A hóról még egy szó... Értem én ezt - vagy mégsem értem, mindegy - hogy mindenki a kialakult káoszról beszél. Tényleg zavaros ez az egész, minden részről. De... Akárhányszor a hó a hírekbe kerül, csakis olyan kontextusban halljuk, hogy káosz, katasztrófa, túlélés. Azért a hó sem eredendően az ördögtől van. Még ha nem is akarjuk elfogadni a természetét.
Szóval a hétvégén felmentünk Normafára, örülni ennek az utolsó hónak. (ha már így leesett, s véget vetett az annyira várt kis tavaszomnak) Döbbenet volt, hogy ragyogó napsütésben, remek hóviszonyok mellett, alig lézengett bárki is odakint, a természetben. Pedig leszámítva, hogy az első percben Fülöp kettétörte Boti hátán a csúszkáját, Anka meg ilyen-olyan okokkal betöltötte ordításával a fél domboldalt, jó volt megküzdeni egymással és élvezni, amit a természettől kapunk. Érintetlen erdőben csúsztunk lefelé, pontosabban húztuk a gyerekeket (na, ez már általában tetszett mindenkinek), kerestük a hó alatt bújkáló ösvényeket, térdig érő hóban ugráltunk, s valahogy lejutottunk a civilizációba, s siettünk a mi kis Bertánkhoz, akit Mamiék bevállaltak erre a délelőttre, s megkímélték a fenékre huppanásaink megrázkódtatásától.
Szóval meg kell tanulnunk újra örülni mindannak, amit kapunk, most épp ennek a márciusi hóesésnek.
2013. március 18., hétfő
2013. március 17., vasárnap
Március 15.
Megünnepeltük március 15-öt. "Azért ünneplünk, anya, mert mi magyarok vagyunk." Igen, Fülöp, érted a lényeget. Még ha a körülmények elég viharosra, téliesre, ünnepellenesre sikerültek.
A fiúk nem indultak útnak síelni - még egy napra se- mert hát... Jól tették. Nem ragozom a nagy magyar helyzetet, mindenkinek megvan a véleménye, s mindegyik igaz, meg az ellenkezője is. Mi inkább itthon élveztük a márciusi telet... És imádkoztunk azokért, akik önmaguk, mások hibája miatt lehetetlen helyzetben vannak, voltak.
A korábbi években szokásosan meglátogattuk a hagyományos népünnepélyeket, jó volt, fiúk mindig felültek a kidíszített pacikra, kokárdájukat büszkén hordozták magukon, és értették, érezték, hogy családként egy nagyobb család részesei vagyunk. Tavaly nagy hassal, négy rohangálóval már nem nagyon vágytam a tömegmegmozdulásokra, így az arra képesek, 20 km-t gyalogoltak a Kisvasút nyomában, s megtették a magukét az emléktúrán. Na idén, házhoz jött a műsor. Nem erőltettünk semmit, békés itthonlét együtt, épp elég ünnep az. Na jó, azért fűztünk piros-fehér-zöld láncot, kokárdát, mert hát kreatív alkotás meg minőségi idő, fontos az.
Aztán a fiúk előálltak a meghívóval. Hogy délután 3-kor előadás lesz a szobájukban kialakított színházban. Készültek, susmorogtak, 12 pontot nyomtattak, összehordtak egy halom kelléket, parókát, hegedűt, létrát, 10 takarót, kartondobozhalmokat, magnót, zenét... Az agyam sírt (elképzeltem, mit művelnek odafönt), a szívem nevetett (milyen kreatívak, lelkesek, ötletesek). Jegyet gyártottak, jó kereskedőként nagycsaládos kedvezménnyel is megkérték az árát, de hát, névre szóló helyek voltak, és még a kicsiket is beengedték féltve őrzött birodalmukba. Halálos volt. A történetet nem értettem egész pontosan, de volt benne Nemzeti dal, Vasvári Pál, Jókai, Petőfi. S mivel csak ketten voltak, a hiányzó személyzetet próbababákkal pótolták. Az egyik egy beöltöztetett, kalapos, maszkos hegedű volt, a másik egy zakót öltött kottatartóállvány. A színházhoz felhasználták mind a 10 takarót, bábparavánt, volt süllyesztő, páholy, világítás, zene. Felejthetetlen műsor volt. Hála nekik! A pakolás gondolatát meg kiverem a fejemből.
A fiúk nem indultak útnak síelni - még egy napra se- mert hát... Jól tették. Nem ragozom a nagy magyar helyzetet, mindenkinek megvan a véleménye, s mindegyik igaz, meg az ellenkezője is. Mi inkább itthon élveztük a márciusi telet... És imádkoztunk azokért, akik önmaguk, mások hibája miatt lehetetlen helyzetben vannak, voltak.
A korábbi években szokásosan meglátogattuk a hagyományos népünnepélyeket, jó volt, fiúk mindig felültek a kidíszített pacikra, kokárdájukat büszkén hordozták magukon, és értették, érezték, hogy családként egy nagyobb család részesei vagyunk. Tavaly nagy hassal, négy rohangálóval már nem nagyon vágytam a tömegmegmozdulásokra, így az arra képesek, 20 km-t gyalogoltak a Kisvasút nyomában, s megtették a magukét az emléktúrán. Na idén, házhoz jött a műsor. Nem erőltettünk semmit, békés itthonlét együtt, épp elég ünnep az. Na jó, azért fűztünk piros-fehér-zöld láncot, kokárdát, mert hát kreatív alkotás meg minőségi idő, fontos az.
Aztán a fiúk előálltak a meghívóval. Hogy délután 3-kor előadás lesz a szobájukban kialakított színházban. Készültek, susmorogtak, 12 pontot nyomtattak, összehordtak egy halom kelléket, parókát, hegedűt, létrát, 10 takarót, kartondobozhalmokat, magnót, zenét... Az agyam sírt (elképzeltem, mit művelnek odafönt), a szívem nevetett (milyen kreatívak, lelkesek, ötletesek). Jegyet gyártottak, jó kereskedőként nagycsaládos kedvezménnyel is megkérték az árát, de hát, névre szóló helyek voltak, és még a kicsiket is beengedték féltve őrzött birodalmukba. Halálos volt. A történetet nem értettem egész pontosan, de volt benne Nemzeti dal, Vasvári Pál, Jókai, Petőfi. S mivel csak ketten voltak, a hiányzó személyzetet próbababákkal pótolták. Az egyik egy beöltöztetett, kalapos, maszkos hegedű volt, a másik egy zakót öltött kottatartóállvány. A színházhoz felhasználták mind a 10 takarót, bábparavánt, volt süllyesztő, páholy, világítás, zene. Felejthetetlen műsor volt. Hála nekik! A pakolás gondolatát meg kiverem a fejemből.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)