Amíg gyerek voltam, azt gondoltam, milyen jó is a gyereknap, mert hát mégiscsak egy újabb lehetőség a középpontba kerülni. Aztán ahogy anya lettem, szép lassan rádöbbentem, hogy minden nap gyereknap. Mert nem megy másképp, csak, ha 24 órában szeretjük őket. Folyamatosan és szünet nélkül. (Persze határozottan és keményen tiszteletben tartva közben, hogy a szülő is ember, és igenis szüksége van pihenésre, kikapcsolódásra, alvásra, önmaga karbantartására, és a gyereknek meg joga van a kipihent szülőhöz...)
De hát mégiscsak a napjaink nagy része róluk szól, pláne ha már ennyien vannak, kevés a rajtuk kívüli történés. Megkapnak mindent, ami szükséges, sajnos néha, azt is, ami nem, szóval újabb ajándékokra sincs különösebben szükségük, akármennyire is más erről az ő véleményük. Szóval nem szeretem ezt a kampányszerű őrületet, amit gyereknap címén csap minden lehetséges intézmény, társulás, hely. Mintha ezen a napon akarnánk nekik mindent megadni, ami a hétköznapokban nem sikerül. Pedig hiszem, hogy nem volt még olyan történelmi kor (vagy társadalmi nyomás), amikor ennyire a gyerek körül forgott a világ, hogy mindene meglegyen, hogy fejlesztve legyen, hogy csak ő számít, és örüljön a szülő, hogy kiszolgálhatja. S így valóban nem könnyű megtalálni azt az egészséges, elfogadó, feltétel nélküli szeretetet, amire tényleg szüksége van egy gyermeknek és nem kis zsarnokká neveli őt.
Szóval gyereknap. Egyszer voltunk valami minimaxos rendezvényen a vasúttörténeti parkban, hát fél óra után elhatároztuk, hogy ilyen helyre soha többet. A gyerekek csak idegesek lettek a tömegtől, hogy nem lehetett semmihez hozzáférni, megmozdulni, egyáltalán gyereknek lenni. Idén megkönnyítette a dolgot, hogy május utolsó vasárnapja pünkösd ünnepe, s ez átmosta a lelkünket, életünket. S a Szentlélek, akinek a bölcsességére annyira vágyunk, megint súgott, ötleteket, Lelket adott. Az együttléthez. Igy lett a délutáni programunk egy nagy közös családi akadályverseny, amin minden gyerekünk örömmel vett részt. Apa sportversenyeket, gyűrű-, trambulinbemutatót, fáramászóversenyt vezényelt nekik, aztán volt kincskeresés szakadó esőben (pontosabban 50 olvadós rágót kellett megkeresni a kertben, mindenki nagy örömére), s miután közösen összegyűjtötték a megadott pontszámot (nem kívántam a szokásos konfliktusokat, hogy mindenki megsértődik, hogy a másik ügyesebb), tomboláztunk. A tombolán a kamrabeli (a legutóbbi egértámadás által nem érintett) csokikat lehetett megnyerni, meg kuponokat készítettünk, Csabika ötletei alapján, így volt, aki plusz 2 oldalnyi estimesét nyert, volt, aki ajándéksétát anyával, vagy ajándékbiciklizést apával. Persze mindenkinek csak nyerő szelvényei voltak, így nem lett senkinek keserű szájíze, ami miatt mindig utáltam bármiféle tombolát. Aztán a konyhában fagyizót nyitottunk, anyapincérrel, s mindenki baromira élvezte, hogy rendelhet akárhány gombócot tejszínhabbal, tölcsérrel, babapiskótával, meg egyebekkel. Az esti imában Anka is azért adott hálát, hogy "köszönöm, Jézus, hogy volt velsenyzős játék..."
Hát mi így gyereknapoztunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése