2012. június 25., hétfő

Kreatív időtöltés

Az az igazság, hogy kemény meló ez az öt gyerek. Pontosabban mindaz, amit velük, mellettük, értük el kellene végeznem. Korábban hittem benn, hogy jó időbeosztás kérdése az egész, a 24 órának elégnek kell lennie. Most egy kicsit meginogtam. Nehezen érem utol magam, s az előttem szétterülő káoszt. Szívesen csinálom, mert hiszem, hogy van értelme, de mintha megrövidültek volna a napok.
Vagy lehet, hogy ez csak a vakációkezdettel járó átmeneti megingás?! Mert hát mégis többen vannak itthon, növekszik a konfliktusforrások lehetősége, még ha a nagyok tényleg tudnak már valódi segítség is lenni. Mire a rutinnak a végére érek, már ebédidő van, s mintha néha a lényeg, a közös aktívkodás, minőségi idő maradna ki.
De... a minap valami jó kis ötletem támadt, valószínű nem magamtól jött, inkább a Szentlélek súghatta, mert én kevésnek érzem magam a kreatív időszervezéshez. Csabika épp unatkozni próbált (TILOS!), én meg épp valamiért nem értem rá vele Carcassone-ozni... Erre hozattam vele egy füzetet, és három sort írtam bele, és annyit kértem tőle, hogy fejezze be, írjon belőle egy oldalnyi mesét. A láng kigyúlt a szemében, bebújt az ágya alá, és nekilátott. Három oldal után boldogan jött le, s mutatta a művét. Hát igazán meghatódtam. Valami nagyon szép, fantáziadús, gyöngybetűs (fiúviszonylatban...) mesét tett elém. És boldog volt. Én is. És Csabi is, amikor este elolvasta, s ráismert a sok fordulatra, amit fejből mesélt a gyerekeknek, mikor kisebbek voltak. Jó egy-egy ilyen megvilágosodás. Jó lenne a mesefüzetet nyáron teleírni...

2012. június 22., péntek

Gyerekek és bizonyítványok

A bizonyítványosztás is megvolt. Tényleg vakáció van. Egy kitűnő és egy jeles bizonyítvány.
Egy elsős, aki megtanult írni, olvasni, számolni, viselkedni, küzdeni, egy dologra koncentrálni, focizni, egyedül közlekedni, aki barátokra lelt, és aki boldogan vette át az igazgatótól a jutalomkönyvét. Jó volt látni őt.
És egy másodikos, aki több ezer oldalt elolvasott ebben az évben, aki vágja a szorzótáblát, aki jobban ír helyesen, mint sok felnőtt, aki kezdi megszelidíteni a hegedűjét és aki akkor is kitartott a sportban, amikor semmije nem kivánta. Boldogan vette át ő is a jutalomkönyvét a tanítónénitől, még ha még kicsit csalódott is volt, hogy hiába lett minden dolgozata ötös, technikából és hittanból csak négyest kapott. Az a fránya füzetvezetés...
Végigküzdötték szépen, becsülettel az évet, okosodtak, ügyesedtek, és azt hiszem, talán azt is megértették, hogy a sok munka és az elért eredmény azért összefüggenek...
És mindez persze mégsem a legfontosabb (még ha itt és most annak is tűnik), hisz Jézus az utolsó vizsgán nem azt fogja kérdezni, hogy hányas voltál technikából, hanem hogy szerettél-e eléggé... Remélem, a legfőbb leckét sikerül elsajátítaniuk...

2012. június 12., kedd

Eszik, alszik, és...

Eszik, alszik. Ez a standard válaszom, ha Bertáról kérdeznek az érdeklődő, kiváncsi, minket szerető emberek. És tényleg így van, mert hát mi más dolga lenne hathetesen, eszik, alszik, növekszik. Egészen kikerekedett, már nem nyeklik-nyaklik, tokásodik, babásodik. S továbbra is az én alvási szokásaimat részesíti előnyben, vagyis kedves időtöltése az Alvás. S már éjszaka sem kel fel, a többiekkel fekszik este, s velük kel reggel, mintha tudná, mi a rend. (Jajj, csak el ne romolj, kicsi Berta...) Szóval sikeresen megbirkózott a kinti világhoz való alkalmazkodás nem könnyű feladatával.

Szóval eszik, alszik. De ma rájöttem valami igazán fontosra és meghatóra. Ez a kis lény sokkal többet csinál ennél. A létezésvel állandóan kapcsolatokat teremt. Ma ahogy jöttem-mentem vele a városban, orvosnál, piacon, könytárban, folyton mindenki leszólított, beszélgetni akart, kedveskedett, mosolygott, csupán azért mert velem van ez a kicsi baba. És ez jó. Mert ahol én kevés vagyok, ott ő kipótolja az űrt és hidakat épít az emberek felé. Mosolyt fakaszt, jókedvre derít, mindenkit kicsit jobbá tesz és kihozza az emberekből a derűt, a reményt, a bizalmat. Én hol lennék erre egyedül képes?! A diabetológián csak kemény, kimért arcokat láttam, amíg a terhesség alatt odajártam, erre ma mindenki kedvesen olvadozott, sőt Bertácska cserébe fülig érő mosollyal szórakoztatta az asszisztensnőt. (na, azért mondjuk rám is mosolyoghatna így a kicsi lányom...:)

Szóval itt van ez a hathetes csöppség és egész határozott küldetése van itt és most: kapcsolatot teremteni, úgy, ahogy csak ő tud. S nekem is könnyűvé teszi, hogy szerethessem az embereket. Hát nem csodálatos?

2012. június 10., vasárnap

31 éves lettem én...

Szülinapoztunk a hétvégén... Mivel drága férjemmel két nap különbséggel van a születésnapunk, így az ünnepléssorozat mindig több naposra sikeredik... Mert hát Istennek hála, hogy ilyen sokan meg akarnak minket ünnepelni.

Szóval volt egy csütörtök. Csabi nem szereti, ha nyilvánosan dicsérem, de azért ez mégis olyan nap, amikor hivatalosan is meg lehet fogalmazni, miért adok hálát benne. Az elfogadásáért, a kitartásáért, a türelméért (amit minden gyerek teljes bevetéssel bombáz, több-kevesebb sikerrel), a figyelmességéért, az egyenességéért, egyáltalán, amiért olyan, amilyen. Ezt persze a gyerekek zsibongása mellett nehéz kimondani, de az epertorta, az apró figyelmességek, a Anka-Fülöp rajzai, Boti gyöngybetűvel írott köszöntése, Csabika akadályversenye (amit nekünk készített) talán egy picit kifejezték: köszönjük apa, hogy megszülettél!

Aztán volt egy péntek. Kaptam ajándékba egy szabadnapot Bertával, s ráérősen intézkedtünk, jöttünk-mentünk, s élveztem, hogy ő még nem szalad el, nem kiabálja, hogy "nem akarom", hanem bizalommal létezik. Kapott fülbevalót is a kis fülébe, a nagy haja árnyékában igazán lányosan csillog a kis aranypötty... Délután igazi terülj-terülj asztalkám (na meg a két kicsi) várt minket Mamiéknál, s miután megtömték magukat, a gyerekek is egészen lenyugodtak, s békében vonultak el a kert különböző zugaiba játszani. Hát kell ennél nagyobb ajándék?

Aztán volt egy szombat, A szülinapom. Igazából nem vágytam másra, csak úgy spontán módon létezni, katonás időbeosztás nélkül (ami nélkül nem működnek a hétköznapok), csak úgy belekapni ebbe-abba, sétálni egyet valamelyik gyerekkel (leginkább férjurammal persze, de a sok felügyeletre szoruló mellett ez most kvázi lehetetlen), könnyűt ebédelni, kipróbálni az új konyhai gépeimet, ugrálni a trambulinban, nézni a pancsoló gyerekeimet. Ilyenek. És valóban tökéletesre-könnyedre sikerült ez a nap. Csabi vigyázott a gyerekekre, így Botikával nyugodtan elmentünk epret szedni, sétálgattunk, hajolgattunk, beszélgettünk, ráértünk. Ebéd után Csabi finom sütikkel lepett meg minket, aztán csak kint heverésztünk a kertben, hintaágyban, s jó volt lenni. Kipróbáltam az új fagyigépemet, a délelőtt szedett eperből, egy gombóc árából egy liter fagyit kavart nekünk a masina. A cukordiéta után ugyan kicsit ütős volt a szombati bevitt kalória mennyisége, de hát egyszer 31 éves az ember...

Hát köszönöm mindenkinek a sok ajándékot, szeretnék én is azzá válni a körülöttem lévőknek...

2012. június 7., csütörtök

Beteljesült vágyak

Valamelyik nap újraolvastam a tavalyi év bejegyzései közül néhányat. Hát erre már nem emlékeztem:  De jó is anyának lenni...
Jól tudnak imádkozni a fiúk... Milyen jó, hogy van egy blog, ahova ezt egy éve leírtam...

2012. június 6., szerda

Búcsú

Búcsú... Ez volt annó az a hely, ahol falun boldog-boldogtalan kisereglett a templom köré, és nagy népi hepaj keretében válogatott értelmetlenségeket, fröccsöntött játékhalmokat és kakasos nyalókát lehetett venni. Vagy legalábbis nekem ez maradt meg abból a néhány falusi búcsúból, amin gyerekfejjel részt vettem.

Aztán tanultunk róla történelemórán, búcsúcédulák, reformáció, meg társai és enyje-benyje, hogy csinálhatott ilyet az egyház.

S valamikor kamaszkoromban,  amikor tényleg megismertem, hogy Isten a szeretet, és ez sok mindent átalakított, akkor a búcsú fogalma is valami új értelmet nyert. Pontosabban lett bármiféle értelme. Vagy legalábbis a szívem belül megsejtette az eredeti jelentését, hogy igen, lehet imádkozni azokért a lelkekért, akik még nem látják színről színre Istent - mondhatni a tisztítótűzben vannak -, s a mi imáink, lemondásaink, életünk segíthet nekik, hogy valóban megtisztulhassanak, s odakerülhessenek, ahova mindannyian vágyunk. Elbúcsúzhassanak a bűneiktől.

S aztán van a mi templomunk búcsúja, Szentháromság vasárnapja, amely valahol erre a titokra épült. Jó közösségben ünnepelni ezt, évről évre, emlékeztetve magunkat, hogy ki is a védőszentünk, és mire is hív. Mifelénk nincsen kirakodóvásár, nincsen kakasos nyalóka, helyette van egy közösség, amelyik együtt ünnepel. Akadályversennyel, közös játékokkal, beszélgetéssel, gyermekeink hangversenyével, s egy hatalmas gulyásozással ebédtájban. A gyerekeink baromira szeretik ezeket az ünnepeket, várják, készülnek, egy kivételével szívesen ki is öltöznek, lelkesen barangolnak az erdei akadálypályán vagy a templom zegzugaiban. Szeretik bámulni a felnőtteket, akik hatalmas gulyáságyúk mögött titokzatos levest kavarnak 300 főre, ugyan a vélemények megoszlanak, hogy mi is fő odabent. Fülöp szerint tojásleves, Anka szerint bójás leves, hát ki melyikben talál több értelmet. Az utána következő palacsinta mindenki számára egyértelmű volt... S mindeközben valahol beléjük ivódik, hogy mindent lehet szeretetben csinálni, szeretetben, vagyis Őbenne.

Hát így ünnepeltünk mi vasárnap, templomunk búcsúját...