gyerek teljes bevetéssel bombáz, több-kevesebb sikerrel), a figyelmességéért, az egyenességéért, egyáltalán, amiért olyan, amilyen. Ezt persze a gyerekek zsibongása mellett nehéz kimondani, de az epertorta, az apró figyelmességek, a Anka-Fülöp rajzai, Boti gyöngybetűvel írott köszöntése, Csabika akadályversenye (amit nekünk készített) talán egy picit kifejezték: köszönjük apa, hogy megszülettél!

Aztán volt egy péntek. Kaptam ajándékba egy szabadnapot Bertával, s ráérősen intézkedtünk, jöttünk-mentünk, s élveztem, hogy ő még nem szalad el, nem kiabálja, hogy "nem akarom", hanem bizalommal létezik. Kapott fülbevalót is a kis fülébe, a nagy haja árnyékában igazán lányosan csillog a kis aranypötty... Délután igazi terülj-terülj asztalkám (na meg a két kicsi) várt minket Mamiéknál, s miután megtömték magukat, a gyerekek is egészen lenyugodtak, s békében vonultak el a kert különböző zugaiba játszani. Hát kell ennél nagyobb ajándék?

Aztán volt egy szombat, A szülinapom. Igazából nem vágytam másra, csak úgy spontán módon létezni, katonás időbeosztás nélkül (ami nélkül nem működnek a hétköznapok), csak úgy belekapni ebbe-abba, sétálni egyet valamelyik gyerekkel (leginkább férjurammal persze, de a sok felügyeletre szoruló mellett ez most kvázi lehetetlen), könnyűt ebédelni, kipróbálni az új konyhai gépeimet, ugrálni a trambulinban, nézni a pancsoló gyerekeimet. Ilyenek. És valóban tökéletesre-könnyedre sikerült ez a nap. Csabi vigyázott a gyerekekre, így Botikával nyugodtan elmentünk epret szedni, sétálgattunk, hajolgattunk, beszélgettünk, ráértünk. Ebéd után Csabi finom sütikkel lepett meg minket, aztán csak kint heverésztünk a kertben, hintaágyban, s jó volt lenni. Kipróbáltam az új fagyigépemet, a délelőtt szedett eperből, egy gombóc árából egy liter fagyit kavart nekünk a masina. A cukordiéta után ugyan kicsit ütős volt a szombati bevitt kalória mennyisége, de hát egyszer 31 éves az ember...

Hát köszönöm mindenkinek a sok ajándékot, szeretnék én is azzá válni a körülöttem lévőknek...

Beteljesült vágyak

Valamelyik nap újraolvastam a tavalyi év bejegyzései közül néhányat. Hát erre már nem emlékeztem:  De jó is anyának lenni...
Jól tudnak imádkozni a fiúk... Milyen jó, hogy van egy blog, ahova ezt egy éve leírtam...

Búcsú

Búcsú... Ez volt annó az a hely, ahol falun boldog-boldogtalan kisereglett a templom köré, és nagy népi hepaj keretében válogatott értelmetlenségeket, fröccsöntött játékhalmokat és kakasos nyalókát lehetett venni. Vagy legalábbis nekem ez maradt meg abból a néhány falusi búcsúból, amin gyerekfejjel részt vettem.

Aztán tanultunk róla történelemórán, búcsúcédulák, reformáció, meg társai és enyje-benyje, hogy csinálhatott ilyet az egyház.

S valamikor kamaszkoromban,  amikor tényleg megismertem, hogy Isten a szeretet, és ez sok mindent átalakított, akkor a búcsú fogalma is valami új értelmet nyert. Pontosabban lett bármiféle értelme. Vagy legalábbis a szívem belül megsejtette az eredeti jelentését, hogy igen, lehet imádkozni azokért a lelkekért, akik még nem látják színről színre Istent - mondhatni a tisztítótűzben vannak -, s a mi imáink, lemondásaink, életünk segíthet nekik, hogy valóban megtisztulhassanak, s odakerülhessenek, ahova mindannyian vágyunk. Elbúcsúzhassanak a bűneiktől.

S aztán van a mi templomunk búcsúja, Szentháromság vasárnapja, amely valahol erre a titokra épült. Jó közösségben ünnepelni ezt, évről évre, emlékeztetve magunkat, hogy ki is a védőszentünk, és mire is hív. Mifelénk nincsen kirakodóvásár, nincsen kakasos nyalóka, helyette van egy közösség, amelyik együtt ünnepel. Akadályversennyel, közös játékokkal, beszélgetéssel, gyermekeink hangversenyével, s egy hatalmas gulyásozással ebédtájban. A gyerekeink baromira szeretik ezeket az ünnepeket, várják, készülnek, egy kivételével szívesen ki is öltöznek, lelkesen barangolnak az erdei akadálypályán vagy a templom zegzugaiban. Szeretik bámulni a felnőtteket, akik hatalmas gulyáságyúk mögött titokzatos levest kavarnak 300 főre, ugyan a vélemények megoszlanak, hogy mi is fő odabent. Fülöp szerint tojásleves, Anka szerint bójás leves, hát ki melyikben talál több értelmet. Az utána következő palacsinta mindenki számára egyértelmű volt... S mindeközben valahol beléjük ivódik, hogy mindent lehet szeretetben csinálni, szeretetben, vagyis Őbenne.

Hát így ünnepeltünk mi vasárnap, templomunk búcsúját...

Epeeeeeeeer

Igen, bűn, nem bűn, nem bírok betelni vele. így hát az elmúlt hét nap alatt háromszor hajtottam ki az itthonlévőket az eperföldre, mondván, a szedd magad micsoda jellemfejlesztő dolog. Egyébként tényleg az, gyalogolni, hajolgatni, gyűjtögetni, megdolgozni a betevőért (még ha én is fizetek) ad valami kis önfegyelmet, meg tiszteletet önmagunk, a munkánk, az élelmiszer iránt.

Na de a lényeg, játszótér helyett mostanában eprészni járunk, Bertácska is lassan kivülről ismeri az utat... Na jó, ő még csak külső szemlélőként kisérte a dolgokat, illetve hogy növeljük a családi munkamegosztást, Csabikára bíztam, hogy vigyázzon rá a kocsiban.
Amúgy mindenki élvezi a dolgot, s végre nem kell megküzdeni - mint otthon - minden szem eperért, mert van belőle bőven, s amit leszedünk, az még két nap múlva is gyümölcs és nem valami kocsonyás állagú püré.
Egy bökkenő van csak, az eddig szedett 15 kilóból mindössze egy kilónyit tudtam eltenni lekvárnak... Hát sebaj, az eper az úgyis nyári jelenpillanat.

Minden nap gyereknap

Amíg gyerek voltam, azt gondoltam, milyen jó is a gyereknap, mert hát mégiscsak egy újabb lehetőség a középpontba kerülni. Aztán ahogy anya lettem, szép lassan rádöbbentem, hogy minden nap gyereknap. Mert nem megy másképp, csak, ha 24 órában szeretjük őket. Folyamatosan és szünet nélkül. (Persze határozottan és keményen tiszteletben tartva közben, hogy a szülő is ember, és igenis szüksége van pihenésre, kikapcsolódásra, alvásra, önmaga karbantartására, és a gyereknek meg joga van a kipihent szülőhöz...)

De hát mégiscsak a napjaink nagy része róluk szól, pláne ha már ennyien vannak, kevés a rajtuk kívüli történés. Megkapnak mindent, ami szükséges, sajnos néha, azt is, ami nem, szóval újabb ajándékokra sincs különösebben szükségük, akármennyire is más erről az ő véleményük. Szóval nem szeretem ezt a kampányszerű őrületet, amit gyereknap címén csap minden lehetséges intézmény, társulás, hely. Mintha ezen a napon akarnánk nekik mindent megadni, ami a hétköznapokban nem sikerül. Pedig hiszem, hogy nem volt még olyan történelmi kor (vagy társadalmi nyomás), amikor ennyire a gyerek körül forgott a világ, hogy mindene meglegyen, hogy fejlesztve legyen, hogy csak ő számít, és örüljön a szülő, hogy kiszolgálhatja. S így valóban nem könnyű megtalálni azt az egészséges, elfogadó, feltétel nélküli szeretetet, amire tényleg szüksége van egy gyermeknek és nem kis zsarnokká neveli őt.

Szóval gyereknap. Egyszer voltunk valami minimaxos rendezvényen a vasúttörténeti parkban, hát fél óra után elhatároztuk, hogy ilyen helyre soha többet. A gyerekek csak idegesek lettek a tömegtől, hogy nem lehetett semmihez hozzáférni, megmozdulni, egyáltalán gyereknek lenni. Idén megkönnyítette a dolgot, hogy május utolsó vasárnapja pünkösd ünnepe, s ez átmosta a lelkünket, életünket. S a Szentlélek, akinek a bölcsességére annyira vágyunk, megint súgott, ötleteket, Lelket adott. Az együttléthez. Igy lett a délutáni programunk egy nagy közös családi akadályverseny, amin minden gyerekünk örömmel vett részt. Apa sportversenyeket, gyűrű-, trambulinbemutatót, fáramászóversenyt vezényelt nekik, aztán volt kincskeresés szakadó esőben (pontosabban 50 olvadós rágót kellett megkeresni a kertben, mindenki nagy örömére), s miután közösen összegyűjtötték a megadott pontszámot (nem kívántam a szokásos konfliktusokat, hogy mindenki megsértődik, hogy a másik ügyesebb), tomboláztunk. A tombolán a kamrabeli (a legutóbbi egértámadás által nem érintett) csokikat lehetett megnyerni, meg kuponokat készítettünk, Csabika ötletei alapján, így volt, aki plusz 2 oldalnyi estimesét nyert, volt, aki ajándéksétát anyával, vagy ajándékbiciklizést apával. Persze mindenkinek csak nyerő szelvényei voltak, így nem lett senkinek keserű szájíze, ami miatt mindig utáltam bármiféle tombolát. Aztán a konyhában fagyizót nyitottunk, anyapincérrel, s mindenki baromira élvezte, hogy rendelhet akárhány gombócot tejszínhabbal, tölcsérrel, babapiskótával, meg egyebekkel. Az esti imában Anka is azért adott hálát, hogy "köszönöm, Jézus, hogy volt velsenyzős játék..."

Hát mi így gyereknapoztunk.

Tűz, tűz...

Kicsit olyanok vagyunk, mint az ősemberek, ugyanis a gyerekeink egyik legközösebb tulajdonsága, hogy nagyon szeretik, ha tüzet rakunk, és sütögetünk. Bár lehet, hogy minden normális gyerek szereti az efféle nomád dolgokat, én mégsem tudok sok egyéb mást megnevezni, ami ennyire lázba hoz mindannyiukat .

Szóval időnként bevállaljuk ezt a tűzön sütős vacsorát, bár mindig megfogadjuk, hogy a következővel egy darabig várunk... Persze mi is nagyon szeretünk(nénk) a tűz mellett üldögélni, s kürtőskalácsot sütni, de inkább akkor, ha ők már alszanak. Mert mindenkit jóllakatni, a tűztől óvni-védeni, az egymás közti háborúkat lecsendesíteni, s közben négy kezünkkel 6 nyársat forgatni, első pillantásra nem az a kifejezett idegnyugtató pihenés.

A hétvégén gondoltuk, Bertának is megmutatjuk, hogyan mulat mifelénk a magyar, hát megejtettük az első ötgyerekes sütögetésünket. A koreográfia a szokásos volt: mindenki halálosan éhes, így mire tűz lett, a virslik egy része nyersen elfogyott, na meg hozzá a zsemlék is... utána meg persze mindenki inkább a tüzet akarta táplálni, meg a nyársakkal hadonászni, s a lángok köztudottan nem tesznek jót sem a sütnivalónak, sem a parazsat kedvelő kürtőskalácsnak, így aztán kénytelenek voltunk kedvüket szegni, s egymás győzködése után végülis mindenkinek jutott valami betevő.

Ez a kürtős is mindig nagy siker, de nem kis mutatvány, folyamatosan, türelmesen forgatni a két rudat  a parázs felett, s pillanatra sem elmozdulni mellőle, miközben az öt gyerek egyszerre tíz dolgot akar, szóval káoszgyanús a helyzet. De mikor az asztalnál körbeülték a kész kalácsot, és egymást kínálgatták vele, és mindenki elégedetten ragyogott néhány másodpercig, a kis füstös Berta is az ölünkben, akkor Csabival egymásra néztünk, hogy igen, talán ez  most  a legtöbb, amit adhatunk nekik.

Testvéri gondoskodás

Mindig is sejtettem, hogy jó ez a másfél éves korkülönbség (Csabi-Boti és Fülöp-Anka között is ennyi van), de az a gondoskodó, féltő-óvó odafigyelés, ahogy a Anka-Fülöp egymásra figyel, az valami új melegséget hoz az életünkbe. Még mielőtt túlságosan rózsaszínbe kezdene úszni a blog, azért mindig lebegjen mindenki szeme előtt, ahogy ezek a drága gyermekek ütik, piszkálják, szivatják egymást, szóval, cselekedettel és mulasztással, vagyis mindenhogyan... S akkor a szüntelen rivalizálásról még nem is beszéltem. Tehát vegyük ezt alaphelyzetnek, s az összes többi az ajándék jelenpillanat.

Na szóval olyan édes szimbiózisban élnek ezek itthon ketten, mint az ikrek. Figyelik egymás rezdüléseit, igényeit, búját-baját. Múltkor esti mese közben Fülöp szólt, hogy takarjam be, Anka kipattant az ágyából: "gyele, Fülöp, betakallak." Vagy Fülöp ül a wc-n, s kiabál, hogy jöjjek már, Anka a gondos, szerető húg, - aki még csak félsikerrel veszi az akadályokat a pelenka nélküli létben, vagyis még nagyjából pelenkás - odaszalad: "Fülöp, én kitörlöm a fenekedet." Fülöp: "Anya, éhes vagyok." Anka: "Gyele a kamlába, keksz jó lesz?"

De fordítva is ugyanez a helyzet. Fülöp múltkor vendégségben kapott egy szelet tortát elvitelre, jött haza lelkesen, s szaladt Ankához: "Nézd, mit hoztam NEKÜNK?" Vagy előveszi a gondosan megőrzött, szülinapi pilótakekszét, "gyere, Anka, adok neked csokis kekszet." De azt is gyakran hallom a gyerekszobából: " Anka, nem kell sírni, nincs semmi baj, építek neked rendőrséget, tűzoltóságot..."

Ilyenkor a szülő lelke egy-egy pillanatra újratöltődik, s a következő civakodásnál már bölcs felülről látással és békével legyint egyet...

Felvilágosítás nagycsaládban

A Jóistennek hála, kezd helyreállni a nemek aránya a családunkban. Ennek sok öröme, ajándéka van, és egyik kétségtelen hozadéka, hogy baromira érdekel mindenkit, hogy mitől lány a lány, mitől fiú a fiú. Persze a kérdés nem újkeletű, igyekeztünk a hosszú évek alatt megalapozni, mindig az életkorukhoz mérten beszélgetni velük testről, nemekről, szexualitásról, s sikerült megelőzni az osztálytársaktól érkező felvilágosítást, s tőlünk hallották először, hogy miként is fogan egy gyermek, mi is az értelme, s miért csak a házasságban van terve evvel Istennek.

Persze kicsik még, de hiszem, hogy később is csak akkor tudunk ezekről beszélgetni, ha kialakult már egy kommunikáció, hisz most még nem vihognak (annyit...  már most nehezebb a helyzet, mint egy éve, amikor mindent részletesen átbeszéltünk), s még tőlünk kérdeznek, bennünk bíznak. Nem lesz ez sokáig így...:(( Szóval örülök, hogy előbb tanulták meg azt a szót, hogy szeretkezni, mint ahogy az ötödikesek megkérdezték a minap az elsős Botitól, hogy "tudod, mi az, hogy dugni?"

Szóval érdeklődő, normális gyerekek a mieink, de azért egy kistesó születése mindig felbolygatja a szunnyadó ismereteket. Borzasztóan érdekli őket a szülés, s hát a szülő egyik  legnagyobb ajándéka az őszinteség, így hát sokat is beszélgetünk ezekről. Fülöp még a maga szintjén fogja a dolgokat, ő még kicsit leragadt a nemiszervek témakörénél, Ankáról nem is beszélve. (De azért együtt már nem nagyon fürdenek, mert a felfedező ösztön már túl erős mindkét nemben...micsoda új tapasztalatok a 3 fiú után...) S ugyan nagyon tisztában vannak, és büszkén hirdetik mindenütt, hogy "én fiú vagyok", "én meg lány", Anka babáit azért mindketten szorgalmasan szoptatják...

De azért engem is meg tudnak még lepni: a minap Anka lelkesen mutogatta húgát egyik ismerősünknek, én épp pelenkáztam Bertát, mire Anka, a felvilágosult nagylány a kétésfélévesek jellegzetes hanghordozásával így szól: "Nézd, neki nincs töke..."

Hát Istennek hála, hogy  ebben a megzavarodott gender-világban megélhetjük, mindenki a maga szintjén, hogy Isten férfinak és nőnek teremtett minket, ajándékul egymásnak...

Berta lencsevégen

Zsuzsi barátnőm megszállottan próbálja lencsevégre kapni a jelenpillanatot. Ez is közös bennünk. Ő járt nálunk múlt héten, s örökítette meg a 9 napos Bertát, s rajta keresztül az újszülöttek titkos, gyűrött, ráncos, tejszagú, megismételhetetlen világát. Nagyon nagy köszönet érte!!

Itt találtok még képeket: www.zsuzsifoto.blogspot.com

Zsonglőrködés

"A szülő bravúrartistának érzi magát: a gyerekekkel úgy zsonglőrködik, hogy egyszerre tartja levegőben mindegyiket. Egyszerre figyel mindegyikre, egyszerre öleli meg mindegyiket, egyszerre válaszol mindegyiknek, egyszerre ad gyógyító puszit mindegyiknek, egyszerre öltözteti mindegyiket... mert ha bármelyik leesne, borulna az egész produkció.
Minden nagycsalád: zsonglőrmutatvány. A művész csak hajigálja a levegőbe a karikákat, elkapja őket, megint feldobja... és közben azért élvezi is a repülés boldogságát, ezt a szemet gyönyörködtető játékot." (Süveges Gergő)

Teljesen így érzem magam, legalább más megfogalmazta helyettem...
Egyik pillanatban mintha minden labdát elkapnék, kezemben tartom a dolgokat, minden a helyén, békében, idill, másikban pillanatban dől a rendszer, kiesnek a kezemből a labdák, buzogányok, vagy mik, káosz, elégedetlenség, rendőrösdi a gyermekeim felett. De lehet, hogy ez a normális? Pedig az idegeim vágynának valami nyugalmi állapotra, hogy ne ilyen nagy amplitúdóval hullámozzon a lelki világunk, különösen a gyermekeinké.

Pedig tényleg olyan idilli ez a jelenpillanat, ez az újszülöttkor, ami tudom, tényleg csak néhány pillanat, ez a törékeny kis élet, aki alkalmazkodik, beáll a rendbe, s köztünk érzi magát. Alszik, eszik, s álmában biztos emészti, mi is történt vele. Végtelenül nyugodt baba - a többiek is így kezdték::))-, napközben nem is nagyon látjuk ébren, este velünk van a vetítés-ima-mese állandó szent liturgiájában, aztán megy a többiekkel  szépen aludni, s csak már világosban nyöszörög halkan, hogy éhes vagyok... Szegény, lehet, hogy bent megsejtette, hogy mire számíthat?! Tudom, lesz, ez még másképp, de most, itt, hála Neki!

A többiek is örülnek, szokják a helyzetet, nagyok babusgatják, beszélgetnek vele, igyekszenek nem rátapasztani a hasmenős vírust, ami miatt napok óta szinte teljes a létszám itthon, szegény Boti húzza csak az igát, az iskolában. Mindenki élvezi apa jelenlétét (meg persze minél többet foglalkozunk velük, annál több kéne...), aki biciklizni viszi őket egyesével, mindenkire hagy kis saját időt, én is el-elmegyek velük sétálni, aki épp a leglabilisabb. Általában Anka a leggyengébb láncszem. Nem feltűnően féltékeny, annál már nagyobb, inteligensebb, inkább úgy állandóan hisztizik, mindenen és mindenért. Ha kimegyünk azért, ha bejövünk azért, ha bugyit kap, azért, ha pelenkát, azért, ha levest kap, a második kell, ha második fogást, levest kér, persze ez az ő életállapota most, de nem könnyű megélni, hogy vele foglalkozunk a legtöbbet, s mégis mindig csak sipítozik. Vagy csak kilyukadt a szeretettankja...

A többi meg szép lassan kialakul, az eggyel több éhes száj, a növekvő feladatok, a rend, a házimunka, a kert, s valamiféle harmónia - kihívás mind, de előbb-utóbb csak beáll.
Szóval mindenkinek mindene lenni, néha kicsit idegörlő és reménytelen vállalkozásnak tűnik, de egy kis csend, és rájövök újra és újra, hogy csak ennek van értelme...

Új élet, új blog

Régóta át akartam költöztetni a blogot ide, most, hogy új élet kezdődött mifelénk, a cím is változtatásra szorult, így hát legyen: olvassatok továbbra minket itt!

Jelenpillanatok az ötödik gyerekkel

Épp készültem megosztani, milyen is így a kilencedik hónap közepén járva, osztottam-szoroztam, vontam le  a tanulságokat, erre Berta baba csak megviccelt minket.

Szóval módosítom a bejegyzés témáját. Igen, világra jött ez az ötödik csöppség, tényleg kis csöppség, a 3800 grammjával igazi nőies karcsúság a többiek 4 és fél kilós kezdőtőkéjéhez képest. Hát a diéta is csodákat tesz, pl. kevesebb kiló vagyok, mint a terhesség előtt, meg hát ezt ős is biztos megérezte bent. Meg hát azért csak két héttel hamarabbra időzítette magát...

Nem terveztem előre semmit, hisz úgyis csak a jelen pillanat van, amit ha jól megélünk, akkor úgy és ott lesz a legteljesebb, s hát ezt minden szülésnél átéltük. Most is. Gyönyörű balatoni hosszúhétvége, sok alvással, napozással, sétával, csónakázással, az április végén Balcsiban fürdőző gyermekeink szemlélésével, így kezdődött. Aztán hajnalban éreztem, hogy nem csak Fülöp pisilt be mellettem... S a balatonparti napkelte után, otthagytuk Mamiékra az alvó gyerekhadat, s békésen feljöttünk Pestre. Ismerős volt az érzés, már Ankánál sem akartak jönni a fájások, Bertánál is csak feküdtem egész nap a kórházban és vártam, vártam, vajúdó nőket hallgattam, s már mindenki megszült körülöttem, én meg hittem, hogy akkor ez most így a legjobb.

Aztán csak megindították, ha már elindult kifelé, s az infúzió bekötése után két órával ott pihegett ez a kicsi lány a kezünkben, csendesen, észrevétlenül, mint aki bocsánatot akar kérni, hogy megérkezett, percekig a hangját sem hallottuk. Azóta se nagyon... Mi meg csak néztük, könnyű elszokni ezektől a kicsi kezektől, esetlen kis mozdulatoktól, s nehéz újra és újra felfogni, hogy ez a kis élet a mi szeretetünkből van, él, fejlődik, s azért bízták ránk odaföntről, hogy embert faragjunk belőle, mások örömére.

Szóval így történt. Rábíztunk mindent a Jóistenre, s így volt a legtökéletesebb. Mert az Őt szeretőknek minden a javukra válik.

És éljen május elseje! Most már igazán van mit ünnepelni...
Egy nappal korábban:

És íme:

 

Pizsibuli ötösben:

A négyéves

Növekszik az átlagéletkor a családban, Fülöpünk is betöltötte a négy évét. Csaptunk is nagy dáridót, hisz annyira várta már, hónapok óta kérdezgeti, mikor lesz a szülinapja, s mikor kapja meg végre a hőn áhított méretes szirénázó tűzoltót (mert a szerencsétlen sorsú gyereknek csak duplo tűzoltója, tűzoltó matchboxja, fénykorában szirénázni tudó tűzoltója, meg tűzoltós mesekönyvei voltak, nehéz is így az élet).
S hát szeret biztosra menni, idén már nem meglepetést (vagyis legpetést- ahogy tavaly mondta) kért, hanem kiadta, hogy gesztenyés-rolettis sünistortája legyen, s szigorú kívánságlistát állított össze a vágyott szirénázó járművekről. Hát kapott is bőven, igazán nagyon boldog és elégedett volt, és azóta olyan a házunk, mint ha minimum a Vészhelyzetet forgatnák...

Én meg közben elmerengtem... Szép volt az az április, a cseresznye is csak akkor mert virágozni, amikor Fülöp már kibújt odabentről. Szép volt az a szülés, talán a legszebb, vagy ahogy trendin mondani szokás, a legháborítatlanabb. Burokban, gyorsan, lassú, kíméletes fájásokkal, épp hogy elkezdődött, már ott is volt köztünk ez a kis emberke. Sokáig (nem is olyan sokáig) a Kicsi. Aztán hamar ő lett a középsők egyike, mielőtt még magára eszmélt volna, ami nem is olyan könnyű helyzet, de Ankával való édes szimbiózisa túllendítette a középsők nehéz sorsán. Nem is vittük oviba, hadd erősödjön a kis szövetségük. Jó döntés volt. Amúgy meg keresi a helyét, ki is ő, mire képes, nem látja még a határait. Szeretne nagy lenni, iskolába járni, mindent, ami a nagyoké, és szeretne kicsi lenni, cumiból inni a kakaót, kiszolgálva, öltöztetve lenni, mert ő még "kisbaba". Önállótlanabb is talán, mint Anka, de nem akarom én benevezni őt a "mi mindent kéne tudni egy 4 évesnek?" elnevezésű vetélkedőre. Ő így éli meg ezt a köztes állapotot, s így boldog, kiegyensúlyozott. S lassan növekszik a saját privát kis élettere, ő is csatlakozott az úszók táborához, édes, ahogy alig ér ki a feje a vízből, s könnyeket tud csalni a szemembe, ahogy a bátyjai pártfogásukba veszik az edzés utáni közös vizijáték ideje alatt... Szeptembertől meg megy civilizációt tanulni (vagy tanítani?!) az óvodába...
De itt és most van, most tudjuk őt szeretni, ilyen kis aranyos négy évesen...

Húsvéti kavalkád

Péntek óta készülök írni, mert más írni a kereszt homályában, böjtölve a feltámadást várva, mint húsvéthétfőn szépen illatosan, meglocsolva, degeszre tömve... Bár ez utóbbi a cukordiéta miatt elmaradt...
Szóval a húsvét sok-sok arca mind élni tanítanak, ebben hiszek. Igazi ünnep ez, s talán pont azért, mert ki kell bontani, meg kell fejteni, nem jön magától. Mert hiába takarítom ki a lakást, pucolom meg az ablakokat, hiába sütünk-főzünk a gyerekekkel sok-sok süteményt, kalácsot, sonkát, hiába gondoskodunk, hogy a nyuszi tudjon mit csempészni a bokrok alá, ettől még nem jön el az ünnep, max. a fíling, de az meg kevés. Mert többre vágyunk. Persze a gyerekek öröme, készülődése sok kérdést megválaszol, kitölti a hiányokat, de hát nem csak miattuk ünneplünk...
Szép lassan épült fel belül a húsvét, a minden esti szentmisék, liturgiák, a gyónás, a keresztút, a csend, az egész nap pislákoló mécses készítgették szívünket a feltámadásra. Sőt idén, mivel a keresztút alatt én maradtam itthon az alvó kicsikkel, betettem az évek óta nem látott Passiót. S megint keményen hatott, nem csak a sok vér, meg a minden, hanem kell a kép, a fantázia, mert az ész kevés, hogy felfogja  a titkot. S tényleg átalakult minden, a hangsúlyok, a mindennapos küzdelmeim, keresztjeim, mert ezeket egyszer már valaki értem vállalta, s legyőzte őket. S innentől kezdve már a másnapi veszekedések sem zavartak, simán át tudtam ölelni s szeretni a gyermekeimet is, még ha hol egyik, hol másik elégedetlenkedett, rontotta  a hangulatot, vagy csak simán kifejtette, hogy "szar az élet", máskor ezen felhúzom  magam. Az sem zavart, hogy vasárnap reggel senki nem nyúlt a sonkához, gondosan előkészített finomságokhoz, mert teli volt a hasuk csokinyúllal és rokonaival, igazából jó is volt Csabival kettesben reggelizni... Mert feltámadt és ez több mindennél... És ez az igazi öröm...
És persze ők is boldogok voltak, és nem csak az ajándékok miatt. A varázs hozzátartozik a ünnephez, a katarzishoz, s figyelve a valódi mondanivalóra, azért hinni kell benne. S a sok kis személyre szóló apróság azért mindig fontos nekik, s a keresés öröme fontosabb volt minden logikánál, hogy hogyan ugrál az a szerencsétlen nyuszi ide-oda, nálunk, Mamiéknál, Márti mamához, Pankánál, s a legféltettebb helyre kerültek a megszerzett  könyvek, társasok, fociskártyák, albumok, festékek, orvosi táskák. S mivel ez a nyuszi extra erős kondicióban volt, Mamiéknál még egy óriás trambulint is ottfelejtett (na nem tojt, az már sok lenne), s bár húsvétvasárnap nem dolgozunk, este 8-kor (s ma reggel 7-kor) már minden gyerek kint ugrált a télies húsvétban. S vöröslő fejük boldogságtól sugárzott...
Szóval Krisztus feltámadt! Értünk, akkor és ott, itt és most...

6 és fél gyerek

Igen, a múlt héten (sem) unatkoztunk. Kettővel többen voltunk 5 napon át, két erdélyi cseregyereket láttunk vendégül az iskola szervezésében. S bár jelenlegi állapotomban (bárki rám néz, meg van róla győződve, hogy nekem már biztosan szülnöm kellett volna) igyekszem annyit csinálni, amit tényleg muszáj a teljes káosz ellen (s ez nem is kevés), de valahogy mégis úgy döntöttünk, hogy fontos mások befogadása, s mindenkinek jó, ha kinyílunk mások felé. S igazából kettővel több vagy kevesebb, már fel sem tűnik, gondoltam én, de azt valahogy mindig kifelejtem a számításból, hogy a gyermekeink enyhén szólva megzakkannak, ha másokkal osztjuk meg a figyelmünket, jelenlétünket. Úgyis mondhatnám, hogy kezdtem magam nagycsaládban érezni az elmúlt napokban... (jobb későn, mint  soha...)
Pedig a nap nagy részét nem is itthon töltötték, úgyis mondhatnám, hogy igazi városnézős élménydömping volt, s a mieink is nagyokat ámultak, pedig láttak már egyet s mást kicsiny fővárosunkból.
Na de a tanulságok röviden:
- 6 és fél gyerek több, mint a 4 és fél.
- Kéne vennünk egy tehenet, mert 5 nap alatt elfogyott másfél kiló sajt, és a fél kiló párizsi sem tart egy napnál tovább.
- A gyerekek mindig baromi jól egymásra találnak, még ha van is korkülönbség, ők igazából csak minket szeretnek idegesíteni.
- A Hajógyári-sziget csúszdakavalkádja minden korosztályban garantált siker.
- 4 fiú közt a legrövidebb út a foci.
- Gyermekeink igazából baromi jófejek, befogadóak és nyílt szívűek.
- Drága férjem továbbra is a legjobb apa kitüntetést érdemli, s nagyon jó volt látni, hogy milyen empátiával, érzékenységgel törődik az otthonuktól életükben először távol lévő vendéggyerekekkel.
Szóval gazdagodtunk, mi is, talán ők is, s megint megtanultam az Igazságot, ha az ember kilép önmagából, a megszokott kis közegéből, s kinyitja a szívét, százszorosat kap. Én meg ígérem mindenkinek, előbb vagy utóbb biztosan szülni fogok. De addig csak lesz még bejegyzés...

Élmény kontra jelenlét, vagy?

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mennyi konkrét élményre van szükségük a gyerekeknek, hogy boldogan, kiegyensúlyozottan, ingergazdagon fejlődjenek, de véletlenül se essünk abba a csapdába, hogy mint egy hajcsár végighajszoljuk őket - a gazdag programok nevében -  a gyerekkorukon.
Mert mindkettőnek megvan a veszélye, esélye. S vékony a határmezsgye, meg persze különbözőek az igények. Ilyen közös élményforrásaink egyike mindenképpen a kirándulás, a csendes ingeráradat, az önmagam leküzdése, a kapcsolatban levés öröme. Mostanában két bökkenő van ezzel, Anka kikerült a hátihordozóból, én meg - a rohamosan növekvő édes teherrel - visszaestem az ő szintjére, tempójára. Fülöp a középfutamot tartja, Csabi, meg Boti utolérhetetlen. Szóval nehéz az egyensúly. Legutóbb Ipolytarnócon kirándultunk, ami inkább kulturális-geológiai séta volt, mint kirándulás, de a tanösvényig tartó 1 km-t, a tanösvényt, meg a visszautat közel fél órás szintidőeltolódással teljesítettük. S közben csak reménykedtem, hogy a nagyok nem indultak el unalmukban már stoppal hazafelé. De egyébként érdekes volt, bár erős fantázia kellett belelátni a kövekbe a millió évekkel ezelőtti állapotot, s a megmaradt őskövületek, fák, lábnyomok inkább a nagyokat bűvölték el, a kicsiknek bőven elég volt a néhány műanyag miocén ősállat, amire felülhettek.
A fenti állapotot erősen javítja, hogy Marcinak köszönhetően a fiúk - Boti rendszeresen, Csabi fellángolásszerűen - teljesítménytúrázni járnak mostanában. Azt hiszem, igazi élmény és jelenlét ezek a 20 vagy több kilométeres távok, s Boti már egészen biztosan jobban ismeri a Budai-hegységet, mint én... Mennek, keresik a pontokat, örülnek a csokinak, oklevélnek, kitűzőnek, s látják, hogy az a normális, ha legyőzik a távolságot és önmagukat. Köszi, Marci!!
Aztán vannak a közös síelések, amiből - csupán a kicsikre való tekintettel - most már kivontam magam, s egy nap Donovaly tényleg lefáraszt-feltölt-s maradandó egészséges élményt ad.
Persze ha azt írom, hogy a fenti három program egymás utáni napokon volt a múlt hétvégén, kicsit nekem is sűrűnek tűnik, de aztán olyan békében kaparásztak vasárnap a kertben, homokoztak mind a négyen, ültetgették a borsót, hagymát, vágták a fát, hogy azt éreztem, jó lehet így gyereknek lenni. S igazából tényleg nem kell nekik sok, de az viszont nagyon. Jelenlenni egymás számára, s hagyni időt, nyugalmat, hogy utolérjék magukat legbelül.

Lakberendezők

Komolyan mondom, lakberendező lesz a fiam... Nem tudom, hogy ez a túlzott kreativitás jele, vagy életkori sajátosság (bár régóta tart már), vagy pszichológiai jelenség, de állandóan rendezkedik, tologat, polcot, szekrényt fabrikál, költözködik, s mindent újra kezd két nap múlva.
Erősen gyanakszom már, mikor kéri a kalapácsot és a szögeket, vagy túl régóta elmélyültködnek a szobájukban. Nem akarom én megnyirbálni a kis szárnyait, hát biztos keresi a kibontakozását, de néha már az én idegeim is igencsak veszélybe kerülnek. Pláne ha este 8-kor akar új polcot, vagy az épp rendbetett szobát forgatják fel fenekestül. És persze rajtam keresik az áldozatul esett furulyakottát, lakatkulcsot és a fehér zoknikat.
Persze kiskorában is rendezkedett, az ágyát telepakolta mindenféle dobozzal, amelyek az íróasztalt, dolgozó sarkot voltak hivatottak képviselni, aztán, ahogy ügyesedett, kartonból csinált (csináltatott velem) éjjeli szekrényt, s most, hogy egyre több a tancucca, könyve, polcrendszereket, irattartókat kreál szüntelenül. Kisdobozba mindent, azt a nagydobozba, azzal a könyveket alátámasztva, kicsit kidíszítve a tőlem elcsent ikeás virágaimmal és társai.
Aztán ha nagy a szerelem az öccsével, értsd fél óráig teljes egyetértésben vannak, akkor következnek az ágyak, összetolják (kár, hogy 1 méter a szintkülönbség), közös birodalmat alakítanak ki, én meg alig bírom megközelíteni őket, mikor este mesélni akarok. Ha összevesznek, akkor a drága függönyrendszert gyárt, összes csipeszemet (ha nem vettem az elmőlt évben kb. 100-at, egyet se, mégsincs egy darab se) lenyúlva pokrócokat aggat kötelekre, ezzel választva le a saját sarkát.
Na nem ragozom, de a türelmem nem mindig végtelen. Szombaton megint nagyot rendezkedtek a nagyok (megint jött az egyetértős korszak), de gyanús volt, hogy a kicsik is csendben vannak. Fülöp jön le fél óra múlva az ismerős mondattal: "Anya, nézd milyen lett a szobánk..." Meghűlt bennem minden, ezek is kezdik... Felmegyek, erre látom, hogy a kis három és fél éves minden erejével és elszántságával Anka ágyát behúzta a szoba közepére, helyette asztalt, székeket tolt oda, a játékos szekrényt kipakolta, s a szoba másik sarkába helyezte, s Ankával büszkén mutatták a művüket, aki rettentő édes volt, ugyanis az ágyak közé beszorulva mozdulni sem tudott.
Hát így állunk. Lehet, hogy ez normális jelenség, csak én nem emlékszem, hogy valaha naponta átrendeztem volna a szobámat... Szóval valahol az önállóság-kreativitás és a határok-racionalitás határmezsgyéjén egyensúlyozunk, hol több, hol kevesebb humorral...

Arról akartam írni...

Nem akarok havi összefoglalókat tartani, de valahogy ez a január is elment. Akartam írni például síelésről, ami olyan régnek tűnik már, mintha nem is idén lett volna. Sok szép közös pillanat volt a nagy családdal, havas táj, amit itthon idén nélkülöztünk (reméljük, csak ma estig), közös felvonózások, hóviharban is lelkes gyerekek, kiegyensúlyozott kicsik, akik élvezték, hogy csak úgy együtt vagyunk, és még megannyi ajándék...
Aztán akartam írni a félévről, mert hát ugye vége lett, s ügyesen teljesítettek a fiúk, szépen számolnak, olvasnak, írnak, teszik a dolgukat. Csabika első hegedűvizsgája is garantált élmény volt (különös tekintettel arra, hogy felhívták a figyelmünket, hogy évekbe is eltelhet, mire tisztán szólal meg az a hangszer...). Botikánk pedig lelkiismeretesen teljesíti az első osztályosok kötelességét, minden délutánt mást sportra megy, állandóan fociskártyákkal csencsel, szóval beélte a kis világát.
Aztán akartam írni Boti szülinapjáról, mert többnapos ünnepségsorozat keretében 7 éves lett ez az elszánt, csupa akaratból és csupa makacsságból összegyúrt kisfiunk. Volt nagy családi ünneplés a vágyott ajándékokkal, s az örömmel, hogy mindenkinek ő a fontos. Persze ezt az örömet azért halványan elrejtette az ő kis szokásos flegma "és akkor mi van?" stílusa mögé, de azért legbelül feltöltődött a kis lelke, hogy ő volt végre tényleg a középpont. Aztán fiúzsúr is volt, meghívta az összes fiú osztálytársát, s hát - ha nem családi házban lankánk- valószínű feljelentettek volna minket azon az estén csendháborításért, de így belefért. Lelkesek voltak, szerveztünk nekik bőven programot, hogy a fölös energiáikat ne a közös rombolásban vezessék le, s azt hiszem - bár este nem kellett ringatni egyikünket sem - jól sikerült a "buli".
Aztán akartam írni, hogy a Jóisten humorában egy kis önfegyelmet akar nekem tanítani (jó bevallom, rámfér), s kiderült, hogy így az ötödik gyereknél csak utolért  a terhességi cukorbetegség. Persze benne volt a pakliban, mindig is gyanús volt, hogy egyre nagyobbak a gyerekeink, s Anka 4600 grammját már nem kéne felülmúlni. Szóval kaptam jó kemény diétát, napi hatszori szigorú étkezést, s hát baromi nehéz úgy sütni a süteményeket, mindenféléket a gyerekeknek, hogy meg sem kóstolhatom. Meg hiányzik a reggeli tejes kávé, meg a fehér kenyerek, meg az akkor eszek gyümölcsöt, amikor akarok érzése, de hát ezt kell most szeretni. Ezt tudom én most felajánlani ezért a kis Berta babáért. És hát igen, egy kicsit megdöbbentő, hogy az elfogyasztott táplálékaink nagy része szénhidrát és szénhidrát... Szóval most egy kicsit elbizonytalanodtam a konyhaművészetemet illetően... Na de végülis, az senkinek nem árt, ha egy kicsit átgondoljuk ezt az egészséges étkezés dolgot. Nekem muszáj, nekik ajánlott. Meg hát kéthetente kontroll, vérvétel, terhelés, szervezés...
Szóval azért is nem írtam eddig, mert túl gyakran ütközöm a korlátaimba, a fizikai határaimba, s furcsa érzés, hogy az eddigi gyerekvárások alatt ezerrel pörögtem a negyvenedik hétig, most meg muszáj lassítani... Át kellett küzdenem ezeket a pillanatokat, szeretni azokat a helyzeteket is, amikor nincs erőm, s mindenki tőlem várna mindent. Hát ebben vagyunk most, mi. S várjuk a nagy hóesést.

Tavalyi cirkuszolás

Szünidei beszámolónk folytatódik... Nem is tudom, hogy melyik a szebb, amikor együtt a család kikapcsolódik, vagy mikor már végre itt az iskola...?! Na jó, ez költői kérdés, de az  első biztosan munkásabb...

Szóval kulturális program gyanánt cirkuszban is jártunk, ugyanis a gyerekeink többször voltak már rokonoknak, barátoknak köszönhetően, de én talán utoljára 5 évesen, valószínű Csabi is.

Ankán elgondolkodtam, hogy ne bízzuk-e oda valakire, pláne alvásidőben, de hát attól szép, ha együtt a család. Hát megsejtettem, hogy nem ő lesz a leglelkesebb cirkuszrajongó... Amint sötét lett, velőtrázó sikollyal ugrott az ölembe, s rettegését még a hetek óta ígérgetett nyalóka sem oldotta fel. Mondjuk, tényleg kicsit ijesztőek voltak a kínai maszkok, kiáltások, s mindenféle effektek. De megoldottuk. Anka fejére borítottuk Boti pulcsiját, s biztosítottam róla, hogy ott biztonságban van. A bizalom fontos dolog, meg is előlegezte nekem, s a kettőből másfél órát végigaludt az ölemben, az utolsó két produkciót, amikor is egy biciklin húsz kínai tekert, ámulattal nézte, s a végén megállapította: "jó volt a cirkusz, és imádom a nyalókát."

A többiek szájtátva nézték a produkciókat, s végül azt se bánták, hogy se bohóc, se állatok nem voltak. Zseniális is volt a koreográfia, az tény, két órán át simán elálmélkodtunk rajta. Kifelé menet megküzdöttünk még  az egyszer használatos emléktárgyak dömpingjével, ami annyiban autentikus volt, hogy minden eredeti kínai volt, de inkább a látványt vittük magunkkal - Fülöp legnagyobb bánatára - az legalább mindenképp eredeti volt.

Hála 2011-ért!

Idén se bárányhimlő, se hányás, se egyéb nem boldogított minket szilveszterkor, így aztán újra belevágtunk a templomi éjszakába. Ezt persze sokan furcsa mosollyal fogadták, hogy mit is csinálunk mi szilveszteri buli címszó alatt, de biztosíthatok mindenkit, remek ünneplés volt, s nemcsak a gyerekek élvezték, hogy nem kell csendben egy helyben ülni, mint minden vasárnap, hanem volt ott minden, jobbnál jobb kaják, egész este táncház, s mindenütt rohangáló gyerekek.

A kincskeresős verseny keretében még a padlástérben is jártunk, ahol elemlámpákkal kellett hiányzó idézetek után kutatni, s igazán nagyfiús bátorságpróba volt. Boti, Fülöp élvezettel ropták a moldvai táncokat, nem hiába, apjuk vére. Én meg hol táncoltam, hol bennük gyönyörködtem. Csabikánk ehelyett inkább biztos, ami biztos, kétszer végigment a kincskereső akadálypályán. Szóval volt élmény, játék, közösség, s a hálaadó ima természetesen olvadt bele ebbe a hangos örömünnepbe. Fél 1 után tévedtünk haza, s azt hiszem, sikerült megélni az est mottóját, Jézus szavait: "azért jöttem, hogy örömötök teljes legyen."

Másnap, vagyis aznap persze már fél 9-kor úton voltunk, mert alapelv, hogy itthon se bírnak magukkal, akkor meg inkább menjünk, szóval elvonatoztunk Esztergomba, ami egyfajta kis zarándokhely ez életünkben, ott szoktunk hálát adni az év kegyelmeiért. Az utazóközönség remélhetően elég kába volt ahhoz, hogy kiakadjon, amit mi vonatozás címén másfél óráig csinálunk. Mindenesetre, mire odaértünk, minden kajánk elfogyott, senkin nem volt cipő, Annapetik meg Geronimo Stilton öt kötete (Csabika készült...) szanaszét, szóval harmonia celestis.

De igazán felüdítő volt, hogy egy lélekkel nem találkoztunk az utcákon, s még a kísértés sem volt meg, hogy a fiúk bármit kunyeráljanak, mert még egy fia vendéglátó egység sem volt nyitva. A Bazilika ott volt a helyén, bár egy kicsit messzebbnek tűnt a szokásosnál, vagy a hideg miatt, vagy azért, mert Fülöp is kétlábon közlekedik már, nem tudom. Imádkoztunk, s szokás szerint persze mindenki valami épp rossz volt, de ezen már rutinosan túltettük magunkat. A vonat legalább továbbra is első számú élményforrás, nem beszélve a restiben megkaparintott két utolsó csomag mogyoróról. Anka szavaival összefoglalva a napot: "jó volt pilos vonattal menni, ettem mogyolót."