2013. október 29., kedd

Őszi örömpillanatok

Meg kell örökíteni ezt a pillanatot, mert nem akarom, hogy elmúljon... Vagy bár tudnám még jobban megélni. Annyira testet-lelket-kapcsolatot melegítő ez a késő ősz, hogy nem akarom elengedni. S udom, hogy mindenki kirándulós, erdős, faleveles képeket posztol magáról mindenütt, de nem is lehet nem a természetben lenni ilyenkor...
S nagyjából ez most közös nevező a családban is. Még az antikirándulósokat is megmelengeti az őszi erdő látványa... Szóval megyünk, amíg tudunk. Nemzeti ünnepünkön a Gyadai-tanösvényt céloztuk be a Naszály lábánál, jó választás volt, 5 km mindenkinek belefér, nincs messze, volt benne játék, feladat, végtelen rét, avarral teli erdő, kőfejtés, függőhíd, patak felett fapallók, szurdokmászás házi hotdog az Óriások pihenőjén, és ha jól emlékszem - bár már megszépülnek egy hét távlatából az emlékek - nem is annyira hisztizett senki... Vagy csak már elnyelte az erdő...
Aztán egy véletlen összejött szabadságos napon, hármasban - apa, anya, legkisebb - kibicikliztünk Szentendrére, s leszámítva a végtelenül lehasznált bicikliutakat, varázslatos volt a párás-napos Duna-part, s jó volt egy kicsit turistáskodni, lángosozni, "egygyerekesnek" lenni, s feltöltődni, amíg a többiek oviban-iskolában húzták az igát...
Hétvégében is volt minden, leányfalui Dunabambulás kettesben, normafai rétesfutás a futókörrel, mozgás-pihenés a szokásos hulló levelek alatt, napozás, s egy kis kerti munka.
Az őszi szünetre is beterveztünk sok mindent, legyen már egy kis minőségi idő együtt, összegyűjtöttük a vágyakat, igényeket, s beosztottuk a napokat. Érdekes a dinamikája, hogy mindig más és más felállásban vagyunk együtt, le kell tenni azt a vágyat, hogy mindig együtt, ugyanott legyünk. így aztán tegnap lelkifurdalás nélkül elküldtük az óvodásokat oviba (ők csak mától vették ki az őszi szabadságukat), hogy a nagyokra is maradjon figyelem... Mert persze levezénylek egyedül bármilyen kimozdulást az öt gyerekkel, de azért az mindig kemény idegharc (is). A két naggyal és Bertával kibicikliztem a Margitszigetre, és olyan békés, egyszerű volt minden, játszótereztünk, tekertünk egy nagy kört, állatokat néztünk, piknikeztünk, mindenki a helyén volt. Hát igen, ez a biciklizés nehéz műfaj azért a kisebbekkel, hiába halad jól már Fülöp, a városi közlekedéshez kell neki még egy kis szocializáció, Ankának meg az otthon-templom még a leküzdhető távolság kétkeréken. Szóval jobb volt nekik inkább az óvodában. Ma meg boldogan csatlakoztak Bertához, hogy ők is mehetnek villamossal-metróval-busszal Mamiékhoz, mint a régi szép időkben, amikor még nem nyomta vállukat az óvodai élet súlyos terhe...

Megint túl idilli lett ez a pár sor, mindenki képzelje hozzá a háttérben fel-felcsendülő nemeket, halk-hangosabb akaratkinyilvánításokat - ez a lányoknak az erősségük - , becsapott ajtókat, be-beszóló kiskamaszokat. De mégis. Valahogy átmos ez az időszak, s tudom, nem ezen múlik, de a ragyogó napsütés, az avar illata, az együtt töltött kis idők nem engedik feledtetni az Isten végtelen szeretetét.