Szóval...

véget ért a nyár, s remélem, ezzel a blogszünet is... Kincsként gyűjtöttük a renegeteg jelenpillanatot, hogy megéljük, töltődjünk belőlük, s majd legyen mire emlékezzünk. Mai esküvő, holnapi félmaraton előtt néhány villanásra van most ihletem:
Ha egy mondatban kéne összefoglalni a nyarat, jó erősen összenőttem a gyerekekkel, s Csabi nélkül 5 hétig ha akartuk, ha nem, nagyon egymásra kellett figyelnünk, hogy működjön az élet, s senki ne vesszen el, ne haljon éhen, ne szenvedjen maradandó sérülést és nem utolsósorban senkinek ne maradjon üres a szeretettankja. Talán sikerült. Évek óta nem társasoztam ennyit, mint most a nagyokkal,  több száz oldalt olvastunk végig együtt, hatalmasakat sétáltunk az esti Balatonnál, s a kicsik élvezték, hogy mindenki körülveszi őket óvó-féltő szeretettel.
Aztán apa is hazatért... Anka azóta ki se hajlandó ejteni azt a szót a száján, hogy anya, Fülöpnek szent ereklye lett a kintről kapott tűzoltóautó, Boti boldog, hogy nem velem kell fociznia (ezt meg is értem), Csabikának meg vissza kellett adnia a legidősebb férfi szerepet, amit nem könnyen enged el... De sajnálni nem kell aztán magunkat, hogy rövidre sikeredett a közös nyár, jó alaposan kihasználtuk az utolsó három hetet. Mamiék bevállalták a négy gyermekünket (akik persze aranyosak és kedvesek, de tény, az emberi evolúció legmagasabb fokát nem mindig akarják prezentálni, de állítólag nélkülünk nagyon megemberelték magukat). Szóval közösségi lelkigyakorlatra mentünk Miskolcra Csabival, egyfajta lelki wellness, igazából mély tanulás, hogy is tudunk, együtt, másokkal Istennel élni. Hát ezt tanulnunk kell még... De mindenesetre feltöltődtünk, új energiákkal, várakozással, s megújult türelemmel tértünk vissza gyermekeinkhez.
S hát olyannyira kihasználtuk a nyár utolsó napjait, hogy még az évnyitóra sem értünk vissza... Egy hétre kempingezni mentünk az olasz tengerpartra. S túléltük, nem vesztek el a gyerekek, nem sültek meg a sátorban a tűző napon, hanem sokkal inkább valami kötetlen, szabad, (s persze alkalmazkodással teli - ami hát azért mégiscsak kell a jellemformáláshoz) de csakis közös programokból álló együttlét volt, rengeteg fürdéssel, homokozással, rákfogással, társassal, kirándulással, hajókázással, vizibiciklivel, s végnélküli esti mesékkel. S persze azért mindig mindenki mást akart (mert hát azért maradjunk a realitásnál), mégis már egy hét távlatából olyan harmóniának tűnik az egész.

Aztán hazatértünk, kettő iskolásunk lett, szokom a helyzetet, Csabit már ismerem, ő működik magától, Botit még figyelgetem, szüksége van-e segítségre, de úgy tűnik, ő is maga fogja intézni a dolgait. Bepakol, leckét ír (pontosabban egyelőre színez), mintha tudná, mi a dolga. Mindenesetre lelkesek, szívesen mennek reggelenként, s szép lassan visszaállunk valami régi normális rendbe...