A borsó(kisasszony)

Múltkor eper, most borsó, de nem-nem megyek át gasztroblogba, csak hát az idényterményeken keresztül fedezem fel én is újra a gyerekeim szemével a világot.
Igyekszem tartalmasan itthon tölteni Bertával a délelőttöket, bár megvan a kísértés, hogy felszámoljam az előző napi káoszt, de ezzel el is menne az a kis idő, amit csak vele tölthetek. Szóval igyekszem nem engedni a kísértésnek, és hiába nézne szíve szerint mesét (én meg csinálhatnám a házimunkát nyugodtan), szerencsére könnyen elterelhető mindig valami aktivitással. Ma pl. a borsó volt a délelőtti program. Vettem egy kilónyit, mert hát még olyan zsenge, nagyon szeretik pucolni, eszegetni. Berta mellé ültem, hogy akkor most pucolunk. Mert hát milyen fontos a finommotorika, hogy ügyesedjen a kis keze, és közben persze érezze, hogy most ő valóban segít. Egy teljes Ringató cd-t végighallgattunk, énekeltünk, beszélgettünk, de kész lett. Jól van, volt értelme. Gondoltam, az ebédhez is hozzákezdek, ő mellém ült a földre és egyik edényből a másikba rakosgatta, öntögette, kanalakkal merte, osztotta-szorozta és boldogan játszott a kis szemekkel (tényleg olyan jó érzés beletúrni...), aztán egy óvatlan pillanatban megtörtént, ami azért valószínűsíthető volt: az összeset kiborította véletlenül a földre. Ha a racionalitás győz, simán leüvöltöttem volna  a fejét, de beraktuk inkább még egyszer a Ringatót és mi voltunk a Hamupipőkék, egyesével szedtük össze, amit nem tapostunk szét. (úgy tudom, ez is fejlesztőleg hat...:)
Igazából semmi értelmes nem történt ebben a két órában, de minden megtörtént, ami fontos egy gyerek életében. Jó kis délelőtt volt.
És persze borsóleves nem lett belőle, mert a nagyok felfalták nyersen, észrevételenül, mikor hazaáramlottak iskolából-óvodából...

Szülinapi fent és lent

Igen, 3 éves lett Bertuskánk. Hát nem így terveztük az ünneplést... Az elmúlt három születésnap (ugyebár a születése napjával együtt) Balatonon zajlott, egyszerűen, békében, csokitortával, hidegvizes fürdőzéssel, nosztalgiával emlékezve születésének kalandjaira.
És most hiába itt az ünnep, a 3 évessé válás nagy pillanata, helyette jött hányás, ótvar, láz, torokfájás (persze mindez a legkülönbözőbb felállásban, minden gyerekre és felnőttre elosztva), és a hűvös hétvége ígérete. De Berta boldog volt, különösen, hogy ő esett túl leghamarabb a kórságokon, s így egész nap lázban égett, hogy ő tényleg három éves már, és tényleg május lett (ez a két fogalom valahogy nagyon összeforrt benne), és két hányás között végül összedobtam a Csokitortát is, bár alig találtunk alkalmas pillanatot, amikor mindenki tartotta magát valamennyire, és röviden, de megköszöntöttük a legkisebbünket. Boldogan kirakta(tuk) az új boribonos kirakóját, és ágyba dőltünk, őket meg hagytuk, hadd ünnepeljenek a képernyő előtt Wall-e és Jégvarázs társaságában... Erőtlen, bágyatag, életszagú öröm, akár mint annó a születése után. Hát ilyen volt a mi majálisunk.
Aztán hétvégére csak összakapartuk magunkat, és lerobogtunk a Balatonhoz. Mert a májusi első hétvége az mindig ilyen: a szabadság, az újjáéledés, a vágyott idill igérete. És tényleg volt minden, ami 24 órába belefér, sárkányreptetés, kite-bámulás, snecivadászat a szeles hullámok között, (és végeláthatatlan damilbogozás), futás, Balatonba mártózás (szigorúan futás után), hatalmas biciklizések, társasparty, fagyi, játszótér, görkorizás (Berta az újonnan kapott görkorijával), esti csillagnézés, mise a kis kápolnában és rengeteg küzdelem az emberré formálás rögös útján (ezt inkább nem részletezném)...

és záróakkordként mindent megfogalmaz a Csabikától kapott anyáknapi versem:
 
 3 évesen - Szeretlek Anya!
 10 évesen - Igen Anya!
 13 évesen - Mit akarsz már Anya?
 16 évesen - Óh Istenem! Mit akar Anya megint?
 18 évesen - El akarok menni itthonról Anya!
 25 évesen - Anyának igaza volt!
 30 évesen - Vissza akarok menni hozzá!
 60 évesen - Anya elment!
 70 évesen - Akármit megtennék, hogy újra lássam!
90 évesen- Vajon tudtam olyan jó ember lenni, mint Anya?

Adventi hála 4.

Ma hálát adok minden pillanatért, amikor nem ordítottam, nem voltam türelmetlen a négy fal közé zárt betegeskedő, s így folyamatos foglalkoztatást igénylő gyerekeimmel. Ahhoz, hogy az óvodások nyugodtan játszanak reggeli után, Bertát magammal vittem a konyhába, hogy lefoglaljam. Rábíztam a madártej kevergetését, háttal állva neki csak annyit hallottam, hogy "még egyet, még egyet, még egyet..." Mikor én is megkavartam a mesterművünket, láttam, hogy beleszórta egyesével a reggeliből megmaradt sült sonkákat a vaníliás tejbe... Végigfutott az idegeimen, hogy leüvöltöm a fejét, hiába tudom, hogy senkinek nem használ, de hát mégis... Vagy vele nevetek, átölelem, és kihalásszuk szűrővel a nem odaillő elemeket. Hát majdnem győztek az ösztönök, de mégis az utóbbit választottam. Legalább ezért a pillanatért hála...

2 éves kis gengszter

Na jó, nem is gengszter. Csak 2 éves. Nem tudom, a többiek is ilyenek voltak-e, bár felrémlenek mikróban lángoló cédék, tejfölös tésztával megpakolt mosógépek, elrágcsált földigiliszták, templomba pucéran berohanó lánykák, de Bertácskánk itt és most 2 éves, új helyzetekkel, új kihívásokkal. Már meg sem lepődök, ha a kertben tavaszias hűs időben anyaszült meztelenül 36-os sícipőben tologatja a motorját, vagy az ebéddel megrakott tányérját frizbiként hajítja a konyha közepére, és csekély szókincsével annyit tesz még hozzá: fújjj... Az akaratkinyilvánítás terén nincsenek gondjai.

Egyébként csudapofa, ragaszkodik, bújik, ölel, s hozzá még igazi nő is, állandóan öltözködik, és annyi babával jár-kel a lakásban, amennyit a kis kezei fogni tudnak, eteti őket, takargatja, szól nekünk, hogy "csss, baba alszik", s ha bárkinek sírhatnékja támad a családban, ő az első, aki szalad vigasztalni... Mert hát empátia az szorult belé erősen.

Ő lett a közös nevező a testvérviszályok kusza hálójában, vele mindenki kedves, őt még lehet csak úgy szeretgetni. A nagyok borzasztóan élvezik, hogy bármilyen hülyeséget meg tudnak vele csináltatni, kis bohócként mindent utánoz, például Botinak köszönhetően remekül boxol... Lehet, hogy nem véletlenül reszketnek tőle a játszótéren a gyerekek?!

Alakulgat ez a kicsilány, és alakít erősen minket is, mert a türelem már nem terem magától, belülről kell magunkból kicsiholni, hogy így ötödikként neki is kijusson belőle. És akkora adag derűt, nyitottságot, életet hoz a mindennapokba, hogy a mindent eluraló káosz felett csak nevetni tudunk rajta. Hát Isten éltessen, te kétéves!

Reszkessetek, jövök!

Hát itt a vége a békés babakorszaknak... Tudtuk, hogy nem sokáig tart már a békés, idilli állapot, amikor is gyermekünk szépen, békében létezik, és EGY helyben van. Megvolt ennek is a szépsége, de hát milyen jó, hogy fejlődik, gyarapszik ez a kicsilány... És mi szép lassan hozzászoktunk, hogy többen vagyunk, ő is teljesen közénk tartozik. Először szép észrevétlenül, szerényen, aztán hirtelen most meg itt van egy gyerek, aki egyre többször akar, aki odakúszik, ahol mi vagyunk, aki bűbájosan irányítgatja a testvéreit és mindent elkövet, hogy vele játszanak, vagy a járókába valaki bemásszon mellé szórakoztatásul...

Újrakezdődik a korszak, amikor mindent fel kell szedni a földről, mert Bertuska legfőbb eledele a szemét, a fecnik, a blokkok, a kislegók, a szögek és az üveggolyók. Legutóbb az Új ember nyálasra csócsált darabjai volt kénytelen kihányni, mert máshogy nem tudtam kiszedni belőle, mikor már levegőért kapkodott... Hát szép is a világ felfedezése...

Enni meg végtelenül sokat eszik, a 3 decis bögre néhány perc alatt üres lesz, akármit is trutymákolok össze neki, ugyan nem látszik mindez rajta, nem is értem, hova tűnik el benne ez a sok kaja.

Két foga van, gyönyörű mosolya és rengeteg türelme. Muszáj neki.
Hát ilyen a mi kis kommandósunk:

Eszik, alszik, és...

Eszik, alszik. Ez a standard válaszom, ha Bertáról kérdeznek az érdeklődő, kiváncsi, minket szerető emberek. És tényleg így van, mert hát mi más dolga lenne hathetesen, eszik, alszik, növekszik. Egészen kikerekedett, már nem nyeklik-nyaklik, tokásodik, babásodik. S továbbra is az én alvási szokásaimat részesíti előnyben, vagyis kedves időtöltése az Alvás. S már éjszaka sem kel fel, a többiekkel fekszik este, s velük kel reggel, mintha tudná, mi a rend. (Jajj, csak el ne romolj, kicsi Berta...) Szóval sikeresen megbirkózott a kinti világhoz való alkalmazkodás nem könnyű feladatával.

Szóval eszik, alszik. De ma rájöttem valami igazán fontosra és meghatóra. Ez a kis lény sokkal többet csinál ennél. A létezésvel állandóan kapcsolatokat teremt. Ma ahogy jöttem-mentem vele a városban, orvosnál, piacon, könytárban, folyton mindenki leszólított, beszélgetni akart, kedveskedett, mosolygott, csupán azért mert velem van ez a kicsi baba. És ez jó. Mert ahol én kevés vagyok, ott ő kipótolja az űrt és hidakat épít az emberek felé. Mosolyt fakaszt, jókedvre derít, mindenkit kicsit jobbá tesz és kihozza az emberekből a derűt, a reményt, a bizalmat. Én hol lennék erre egyedül képes?! A diabetológián csak kemény, kimért arcokat láttam, amíg a terhesség alatt odajártam, erre ma mindenki kedvesen olvadozott, sőt Bertácska cserébe fülig érő mosollyal szórakoztatta az asszisztensnőt. (na, azért mondjuk rám is mosolyoghatna így a kicsi lányom...:)

Szóval itt van ez a hathetes csöppség és egész határozott küldetése van itt és most: kapcsolatot teremteni, úgy, ahogy csak ő tud. S nekem is könnyűvé teszi, hogy szerethessem az embereket. Hát nem csodálatos?

Berta lencsevégen

Zsuzsi barátnőm megszállottan próbálja lencsevégre kapni a jelenpillanatot. Ez is közös bennünk. Ő járt nálunk múlt héten, s örökítette meg a 9 napos Bertát, s rajta keresztül az újszülöttek titkos, gyűrött, ráncos, tejszagú, megismételhetetlen világát. Nagyon nagy köszönet érte!!

Itt találtok még képeket: www.zsuzsifoto.blogspot.com