Mindig igazi kihívás ez a nyári üzemmód, függetlenül attól, hol vagyunk és mit csinálunk. Mert ha nem csinálunk semmit, akkor is pereg ezerrel az élet, ha meg csinálunk valamit, akkor meg hatványozódik a fáradtság-élmény-öröm faktor.
Szóval a túléléshez (értsd háztartás, főzés, pelenkázás, elázott, saras és egyéb ruhák napi ötszöri cseréje) is rengeteg energiára van szükség, s néha úgy érzem, nem tudok honnan csiholni. S közben meg olyan jó, hogy végre mindenki itthon van, együtt eszünk (igazából az egész nap egy folyamatos kajakészítés, terítés, elpakolás), nem kell rohanni, van idő olyanra is, amire évközben nem nagyon.
A héten például itthon voltunk. Gyurmát főztünk, homokban pacsáltunk, lekvárt főztünk, bicikliztünk, fára másztunk (pontosabban inkább ők), kirándultunk, s jó volt elmerülni a kreativ semmittevésben. Hagyni őket, hogy érzékeljék maguk körül a világot, tegyenek-vegyenek, feltalálják magukat kötött programok nélkül is. Persze néha csak lézengenek, és ha én is fáradt vagyok, marad a mesenézés, de néha talán az is bocsánatos bűn, vagy legalábbis muszáj-kompromisszum.
Vasárnap meg gondoltunk egyet, és mise után kibicikliztünk mindannyian a Római-partra. Ritka pillanat, a három fiú már jól biciklizik, Anka még, Berta már tud ülni, azaz két felnőtt-két bicikliülés, s a képlet meg is oldódott. Döbbenet, milyen közel van a Római, és még mindig olyan hangulatos, mint amikor a "nagyok" még "kicsik" voltak és sokat jártunk oda. Továbbra is tartom a nézetem, miszerint a világ legjobb, legkreatívabb dolga, egy folyóparton kavicsokat gyűjteni, dobálni, szöszmötölni, kitudjamitcsinálni, és ezt csak a beígért rántott hal fokozhatja. Jó, hazafelé kicsit arrébb ment a Megyeri-híd, vagy mi voltunk fáradtak, vagy Fülöpnek volt sok 35 fokban a 20 km (eddig a játszótérre való eljutás volt a szint), a 16-os kis bringájával, szóval fél kettőkor a tűző napon, a bicikliülésből kidőlő, alvó lányokkal lassan ment a hazajutás. De akkor is, megküzdöttünk, s jó volt. Még az is örömmel tért haza, aki szabotálni akarta a közös családi programot.
Hát meg kell ragadni jól ezeket a nyári pillanatokat, mert most van itt a szeretettankok töltekezési ideje...
Ja, és Berta jó 14 hónapnyi gondolkodás után úgy döntött, hogy nem csak a hiking műfajt gyakorolja (minden csúszdát, mászókát meghódítva), hanem megpróbálja az unalmas, előrehaladó, két lábon történő mozgást is. Persze, hol gyakorolja a két lábon járást, mint az étkező asztal tetején, kancsók, gyurmák és reggeli maradékok között lavírozva...
2013. július 24., szerda
2013. július 2., kedd
Hűvös nyaralás
Bevallom, kicsit féltem az idei kempingezésünktől. Mert egy kicsit mindig munkás beleugrani az ismeretlenbe. S ha nincs kedvem ugrani, akkor is muszáj, mert már rég nem rólam van szó, hanem mint család, mint közösség, kőkeményen felelősek vagyunk egymás életéért, hangulatáért, nyaralásáért. De azért tartottam tőle, mert hát sokan vagyunk, sokfélék, s Berta most igazán izgalmas - s nem épp kempingbarát - korszakában van. Akar mindent, tudni még viszonylag keveset tud a világról, menni nem megy még, felmászni viszont bárhova fel tud két méteres magasságig, bármilyen biztonsági övet, csattot két perc alatt ördöglakatmódjára megfejt, s - éljen a szabadság!- szökik...
Idén csúszdaparkos, szlovén kempinget választottunk, a Száva partján. Az emberi kicsinyhitűségem persze megint majdnem maga alá gyűrt, mikor megláttam az időjáráselőrejelzésben, hogy 20 fokban, esőben kell élveznünk a vizi örömöket a június közepi kánikula után. De az első pillanattól tudtam, el kell engedni minden aggódást, kérdést, úgyis másképp lesz, és ha szeretjük egymást, akkor meg minden jó lesz, ahogy lesz. És persze megint megtanultam, hogy csak ez a bizalom működik.
A hely remek volt, a gyerekeink pedig az átlagosnál egy fokkal együtműködőbbek, ha feladatot kaptak (pl. Bertavigyázás, terítés, mosogatás, valamelyik elkószált testvér megkeresése, a másik víz alól kimentése), akkor meg egészen segítőkésznek bizonyultak. A medencében pedig (ahol a kinti hőmérséklettel ellentétben igenis meleg volt) teljes volt az egyetértés, a csúszdákon megszűnt minden hatalmi harc, egymás öldöklése, bevárták egymást, az úszni nem tudó Ankát kiszedték minden csúszás után a víz alól, szóval majdnem idillveszély. Anka leküzdötte végre a vízfóbiáját, s ő aki minden tavaszi úszóedzésen úgy siklott a vízben, hogy az arcát szigorúen nem érhette víz, most a kamikaze csúszdán csúszott fejjel lefelé, annyiszor, amíg csak meg nem fagyott. Elképesztő vizibéka lett.
S hála a jó kis kényelmes bungalósátrunknak, esőben is elvoltunk, aludtunk nagyokat, Csabi 200 oldal népmesét olvasott fel a gyerekeknek, jókat főztünk, éjszaka meg leheltük egymást a 12-13 fokban. S bár volt, aki szabotálni próbálta, azért kirándultunk is, kis hegyi kápolnában harangoztunk, középkori városfalak közt bolyongtunk, szőlővidékeken barangoltunk. A tudat, hogy együtt kell mindent megélnünk, átélnünk, s ez akár fájdalmas, akár felemelő, akkor is közös és összeköt.
És minden aggodalmam szokásosan felesleges volt, a rosszabb idő senkit nem érdekelt, a gyerekeket a legkevésbé, a sátrunk mellett épp ott volt a játszótér, így Anka-Fülöp-Berta boldogan tengették szabad perceiket, s Berta sem akart messzebb szökni az "intánál", s amitől a legjobban tartottam,- hogy állandóan külön leszünk, mert mások az igények-, nem jött be, mert - hála gyerekeink rugalmasságának - nagyjából együtt mozogtunk, léteztünk. S a regiment klór meg se kottyant az öt pár fülnek és szemnek, s az éjszakai hidegben még csak egy közönséges náthát sem szedtek össze. De ez már mind csak ajándék. Köszönjük Neked, Istenünk!
Idén csúszdaparkos, szlovén kempinget választottunk, a Száva partján. Az emberi kicsinyhitűségem persze megint majdnem maga alá gyűrt, mikor megláttam az időjáráselőrejelzésben, hogy 20 fokban, esőben kell élveznünk a vizi örömöket a június közepi kánikula után. De az első pillanattól tudtam, el kell engedni minden aggódást, kérdést, úgyis másképp lesz, és ha szeretjük egymást, akkor meg minden jó lesz, ahogy lesz. És persze megint megtanultam, hogy csak ez a bizalom működik.
A hely remek volt, a gyerekeink pedig az átlagosnál egy fokkal együtműködőbbek, ha feladatot kaptak (pl. Bertavigyázás, terítés, mosogatás, valamelyik elkószált testvér megkeresése, a másik víz alól kimentése), akkor meg egészen segítőkésznek bizonyultak. A medencében pedig (ahol a kinti hőmérséklettel ellentétben igenis meleg volt) teljes volt az egyetértés, a csúszdákon megszűnt minden hatalmi harc, egymás öldöklése, bevárták egymást, az úszni nem tudó Ankát kiszedték minden csúszás után a víz alól, szóval majdnem idillveszély. Anka leküzdötte végre a vízfóbiáját, s ő aki minden tavaszi úszóedzésen úgy siklott a vízben, hogy az arcát szigorúen nem érhette víz, most a kamikaze csúszdán csúszott fejjel lefelé, annyiszor, amíg csak meg nem fagyott. Elképesztő vizibéka lett.
S hála a jó kis kényelmes bungalósátrunknak, esőben is elvoltunk, aludtunk nagyokat, Csabi 200 oldal népmesét olvasott fel a gyerekeknek, jókat főztünk, éjszaka meg leheltük egymást a 12-13 fokban. S bár volt, aki szabotálni próbálta, azért kirándultunk is, kis hegyi kápolnában harangoztunk, középkori városfalak közt bolyongtunk, szőlővidékeken barangoltunk. A tudat, hogy együtt kell mindent megélnünk, átélnünk, s ez akár fájdalmas, akár felemelő, akkor is közös és összeköt.
És minden aggodalmam szokásosan felesleges volt, a rosszabb idő senkit nem érdekelt, a gyerekeket a legkevésbé, a sátrunk mellett épp ott volt a játszótér, így Anka-Fülöp-Berta boldogan tengették szabad perceiket, s Berta sem akart messzebb szökni az "intánál", s amitől a legjobban tartottam,- hogy állandóan külön leszünk, mert mások az igények-, nem jött be, mert - hála gyerekeink rugalmasságának - nagyjából együtt mozogtunk, léteztünk. S a regiment klór meg se kottyant az öt pár fülnek és szemnek, s az éjszakai hidegben még csak egy közönséges náthát sem szedtek össze. De ez már mind csak ajándék. Köszönjük Neked, Istenünk!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)