Testvéri gondoskodás

Mindig is sejtettem, hogy jó ez a másfél éves korkülönbség (Csabi-Boti és Fülöp-Anka között is ennyi van), de az a gondoskodó, féltő-óvó odafigyelés, ahogy a Anka-Fülöp egymásra figyel, az valami új melegséget hoz az életünkbe. Még mielőtt túlságosan rózsaszínbe kezdene úszni a blog, azért mindig lebegjen mindenki szeme előtt, ahogy ezek a drága gyermekek ütik, piszkálják, szivatják egymást, szóval, cselekedettel és mulasztással, vagyis mindenhogyan... S akkor a szüntelen rivalizálásról még nem is beszéltem. Tehát vegyük ezt alaphelyzetnek, s az összes többi az ajándék jelenpillanat.

Na szóval olyan édes szimbiózisban élnek ezek itthon ketten, mint az ikrek. Figyelik egymás rezdüléseit, igényeit, búját-baját. Múltkor esti mese közben Fülöp szólt, hogy takarjam be, Anka kipattant az ágyából: "gyele, Fülöp, betakallak." Vagy Fülöp ül a wc-n, s kiabál, hogy jöjjek már, Anka a gondos, szerető húg, - aki még csak félsikerrel veszi az akadályokat a pelenka nélküli létben, vagyis még nagyjából pelenkás - odaszalad: "Fülöp, én kitörlöm a fenekedet." Fülöp: "Anya, éhes vagyok." Anka: "Gyele a kamlába, keksz jó lesz?"

De fordítva is ugyanez a helyzet. Fülöp múltkor vendégségben kapott egy szelet tortát elvitelre, jött haza lelkesen, s szaladt Ankához: "Nézd, mit hoztam NEKÜNK?" Vagy előveszi a gondosan megőrzött, szülinapi pilótakekszét, "gyere, Anka, adok neked csokis kekszet." De azt is gyakran hallom a gyerekszobából: " Anka, nem kell sírni, nincs semmi baj, építek neked rendőrséget, tűzoltóságot..."

Ilyenkor a szülő lelke egy-egy pillanatra újratöltődik, s a következő civakodásnál már bölcs felülről látással és békével legyint egyet...