Eszik, alszik, és...

Eszik, alszik. Ez a standard válaszom, ha Bertáról kérdeznek az érdeklődő, kiváncsi, minket szerető emberek. És tényleg így van, mert hát mi más dolga lenne hathetesen, eszik, alszik, növekszik. Egészen kikerekedett, már nem nyeklik-nyaklik, tokásodik, babásodik. S továbbra is az én alvási szokásaimat részesíti előnyben, vagyis kedves időtöltése az Alvás. S már éjszaka sem kel fel, a többiekkel fekszik este, s velük kel reggel, mintha tudná, mi a rend. (Jajj, csak el ne romolj, kicsi Berta...) Szóval sikeresen megbirkózott a kinti világhoz való alkalmazkodás nem könnyű feladatával.

Szóval eszik, alszik. De ma rájöttem valami igazán fontosra és meghatóra. Ez a kis lény sokkal többet csinál ennél. A létezésvel állandóan kapcsolatokat teremt. Ma ahogy jöttem-mentem vele a városban, orvosnál, piacon, könytárban, folyton mindenki leszólított, beszélgetni akart, kedveskedett, mosolygott, csupán azért mert velem van ez a kicsi baba. És ez jó. Mert ahol én kevés vagyok, ott ő kipótolja az űrt és hidakat épít az emberek felé. Mosolyt fakaszt, jókedvre derít, mindenkit kicsit jobbá tesz és kihozza az emberekből a derűt, a reményt, a bizalmat. Én hol lennék erre egyedül képes?! A diabetológián csak kemény, kimért arcokat láttam, amíg a terhesség alatt odajártam, erre ma mindenki kedvesen olvadozott, sőt Bertácska cserébe fülig érő mosollyal szórakoztatta az asszisztensnőt. (na, azért mondjuk rám is mosolyoghatna így a kicsi lányom...:)

Szóval itt van ez a hathetes csöppség és egész határozott küldetése van itt és most: kapcsolatot teremteni, úgy, ahogy csak ő tud. S nekem is könnyűvé teszi, hogy szerethessem az embereket. Hát nem csodálatos?