Minden nap gyereknap

Amíg gyerek voltam, azt gondoltam, milyen jó is a gyereknap, mert hát mégiscsak egy újabb lehetőség a középpontba kerülni. Aztán ahogy anya lettem, szép lassan rádöbbentem, hogy minden nap gyereknap. Mert nem megy másképp, csak, ha 24 órában szeretjük őket. Folyamatosan és szünet nélkül. (Persze határozottan és keményen tiszteletben tartva közben, hogy a szülő is ember, és igenis szüksége van pihenésre, kikapcsolódásra, alvásra, önmaga karbantartására, és a gyereknek meg joga van a kipihent szülőhöz...)

De hát mégiscsak a napjaink nagy része róluk szól, pláne ha már ennyien vannak, kevés a rajtuk kívüli történés. Megkapnak mindent, ami szükséges, sajnos néha, azt is, ami nem, szóval újabb ajándékokra sincs különösebben szükségük, akármennyire is más erről az ő véleményük. Szóval nem szeretem ezt a kampányszerű őrületet, amit gyereknap címén csap minden lehetséges intézmény, társulás, hely. Mintha ezen a napon akarnánk nekik mindent megadni, ami a hétköznapokban nem sikerül. Pedig hiszem, hogy nem volt még olyan történelmi kor (vagy társadalmi nyomás), amikor ennyire a gyerek körül forgott a világ, hogy mindene meglegyen, hogy fejlesztve legyen, hogy csak ő számít, és örüljön a szülő, hogy kiszolgálhatja. S így valóban nem könnyű megtalálni azt az egészséges, elfogadó, feltétel nélküli szeretetet, amire tényleg szüksége van egy gyermeknek és nem kis zsarnokká neveli őt.

Szóval gyereknap. Egyszer voltunk valami minimaxos rendezvényen a vasúttörténeti parkban, hát fél óra után elhatároztuk, hogy ilyen helyre soha többet. A gyerekek csak idegesek lettek a tömegtől, hogy nem lehetett semmihez hozzáférni, megmozdulni, egyáltalán gyereknek lenni. Idén megkönnyítette a dolgot, hogy május utolsó vasárnapja pünkösd ünnepe, s ez átmosta a lelkünket, életünket. S a Szentlélek, akinek a bölcsességére annyira vágyunk, megint súgott, ötleteket, Lelket adott. Az együttléthez. Igy lett a délutáni programunk egy nagy közös családi akadályverseny, amin minden gyerekünk örömmel vett részt. Apa sportversenyeket, gyűrű-, trambulinbemutatót, fáramászóversenyt vezényelt nekik, aztán volt kincskeresés szakadó esőben (pontosabban 50 olvadós rágót kellett megkeresni a kertben, mindenki nagy örömére), s miután közösen összegyűjtötték a megadott pontszámot (nem kívántam a szokásos konfliktusokat, hogy mindenki megsértődik, hogy a másik ügyesebb), tomboláztunk. A tombolán a kamrabeli (a legutóbbi egértámadás által nem érintett) csokikat lehetett megnyerni, meg kuponokat készítettünk, Csabika ötletei alapján, így volt, aki plusz 2 oldalnyi estimesét nyert, volt, aki ajándéksétát anyával, vagy ajándékbiciklizést apával. Persze mindenkinek csak nyerő szelvényei voltak, így nem lett senkinek keserű szájíze, ami miatt mindig utáltam bármiféle tombolát. Aztán a konyhában fagyizót nyitottunk, anyapincérrel, s mindenki baromira élvezte, hogy rendelhet akárhány gombócot tejszínhabbal, tölcsérrel, babapiskótával, meg egyebekkel. Az esti imában Anka is azért adott hálát, hogy "köszönöm, Jézus, hogy volt velsenyzős játék..."

Hát mi így gyereknapoztunk.

De jó is anyának lenni... gyereknapon

Ma itthon gyereknapozok, Csabi bevállalta a három fiút és egy geológus által vezetett szurdoknézős kiránduláson vannak. S gyalogolnak. Remélem Fülöp is.

Nem akartunk össznépi, könyöklős, tömegiszonyos gyereknapot, egyszer megpróbáltunk valami minimaxos rendezvényt, de azóta se soha többet, a tavalyi bkv-s azonban tényleg jól sikerült, de növekedett a szökésre hajlamos és képes gyermekeink száma, így mindenkinek jobb, ha nyugodtan, békében (ha-ha...), EGYÜTT töltjük ezt a napot.

Ezzel szemben én itthon írogatok... Mentem én volna mészégetőt nézni szívesen, de Ankának úgy tűnik, torokgyulladása van, így a lányos gyereknap ma főleg Annapetigergő nézegetésből, fél 11-es ebédből, és nagy pihiből áll(t). De azt hiszem, élvezte, hogy ő is érvényesülhet, és csak kizárólag neki mesélek, és nem csíkos gnúkról meg okapikról szól a mese. (Mert a fiúk mostanában csak természetbúvár könyveket hajlandók forgatni.)

És közben még gondolkodni is van idő. A gyerekekről. Mi másról, ha már a nap 24 óráját mégiscsak ők töltik ki. Nemrégiben olvastam egy blogtársam (és leendő osztálytárs-szülőtársam) gondolatait, és elgondolkodtam, hogy anyaként olyan jó lenne néha valami visszajelzés a gyerekektől, hogy igen, fontos, amit csinálok. Még ha eszem ágába sem jut felvenni a "mindentértetekcsinálok és ti meg..." szerepet.
Szóval valamelyik nap beszélgettünk, hogy milyen jó, hogy nyáron mindenki itthon lehet, anya nem dolgozik, nem kell táborba menni, stb. "De hát ez természtes!"- gondolkodtak hangosan a nagyok. "Hát nem teljesen, anya is lehet, hogy dolgozni fog majd egyszer, ha Anka is nagy lesz." - gondolkodtam én hangosan. Erre Csabika teljes megdöbbenéssel a szemében, elszántan kijelentette: "Én száz üdvözlégyet el fogok mondani, hogy legyen még kisbabánk, hogy anya itthon maradhasson velünk." Boti is próbálta überelni a dolgokat: "Én meg felmászok létrán az Istenhez, és megmondom neki, hogy anyának legyen még kisbabája, hogy itthon maradjon velünk." Hát kell ennél több visszajelzés? Hát nem a legjobb anyának lenni?