Minden évben nekiindulunk, kempingbe, szép helyekre, sok élmény ígéretében és minden évben eljön a pont, amikor megkérdezzük magunktól: kell-e ez nekünk...
Ha a nyaralás azt jelenti, hogy jól érezzük magunkat, nagyjából békében, kikapcsolódunk, pihenünk, akkor kár elmenni, mert idilli, vágyott képet kergetve biztosan csalódunk.
De ha a nyaralás azt jelenti, hogy együtt vagyunk, akár tetszik, akár nem, részt kell benne venni, le kell mondani magunkról, és el kell tűrni, hogy gyermekeink még csak gyerekcipőben járnak a közösség létben, és meg kell szenvednünk minden pillanatért, akkor meg menni kell és csinálni, együtt. Szóval egyfajta kiképző tábor, amely azért tartogat olyan jelen pillanatokat is, amikor az élet úgy szép, ahogy van. Ezeket meg mélyen megőrizzük.
Amúgy gyönyörű helyen jártunk a Garda-tónál. Hegyoldalba épült kemping, saját parttal, kristálytiszta vízzel, háttérben kétezres hegyekkel, a sátrunk mellett két nagy vizicsúszdával, töménytelen mennyiségű leanderrel, pálmával, és egy hét gyönyörű idővel. A Jóistentől mindent megkaptunk... Engem személy szerint lenyűgöztek az olasz kisvárosok kikötős-középkori-szűk utcácskái, a megmászott sziklák varázsa, az édesvízi tengerhangulat, a szörfösök, a siklóernyősök szabadsága, a Dolomitok szépsége. De megértem a gyerekeket is, akik még másképp értelmezik a szépséget, és nyűgnek érzik, ha menni kell, ha sorba kell állni, ha várost kell nézni, és mindezt egymáson vezetik le. Elfogadom, bár nehéz megélni. Ők élvezték viszont a fürdőzést, csúszdázást, búvárkodást, az állandó evést (én meg persze az állandó főzést:), a rajzolást, a társasozást. A kicsik még önfeledten elmerültek a mesevilágukba, (Berta egy hét után is megkérdezi, hogy ugye ma a sátorba megyünk haza...), a nagyok meg csak azért sem elégedettek semmivel... Sebaj, keresgéltük a közös hangot. Néha sikerült is megtalálni.
És jöjjön néhány maradandó pillanat.
Egyik éjszaka vihar volt, villámlott, mennydörgött, megyek át a kicsik hálófülkéjébe, Bertát sehol sem találom. Felkapcsoltam a lámpám, erre látom, hogy Ankára ráborulva két kézzel szorítja őt, és édesdeden alszik a legnagyobb ítéletidőben.
Fülöp két napig lázas volt, így inkább különváltunk, én a két naggyal elmentem sziklát mászni. Az alpesi kirándulóutakhoz képest, itt nem bővelkedtek a jelzések, kisebbfajta katarzis volt, amikor a túra kiindulási pontját megtaláltuk, és egy órán át mászva, alattunk terült el a tó. A két lázadozó kis-nagyfiam odaült velem a csúcsra, a kereszt alá, és néhány szelfi után jót beszélgettünk egy doboz Pilóta mellett...
A medence mellett még leülni is volt lehetőségem, és jó volt nézni, ahogy mind az öten egyetértésben rohannak fel-alá a csúszdákhoz.
Egyik nap (és még három másik nap is...) milánóit főztem, ott sorakoztak utána a paradicsomos-zsíros tányérok, Fülöp magától ajánlkozott, hogy elmegy egyedül mosogatni. A vizesblokknál meglestem, ahogy pakolja, mossa, törölgeti az edényeket. Megható volt.
Bementünk első este Saló kis városába sétálni, már le is mondtam a miséről, amikor előbukkant a kikötő mellett egy Bazilika nagyságú középkorú templom. Épp az evangéliumot olvasták: "ne félj, csak higgy", az egyik kedvenc részem... S bár nem vállaltuk be ilyen felállásban a teljes misét, mégis hatalmas megerősítés volt.
Feljutottunk felvonóval a Monte Baldo tetejére, ahol a lenti kánikulával ellentétben 9 fok volt. Fáradtak, türelmetlenek voltak a gyerekek a sorbanállás miatt, de ahogy felértünk, mindenki átlényegült... Berta a bárányokat kergette boldogan, Anka virágot szedve dalolászott, Boti-Fülöp a percenként induló siklóernyősökbe feledkeztek bele, Csabikánk meg egy forró csoki mellett beburkolózva egy takaróba békésen szemlélte a hegyi világot.
Utolsó este, amikor elaludtak a gyerekek, kiballagtunk a néhány méterre lévő kis padocskához, ahonnan látni lehetett a tavat. Amikor leültünk, a túloldalon mindent betöltő tüzijáték kezdődött. Fényes lett az éjszaka. Jelnek vettük.
Szóval menni kell, mert ez az életünk, ezek vagyunk mi, és ha nem építjük a mi kis közös létünket, az önzés, az énközpontúság mindent lerombol. La vita é bella!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyaralás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyaralás. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. július 2., csütörtök
2014. szeptember 6., szombat
Nyár 4 és fél évesen
Igen, most nem a jelenpillanatot élem, elfelejtkezem oviról, iskoláról, különórákról, ovikezdő nátháról, lázról, bekötnivalóról, tornacuccról és még egy kicsit, legalább néhány bejegyzés erejéig a nyárban élek. Ha már akkor nem voltam gépközelben, akkor most jól bepótolhatom, a nyálkás, szürke Budapesten, így éjféltájban...
Szóval Anka szemével a világ? Igazából nem tudom, mit is él meg belül, mert egyfelől borzasztó nagylány lett, igazi óvónéni, terelgeti a kicsiket, Bertát, unokatesókat, játékot talál ki nekik, mesél, rajzolni, biciklizni tanít és olyan végtelen türelemmel és empátiával teszi, hogy megnyugszom, ha már nekem nem megy, legalább majd ő kipótolja a hiányosságaimat. Bertát ő viszi pisilni, dicséri, ha beletalál a wc-be, bátorítja, elintéz mindent. S közben meg újra kisbaba akar lenni állandóan, nyávog, hisztizik, affektál, gügyög-gagyog, babanyelven beszél, s ez valami elképesztően idegesítő. Szóval talányos, ő is keresi a helyét a forgatagban, s ebben nem mindig tudok neki segíteni.
Közben meg a helyén van, elbabrál akármivel órákon át, boldogan gyöngyözik, rajzol, fest, mint ahogy az 5 éves kislányok, és mint, amire mindig is vágytam... Egész nyáron pedig a patakban, nádasban szemlélődött és vadászott, és tanította a 10 éveseket siklót fogni, a vízben úgy lubickolt, mint a béka, és igazán hatékonyan és ügyesen megtanult haladni két keréken. Múlt héten a 15 km-es Római-part túránkat is abszolválta, és nem hagyta, hogy a fiúk becsmérlő megjegyzései ("de lassú vagy, soha nem érünk oda..." és társai) elvegyék a kedvét. Persze minden belső elhatározás és motiváció kérdése. Mert tud ám ő úgy üvölteni egy-egy túra alatt, hogy azt hittem, legurítom a sajkodi öbölbe, s közben tud olyan fegyelmezetten menni, ahogy a Csobáncot egy zokszó nélkül megmászta és végig azt mondogatta, hogy ő most elhatározta, hogy egy hang hiszti nélkül felmegy a hegyre. És egy hang hiszti nélkül felment a hegyre.
De kétségtelen, hogy a legboldogabb akkor volt nyáron, amikor hittanosokkal együtt táboroztunk és 3 másik hasonlókorú kislánnyal szent szimbiózisban egész nap együtt lóghatott, babázhatott, rajzolhatott és élhette a tündérkés-habos-virágszedős kislányvilágot. Azt hiszem, ez mindent elmond...
Szóval Anka szemével a világ? Igazából nem tudom, mit is él meg belül, mert egyfelől borzasztó nagylány lett, igazi óvónéni, terelgeti a kicsiket, Bertát, unokatesókat, játékot talál ki nekik, mesél, rajzolni, biciklizni tanít és olyan végtelen türelemmel és empátiával teszi, hogy megnyugszom, ha már nekem nem megy, legalább majd ő kipótolja a hiányosságaimat. Bertát ő viszi pisilni, dicséri, ha beletalál a wc-be, bátorítja, elintéz mindent. S közben meg újra kisbaba akar lenni állandóan, nyávog, hisztizik, affektál, gügyög-gagyog, babanyelven beszél, s ez valami elképesztően idegesítő. Szóval talányos, ő is keresi a helyét a forgatagban, s ebben nem mindig tudok neki segíteni.
Közben meg a helyén van, elbabrál akármivel órákon át, boldogan gyöngyözik, rajzol, fest, mint ahogy az 5 éves kislányok, és mint, amire mindig is vágytam... Egész nyáron pedig a patakban, nádasban szemlélődött és vadászott, és tanította a 10 éveseket siklót fogni, a vízben úgy lubickolt, mint a béka, és igazán hatékonyan és ügyesen megtanult haladni két keréken. Múlt héten a 15 km-es Római-part túránkat is abszolválta, és nem hagyta, hogy a fiúk becsmérlő megjegyzései ("de lassú vagy, soha nem érünk oda..." és társai) elvegyék a kedvét. Persze minden belső elhatározás és motiváció kérdése. Mert tud ám ő úgy üvölteni egy-egy túra alatt, hogy azt hittem, legurítom a sajkodi öbölbe, s közben tud olyan fegyelmezetten menni, ahogy a Csobáncot egy zokszó nélkül megmászta és végig azt mondogatta, hogy ő most elhatározta, hogy egy hang hiszti nélkül felmegy a hegyre. És egy hang hiszti nélkül felment a hegyre.
De kétségtelen, hogy a legboldogabb akkor volt nyáron, amikor hittanosokkal együtt táboroztunk és 3 másik hasonlókorú kislánnyal szent szimbiózisban egész nap együtt lóghatott, babázhatott, rajzolhatott és élhette a tündérkés-habos-virágszedős kislányvilágot. Azt hiszem, ez mindent elmond...
2014. augusztus 28., csütörtök
Vége...
Hát vége lett ennek a nyárnak is. Ezt most úgy írom, mint az egykori gyerek, akinek a szabadságot, a végtelent jelentette ez az évszak. Pedig végső soron a nyár is rengeteg hétköznapból áll, állandó sürgés-forgásból, szolgálatból, reggel 6-tól este 10-ig tartó (és néha éjszakai) műszakból, és a gyerekeket nem igazán érdekli, hogy nyáron pihenni is kéne, ugyanúgy élnek, kelnek korán, várják a csak rájuk szánt figyelmet, törődést, tiszta ruhát, ennivalót (egyre többet), s ráadásul egyszerre mindig mindenki jelen van, ennek minden előnyével és konfliktusával. És ez így jó.
És mégis a nyár valahogy még nálunk más időszámítás. Egy-egy tábor kivételével még mindig egy nagy időtlen szimbiózis a gyerekekkel. S a legnagyobb része ráadásul a Balatonon zajlik. Most is kiszakadtunk a történésekből, számítógépből, hírekből, napi kapcsolatokból, és csak voltunk, egy lelassult, gyerekbarát üzemmódban. Nem mindenben vagyok teljesen Vekerdy rajongó, de kétségtelenül igaza van, hogy a gyerekek túléléséhez szükségük van arra, hogy lelassuljon az életük. És a Balatonra kell menjünk, hogy kilépjünk a zizegő, pörgős életmódunkból. Ott alig ülünk autóba, marad a bicikli, egész nap siklót, békát vadászunk, vizet bambulunk, homokozunk, társasozunk, és csak vagyunk. Érdekes látni a gyerekeket, hogyan váltanak át az unalomból, a mitkezdjekmagammal érzéséből a szemlélődő tevékenységbe (vagy egymás ütlegelésébe...) És bár mindig többen vagyunk, mint évközben, mégis több lehetőség van elszökni egy-egy gyerekkel és csak vele lenni (köszönet mindenkinek, aki ilyenkor vigyáz a többiekre), és kettesben hintázni, fagyizni, könyvtárazni, ásványmúzeumozni, léghokizni, ki mire vágyik. És szüntelen kapcsolatban vannak, velünk, egymással, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel, és csiszolódnak, szeretnek, konfrontálódnak, vagy csak egymás mellett léteznek.
Közben persze csodás helyeken is jártunk, az északi partot bebarangoltunk, és jó volt, hogy a kő, a hegy, az erdő a legfőbb ingerük. Hogy konkrétabb legyek: izgalmas világ a tihanyi-félsziget, minden, ami a levendulás paprikaárusokon, a hömpölygő-fogyasztó tömegen túl megbújik, rengeteg vulkáni képződmény, buja erdős szakadékos hegyoldal, barlangok, templomromok, szőlős, csendes lankák, s a gyerekek kúsztak-másztak-gyalogoltak, jó volt. Megmásztuk együtt Csobáncot is, jött mindenki szépen, bár Ankának "megszakadt a bőre", ugyanis nem vett zoknit a cipőbe, de ezt leszámítva feljutottunk, s várárkokon, falakon ugrálva ők is elismerték, hogy megérte felcaplatni. Aztán a szentbékkálai kőtenger jobb mint, akármilyen kalandpark, 3-4 méteres sziklákon másztak, ugráltak, fáról kőhalomra, kőhalomról fára, végtelen mennyiségben, és még sorba se kellett állni. Kell ennél több?
Hála érte...
És vége, elmúlt, az életünkké vált, s most kezdődik a fegyelem, a napirend, az intézmények hatalma, és olyan jó, hogy van miből táplálkozni, és örülni egy új kezdetnek, a másnak, a hétköznapok kihívásának.
És mégis a nyár valahogy még nálunk más időszámítás. Egy-egy tábor kivételével még mindig egy nagy időtlen szimbiózis a gyerekekkel. S a legnagyobb része ráadásul a Balatonon zajlik. Most is kiszakadtunk a történésekből, számítógépből, hírekből, napi kapcsolatokból, és csak voltunk, egy lelassult, gyerekbarát üzemmódban. Nem mindenben vagyok teljesen Vekerdy rajongó, de kétségtelenül igaza van, hogy a gyerekek túléléséhez szükségük van arra, hogy lelassuljon az életük. És a Balatonra kell menjünk, hogy kilépjünk a zizegő, pörgős életmódunkból. Ott alig ülünk autóba, marad a bicikli, egész nap siklót, békát vadászunk, vizet bambulunk, homokozunk, társasozunk, és csak vagyunk. Érdekes látni a gyerekeket, hogyan váltanak át az unalomból, a mitkezdjekmagammal érzéséből a szemlélődő tevékenységbe (vagy egymás ütlegelésébe...) És bár mindig többen vagyunk, mint évközben, mégis több lehetőség van elszökni egy-egy gyerekkel és csak vele lenni (köszönet mindenkinek, aki ilyenkor vigyáz a többiekre), és kettesben hintázni, fagyizni, könyvtárazni, ásványmúzeumozni, léghokizni, ki mire vágyik. És szüntelen kapcsolatban vannak, velünk, egymással, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel, és csiszolódnak, szeretnek, konfrontálódnak, vagy csak egymás mellett léteznek.
Közben persze csodás helyeken is jártunk, az északi partot bebarangoltunk, és jó volt, hogy a kő, a hegy, az erdő a legfőbb ingerük. Hogy konkrétabb legyek: izgalmas világ a tihanyi-félsziget, minden, ami a levendulás paprikaárusokon, a hömpölygő-fogyasztó tömegen túl megbújik, rengeteg vulkáni képződmény, buja erdős szakadékos hegyoldal, barlangok, templomromok, szőlős, csendes lankák, s a gyerekek kúsztak-másztak-gyalogoltak, jó volt. Megmásztuk együtt Csobáncot is, jött mindenki szépen, bár Ankának "megszakadt a bőre", ugyanis nem vett zoknit a cipőbe, de ezt leszámítva feljutottunk, s várárkokon, falakon ugrálva ők is elismerték, hogy megérte felcaplatni. Aztán a szentbékkálai kőtenger jobb mint, akármilyen kalandpark, 3-4 méteres sziklákon másztak, ugráltak, fáról kőhalomra, kőhalomról fára, végtelen mennyiségben, és még sorba se kellett állni. Kell ennél több?
Hála érte...
És vége, elmúlt, az életünkké vált, s most kezdődik a fegyelem, a napirend, az intézmények hatalma, és olyan jó, hogy van miből táplálkozni, és örülni egy új kezdetnek, a másnak, a hétköznapok kihívásának.
2014. június 29., vasárnap
Hegyek között, völgyek között
Hazajöttünk a már hagyománnyá vált kempingezős-világlátó-családi nyaralásunkból... Mindenki kérdezi, milyen volt. Az alábbi válaszokat szoktam adni: 1. munkás 2. magasság és mélység 3. a nagycsalád intézménye és a pihenés fogalmát egyelőre nekünk nem sikerült összeegyeztetni.
Szóval a tavalyi csúszdaparkos szlovén kemping után idén az osztrák hegyek közé húzott a szívünk. Bad Gastein, háttérben hófödte hegycsúcsok, mindenütt tehenek, megmászandó iszonyú zöld hegyoldalak, kristálytiszta hegyi tavak és egy végtelenül nyugodt, csendes, rendezett kemping. Kell ennél több? Mindent megkaptunk, a többi már csak rajtunk múlt...
Szeretek minden nyaralás után mérleget vonni, hát íme a tanulságok:
1. Az első és legfontosabb, hogy a Jóisten végtelenül szeret és mindenről gondoskodik, és bátran mindent rábízhatunk, mert tényleg mindent elrendez. Amikor megérkezésünk estéjén Anka már fájdogáló torkában észrevettem a tüszőket, és Botinak, Fülöpnek is felkúszott 39 fokra a láza, csak a hit emelt ki, hogy igen ez így és most jó, akárhogy is lesz... És teljes békében aludtunk el, a Jóisten majd megszaporítja a tartalékba berakott antibiotikumot, ha kell, és úgyis kirándulunk, ha az a terve... És minden elrendeződött, két gyereknek lett csak tüszős mandulagyulladása, ennyinek pont elég volt szűkösen a gyógyszer, s bár fájdalomcsillapítóink mind elfogytak, kevésszer kellett csak szétválnunk az épp nagyon rosszul lévő gyerek miatt, s többnyire együtt boldogítottuk egymást és nem kevés hegycsúcsra jutottunk el együtt...
2. A hitem másik próbája mindig az időjárás. Indulákor minden időjárásjelentést átbogarásztunk, és határozottan szakadó esőt és 12 fokot mondott az ottlétünk nagy részére. Pedig annyira vágytam zöldellő alpesi réteken kirándulni és nem nyűglődni, megfagyni a mobilházikónkban... Hát összesen egy nap volt egész napos eső, akkor is fürdőben voltunk, amúgy mindig éjszaka esett, napközben meg napos-félig felhős időben barangolhattunk, határozottan melegben. Szóval köszönjük, köszönjük, köszönjük...
3. Ausztria továbbra is gyönyörű, borzasztó gyerekbarát, a természet közelségének igazi élményét adja, végtelen nyugalmat áraszt, és amennyire a fenti körülmények engedték, ki is használtuk alaposan a lehetőségeket. Sokat felvonóztunk, gyalogoltunk, hegyet másztunk, völgybe ereszkedtünk, ugráltunk, csúszdáztunk, fürödtünk, láttunk rengeteg vízesést, szurdokot, hógolyóztunk 2400 méteren, aranyat mostunk, baglyot simogattunk, és eljutottunk tizensok év után újra együtt Salzburgba is...
4. Továbbra is sokan vagyunk, heten 8féle igénnyel, és hiába szép minden és jó, mindig valaki lázad, hogy miért kell kirándulni, miért csak ennyit kirándulunk, miért ez az ebéd, miért kell aludni, miért nem lehet aludni, minek hegyet mászni, minek várost nézni, és amúgy is ki az a Mozart, és ha szép a táj, a hegy, a tó, akkor meg mi van?! A családi béke továbbra sem lett senkinek sem elérendő végcél, annál izgalmasabb egymás fikázása, piszkálása, s a mi idegeink végtelen feszítése, legyen szó akármiről.
5. Mi mindig a nehezebb utat választjuk, abban a hitben, hogy az adja az igazi értelmét, ízét az életnek, akkor is mászni kell felfelé, le kell küzdeniük magukat, menni kell, de ezt ők továbbra is nehezen fogadják... És nem könnyű megtalálni az egyensúlyt. Most a fürdőzés volt a közös mezsgye, egyszerű, osztrák kis uszodák, egy-két csúszdával, nem gigawellnessmonstrumok. Élvezték baromira, és végre ott nem veszekedtek, szerették egymást, segítették az ovisokat, lecsúsztak velük a nagycsúszdán, és néhány órára béke volt.
6. És a nagy jövés-menésben sikerült időt szakítani közös meccsnézésre, társasozásra, közös futásra, egy-egy gyerekkel sikerült elszökni és csak vele lenni, és csak vele trambulinozni, országvárosozni, bowlingozni, mesét olvasni. És a világ ilyenkor mindig kerek lett...
Szóval voltak nagyon idilli pillanatok, és voltunk nagyon mély ponton is, de menni kell, még ha nehéz is (és pont az a nehézsége, hogy miért nehéz, ha lehetne jó is?), mert ez a mi életünk, ez a sokszínű kavalkád, ami mi vagyunk. És olyan szörnyen ők sem érezték magukat, ha este, mikor hazaértünk, előkapták a kempingkatalógust, hogy akkor jövőre hova is menjünk...
Szóval a tavalyi csúszdaparkos szlovén kemping után idén az osztrák hegyek közé húzott a szívünk. Bad Gastein, háttérben hófödte hegycsúcsok, mindenütt tehenek, megmászandó iszonyú zöld hegyoldalak, kristálytiszta hegyi tavak és egy végtelenül nyugodt, csendes, rendezett kemping. Kell ennél több? Mindent megkaptunk, a többi már csak rajtunk múlt...
Szeretek minden nyaralás után mérleget vonni, hát íme a tanulságok:
1. Az első és legfontosabb, hogy a Jóisten végtelenül szeret és mindenről gondoskodik, és bátran mindent rábízhatunk, mert tényleg mindent elrendez. Amikor megérkezésünk estéjén Anka már fájdogáló torkában észrevettem a tüszőket, és Botinak, Fülöpnek is felkúszott 39 fokra a láza, csak a hit emelt ki, hogy igen ez így és most jó, akárhogy is lesz... És teljes békében aludtunk el, a Jóisten majd megszaporítja a tartalékba berakott antibiotikumot, ha kell, és úgyis kirándulunk, ha az a terve... És minden elrendeződött, két gyereknek lett csak tüszős mandulagyulladása, ennyinek pont elég volt szűkösen a gyógyszer, s bár fájdalomcsillapítóink mind elfogytak, kevésszer kellett csak szétválnunk az épp nagyon rosszul lévő gyerek miatt, s többnyire együtt boldogítottuk egymást és nem kevés hegycsúcsra jutottunk el együtt...
2. A hitem másik próbája mindig az időjárás. Indulákor minden időjárásjelentést átbogarásztunk, és határozottan szakadó esőt és 12 fokot mondott az ottlétünk nagy részére. Pedig annyira vágytam zöldellő alpesi réteken kirándulni és nem nyűglődni, megfagyni a mobilházikónkban... Hát összesen egy nap volt egész napos eső, akkor is fürdőben voltunk, amúgy mindig éjszaka esett, napközben meg napos-félig felhős időben barangolhattunk, határozottan melegben. Szóval köszönjük, köszönjük, köszönjük...
3. Ausztria továbbra is gyönyörű, borzasztó gyerekbarát, a természet közelségének igazi élményét adja, végtelen nyugalmat áraszt, és amennyire a fenti körülmények engedték, ki is használtuk alaposan a lehetőségeket. Sokat felvonóztunk, gyalogoltunk, hegyet másztunk, völgybe ereszkedtünk, ugráltunk, csúszdáztunk, fürödtünk, láttunk rengeteg vízesést, szurdokot, hógolyóztunk 2400 méteren, aranyat mostunk, baglyot simogattunk, és eljutottunk tizensok év után újra együtt Salzburgba is...
4. Továbbra is sokan vagyunk, heten 8féle igénnyel, és hiába szép minden és jó, mindig valaki lázad, hogy miért kell kirándulni, miért csak ennyit kirándulunk, miért ez az ebéd, miért kell aludni, miért nem lehet aludni, minek hegyet mászni, minek várost nézni, és amúgy is ki az a Mozart, és ha szép a táj, a hegy, a tó, akkor meg mi van?! A családi béke továbbra sem lett senkinek sem elérendő végcél, annál izgalmasabb egymás fikázása, piszkálása, s a mi idegeink végtelen feszítése, legyen szó akármiről.
5. Mi mindig a nehezebb utat választjuk, abban a hitben, hogy az adja az igazi értelmét, ízét az életnek, akkor is mászni kell felfelé, le kell küzdeniük magukat, menni kell, de ezt ők továbbra is nehezen fogadják... És nem könnyű megtalálni az egyensúlyt. Most a fürdőzés volt a közös mezsgye, egyszerű, osztrák kis uszodák, egy-két csúszdával, nem gigawellnessmonstrumok. Élvezték baromira, és végre ott nem veszekedtek, szerették egymást, segítették az ovisokat, lecsúsztak velük a nagycsúszdán, és néhány órára béke volt.
6. És a nagy jövés-menésben sikerült időt szakítani közös meccsnézésre, társasozásra, közös futásra, egy-egy gyerekkel sikerült elszökni és csak vele lenni, és csak vele trambulinozni, országvárosozni, bowlingozni, mesét olvasni. És a világ ilyenkor mindig kerek lett...
Szóval voltak nagyon idilli pillanatok, és voltunk nagyon mély ponton is, de menni kell, még ha nehéz is (és pont az a nehézsége, hogy miért nehéz, ha lehetne jó is?), mert ez a mi életünk, ez a sokszínű kavalkád, ami mi vagyunk. És olyan szörnyen ők sem érezték magukat, ha este, mikor hazaértünk, előkapták a kempingkatalógust, hogy akkor jövőre hova is menjünk...
2013. július 24., szerda
Nyári szösszenetek
Mindig igazi kihívás ez a nyári üzemmód, függetlenül attól, hol vagyunk és mit csinálunk. Mert ha nem csinálunk semmit, akkor is pereg ezerrel az élet, ha meg csinálunk valamit, akkor meg hatványozódik a fáradtság-élmény-öröm faktor.
Szóval a túléléshez (értsd háztartás, főzés, pelenkázás, elázott, saras és egyéb ruhák napi ötszöri cseréje) is rengeteg energiára van szükség, s néha úgy érzem, nem tudok honnan csiholni. S közben meg olyan jó, hogy végre mindenki itthon van, együtt eszünk (igazából az egész nap egy folyamatos kajakészítés, terítés, elpakolás), nem kell rohanni, van idő olyanra is, amire évközben nem nagyon.
A héten például itthon voltunk. Gyurmát főztünk, homokban pacsáltunk, lekvárt főztünk, bicikliztünk, fára másztunk (pontosabban inkább ők), kirándultunk, s jó volt elmerülni a kreativ semmittevésben. Hagyni őket, hogy érzékeljék maguk körül a világot, tegyenek-vegyenek, feltalálják magukat kötött programok nélkül is. Persze néha csak lézengenek, és ha én is fáradt vagyok, marad a mesenézés, de néha talán az is bocsánatos bűn, vagy legalábbis muszáj-kompromisszum.
Vasárnap meg gondoltunk egyet, és mise után kibicikliztünk mindannyian a Római-partra. Ritka pillanat, a három fiú már jól biciklizik, Anka még, Berta már tud ülni, azaz két felnőtt-két bicikliülés, s a képlet meg is oldódott. Döbbenet, milyen közel van a Római, és még mindig olyan hangulatos, mint amikor a "nagyok" még "kicsik" voltak és sokat jártunk oda. Továbbra is tartom a nézetem, miszerint a világ legjobb, legkreatívabb dolga, egy folyóparton kavicsokat gyűjteni, dobálni, szöszmötölni, kitudjamitcsinálni, és ezt csak a beígért rántott hal fokozhatja. Jó, hazafelé kicsit arrébb ment a Megyeri-híd, vagy mi voltunk fáradtak, vagy Fülöpnek volt sok 35 fokban a 20 km (eddig a játszótérre való eljutás volt a szint), a 16-os kis bringájával, szóval fél kettőkor a tűző napon, a bicikliülésből kidőlő, alvó lányokkal lassan ment a hazajutás. De akkor is, megküzdöttünk, s jó volt. Még az is örömmel tért haza, aki szabotálni akarta a közös családi programot.
Hát meg kell ragadni jól ezeket a nyári pillanatokat, mert most van itt a szeretettankok töltekezési ideje...
Ja, és Berta jó 14 hónapnyi gondolkodás után úgy döntött, hogy nem csak a hiking műfajt gyakorolja (minden csúszdát, mászókát meghódítva), hanem megpróbálja az unalmas, előrehaladó, két lábon történő mozgást is. Persze, hol gyakorolja a két lábon járást, mint az étkező asztal tetején, kancsók, gyurmák és reggeli maradékok között lavírozva...
Szóval a túléléshez (értsd háztartás, főzés, pelenkázás, elázott, saras és egyéb ruhák napi ötszöri cseréje) is rengeteg energiára van szükség, s néha úgy érzem, nem tudok honnan csiholni. S közben meg olyan jó, hogy végre mindenki itthon van, együtt eszünk (igazából az egész nap egy folyamatos kajakészítés, terítés, elpakolás), nem kell rohanni, van idő olyanra is, amire évközben nem nagyon.
A héten például itthon voltunk. Gyurmát főztünk, homokban pacsáltunk, lekvárt főztünk, bicikliztünk, fára másztunk (pontosabban inkább ők), kirándultunk, s jó volt elmerülni a kreativ semmittevésben. Hagyni őket, hogy érzékeljék maguk körül a világot, tegyenek-vegyenek, feltalálják magukat kötött programok nélkül is. Persze néha csak lézengenek, és ha én is fáradt vagyok, marad a mesenézés, de néha talán az is bocsánatos bűn, vagy legalábbis muszáj-kompromisszum.
Vasárnap meg gondoltunk egyet, és mise után kibicikliztünk mindannyian a Római-partra. Ritka pillanat, a három fiú már jól biciklizik, Anka még, Berta már tud ülni, azaz két felnőtt-két bicikliülés, s a képlet meg is oldódott. Döbbenet, milyen közel van a Római, és még mindig olyan hangulatos, mint amikor a "nagyok" még "kicsik" voltak és sokat jártunk oda. Továbbra is tartom a nézetem, miszerint a világ legjobb, legkreatívabb dolga, egy folyóparton kavicsokat gyűjteni, dobálni, szöszmötölni, kitudjamitcsinálni, és ezt csak a beígért rántott hal fokozhatja. Jó, hazafelé kicsit arrébb ment a Megyeri-híd, vagy mi voltunk fáradtak, vagy Fülöpnek volt sok 35 fokban a 20 km (eddig a játszótérre való eljutás volt a szint), a 16-os kis bringájával, szóval fél kettőkor a tűző napon, a bicikliülésből kidőlő, alvó lányokkal lassan ment a hazajutás. De akkor is, megküzdöttünk, s jó volt. Még az is örömmel tért haza, aki szabotálni akarta a közös családi programot.
Hát meg kell ragadni jól ezeket a nyári pillanatokat, mert most van itt a szeretettankok töltekezési ideje...
Ja, és Berta jó 14 hónapnyi gondolkodás után úgy döntött, hogy nem csak a hiking műfajt gyakorolja (minden csúszdát, mászókát meghódítva), hanem megpróbálja az unalmas, előrehaladó, két lábon történő mozgást is. Persze, hol gyakorolja a két lábon járást, mint az étkező asztal tetején, kancsók, gyurmák és reggeli maradékok között lavírozva...
2012. augusztus 27., hétfő
Megérkeztünk
Kezdem inkább a végén. Ausztriában voltunk múlt héten, valami időn túli, mesebeli-valóságos világban. Régóta vonzott már az a tisztes-dolgos rend, harmónia, ami a hegyekből, a takaros, muskátlitól roskadozó falusi házakból, a kis hegyi patakokból, a tehenek bambuló tekintetéből árad. Voltam már sokat arrafelé, de ez most valami más volt. A gyerekekkel felfedezni újra valamit - mindig élmény.
Kempingezős-túrázós együttlétre készültünk, de igazából volt bennem egy kis félsz. Mert túl sokfélék vagyunk mi heten, különböző igényekkel, mindenki máshogy képzeli a nyaralást, s hát az életkorból adódóan nem mindenkitől várhatunk ugyanolyan lelkesedést minden program iránt. Igy igazából nem készültem semmire, csak annyit tudtam, menni muszáj, mert ezek öten szétszedik a kempinget, egymást, a körülöttünk lévők idegeit.
A terep adott volt, hegyek mindenfelé, Csabival valami szép, mély egyetértés-kereséssel beirányoztuk a reális célpontokat, és nekiindultunk. Bertával a legegyszerűbb a helyzet, ő kendőben végigaludta az összes hegymenetet, a csúcson még szopizni is kapott, így az ő békéje biztosítva volt. Az csak néha futott át a fejemen, hogy mit is keres egy három hónapos gyerek a sziklaszirtek tetején, szakadékok felett, de ő ezt tette hozzá a családi egységhez. Anka már bonyolultabb eset volt, amúgy sem az az elszánt- kirándulós alkat, s még 3 éves sincsen, nem beszélve arról, hogy a cipőjének első nap levált a talpa, és ha valami nem tetszik neki, a teheneket is kikergeti a világból az üvöltésével. De hát... Első túránkon kereken öt métert tettünk meg a hüttétől (s egy 2500 méteres csúcsot terveztünk meghódítani), amikor is kijelentette, hogy ő elfáradt és fáj a lába... Nem vagyunk az a feladós fajták, s nincs más út, mint előre menekülni, így aztán rongyosra énekeltem a számat, s énekeltettem őt is, hogy még véletlenül se gondolkodjon rajta el, hogy ő fáradt-e vagy sem. Egész sokáig feljutott a saját lábán, s amíg nem éreztük tényleg lehetetlennek, együtt mentünk. Az utolsó csúcsot ugyan csak a nagyok hódították meg, de azt hiszem, így is maradandó élmény volt mindenkinek, rólunk nem is beszélve. Extrém sport, extra felár nélkül.
Minden nap mentünk, hol nagyobbat, hol kisebbet, de mindig csodákra leltünk, emberekkel csak elvétve találkoztunk, tehénnel annál inkább. S bár ott és akkor csatakosra izzadtunk a fizikai és a lelki küzdelmektől, már most olyan felszabadító visszagondolni az alpesi legelőkre, a meghódítandó tengerszemre, a 15 fokos vízre, a lejtőkre-emelkedőkre, a milliószor elénekelt gyerekdallamokra, s az érzésre, hogy mindenki leküzdötte önmagát és egy kicsit emberebb lett. S mindezt együtt éltük át, ha akartuk, ha nem. Nincs más út. Még ha ugyanolyan hullámvölgyeket, csúcsokat éltünk át legbelül, mint amilyen maga a táj volt. Néha egészen reménytelennek és őrültnek tűntek a gyerekeink, s az állandó csatározásaikba majd széthasadtunk, máskor meg végtelenül büszkék voltunk rájuk, hogy igen, együtt, egymást segítve célba érnek. Na jó, ez utóbbi volt azért a ritkább...
És volt rengeteg vidám percünk is, köszönhetően Anka nyelvi leleményeinek, aki folyamatosan ontja magából az értelmetlen-szellemes megjegyzéseit, sztorijait, s a legfeszültebb pillanatokban is kitör belőlünk a röhögés. (Például szent meggyőződése, hogy Jézus a hároméveseket, mint Anka, gyorsabban szereti, a négyéveseket, mint Fülöp, lassabban...) Az utolsó napon bemerészkedtünk a helybeli misére is, ahol Anka megint kitett magáért. Kivittem pisilni, s mivel ő igazából fiú akar lenni, nem volt hajlandó leguggolni, csakis állva akart pisilni. Berta rámkötve, közben ott bohóckodom a küzdő háromévessel, erre ő mindent, engem is lecsurgatott. Na jól van, nem ijedek én meg egy átázott lánykától, levettem a nadrágját, s a lelkére kötöttem, hogy maradjon ott, míg a kocsiból hozok neki valami ruhát. Mire visszaértem, apja hozta ki a templomból, mert ő pucéran besétált a főoltár felé az átváltoztatás közepén... Szegény papbácsi jó, hogy nem ejtette el az ostyát... Hát lehet mást csinálni, mint nevetni?!
A kempinget meg baromira élvezték, a túrázások után megérdemelten vetették bele magukat a fejes, szaltó és egyéb ugrásfajták gyakorlásába- a körülöttünk lévők nagy örömére. S hát mivel mi akkor is hangosak vagyunk, amikor mindenki csendben van, minden szomszédnak biztosítva volt az ingyencirkusz. Csak hogy tudják, milyen az a magyar virtus...
Nincs konklúzió, kellett az együttlét, a küzdelem, a feltámadás. S köszönjük, Istenünk, hogy vigyáztál ránk, esőt csak éjszakánként küldtél, s leginkább azt köszönjük, hogy acélidegeket és szerető szívet adtál, amikor kellett, hogy elirányítgassuk azt a szent káoszt, amit néha ez a nagycsaládos lét jelent.
Akadály az úton... Merre tovább?
 | |||||||||||
| Fürdés 2000m-en, Berta véletlenül ébren |
 | |||||||
| Hideg is volt... |
 |
| Meleg is volt... |
2012. július 7., szombat
Engedj el...
Hát igen, vannak korszakai az elengedésnek. Ami valljuk be, egy anyának nem könnyű. Még ha el is határozta, hogy nem fogja birtokolni a gyermekét, ajándékként tekint rá, akit néhány évre, évtizedre rábíztak odaföntről, hogy szeretetével embert neveljen belőle.
Ilyen volt, amikor megszülettek, el kellett engedni azt az egymásban lévő szimbiózist. Aztán amikor abbahagytam a szoptatást, és többé nem voltam fizikailag nélkülözhetetlen. Aztán amikor először hagytuk ott néhány napra őket, hogy Csabival ketten lehessünk. Aztán amikor óvodába mentek, és rá kellett döbbennem, hogy ezentúl a nap nagy részében nem hozzám fognak szaladni minden örömükkel-bánatukkal. Aztán amikor először mentek villamossal iskolába, s én csak bizakodtam, hogy minden rendben lesz. És...
Igazából, csak annyi történt, hogy Boti egy hétre edzőtáborba ment, igazi ottalvós, iskolás táborba. S bár érzelmileg igazán magabiztos emberke ő, s önálló is, s tudom, hogy minden helyzetet le fog tudni reagálni, mégis furcsa érzés elengedni egy hétre, úgy, hogy lényegében nem tudok róla semmit... Persze manapság az a módi, hogy viszik magukkal a kis mobiljukat, anya hadd hívhassa őket, mert nem a gyereknek van rá szüksége (nekünk sem volt annak idején), hanem a szülő akar tudni mindent, őrizni szorosan azt a lelki köldökzsinórt. Én abban hiszek, hogy ez a lelki köldökzsinór a bizalomból építkezik, ha valami van, úgyis megtudjuk. Bizalom, hogy amit belenevelgettünk, az segít neki megállni a helyét.
De azért egy kicsit hálás voltam, hogy az edző maga hívott minket első este, hogy minden rendben, Boti nagyon jól bírja a strapát, ügyes, aranyos, pontos, mindent megeszik, és nagyon kitartó, pedig ő az egyik legkisebb... S tudom, igazi jó tábor ez, rendszerrel, fél hatos keléssel, négy edzéssel, játékkal, esti mesével, a lelkük megsimogatásával.
Hát el kellett engedni valamit magamból, hogy ez a kis önálló fiúcskánk növekedhessen. De azért várjuk már haza!
Ilyen volt, amikor megszülettek, el kellett engedni azt az egymásban lévő szimbiózist. Aztán amikor abbahagytam a szoptatást, és többé nem voltam fizikailag nélkülözhetetlen. Aztán amikor először hagytuk ott néhány napra őket, hogy Csabival ketten lehessünk. Aztán amikor óvodába mentek, és rá kellett döbbennem, hogy ezentúl a nap nagy részében nem hozzám fognak szaladni minden örömükkel-bánatukkal. Aztán amikor először mentek villamossal iskolába, s én csak bizakodtam, hogy minden rendben lesz. És...
Igazából, csak annyi történt, hogy Boti egy hétre edzőtáborba ment, igazi ottalvós, iskolás táborba. S bár érzelmileg igazán magabiztos emberke ő, s önálló is, s tudom, hogy minden helyzetet le fog tudni reagálni, mégis furcsa érzés elengedni egy hétre, úgy, hogy lényegében nem tudok róla semmit... Persze manapság az a módi, hogy viszik magukkal a kis mobiljukat, anya hadd hívhassa őket, mert nem a gyereknek van rá szüksége (nekünk sem volt annak idején), hanem a szülő akar tudni mindent, őrizni szorosan azt a lelki köldökzsinórt. Én abban hiszek, hogy ez a lelki köldökzsinór a bizalomból építkezik, ha valami van, úgyis megtudjuk. Bizalom, hogy amit belenevelgettünk, az segít neki megállni a helyét.
De azért egy kicsit hálás voltam, hogy az edző maga hívott minket első este, hogy minden rendben, Boti nagyon jól bírja a strapát, ügyes, aranyos, pontos, mindent megeszik, és nagyon kitartó, pedig ő az egyik legkisebb... S tudom, igazi jó tábor ez, rendszerrel, fél hatos keléssel, négy edzéssel, játékkal, esti mesével, a lelkük megsimogatásával.
Hát el kellett engedni valamit magamból, hogy ez a kis önálló fiúcskánk növekedhessen. De azért várjuk már haza!
2012. július 2., hétfő
Balatoni varázslat
Szeretem a Balatont. Sokszínűségével, mindent betöltő, pöffeszkedő jelenlétével. Ahogy hagyja magát, hadd tépjék szét a parti szelek, ahogy befogadja a zivatarokat, ahogyan megnyugszik, s magába vonz boldog-boldogtalant. Kell a víz látványa mindenkinek, a távlat, a tér, a horizont. Lenyugtat, gondolatokat szül, aggodalmakat kerget.
Élvezem, ahogy a gyerekek átadják magukat ennek a szabadságnak, s lubickolnak, ugrálnak, eveznek, siklót fognak vagy csak a hullámokat bambulják s Kite-karrierjükről merengenek. Nagyon kell nekik ez a szabad létezés, az eszköztelenség, az egyszerű muszáj: fel kell találniuk magukat. Jó, hogy ott nincsenek kiskapuk, kompromisszumok, mint itthon, nincs: még nézhettek egy kis mesét, amíg elkészül az ebéd, amíg kiporszívózok, amíg megszoptatom Bertát, amíg...
Lent a Balcsin 100 százalékosan együtt vagyunk, s hála a nagycsaládos nyaralásnak - még ha közben Csabi nincs is ott, hisz tart még a munka - jobban eloszlik a feladat, a felelősség, s jut végre olyanokra is idő, amire évközben csak vágyakozunk. Társasozás, napi kétszer játszóra menni, vagy csupán csak épp azzal az egy gyerekkel egyedül-együtt lenni. S ők is megtalálják, hogy valaki csak rájuk figyeljen... S bevallom, bár néha már lelkifurdalásom is volt, hogy nem tevékenykedem folyton, szóval én is pihentem. Többet, mint mostanában bármikor. Hála érte Maminak, Papinak, Marcinak, s mindenkinek, akik ott voltak, és lehetővé tették ezt, munkájukkal, szeretetükkel...
És még mi is történt velünk a múlt héten? Bertácska remekül akklimatizálódott, tanulgatja, mivel is töltse ki ébren lévő idejét, hisz az elmúlt két hónapban nem nagyon foglalkozott ilyesmivel. Vagyis mindig aludt. Nézeget, mosolyog, s csak néha türelmetlenkedik...
Anka boldogan babázott órákon át, s be nem állt a szája, igazán vicces, ahogy összefüggéstelen sztorikkal szórakoztat mindenkit, aki meghallgatja... s az elmúlt héten végre szobatiszta lett.
Fülöp - akinek nem a bátorság a fő erény, pláne ha vízről van szó - megtanult ugrálni a mély vízbe, felmászik a stégen a padra, s annak a tetejéről veti magát a mélyvízbe... Hát igenis bátor ő... S a négyévesek evezőversenyén is igen esélyesnek számítana.
Boti a kilométereket gyűjtötte új biciklisóráján, szélben, viharban, 50 fokban, s ha egy kicsit megunta, elevezett a bójáig és vissza, s közben fogott néhány siklót. Esténként meg nagyon szurkolt a németeknek.
Csabika kiolvasta újra a kis könyvtárát, megírt néhány mesét, és aztán megérdemelten néhány órán át ki sem jött a Balatonból.
A helyükön voltak, s eltekintve a szokásos kis játszmáktól, konfliktusoktól - ami nélkül unalmasan egyszerű lenne minden:) - igazán jó volt együtt.
Élvezem, ahogy a gyerekek átadják magukat ennek a szabadságnak, s lubickolnak, ugrálnak, eveznek, siklót fognak vagy csak a hullámokat bambulják s Kite-karrierjükről merengenek. Nagyon kell nekik ez a szabad létezés, az eszköztelenség, az egyszerű muszáj: fel kell találniuk magukat. Jó, hogy ott nincsenek kiskapuk, kompromisszumok, mint itthon, nincs: még nézhettek egy kis mesét, amíg elkészül az ebéd, amíg kiporszívózok, amíg megszoptatom Bertát, amíg...
Lent a Balcsin 100 százalékosan együtt vagyunk, s hála a nagycsaládos nyaralásnak - még ha közben Csabi nincs is ott, hisz tart még a munka - jobban eloszlik a feladat, a felelősség, s jut végre olyanokra is idő, amire évközben csak vágyakozunk. Társasozás, napi kétszer játszóra menni, vagy csupán csak épp azzal az egy gyerekkel egyedül-együtt lenni. S ők is megtalálják, hogy valaki csak rájuk figyeljen... S bevallom, bár néha már lelkifurdalásom is volt, hogy nem tevékenykedem folyton, szóval én is pihentem. Többet, mint mostanában bármikor. Hála érte Maminak, Papinak, Marcinak, s mindenkinek, akik ott voltak, és lehetővé tették ezt, munkájukkal, szeretetükkel...
És még mi is történt velünk a múlt héten? Bertácska remekül akklimatizálódott, tanulgatja, mivel is töltse ki ébren lévő idejét, hisz az elmúlt két hónapban nem nagyon foglalkozott ilyesmivel. Vagyis mindig aludt. Nézeget, mosolyog, s csak néha türelmetlenkedik...
Anka boldogan babázott órákon át, s be nem állt a szája, igazán vicces, ahogy összefüggéstelen sztorikkal szórakoztat mindenkit, aki meghallgatja... s az elmúlt héten végre szobatiszta lett.
Fülöp - akinek nem a bátorság a fő erény, pláne ha vízről van szó - megtanult ugrálni a mély vízbe, felmászik a stégen a padra, s annak a tetejéről veti magát a mélyvízbe... Hát igenis bátor ő... S a négyévesek evezőversenyén is igen esélyesnek számítana.
Boti a kilométereket gyűjtötte új biciklisóráján, szélben, viharban, 50 fokban, s ha egy kicsit megunta, elevezett a bójáig és vissza, s közben fogott néhány siklót. Esténként meg nagyon szurkolt a németeknek.
Csabika kiolvasta újra a kis könyvtárát, megírt néhány mesét, és aztán megérdemelten néhány órán át ki sem jött a Balatonból.
A helyükön voltak, s eltekintve a szokásos kis játszmáktól, konfliktusoktól - ami nélkül unalmasan egyszerű lenne minden:) - igazán jó volt együtt.
2011. szeptember 3., szombat
Szóval...
véget ért a nyár, s remélem, ezzel a blogszünet is... Kincsként
gyűjtöttük a renegeteg jelenpillanatot, hogy megéljük, töltődjünk
belőlük, s majd legyen mire emlékezzünk. Mai esküvő, holnapi félmaraton
előtt néhány villanásra van most ihletem:
Ha egy mondatban kéne összefoglalni a nyarat, jó erősen összenőttem a gyerekekkel, s Csabi nélkül 5 hétig ha akartuk, ha nem, nagyon egymásra kellett figyelnünk, hogy működjön az élet, s senki ne vesszen el, ne haljon éhen, ne szenvedjen maradandó sérülést és nem utolsósorban senkinek ne maradjon üres a szeretettankja. Talán sikerült. Évek óta nem társasoztam ennyit, mint most a nagyokkal, több száz oldalt olvastunk végig együtt, hatalmasakat sétáltunk az esti Balatonnál, s a kicsik élvezték, hogy mindenki körülveszi őket óvó-féltő szeretettel.
Aztán apa is hazatért... Anka azóta ki se hajlandó ejteni azt a szót a száján, hogy anya, Fülöpnek szent ereklye lett a kintről kapott tűzoltóautó, Boti boldog, hogy nem velem kell fociznia (ezt meg is értem), Csabikának meg vissza kellett adnia a legidősebb férfi szerepet, amit nem könnyen enged el... De sajnálni nem kell aztán magunkat, hogy rövidre sikeredett a közös nyár, jó alaposan kihasználtuk az utolsó három hetet. Mamiék bevállalták a négy gyermekünket (akik persze aranyosak és kedvesek, de tény, az emberi evolúció legmagasabb fokát nem mindig akarják prezentálni, de állítólag nélkülünk nagyon megemberelték magukat). Szóval közösségi lelkigyakorlatra mentünk Miskolcra Csabival, egyfajta lelki wellness, igazából mély tanulás, hogy is tudunk, együtt, másokkal Istennel élni. Hát ezt tanulnunk kell még... De mindenesetre feltöltődtünk, új energiákkal, várakozással, s megújult türelemmel tértünk vissza gyermekeinkhez.
S hát olyannyira kihasználtuk a nyár utolsó napjait, hogy még az évnyitóra sem értünk vissza... Egy hétre kempingezni mentünk az olasz tengerpartra. S túléltük, nem vesztek el a gyerekek, nem sültek meg a sátorban a tűző napon, hanem sokkal inkább valami kötetlen, szabad, (s persze alkalmazkodással teli - ami hát azért mégiscsak kell a jellemformáláshoz) de csakis közös programokból álló együttlét volt, rengeteg fürdéssel, homokozással, rákfogással, társassal, kirándulással, hajókázással, vizibiciklivel, s végnélküli esti mesékkel. S persze azért mindig mindenki mást akart (mert hát azért maradjunk a realitásnál), mégis már egy hét távlatából olyan harmóniának tűnik az egész.
Aztán hazatértünk, kettő iskolásunk lett, szokom a helyzetet, Csabit már ismerem, ő működik magától, Botit még figyelgetem, szüksége van-e segítségre, de úgy tűnik, ő is maga fogja intézni a dolgait. Bepakol, leckét ír (pontosabban egyelőre színez), mintha tudná, mi a dolga. Mindenesetre lelkesek, szívesen mennek reggelenként, s szép lassan visszaállunk valami régi normális rendbe...
Ha egy mondatban kéne összefoglalni a nyarat, jó erősen összenőttem a gyerekekkel, s Csabi nélkül 5 hétig ha akartuk, ha nem, nagyon egymásra kellett figyelnünk, hogy működjön az élet, s senki ne vesszen el, ne haljon éhen, ne szenvedjen maradandó sérülést és nem utolsósorban senkinek ne maradjon üres a szeretettankja. Talán sikerült. Évek óta nem társasoztam ennyit, mint most a nagyokkal, több száz oldalt olvastunk végig együtt, hatalmasakat sétáltunk az esti Balatonnál, s a kicsik élvezték, hogy mindenki körülveszi őket óvó-féltő szeretettel.
Aztán apa is hazatért... Anka azóta ki se hajlandó ejteni azt a szót a száján, hogy anya, Fülöpnek szent ereklye lett a kintről kapott tűzoltóautó, Boti boldog, hogy nem velem kell fociznia (ezt meg is értem), Csabikának meg vissza kellett adnia a legidősebb férfi szerepet, amit nem könnyen enged el... De sajnálni nem kell aztán magunkat, hogy rövidre sikeredett a közös nyár, jó alaposan kihasználtuk az utolsó három hetet. Mamiék bevállalták a négy gyermekünket (akik persze aranyosak és kedvesek, de tény, az emberi evolúció legmagasabb fokát nem mindig akarják prezentálni, de állítólag nélkülünk nagyon megemberelték magukat). Szóval közösségi lelkigyakorlatra mentünk Miskolcra Csabival, egyfajta lelki wellness, igazából mély tanulás, hogy is tudunk, együtt, másokkal Istennel élni. Hát ezt tanulnunk kell még... De mindenesetre feltöltődtünk, új energiákkal, várakozással, s megújult türelemmel tértünk vissza gyermekeinkhez.
S hát olyannyira kihasználtuk a nyár utolsó napjait, hogy még az évnyitóra sem értünk vissza... Egy hétre kempingezni mentünk az olasz tengerpartra. S túléltük, nem vesztek el a gyerekek, nem sültek meg a sátorban a tűző napon, hanem sokkal inkább valami kötetlen, szabad, (s persze alkalmazkodással teli - ami hát azért mégiscsak kell a jellemformáláshoz) de csakis közös programokból álló együttlét volt, rengeteg fürdéssel, homokozással, rákfogással, társassal, kirándulással, hajókázással, vizibiciklivel, s végnélküli esti mesékkel. S persze azért mindig mindenki mást akart (mert hát azért maradjunk a realitásnál), mégis már egy hét távlatából olyan harmóniának tűnik az egész.
Aztán hazatértünk, kettő iskolásunk lett, szokom a helyzetet, Csabit már ismerem, ő működik magától, Botit még figyelgetem, szüksége van-e segítségre, de úgy tűnik, ő is maga fogja intézni a dolgait. Bepakol, leckét ír (pontosabban egyelőre színez), mintha tudná, mi a dolga. Mindenesetre lelkesek, szívesen mennek reggelenként, s szép lassan visszaállunk valami régi normális rendbe...
2011. augusztus 3., szerda
Őszies varázslat...
Varázslatos helyre leltünk. Igaz, kellett hozzá az őszies idő, hogy
nekivágjunk és jó, izgalmas, kreatív helyeket keressünk a Balaton körül.
Mert jó, jó, vannak a kalandparkok, de ott közepesenrosszidőben
tömegnyomor van, s csak 130 centi felett vannak igazán jó kalandok, így
aztán Boti iránti szolidaritásból idén ezt eddig hanyagoltuk. Aztán
lehet társasozni, beszélgetni, olvasni - de néhány nap után a jóból is
megárt a sok, kell egy kis kimozdulásérzés. Meg aztán Marcinak
köszönhetően az eső sem vette kedvüket, s 12 km-es szántódi
teljesítménytúrán is voltak a fiúk, s lelkesen, nyakig sarasan,
élményekkel tele ért haza a kirándulóképes korosztály. De a
hétköznapokra is kell valami. Szóval valahogy ilyen megfontolásból
jutottunk el Zamárdiba, egy népi játszóházba.
Igazi kis szigetre leltünk az utcáról szokványosnak tűnő kerítés mögött. Két évszázados falak, igazi tájház, lakhatóvá varázsolva. A tornácon nagy faasztalnál nyüzsögtek a gyerekek, a kertben egyszerű, igazi, kreatív gyerekparadicsom, hintákkal, függőággyal, mászókötéllel, kismacskákkal. A tornác fedett részén meg vonattal, építőkkel játszhattak azok, akiknél a kézművesség kimerül a sárdagasztás fogalmában. Egy szerdai napon voltunk először, gyógynövényt szőttünk, annyira megtetszett, hogy én is beálltam a gyerekek közé. Kisétáltunk a határba, vagyis a kert végébe, ami nem is volt olyan közel, együtt vágtuk a gyógynövényt, hallgattuk, mi mire jó, közben Annuskánk élelmesen összeszedett néhány félig érett almát, s gondosan befalta őket, aztán dolgozgattunk, friss gyógynövényből készült teát iszogattunk, s olyan varázslatfélét éltünk át. A négy gyerek nem tombolt, nem akart éppen mindig mást csinálni, nem kötekedett a másikkal, hanem megtalálták önmagukat, a saját örömükre alkottak. Aminek a sikeréhez nagyban hozzájárult Edit néni, aki végtelen türelemmel fordult feléjük, segítette őket.
Voltunk aztán még esősebb időben is ott, agyagozni, aztán szép napsütésben csuhézni, s a nemezelés iránt is igencsak elkezdtek vonzódni a fiúk.
Hát innen a pesti nyárból olyan idilli békének tűnik az a néhány délelőtt, amit ott töltöttünk, hát köszönjük!
Szóval, ha valaki Zamárdiban jár, a Fő úton (46), a Tájházzal szemben, délelőttönként cseppenjen bele, és ízlelgesse azt, amit mi már itt a városban sokan elfelejtettünk...
Igazi kis szigetre leltünk az utcáról szokványosnak tűnő kerítés mögött. Két évszázados falak, igazi tájház, lakhatóvá varázsolva. A tornácon nagy faasztalnál nyüzsögtek a gyerekek, a kertben egyszerű, igazi, kreatív gyerekparadicsom, hintákkal, függőággyal, mászókötéllel, kismacskákkal. A tornác fedett részén meg vonattal, építőkkel játszhattak azok, akiknél a kézművesség kimerül a sárdagasztás fogalmában. Egy szerdai napon voltunk először, gyógynövényt szőttünk, annyira megtetszett, hogy én is beálltam a gyerekek közé. Kisétáltunk a határba, vagyis a kert végébe, ami nem is volt olyan közel, együtt vágtuk a gyógynövényt, hallgattuk, mi mire jó, közben Annuskánk élelmesen összeszedett néhány félig érett almát, s gondosan befalta őket, aztán dolgozgattunk, friss gyógynövényből készült teát iszogattunk, s olyan varázslatfélét éltünk át. A négy gyerek nem tombolt, nem akart éppen mindig mást csinálni, nem kötekedett a másikkal, hanem megtalálták önmagukat, a saját örömükre alkottak. Aminek a sikeréhez nagyban hozzájárult Edit néni, aki végtelen türelemmel fordult feléjük, segítette őket.
Voltunk aztán még esősebb időben is ott, agyagozni, aztán szép napsütésben csuhézni, s a nemezelés iránt is igencsak elkezdtek vonzódni a fiúk.
Hát innen a pesti nyárból olyan idilli békének tűnik az a néhány délelőtt, amit ott töltöttünk, hát köszönjük!
Szóval, ha valaki Zamárdiban jár, a Fő úton (46), a Tájházzal szemben, délelőttönként cseppenjen bele, és ízlelgesse azt, amit mi már itt a városban sokan elfelejtettünk...
2011. július 25., hétfő
Hurrá, nyaralunk!
Azt gondolnám, hogy a jóidő egyenes arányban áll a hasznos, értelmes,
jókedvű időtöltéssel, de ezek az őszies napok mindig megcáfolnak, még
ha a Balaton partján is töltöttük őket. A gyerekek valami nemracionális
logika szerint remekül elszórakoznak, ha esik, ha fúj, s boldogan
párnacsatáznak, olvasgatnak, tócsákban dagonyáznak, miközben a 40 fokban
a drága legnagyobb gyermek képes volt a parton unatkozni, és nézni
minket, ahogy fürdünk, mondván, hogy túlságosan süt a nap. Tény, ez a
probléma most nem aktuális.
Na szóval gyűrjük egymást, hol Balcsin, hol otthon, váltogatva életünk színtereit, s próbáljuk értelmesen eltölteni a néhányhetes apanélküliséget. S hát lavírozok én is köztük rendesen, mert hát kell az erős rend, szabályok, főleg amikor egyedül vagyok négyükkel, s közben hát mégis vakáció van, szóval jól esik a kötetlenség, lazítás (ilyenkor éjféltájban különösen... kár, hogy fél 6-kor Anka torkában felébred a kukurikú).
Szóval ötletek és variációk, hogy mivel foglalja le magát legszívesebben a négy gyermek:
- hát a legizgalmasabb, soha ki nem apadó szórakozás és izgalomforrás egymás szekálása, s ha sikerül a másikat visításra bírni (a kicsiknél gyors sikerélményre lehet számítani), akkor teljes az elégedettség...
- biológusoknak (mint a mi Botink) kiváló időtöltő foglalkozás, a sikló, gyík és békavadászat, s garantáltan órákig képes a parton, nádasban zsákmányt kutatni (na és persze utána azt behozni a házba), s bár Anka és Fülöp mindig összevesznek a kifogott siklón, a nyertes, - ha túléli a kötélhúzást a sikló, általában igen - visszaengedheti azt a "Baacsiba"
- gyűjtőszenvedélyűeknek, (mint a két nagyobb) remek lehetőség (bár én egy darabig ódzkodtam erősen, de hát mindent már csaknem tilthatok...) a parton lévő sörösdobozok, üvegek és egyebek gyűjtése. A sörösdobozokat dísznek, az üvegeket pénzért - szól a magyarázat. Végülis jobb, mint mikor három borotvával állítottak be múltkor, hogy "nézzem meg, milyen kincseket találtak a parton..."
- autómániásoknak (mint Fülöp, és sajnos Anka is, bár lassan kezdenek befigyelni a babák is) van egy jó hosszú 4m-es kartoncső (még szerencse, hogy ilyen hasznos dologra tekerték fel a Pvc padlót...), amin keresztül naphosszat gurulnak az autók, buszok, nínózók, és garantáltan elszórakoznak vele kertben, házban, lépcsőn, ülőgarnitúrán
- játékmániásoknak (főleg Csabi, Botit azzá kell még tenni, mert kettesben nem annyira izgalmasak a társasok) végre van idő és lehetőség társasozni, megtanulni új játékokat, s javítani az évközbeni játékkal töltött szűkös átlagot
- könyvmolyoknak (szerencsére egy kicsit mindenki az) 16 könyvet kölcsönöztünk ki a könyvtárból, s majdnem Fülöpöt is beírattuk, mert így is ott kellett hagyni néhányat. Csendes pihenőben falják a betűket, regényeket, biológiai albumokat, Annapetigergőket (ebben Anka a vérprofi, egy órát egész biztos képes ellapozgatni egy ilyen könyvet, amit én azért annyira nem istenítenék, de tény, leköti őket), s ha megunták, velem olvastatnak.
- a koszhoz szenvedélyesen vonzódóknak (kábé mindenki) van homok, iszap, tócsák, vízzel telt árkok, vagyis itt a kánaán, csak győzzem cserélni az átázott ruházatot...
- és a vízi sellőinknek (szerencsére idén mindenki az) ott a stég, szörfdeszka, csónak, szóval lehet ugrálni, merülni, s inni a magyar tengert...
S köszönhetően a nagycsaládnak, Maminak, Papinak, Marcinak és minden rokonnak, Balcsira látogatónak a gyerekek szeretettankja folyamatosan töltődik, állandóan közösségben vannak, s átélik azt az elemi erőt, hogy fontosak, figyelnek rájuk, s nem csak anyából áll a világ...
Én meg hoztam magammal néhány könyvet, de még nemigen érintettem őket (pedig komolyan érdekelnek), azonban majd' minden nap eljutok futni, ami határozottan csend és kikapcsolódás együtt, s van még egy jótékony hatása, rossz idő, ide vagy oda, jólesik utána még a 18 fokos víz is.
S végül egy elszánt sellő (szigorúan úszószemüvegben és vizipisztollyal):
Na szóval gyűrjük egymást, hol Balcsin, hol otthon, váltogatva életünk színtereit, s próbáljuk értelmesen eltölteni a néhányhetes apanélküliséget. S hát lavírozok én is köztük rendesen, mert hát kell az erős rend, szabályok, főleg amikor egyedül vagyok négyükkel, s közben hát mégis vakáció van, szóval jól esik a kötetlenség, lazítás (ilyenkor éjféltájban különösen... kár, hogy fél 6-kor Anka torkában felébred a kukurikú).
Szóval ötletek és variációk, hogy mivel foglalja le magát legszívesebben a négy gyermek:
- hát a legizgalmasabb, soha ki nem apadó szórakozás és izgalomforrás egymás szekálása, s ha sikerül a másikat visításra bírni (a kicsiknél gyors sikerélményre lehet számítani), akkor teljes az elégedettség...
- biológusoknak (mint a mi Botink) kiváló időtöltő foglalkozás, a sikló, gyík és békavadászat, s garantáltan órákig képes a parton, nádasban zsákmányt kutatni (na és persze utána azt behozni a házba), s bár Anka és Fülöp mindig összevesznek a kifogott siklón, a nyertes, - ha túléli a kötélhúzást a sikló, általában igen - visszaengedheti azt a "Baacsiba"
- gyűjtőszenvedélyűeknek, (mint a két nagyobb) remek lehetőség (bár én egy darabig ódzkodtam erősen, de hát mindent már csaknem tilthatok...) a parton lévő sörösdobozok, üvegek és egyebek gyűjtése. A sörösdobozokat dísznek, az üvegeket pénzért - szól a magyarázat. Végülis jobb, mint mikor három borotvával állítottak be múltkor, hogy "nézzem meg, milyen kincseket találtak a parton..."
- autómániásoknak (mint Fülöp, és sajnos Anka is, bár lassan kezdenek befigyelni a babák is) van egy jó hosszú 4m-es kartoncső (még szerencse, hogy ilyen hasznos dologra tekerték fel a Pvc padlót...), amin keresztül naphosszat gurulnak az autók, buszok, nínózók, és garantáltan elszórakoznak vele kertben, házban, lépcsőn, ülőgarnitúrán
- játékmániásoknak (főleg Csabi, Botit azzá kell még tenni, mert kettesben nem annyira izgalmasak a társasok) végre van idő és lehetőség társasozni, megtanulni új játékokat, s javítani az évközbeni játékkal töltött szűkös átlagot
- könyvmolyoknak (szerencsére egy kicsit mindenki az) 16 könyvet kölcsönöztünk ki a könyvtárból, s majdnem Fülöpöt is beírattuk, mert így is ott kellett hagyni néhányat. Csendes pihenőben falják a betűket, regényeket, biológiai albumokat, Annapetigergőket (ebben Anka a vérprofi, egy órát egész biztos képes ellapozgatni egy ilyen könyvet, amit én azért annyira nem istenítenék, de tény, leköti őket), s ha megunták, velem olvastatnak.
- a koszhoz szenvedélyesen vonzódóknak (kábé mindenki) van homok, iszap, tócsák, vízzel telt árkok, vagyis itt a kánaán, csak győzzem cserélni az átázott ruházatot...
- és a vízi sellőinknek (szerencsére idén mindenki az) ott a stég, szörfdeszka, csónak, szóval lehet ugrálni, merülni, s inni a magyar tengert...
S köszönhetően a nagycsaládnak, Maminak, Papinak, Marcinak és minden rokonnak, Balcsira látogatónak a gyerekek szeretettankja folyamatosan töltődik, állandóan közösségben vannak, s átélik azt az elemi erőt, hogy fontosak, figyelnek rájuk, s nem csak anyából áll a világ...
Én meg hoztam magammal néhány könyvet, de még nemigen érintettem őket (pedig komolyan érdekelnek), azonban majd' minden nap eljutok futni, ami határozottan csend és kikapcsolódás együtt, s van még egy jótékony hatása, rossz idő, ide vagy oda, jólesik utána még a 18 fokos víz is.
S végül egy elszánt sellő (szigorúan úszószemüvegben és vizipisztollyal):
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)