Húsvéti megújulás

Különleges húsvét volt. Csendes ráhangolódással, három számítógépmentes nappal, lelki-fizikai nagytakarítással készültünk. Megsütöttük együtt a süteményeket, mindenki kibírta (azért nem volt egyértelmű), hogy a feltámadási miséig nem esznek bele az ünnepi ételekbe, sütikbe, és vártak, várakoztak. Nagypénteken Fülöp életében először eljöhetett az erdei, éjszakai keresztútra, és a maga módján végigelmélkedte a 2000 évvel ezelőtti eseményeket, amik egyszerre itt és most (is) zajlanak. Aztán Nagyszombaton bevállaltuk az 5 gyerekkel az éjszakai háromórás liturgiát, s bár nem értették miért nincs tánc a végén (ha már ünnep), a templomkertben fellobbanó tűz, a keresztelés, a hosszú olvasmányok és a végén a megérdemelt közös húsvéti agapé meg-megérintették a lelküket. Jó volt együtt lenni, s mindenkinek a maga módján megélni a legmélyebb titkokat. Igen, megint végigéltük a legnagyobb szeretet, az árulás, a szenvedés, a reménytelen (nekünk már reményteli) várakozás és a legnagyobb bizonyosság, a feltámadás lépcsőit. Együtt. Esendően, ahogy vagyunk.

És mindeközben sokat játszottunk, bicikliztünk, sakkoztunk, tojáskeresőztünk a kertben, vérre menő dartsmeccseket vívtunk és találkoztunk, együtt voltunk a nagycsaláddal kicsit ráérősebben, ünnepibb lélekkel, mint máskor. A profán és a szent különös kavargása, de ott és akkor minden a helyén volt.

Csúcspontként, Húsvétvasárnap pedig eljutottunk az Urániába, és Csabival kettesben megnéztük a Mária földjén című különleges, felkavaró, mély reményt fakasztó filmet. Igen, mert hiába tudjuk, hiába hisszük, hiába tapasztaljuk, hogy működik, amit az Isten mond, kell a felrázás, a tanúságtétel, a megújulás. Mi most Szeretetből ezt kaptuk.

Nagycsütörtök

Elkezdődött a Szent Három Nap, hitünk legnagyobb titkának ünnepe... Érdekes az a Nagycsütörtök, mert a forma még döcög, nekünk kell belelépnünk az ünnepbe, nem adódik semmi magától. Minden megy a szokásos kerékvágásban, mindenki dolgozik még, csak a gyerekeknek van szünet, meg nekem (aki amúgy is mindig szabadságon van, vagyis soha:)) És mégis. Az ünnep betölt minden pillanatot, helységet, várakozást, nyüzsgő itthoni káoszt.

Reggel sajnos (szerencsére) elszállt a számítógépünk, így aztán nem kellett rendőrösdit játszanom, hogy igen te fél órát nézhetsz, te akkor nyomkodhatod, ha kiporszívóztál, igen, még két mese, nem nincs több Minecraft, és amúgy kapcsoljátok már ki az egészet... A szokásos küzdelmek helyett végre sakkoztak egy csomót, mindenféle felállásban, volt közös családi Cacassone, segítettek takarítani, kiszíneztünk több tucat szinezőt, öntöttünk tojásgyertyákat, lerajzoltuk az utolsó vacsora eseményeit, és délelőtt 10 órára már olyan fáradt voltam, mint amennyire most este kéne lennem:)

Na de, kell a  friss levegő is, fogtuk azt a (fránya) okostelefont, és elmentünk biciklivel geoládákat keresni a közeli kiserdőbe. Ez végre alapvetően mindenkinek tetszett, ami nálunk nagy szó, mert borzasztó nehéz közös (mindenkinek érdekes) programot találni és levezényelni egyedül nekik. Tényleg jó volt: új zugokat találni ott, ahol minden héten járunk, a szeles-napos-télies április természetet csodálni, örülni minden megtalált ládának és elrejtett kincsnek, egyszerűen együtt lenni és fáradtan hazaesni a meleg ebédhez...
Este pedig mindannyian eljutottunk a templomba, a kicsik ámuldozva lesték a szertartás új elemeit, a lábmosást, oltárfosztást, és magukhoz képest egész szépen figyelgettek a késői órán. Én meg hálát adtam, hogy ennyire szeret az Isten, hogy testét, vérét adja táplálékul nekünk... Micsoda erőforrás...

Összességében talán semmi extra nem történt ma, de ahogy Béla atya mondta este: minden nap új, minden ünnep új, az Isten szüntelenül meglep minket a szeretetével. És ma talán sikerült, ami sokszor nem: nem azt láttam, ami mindig ugyanaz, a szüntelenül újratermelődő szennyes- mosatlan edényhalmaz-menetrendszerű veszekedések egyvelegét, hanem talán megéltük azt, ami minden napban új, a közös együttlét varázsát.