Engedj el...

Hát igen, vannak korszakai az elengedésnek. Ami valljuk be, egy anyának nem könnyű. Még ha el is határozta, hogy nem fogja birtokolni a gyermekét, ajándékként tekint rá, akit néhány évre, évtizedre rábíztak odaföntről, hogy szeretetével embert neveljen belőle.
Ilyen  volt, amikor megszülettek, el kellett engedni azt az egymásban lévő szimbiózist. Aztán amikor abbahagytam a szoptatást, és többé nem voltam fizikailag nélkülözhetetlen. Aztán amikor először hagytuk ott néhány napra őket, hogy Csabival ketten lehessünk. Aztán amikor óvodába mentek, és rá kellett döbbennem, hogy ezentúl a nap nagy részében nem hozzám fognak szaladni minden örömükkel-bánatukkal. Aztán amikor először mentek villamossal iskolába, s én csak bizakodtam, hogy minden rendben lesz. És...

Igazából, csak annyi történt, hogy Boti egy hétre edzőtáborba ment, igazi ottalvós, iskolás táborba. S bár érzelmileg igazán magabiztos emberke ő, s önálló is, s tudom, hogy minden helyzetet le fog tudni reagálni, mégis furcsa érzés elengedni egy hétre, úgy, hogy lényegében nem tudok róla semmit... Persze manapság az a módi, hogy viszik magukkal a kis mobiljukat, anya hadd hívhassa őket, mert nem a gyereknek van rá szüksége (nekünk sem volt annak idején), hanem a szülő akar tudni mindent, őrizni szorosan azt a lelki köldökzsinórt. Én abban hiszek, hogy ez a lelki köldökzsinór a bizalomból építkezik, ha valami van, úgyis megtudjuk. Bizalom, hogy amit belenevelgettünk, az segít neki megállni a helyét.

De azért egy kicsit hálás voltam, hogy az edző maga hívott minket első este, hogy minden rendben, Boti nagyon jól bírja a strapát, ügyes, aranyos, pontos, mindent megeszik, és nagyon kitartó, pedig ő az egyik legkisebb... S tudom, igazi jó tábor ez, rendszerrel, fél hatos keléssel, négy edzéssel, játékkal, esti mesével, a lelkük megsimogatásával.

Hát el kellett engedni valamit magamból, hogy ez a kis önálló fiúcskánk növekedhessen. De azért várjuk már haza!