2011. december 29., csütörtök

Az ország csúcsán

Ahogy nőnek a gyerekek (pedig az önérvényesítő korszakuknak igencsak az elején járunk), egyre nehezebb összehangolni a családi együttlétre vonatkozó igényeket. Ha pesszimista lennék, azt mondanám: mindig mindenkinek pont az a rossz, amit csinálunk, s ennek igencsak hangot is adnak. Tényszerűbben: mindig mindenki mást akar, s véletlenül sem annak örülni, ami van.

Hát így van ez az évvégi közös családi pihenős napokkal is. Amit igyekeztünk egyszerre aktívan, de pihenősen, programokkal megtöltve, de üresjáratokat is hagyva - megtölteni. De finoman szólva is kihívás összeegyeztetni azokat a kívánságokat, miszerint az egyik csak akkor elégedett, ha egész nap mesét néz a jó melegben, néha be-beiktatva egy-egy regény kiolvasását. A másik kizárólag akkor nem vág képeket, ha megígérjük, hogy igenis ma túrázni megyünk, s legalább 10 kilométert gyalogolunk, de igazából már ez is lemondás a 20-hoz képest. A harmadik szimplán csúszkálni akar a hóban, ami köztudottan nem sok van mostanság mifelénk, s még a közeli pilisi, börzsönyi csúcsok sem sok jóval (hóval) kecsegtetnek. A negyedik, meg a leendő ötödik még nem nagyon szólnak bele a programtervezésbe (leszámítva, hogy ötödik gyermekünk - lányunk:))- nem igazán fér már bele a sínadrágomba, ezzel lecsökkentve a téli sportok lehetőségeit.)

Na, hát felmérve az igényeket (mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem hagynánk kibontakozni a demokrácia csíráit sem mifelénk...), Kékestető mellett döntöttünk, vállalva a különböző nemtetszéseket. Felpakoltunk fejenként két teljes garnitúra vízhatlan ruhát, s társait, mindenkinek - szigorúan mindenkinek -  csúszóeszközt, s vigasztalásul egy nagy doboz karácsonyi süteményt, aztán nekivágtunk. Fülöpnek annyira beígértük a havat, hogy kicsit kellemetlenül éreztük magunkat, mikor a Kékes előtti utolsó kanyarnál is csak hófoltok voltak, de hát ha egységben döntünk Csabival - márpedig igyekszünk - akkor a Jóisten a hiányosságokat mindig kipótolja.

Igy történt most is, lett hó, s a szinte jeges pályán kiválóan csúszott minden, amit vittünk. A köd miatt ugyan nem mertük messzire engedni őket, különösen Fülöpöt, aki a szánkóirányítás elméleti alapjait még nem igazán tette magáévá. Aztán hirtelen a szél a ködöt is elfújta, s vakító napsütés is lett - talán egyetlen pontján ma az országnak... Még Boti is megbékélt, s a kilométerhiányát lerótta a lejtőmászásban. Anka elaludt a hátihordozóban, nem lázadozott, békésen létezett a doboznyi isler társaságában. Aztán a fiúk még a hosszú pálya aljáig is lecsúsztak jó 2 kilométeren, igaz az utolsó 500 méteren már nem volt hó, de a jeges avar is remekül funkcionált a szánkó alatt.

Szóval jó volt kimozdulni, még ha odafelé zsörtölődtem is alaposan magamban, hogy az én gyerekeim az egyetlenek a földön, akiknek soha semmi nem jó, s akkor meg minek is törjük magunkat. De megjött a válasz. S hát örök igazság: mindannyiunknak el kell veszteni az akaratunkat, hogy valami igazi, valami közös szülessen belőle.

Fülöp örül:
Anka megunta:




A globális felmelegedés és a szánkózás jövője:


2011. december 28., szerda

Megkésett karácsonyi bejegyzés

Véget ért a karácsonyi kavalkád, a vendégsereg, az állandó jövés-menés, a beigli-reggelik, s hogy igazából megszületett-e Jézus a szívünkben, azt a hétköznapok döntik majd el. Igyekeztünk. Készültünk rá. Gyűjtögettük a jócselekedeteket, esténként próbáltunk el-elcsendesedni a koszorú körül (na jó a csend részét viccnek szántam, de legalább köré ültünk), készítettük a meglepetéseket, s próbáltuk elkerülni a bevásárlóközpontokat jó messziről. Nagyjából sikerült is.

S volt itt minden, a gyerekeknek már sóliszt gyurma helyett is linzertésztát gyúrtam be, hadd formázgassák, s haladjunk is a sütéssel. Egy héten keresztül minden nap másfajtát sütöttünk, s tényleg, mindenki megtalálta a neki megfelelőt, bár azt nehezen értették meg a kicsik, hogy nem azért sütünk, hogy rögtön mind megegyük, hanem hogy eltegyük karácsonyra. Nehéz dolog is ez. Persze voltak közben kalandok is, Anka felavatta az új frizuráját, addig-addig táncolt (tőlem egy méterre) a mécses-karácsonyfa előtt, hogy csak megperzselődött a haja. Én csak a bűzt éreztem, meg a kiáltást: "Anya, hajamba ment az ima."

Aztán eljött a 24.-e is, mi meg csak örültünk, együtt voltunk, s jó volt látni a gyermekeink örömét. Ahogy Boti egész este bányászta a dinós régészjátékában a dinócsontokat, s még éjféli mise ideje alatt is (persze apa már elment) velociraptort ragasztottunk. Ahogy Fülöp fel-alá szaladgált az új tűzoltó maskarájában, s oltott mindent, amit tűznek gondolt. Ahogy Anka öltöztette az új babáját, s Annipannit olvasott neki. Ahogy Csabi a fa alatt nekiesett az újonnan kapott könyveinek, s az új stopperes órájával tesztelte, hogy mennyi idő alatt olvas el egy oldalt. Hát jó volt egy-egy pillanatba belemerülni. Nagyszülők, rokonok mindent megtettek, hogy örömet szerezzenek nekik, s talán egymásnak is. Jó csak erre figyelni ilyenkor.

Pörögtünk, hajtottunk, de hát a pihenés majd csak odaát lesz az Örök karácsonyban. És hát milyen jó, hogy van kiért pörögnünk, hajtanunk. S közben is csak folyamatosan Wass Albert szavai cikáztak a szívemben : "Karácsony készűl, emberek! Szépek és tiszták legyetek! Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek, legyetek ujra gyermekek hogy emberek lehessetek!"

2011. december 10., szombat

Állatkert és Mikulás

Tudom, nem vagyok valami uptodate, de azért mégis leírom a Nagy Állatkerti Kirándulásunkat.
Kedden ugyanis elhatároztam, hogy kipihenvén a nagy éjszakai mikuláspartit útra kelünk az itthon lévőkkel. A mikulásparti szó szerint azt jelentette, hogy Csabika hajnali 2-kor, Boti 3-kor gondolta úgy, hogy itt a reggel, s ideje megnézni, megelőzték-e koránkelésben a mikulást. Villanyt kapcsoltak, ajándékot bontogattak, én meg alig mertem pisszegni, nehogy a maradék kettő is szimatot kapjon, s úgy döntsön, hogy reggel van.

Mindenesetre 5-re már a fele csokimennyiség elfogyott, a többit szorgosan felpolcolták a kamrába, Ankánál már délelőttre a karácsony is megérkezett, legalábbis, ha az adventi naptár kinyitott ablakait nézem... Szóval elhatároztam, hogy legközelebb megkérjük, ne éjszaka lepjen meg a mikulás, mert én másnap nem állok jót magamért.

Szóval ilyen háttérrel indultunk neki a nagy Budapestnek, s gondoltam, kihasználjuk a lehetőséget, hogy 5000 helyett "csupán" 2000-ért bejuthatunk a kicsikkel megnézni (ja, mert nekik most ingyen van), milyen állat létezik még a kutyán kívül... Egyébként értem én, hogy drága az állatok etetése meg stb, de azért tényleg nem valami családbarát az alaptarifa, nem beszélve arról, hogy egy óra is bőven sok volt ezzel a korosztállyal odabent.

Azért az az egy órát végülis élvezték, bár elkövettem azt a hibát, hogy nem vittem babakocsit, így a végén, ha nem akartam otthagyni táplálékul Ankát a tigriseknek, kénytelen voltam a növekvő hasammal együtt őt is cipelni. Szép akkurátusan körbejártuk az állatkert egy kicsiny szegletét, Fülöp egész komoly érdeklődést mutatott az állatok iránt is, Ankát lekötötte a zacskó pufika (puffasztott kukorica vagy mi), s minden ketrec előtt gondosan hozzátette még: "féjek tőle..."

A plakátokon hirdetett vombatig nem jutottunk el, ugyanis az éjszakázás hamar megtette mindenkinél a hatását, így a maradék 2/3-nyi állatot legközelebbre hagytuk. Anka este az alábbiakat mesélte el apának: "jó volt az állatkejt. Ettem pufikát, volt csúszda, láttam vizijó kakiját." Hát ilyenek ők, minek is túlvariálni mindent?!

2011. december 3., szombat

Adventi pillanatképek

Épp, hogy december eleje van, de már erősen benne vagyunk az adventben. Készülődünk, kívül-belül tisztogatnánk a lelkünket-környezetünket, hogy felragyoghasson majd karácsony éjszaka a Lényeg, a köztünk megszületni akaró Jézus... De valahogy ez a négy gyerek mindenre vágyik, csak nem a nyugalomra, békés, gyertyafényes imákra, az együttlét örömére. Persze, értem én, hogy gyerekek, és sokkal izgalmasabb elfújni a gyertyát, s belerúgni ima alatt a másikba, hogy megfigyeljük a reakcióidejét és tény, hogy egyszerűbb néha elégedetlenkedni, mint felsorolni azt a néhány jót, amiért hálát adunk, vagy amit másoknak tettünk. De talán pont ezt tisztít meg mindannyiunkat? Ez az állandó küzdelem?

A keretek amúgy adottak, csak vágyom rá nagyon, hogy ne csupán hangulat maradjon az adventi várakozás. Mert tényleg aranyosak, ahogy gyurkálják a kicsik a mézeskalácsot és a 3 kiformázott darab/óra mennyiség mellett még a háttérben szóló Kalákát is könnyen befogadják. Ugyan majdnem egy hétig sütöttük a másfél kilónyi tésztát ilyen tempóban, de legalább ők is beleadták a részüket. Meg tényleg megható, ahogy Boti mindenáron be akart nevezni az iskolai betlehemkészítő versenybe, s addig rágta a fülemet, amíg csak összekapartam a lánykoromban ott felejtett kreativitásomat, s összegyúrtunk kettesben egy kenyérbetlehemet. S olyan pillanatok is vannak, hogy reggel 6-kor azt látom, hogy a gyerekszobában Csabika a koszorú mellett ül (igen, csak kötött magának külön egyet, az áldott kis magánzó első gyermekünk) és egyedül imádkozik. Na szóval ilyenek is vannak. És minden este felírjuk, milyen jót vettünk észre a másikban, és gyűlnek a jászolban a cetlik, ajándékba egymásnak és Jézusnak.

S közben meg szüntelenül aktívkodunk, ma épp Hozd és vidd napoztunk, annak minden örömével és fáradtságával. Aztán Mikuláskupa a BVSC-ben, lelkes Botikánk 5 ezüstéremmel, kevésbé lelkes de hűséges Csabikánk egy arannyal lett gazdagabb. S azzal is elbüszkélkedhetünk, hogy egy gyerek sem úszott családi váltót a nagypapájával, csak Boti... Köszönet érte Papinak és köszönet apának, aki helyette bevállalta itthon a kicsiket...

2011. november 25., péntek

Ötöske

Igen, igaz! Örüljetek velünk! Tudom, a bejegyzéscím nem a legszemélyesebb megszólítás, de hát nem vagyok az a típus, hogy mindenféle mézesmázos gügyögéssel illessem ezt az új kis életet.

Szóval, ha a Jóisten is tényleg úgy akarja, néhány hónap múlva változtatunk a blogcímen. Mármint a gyerekek számán. A lényegen nem. Sőt. Igazából csak úgy belátható ez az öt lurkó, ha csak a jelen pillanatra koncentrálok, ha itt és most szeretem őket, épp abban a - nekik mindent jelentő - pillanatban, amikor vágynak a szeretetemre. Hiszem, hogy helyet talál benne majd ez az új kis életke is.

Amúgy meg minden szépen megy a normális kerékvágásban, nem akarom én túldramatizálni ezt a helyzetet. Nem is lenne talán szerencsés, ha a gyerekek annyit éreznének meg belőle, hogy most anya fáradt, meg vigyázni kell rá, meg satöbbi, mert babát vár, és ezért ők most kevesebbet kapnak. Persze legyenek empatikusak, de az se baj, ha szépen észrevétlenül válik természetessé nekik minden. Mondjuk azért megkönnyíti ezt, hogy így a 16. hét végére csak kezd elmúlni ez az állandó émelygés is.

Ankának megy persze legjobban ez az empátiadolog, naponta jó néhányszor odajön, felhúzza a pólómat és nem magyaráz, csak annyit mond, baba, aztán megpuszilja a hasamat, majd gondosan visszatakargatja. Édespofa.

Szóval közeledik az advent, s ez a várakozás most nem csak szimbolikus, hanem nagyon is valóságos, ha szeretjük egymást, élet születhet a földre, nincs más dolgunk, mint igent mondani, s minden nehézségen túl meglátni Őt, aki 2000 éve akkor és ott, s azóta minden pillanatban közénk akar születni. Szép ez és egyszerű. Pláne, amikor már minden gyerek alszik.

2011. november 7., hétfő

Igy pihenünk mi

Ha őszi szünet, akkor Börzsöny. Felbuzdulva a tavalyi kemencei szép emlékeken, idén is aktív pihenés mellett döntött családunk dönteni képes része, vagyis mi. Ha a gyerekek döntöttek volna, lehet, hogy népmesemérgezéssel kéne most kórházban kezelni őket, de szerencsére még határozottan tudjuk éreztetni velük, hogy igenis, tudjuk, mi nekik a jó.

És tényleg jó volt. Hogy mi is? A muszáj. Hogy muszáj menni, csinálni, ott lenni a jelenben, szeretni a pillanatot, mert egyébként szétesünk, és csak előre lehet menni, mert ha leállunk, ránk esteledik az erdőben. Ez még Mr Hollywoodot is erősen megmotiválta, aki nem mellékesen igazi sportteljesítményt nyomott le. Bár tegyük hozzá, nem volt más választása. Szóval ez a muszáj tartást, elszántságot és örömet ad, és növeli az összetartást. És ez jó.

A hétvége csúcsaként Csóványost másztunk, ami Királyrétről egy 20 km-es körtúra, 940m-re fel, s le, szóval erősen kétséges volt a teljesíthetősége, még akkor is, ha az utolsó 7 km-re ott volt a buszos vészforgatókönyv. Én már nem cipelek (aki eddig még nem sejtette, hamarosan majd kitalálja, miért...), Csabi háta foglalt, s Fülöp 300 méterrel az indulás után kifejtette, hogy "zsibbad a lába", 10 méterenként pedig szomjhalált akart halni. Csabikánk is felfigyelt arra, hogy a Fülöp-féle figyelemfelkeltés mennyire hatásos, csak ő rafináltabban nyomta,  Boti pedig egyszerűen azt kifogásolta, hogy micsoda bébis ez a túra, s mi az, hogy nem 40 kilométert gyaloglunk...

Na de hát mindig vannak azok a pillanatok, amiért újra és újra nekivágunk. Amikor az őszi erdőt betöltve hangosan énekelünk, amikor hózáporszerűen hullanak ránk a levelek a langyos-őszi napsütésben, amikor két óra is eltelik, mire emberrel találkozunk, amikor megérkezünk a csúcsra, s mindenkit eltölt az "igen, megcsináltuk, együtt" érzése, amikor Botika is boldog, mert ő végül tényleg legyalogolhatta apával a plusz 7 kilométert is, s a várakozásoknak megfelelően valóban rájuk esteledett az erdőben. S hát rókával, meg szalamandrával sem mindennap találkozik a pesti gyerek, csak úgy, a szabadban.

S eláruljam, mit élveztek a leginkább a gyerekek? A harmadik nap délutánján, 10 perccel a kitűzött indulás után felszaladtak az avarral teli domboldalra, s fák és kövek között hemperegtek, másztak-csúsztak, vakondként merültek bele a lezúduló kupacokba, bunkert ástak, fára másztak, s a teljes egyetértés ritka extázisában fennhangon kiabálták : "Ne menjünk haza!!!!"

Hálát adunk a teremtett világért, az összes szépségéért, a lábainkért, amelyekkel bejárhatjuk, s a szívünkért, amivel közben még szerethetjük is egymást! Hála Neked, Istenünk! És hát minden mi él, csak Téged hirdet...

2011. október 31., hétfő

Pilisi varázslat

Szombaton kirándultunk. Megint. Most épp a közösséggel. Ami egyébként nagyon fontos tényező, ugyanis sejtettem jó előre, hogy elkél majd a segítség. És nagyon jó volt a biztos tudat, hogy lesz, aki cipelni a kirándulásra még nem annyira alkalmas lányzót, és a kirándulásra már alkalmas, de igencsak próbálkozó 3évest. Mivel apa aznap jött haza messziországból, így nélküle vágtunk bele, az amúgy nem túl megerőltető túrába.

Anka igen hamar feladta a kétlábon való erdőjárást, s az indulás után fél órával már az egyik apuka hátán aludt, aki kedvesen, de sokatmondóan megjegyezte, hogy a katonaságnál úgysem volt ott, amikor gyakorolták a menetfelszerelésben való gyaloglást... Hát most kijutott belőle neki...

Fülöp meg egész Hollywoodot verte, olyan színészi teljesítménnyel hitette el mindenkivel, hogy neki eltörtek a lábai, odaragadtak az úthoz, meg amúgy is ő egy szobor, s  így mozdulni sem tud, így mindig félve tekintgettem hátra, nehogy valaki bedőljön neki és a nyakába vegye. Na nem mindig voltam elég szemfüles...

A nagyokat alig láttam, a lelkes kirándulónk fel-alá rohant, nehogy túl kevés legyen a táv, a kevésbé lelkes meg csak úgy ment, mert menni kell. De azért a Zsivány-sziklák, az ezüstdiókeresés, az erdei mise mind-mind fénnyel töltötték meg a kis szemeiket.

Én meg csak élveztem, hogy ősz van, gyalogolunk, felnőtt emberekkel beszélgetek, s kerek a világ. Ennél már csak az volt nagyobb ajándék, hogy tudtuk, otthon már vár minket valaki...
Kövess minket!

2011. október 22., szombat

Játék az élet

Valamelyik nap nagy őszi-kerti munkálatokba fogtunk a fiúkkal. Ez apa irányítása alatt szokott zajlani, de mivel most két hétig külföldön van, én vettem kezembe az ásót.

Fülöp egy darabig nézett, ahogy ásom a konyhakertet, s ilyet szól:
"Ilyet apa szokott csinálni, te is tudsz?"
A komposztterítéshez kölcsönkértem Fülöp remek jó kis homokozóslapátját. Épp hajolgatok, küzdök az érett földdel, mire Fülöp ilyet szól:
"Nekem az a lapát kell, amivel anya játszik..."

2011. október 20., csütörtök

Múmiák

A múltkori Közlekedési Múzeumot nehezen emésztették meg a nagyok... hogy szó szerint idézzem: "te csak a kicsikkel foglalkozol, őket szereted, őket viszed mindenhova, míg mi a rohadt iskolában vagyunk, csak őket kényezteted..." Hát azért próbáltam higgadtan a tudtukra hozni, hogy ugyanezt csináltam velük is, amíg itthon voltak, s tény, az iskola mellett nem lehet egész nap gyereknapozni, s bár keményen törekszem, hogy minél többször elhozzam őket napközi előtt, azért a fél 5-től fél 7-ig tartó aktív időszak tényleg nem ad teret a határtalan közös világfelfedezésnek.

Persze, tudom, arra vágynak, hogy csak ő kettőjükkel (sőt egyedül egyikükkel...) csináljunk valami izgalmasat, de ez igen erős logisztikát igényel. Ma megpróbáltam. Kicsik barátnőkkel délutáni pihiztek, én meg ellógtam velük a Múmiák közelről kiállításra. Mivel valami mély vonzódást táplálnak az ókori Egyiptom iránt, s a skarabeusz, a szarkofág és Tutanhamon náluk alapfogalmak, így nem jött rosszul a Szépművészeti Múzeum kezdeményezése. S hát túl az együttlét örömén tényleg baromi érdekesek voltak a kibontott múmiák, több ezer év ott egy emberben. Néztünk hozzá 3D-s filmet, választottak Tutanhamon-tollat, s láthatóan örültek a világnak. Aztán a Hősök terén turistásat játszottunk, végigolvastuk a királyok neveit, s úgy nézelődtünk-bóklásztunk, mintha a világon semmi más dolgunk nem lenne. Egy pillanatra furcsa volt, hogy senki nem akart az autók alá szaladni, s nem kellett minden idegszálammal koncentrálni, hogy megvan-e mindenki, de egy délutánra meg tudtam szokni ezt az érzést is.

Szóval a kicsik...

Mostanában felfedeztem magamnak a régi jó mondást, miszerint egy újszülöttnek minden vicc új.  Vagyis rá kellett döbbennem, hogy sok olyan helye, programja, gyerekbarát különítménye van ennek a városnak, amit én már végigjártam. Igen, csak nem ezzel a két kicsivel. Hiába vannak túl már alaposan az újszülött koron, egy csomó - általam, s a nagyok által felfedezett hely - nekik teljeséggel ismeretlen.

így hát gondoltam, hetente egy-egy délelőtt kimozdulunk, s elmegyünk valami igazán érdekes helyre, ennek örülnek ők is, nekem is jót tesz, látni őket, ahogy még olyan kis lelkesek, és nem dedósoznak le mindent. Egyik októberi délelőtt elmentünk a Vasúttörténeti parkba, - de hisz oda gyakran járunk, gondoltam, ja, hogy Fülöp születése óta nem voltunk?! - megfontolással. Felültünk a kis kerti vasútra, ami Ankára olyan nagy hatással volt, hogy egy hétig, mint a beakadt lemez, azt hajtogatta: "kisvonat jó vót..." Aztán valami féláras kuponnal elmentünk az Állatkerti játszóházba, s leszámítva azt, hogy Anka a nagy horgászásban tetőtől talpig eláztatta magát, igen lelkesen rohangáltak fel-alá. S ugyan azóta minden reggel azt ismétlik, "menjünk játszóázba...", végülis egyszer megérte elmenni. A héten meg felfedeztük a Közlekedési múzeumot, terepasztalostul, mozdonyostul, mindenestül, s bár nekem erős sportteljesítményt kellett produkálnom, hogy a két gyerek múzeum-komform maradjon, vagyis ne másszanak fel mindenre, amire nem szabad (Anka simán átkúszott a 10 cm-es résen, s a vasrács alatt, mint a sikló, bejutott  a századeleji villamosba...), azért jó kis pofák voltak, ahogy rácsodálkoztak a világra.

Szeretem ezeket a nyugodt délelőttöket (különösen a jelen pillanat távlatából, amikor már mind alszanak), ahogy önfeledten játszanak, szervezkednek, beszélgetnek, egyszerűen élvezik, hogy összenőttek. Baklövés lett volna pont most szétválasztani őket az óvodábamenéssel, talán ezek a pillanatok soha nem térnek vissza a kis életükbe.

2011. október 5., szerda

Megkésett összegzés

Igazából nem tudom, min múlik, hogy írok-e vagy sem... Mert millió pillanatot meg lehetne örökíteni, némelyiket okulásul, némelyiket levezetésül, a többit pedig hálaadásul, de mégis valahogy vannak időszakok, amikor csak próbálok felszínen maradni, ha utol nem is tudom érni magamat, de legalább igyekszem, hogy nagyon ne maradjak le...

Eltelt ez az iskolakezdős szeptember is, gondolkodtam sokat a gyermekeimen, osztottam-szoroztam, küzdöttem, elemeztem, s hát két fantasztikusan új megállapításra jutottam. Az egyik, hogy továbbra sem szabad őket egymáshoz hasonlítani, a másik, hogy muszáj több időt tölteniük itthon, mégha  tiltakoznak is ellene, hogy napközi előtt menjek értük. (Ami mondjuk amúgy sem egyszerű az alvó kicsiket ébresztve, öltöztetve, rángatva...) De amúgy tiszta zizik, idegesek, érzékenyek, s hiába volt hűdejó az iskolában, én csak szívok velük, mert a leeresztős fázisban találkozom csak velük. S akkor a kettesben velük töltött időről nem is beszélek...

Persze élelmesnek kell lenni, s próbálok minden adandó pillanatot kihasználni, hogy ugyan éljék már ők is át, hogy itt az anyjuk, aki ráadásul még szereti is őket. Botikánk például rögtön a suli udvarán el is törte a kezét - ezt előadta oviban is, pont ez a csukló,  pont ilyen mászókaleesős történet, sebaj őt már nem kell regisztrálni a Bethesda sebészetén -, s ha akartuk, ha nem kétszer két és fél órát ültünk már ott a kórházban, ami egyrészt módfelett idegesítő, másrészt remek jó alkalom, mert mikor vagyunk mi két és fél órát kettesben?! Aznap nem is volt ideges este...

Amúgy meg veszik az akadályokat, bár Boti nem túl lelkes az írástanulástól, pontosabban fel nem fogja, hogy miért kéne bármit is kiradírozni, amit ő gondosan bevésett a füzetébe, jó az úgy, ahogy van. Kedvenc szlogenje: "kiradírozhatod, de te is fogod beírni..." Ezeket a küzdelmeket megelőzve mostanában inkább benthagyja a kész leckéjét, hogy felül ne bíráljam már, amit a napközis tanítóbácsi már lecsekkolt... Még szerencse, hogy tud olvasni, így abban határozottan sikerélménye van, s 33 pirospontot is összegyűjtött szeptemberben, bár azt titkolja, mire is kapta őket. Az iskolában persze a foci meg a karate a legjobb, de törött kézzel szegénynek csökkentek a kibontakozási lehetőségei... Összeségében lelkesen és lelkiismeretesen veszi az akadályokat.

Csabikánk nekikezdett zenei pályafutásának, szolfézsból olyanok vannak már most a füzetében, ami kábé kínaiul van nekem, s egy hegedűvel is többet tud már kezdeni, mint a tág családban bárki is. Amúgy meg kényszeres könyvfüggőségben szenved, nem bír létezni úgy, hogy nincs könyv a kezében, a 200oldalas gyerekregényeket úgy falja, hogy nem győzünk könyvtárba járni. S már konkrétan ötletem sincs, hogy mit adjak a kezébe, így ha végigolvasta a nyolc könyvét, kezdi elölről. Jó kis pofa.
S mivel telnek az én délelőttjeim? Hát nevelem - vagy legalábbis próbálok erősen úgy csinálni - az utánpótlást, de erről majd egy következő posztban.

2011. szeptember 18., vasárnap

Almamánia

Közeleg a tél (na jó, még nem annyira), a gyerekeink gyomra folyamatosan nő, s hát tegnap jól kifigyeltük a pilisi túránkon, merre is van a dolinai nagy almaföld. Vagy nem is tudom, hogy mondják magyarabbul. Szóval feltámadt bennünk a hangyaszemlélet (mármint a tücsökkel ellentétben), s hát nemá a piacról vegyük majd télen az agyonvaxolt almákat, hát nekiindultunk ma reggel, hogy megszedjük a télirevalót. Mert mifelénk napi 1 kiló simán elfogy.

Ahogy egyszer már írtam az eperföld kapcsán, kifejezetten szemléletformáló dolog ez a közös gyümölcsszedés, mert ugyan sokat nem dolgoztunk a gyümölccsel, de mégis többet annál, mint hogy csak kifizettük, így a gyerekek is jobban értékelik az ételt, hogy ők másztak fel érte a fára. A kicsik is élvezték, bár nehezen értik az almaevés lényegét, miszerint nem beleharapunk kettőt és keresünk egy újat, hanem az egészet megesszük, ez különösen nehéz, ha akármerre néznek, minden tele van almával.

Egyébként az eperszedéshez képest (ahol 5 kg per óra az átlagmennyiség), ez az almaszedés kifejezetten hatékony dolog, ugyanis egy óra alatt megszedtük a 80 kilót, s közben még gyereket is neveltünk. Boti, Fülöp lelkesen segítettek, Anka inkább a kormánynál ült és dudált (mert hogy be lehet állni az almásba, mondjuk nehéz is lenne kicipelni 80 kilót...), legnagyobbunk meg igazi közösségi gondolkodásmódról tett tanúságot, teleszedte a kis dobozát, s közölte, hogy neki ez elég lesz télre, ez a saját rekesze, s gondosan elbarikádozva a többitől ő is inkább a kocsiban hallgatta a zenét. Na jó, hát nem tehet róla, hogy ő az egyetlen, aki létezett a többiek nélkül is, s ez valljuk be, nem könnyű dolog.

Szóval békés, dolgos délelőttöt töltöttünk együtt, s pillanatnyi öröm mindig, hogy kivételesen senki nem akart éppen valami mást csinálni, hanem jó volt nekik, ott, úgy együtt...

2011. szeptember 15., csütörtök

Ma van a szülinapom...

Na jó, nem az enyém, és nem is ma, de ezen a lökött Alma-nótán annyira tud nevetni Anka, hogy nem adhattam más címet a szülinapjának. Szóval 2 éves lett a lány. Észrevétlenül kinőtt a babakorból és egy kis boglyas-szöszke tökös lányka lett (ahogy azt egy falusi bácsi nyáron megjegyezte...), aki azért nőből van, azt tegnap is határozottan bizonyította. Az összes ajándékba kapott ruháját magára öltötte, s kérésre bárkinek körbeforgott, s hagyta, hadd csodálják.

Amúgy már kora reggel tudatában volt a nagy napnak, és hajnali fél 6-kor közölte, hogy "Akka baba bódog", ami annyit jelent, hogy ma van a boldog szülinapja, de ebből csak a a boldogot hajlandó megjegyezni. És bár direkt nem halmoztuk el ajándékkal, azért örömmel vette tudomásul, hogy saját magántulajdonra tett szert, nem is mozdulhattunk ma a hellokittis bőröndje nélkül... És azért azt is határozottan élvezte, hogy ő az ünnep középpontja, s mindenki miatta jött el.

Hát én meg hálát adtam érte a Jóistennek, hogy valamikor két éve nem hívta magához vissza, hanem köztünk hagyta növekedni, szeretni, örömmé lenni. Igyekszünk rá nagyon vigyázni, és közben élvezzük a jelen pillanatot, hogy de jó, hogy van egy akaratos-hisztis-vigyorgós kétévesünk!

2011. szeptember 5., hétfő

A legyőzhető távolság

Igen, legyőztük a 21 km távolságot. Végig együtt Csabival. Én először, ő sokadszor. 30 fokban. Élmény volt. Jó érzés felülemelkedni magunkon, megismerni a határainkat (ez enyémek nincsenek túl messze, nem is vagyok egy nagy sportember), s egy kis önfegyelmet gyakorolni, s kicsit győzni a végén. Mert győztünk, legalábbis önmagunkat mindenképp legyőztük. De végülis a kitűzött két órás idő alatt majdnem befutottunk. A plusz két percet meg ráfogtuk a melegre.

De a lényeg, együtt futottunk, ketten, egymásra figyelve (köszönet drága férjemnek, hogy az én tempómat részesítette előnyben), kiscsaládunkért, mindenkiért, akinek számít, hogy rájuk gondolunk. S közben hálásan köszöntem magamban mindenkit, akik nyáron vigyáztak a gyerekekre, míg futottam, edzettem, készültem.
Aztán persze élmény volt látni a sok ezer másik futót, akiket nem a kaja, pia, szex hoz össze, hanem a kihívás, hogy kicsit többek legyenek önmaguknál.

S Botika örömére gyarapítottuk az itthoni éremállományt, Fülöp kérdezte érdeklődőn, "anya nagyon vizes az arcod?", Anka meg büszke áhítattal nézte a levetett futócipőmet, s annyit mondott: "Anya fut. Apa is. Együtt."

2011. szeptember 3., szombat

Szóval...

véget ért a nyár, s remélem, ezzel a blogszünet is... Kincsként gyűjtöttük a renegeteg jelenpillanatot, hogy megéljük, töltődjünk belőlük, s majd legyen mire emlékezzünk. Mai esküvő, holnapi félmaraton előtt néhány villanásra van most ihletem:
Ha egy mondatban kéne összefoglalni a nyarat, jó erősen összenőttem a gyerekekkel, s Csabi nélkül 5 hétig ha akartuk, ha nem, nagyon egymásra kellett figyelnünk, hogy működjön az élet, s senki ne vesszen el, ne haljon éhen, ne szenvedjen maradandó sérülést és nem utolsósorban senkinek ne maradjon üres a szeretettankja. Talán sikerült. Évek óta nem társasoztam ennyit, mint most a nagyokkal,  több száz oldalt olvastunk végig együtt, hatalmasakat sétáltunk az esti Balatonnál, s a kicsik élvezték, hogy mindenki körülveszi őket óvó-féltő szeretettel.
Aztán apa is hazatért... Anka azóta ki se hajlandó ejteni azt a szót a száján, hogy anya, Fülöpnek szent ereklye lett a kintről kapott tűzoltóautó, Boti boldog, hogy nem velem kell fociznia (ezt meg is értem), Csabikának meg vissza kellett adnia a legidősebb férfi szerepet, amit nem könnyen enged el... De sajnálni nem kell aztán magunkat, hogy rövidre sikeredett a közös nyár, jó alaposan kihasználtuk az utolsó három hetet. Mamiék bevállalták a négy gyermekünket (akik persze aranyosak és kedvesek, de tény, az emberi evolúció legmagasabb fokát nem mindig akarják prezentálni, de állítólag nélkülünk nagyon megemberelték magukat). Szóval közösségi lelkigyakorlatra mentünk Miskolcra Csabival, egyfajta lelki wellness, igazából mély tanulás, hogy is tudunk, együtt, másokkal Istennel élni. Hát ezt tanulnunk kell még... De mindenesetre feltöltődtünk, új energiákkal, várakozással, s megújult türelemmel tértünk vissza gyermekeinkhez.
S hát olyannyira kihasználtuk a nyár utolsó napjait, hogy még az évnyitóra sem értünk vissza... Egy hétre kempingezni mentünk az olasz tengerpartra. S túléltük, nem vesztek el a gyerekek, nem sültek meg a sátorban a tűző napon, hanem sokkal inkább valami kötetlen, szabad, (s persze alkalmazkodással teli - ami hát azért mégiscsak kell a jellemformáláshoz) de csakis közös programokból álló együttlét volt, rengeteg fürdéssel, homokozással, rákfogással, társassal, kirándulással, hajókázással, vizibiciklivel, s végnélküli esti mesékkel. S persze azért mindig mindenki mást akart (mert hát azért maradjunk a realitásnál), mégis már egy hét távlatából olyan harmóniának tűnik az egész.

Aztán hazatértünk, kettő iskolásunk lett, szokom a helyzetet, Csabit már ismerem, ő működik magától, Botit még figyelgetem, szüksége van-e segítségre, de úgy tűnik, ő is maga fogja intézni a dolgait. Bepakol, leckét ír (pontosabban egyelőre színez), mintha tudná, mi a dolga. Mindenesetre lelkesek, szívesen mennek reggelenként, s szép lassan visszaállunk valami régi normális rendbe...

2011. augusztus 3., szerda

Őszies varázslat...

Varázslatos helyre leltünk. Igaz, kellett hozzá az őszies idő, hogy nekivágjunk és jó, izgalmas, kreatív helyeket keressünk a Balaton körül. Mert jó, jó, vannak a kalandparkok, de ott közepesenrosszidőben tömegnyomor van, s csak 130 centi felett vannak igazán jó kalandok, így aztán Boti iránti szolidaritásból idén ezt eddig hanyagoltuk. Aztán lehet társasozni, beszélgetni, olvasni - de néhány nap után a jóból is megárt a sok, kell egy kis kimozdulásérzés. Meg aztán Marcinak köszönhetően az eső sem vette kedvüket, s 12 km-es szántódi teljesítménytúrán is voltak a fiúk, s lelkesen, nyakig sarasan, élményekkel tele ért haza a kirándulóképes korosztály. De a hétköznapokra is kell valami. Szóval valahogy ilyen megfontolásból jutottunk el Zamárdiba, egy népi játszóházba.

Igazi kis szigetre leltünk az utcáról szokványosnak tűnő kerítés mögött. Két évszázados falak, igazi tájház, lakhatóvá varázsolva. A tornácon nagy faasztalnál nyüzsögtek a gyerekek, a kertben egyszerű, igazi, kreatív gyerekparadicsom, hintákkal, függőággyal, mászókötéllel, kismacskákkal. A tornác fedett részén meg vonattal, építőkkel játszhattak azok, akiknél a kézművesség kimerül a sárdagasztás fogalmában. Egy szerdai napon voltunk először, gyógynövényt szőttünk, annyira megtetszett, hogy én is beálltam a gyerekek közé. Kisétáltunk a határba, vagyis a kert végébe, ami nem is volt olyan közel, együtt vágtuk a gyógynövényt, hallgattuk, mi mire jó, közben Annuskánk élelmesen összeszedett néhány félig érett almát, s gondosan befalta őket, aztán dolgozgattunk, friss gyógynövényből készült teát iszogattunk, s olyan varázslatfélét éltünk át. A négy gyerek nem tombolt, nem akart éppen mindig mást csinálni, nem kötekedett a másikkal, hanem megtalálták önmagukat, a saját örömükre alkottak. Aminek a sikeréhez nagyban hozzájárult Edit néni, aki végtelen türelemmel fordult feléjük, segítette őket.

Voltunk aztán még esősebb időben is ott, agyagozni, aztán szép napsütésben csuhézni, s a nemezelés iránt  is igencsak elkezdtek vonzódni a fiúk.

Hát innen a pesti nyárból olyan idilli békének tűnik az a néhány délelőtt, amit ott töltöttünk, hát köszönjük!
Szóval, ha valaki Zamárdiban jár, a Fő úton (46), a Tájházzal szemben, délelőttönként cseppenjen bele, és ízlelgesse azt, amit mi már itt a városban sokan elfelejtettünk...

2011. július 25., hétfő

Hurrá, nyaralunk!

Azt gondolnám, hogy a jóidő egyenes arányban áll a hasznos, értelmes, jókedvű időtöltéssel, de ezek az őszies napok mindig megcáfolnak, még ha a Balaton partján is töltöttük őket. A gyerekek valami nemracionális logika szerint remekül elszórakoznak, ha esik, ha fúj, s boldogan párnacsatáznak, olvasgatnak, tócsákban dagonyáznak, miközben a 40 fokban a drága legnagyobb gyermek képes volt a parton unatkozni, és nézni minket, ahogy fürdünk, mondván, hogy túlságosan süt a nap. Tény, ez a probléma most nem aktuális.
Na szóval gyűrjük egymást, hol Balcsin, hol otthon, váltogatva életünk színtereit, s próbáljuk értelmesen eltölteni a néhányhetes apanélküliséget. S hát lavírozok én is köztük rendesen, mert hát kell az erős rend, szabályok, főleg amikor egyedül vagyok négyükkel, s közben hát mégis vakáció van, szóval jól esik a kötetlenség, lazítás (ilyenkor éjféltájban különösen... kár, hogy fél 6-kor Anka torkában felébred a kukurikú).
Szóval ötletek és variációk, hogy mivel foglalja le magát legszívesebben a négy gyermek:
- hát a legizgalmasabb, soha ki nem apadó szórakozás és izgalomforrás egymás szekálása, s ha sikerül a másikat visításra bírni (a kicsiknél gyors sikerélményre lehet számítani), akkor teljes az elégedettség...
- biológusoknak (mint a mi Botink) kiváló időtöltő foglalkozás, a sikló, gyík és békavadászat, s garantáltan órákig képes a parton, nádasban zsákmányt kutatni (na és persze utána azt behozni a házba), s bár Anka és Fülöp mindig összevesznek a kifogott siklón, a nyertes, - ha túléli a kötélhúzást a sikló, általában igen - visszaengedheti azt a "Baacsiba"
- gyűjtőszenvedélyűeknek, (mint a két nagyobb) remek lehetőség (bár én egy darabig ódzkodtam erősen, de hát mindent már csaknem tilthatok...) a parton lévő sörösdobozok, üvegek és egyebek gyűjtése. A sörösdobozokat dísznek, az üvegeket pénzért - szól a magyarázat. Végülis jobb, mint mikor három borotvával állítottak be múltkor, hogy "nézzem meg, milyen kincseket találtak  a parton..."
- autómániásoknak (mint Fülöp, és sajnos Anka is, bár lassan kezdenek befigyelni a babák is) van egy jó hosszú 4m-es kartoncső (még szerencse, hogy ilyen hasznos dologra tekerték fel a Pvc padlót...), amin keresztül naphosszat gurulnak az autók, buszok, nínózók, és garantáltan elszórakoznak vele kertben, házban, lépcsőn, ülőgarnitúrán
- játékmániásoknak (főleg Csabi, Botit azzá kell még tenni, mert kettesben nem annyira izgalmasak a társasok) végre van idő és lehetőség társasozni, megtanulni új játékokat, s javítani az évközbeni játékkal töltött szűkös átlagot
- könyvmolyoknak (szerencsére egy kicsit mindenki az) 16 könyvet kölcsönöztünk ki a könyvtárból, s majdnem Fülöpöt is beírattuk, mert így is ott kellett hagyni néhányat. Csendes pihenőben falják a betűket, regényeket, biológiai albumokat, Annapetigergőket (ebben Anka a vérprofi, egy órát egész biztos képes ellapozgatni egy ilyen könyvet, amit én azért annyira nem istenítenék, de tény, leköti őket), s ha megunták, velem olvastatnak.
- a koszhoz szenvedélyesen vonzódóknak (kábé mindenki) van homok, iszap, tócsák, vízzel telt árkok, vagyis itt a kánaán, csak győzzem cserélni az átázott ruházatot...
- és a vízi sellőinknek (szerencsére idén mindenki az) ott a stég, szörfdeszka, csónak, szóval lehet ugrálni, merülni, s inni a magyar tengert...
S köszönhetően a nagycsaládnak, Maminak, Papinak, Marcinak és minden rokonnak, Balcsira látogatónak a gyerekek szeretettankja folyamatosan töltődik, állandóan közösségben vannak, s átélik azt az elemi erőt, hogy fontosak, figyelnek rájuk, s nem csak anyából áll a világ...
Én meg hoztam magammal néhány könyvet, de még nemigen érintettem őket (pedig komolyan érdekelnek), azonban majd' minden nap eljutok futni, ami határozottan csend és kikapcsolódás együtt, s van még egy jótékony hatása, rossz idő, ide vagy oda, jólesik utána még a 18 fokos víz is.
S végül egy elszánt sellő (szigorúan úszószemüvegben és vizipisztollyal):

2011. július 8., péntek

Ott fenn a hegyen

Vannak az elhatározásaink, és van a valóság. És a kettő nem mindig jön összhangba egymással. Igy jártunk a havi családos kirándulásainkkal is, amit a Család évére elhatároztunk. Voltunk sokakkal, sok helyen túrázni, de hatan együtt kevésszer.

És vannak a gyermekeink, akik figyelmeztetnek, hogy "hé, megállás! hova rohantok annyira?" Nevezetesen Boti a hivatalos kirándulásfigyelmeztető: "anya, ebben a hónapban mikor megyünk már kirándulni?" Na, hát számba vettem a hétvégéket, meg a realitást, hogy apa néhány hétre elutazik, s nem találtam olyan időpontot, amivel hitegethettem volna a mi kis Botinkat. Így aztán nincs visszaút: kirándulni megyünk hétköznap négyesben (Csabika mindeközben úszótáborban tengette napjait). A cél a régóta ígérgetett hármashatárhegyi tv-torony volt.

Ugyan a 40 fokos meleg, a 15 kilós cipelendő Anka, a szintén 15 kilós noszogatandó Fülöp és aznap estére tervezett kertiparti (meg az összes azzal járó készület) egy kicsit megingatott, de hát teher alatt nő a pálma, bevállaltam. Kinéztünk egy remek kis útvonalat, de gyanús volt, hogy túl rövid a táv, és túl sok a szintvonal a térképen, és hát a valóságban  ki is derült, hogy nem ok nélkül volt gyanús. Úgy meredeken felfelé. De a gyaloglók hősiesen bírták, Anka pedig szünet nélkül tömte a fejét a hordozóban, így hát békében meghódítottuk a Tornyot. És hát az a pillanat tényleg megérte. Ahogy alattad az egész város, mögötted a Pilis, és olyan valószerűtlennek tűnik, hogy ott lenn a "normális" emberek dolgoznak, rohannak, robotolnak. Ahogy Botika boldogan fogdosta a szöcskéket, szarvasbogarakat, kapirgálta a mezőt. Ahogy Fülöp félmeztelenül rohangált fel-alá, és tömte be a kis fejébe a szendvicseket. Ahogy Anka kidőlve (a nagy túrától) aludt a hátihordóban. Hát igen, onnan fentről olyan egyszerűnek tűnt az élet.

Hát, kösz, Boti, a figyelmeztetést! Legközelebb a többieket is visszük!

2011. június 30., csütörtök

Tűzoltó leszek, vagy katona

Hát nem egyszerű olyan programot találni, ami 2-től 8 évig mindenkit borzasztó nagy lelkesedéssel tölt el. (Pedig Isten bizony igyekeztünk, hogy ne legyenek egymástól túl messze korban a gyerekek.)

Na tegnap is megpróbáltuk a lehetetlent: egy nyugodt, tartalmas, közös, kimozdulós délelőttöt. Az elején még a két nagy szabotőrködött, hogy ők nem jönnek Tűzoltó múzeumba, mert az dedós (ugyan nem tudom, mitől lenne dedós, mikor engem is baromira érdekel), s hoztak magukkal társast, ha unatkoznának. Fülöp maga volt a megtestesült lelkesedés, mert neki minden, ami tűzoltó, az szent és sérthetetlen. Ankának még nincs választási joga.

Hát elmentünk. És nem került elő a társas. Mert tényleg baromi érdekes volt. Különösen, hogy az egyik tűzoltó srác bevitt minket az állomásra, s miután megígértük, hogy mindnyájan egy helyben maradunk (ha-ha), s ha riasztás van, szélre állunk, megmutatott mindent. Fülöp kinyittatott vele minden tűzoltó autót, beült mindenhova, megnéztük, hogy a tűzoltóbácsi hogyan csúszik le a tűzoltólétrán az első emeletről, szóval volt élmény bőven. S mi meg csak tisztelettel bámultuk egymást a tűzoltófiúval, én azért, hogy mindezt a felelősséget hogyan lehet ép ésszel viselni, minimális fizetésért állandó készenlétben, ő meg azért, hogy hogy mertem eljönni négy gyerekkel egyedül. Hát köszönjük, hogy beleshettünk a kulisszák mögé...

Aztán, ha már X. kerület, irány az IKEA... Ami szintén jó mulatság, pláne ha ketté osztódunk: Boti Fülöpöt terelgette a játszóházban, Csabi nekem segített Ankát jobb belátásra téríteni, hogy ne pakoljon be mindent a bevásárlókocsiba. Ugyan némi kis izgalom mindig van a négygyerekes ikeázásban (pláne, hogy egy labirintus ehhez képest egyenes pálya...), Fülöp keze alaposan beszorult például a liftbe, meg a nagyokat is keresgéltem egy darabig, de a logisztikai érzékük biztosan fejlődött, mire megtalálták a kijáratot. És én is megvettem, amiket kellett. S hát a 10 ócsó hot-dog végül csak megnyugtatta a kedélyeket, így aztán hullafáradtan, de örömmel tértünk haza. Ilyen is kell néha.

2011. június 20., hétfő

Magyarázom a bizonyítványomat...

Megvolt az első bizonyítványosztás is...  Hát ezt is el kellett kezdeni. És persze nagy a büszkeség, öröm, de sok a kérdés is - belül. Mert tudom, nem a jegy a fontos, nem a teljesítmény, hanem... Mi is? Az emberré formálódás, a lelki fejlődés, a kötelességtudat, a dönteni tudás, a felelősség, a kreativitás, meg effélék. És érdeklődjön, lelkesedjen a tudásért, tudjon problémát megoldani, lássa egybe a dolgokat, gondolkozzon, és hát leginkább találja meg a helyét a világban - ezek az iskolai álmai egy szülőnek.

De hát, ha kitűnő lett a gyermek, akkor már hadd örüljünk kicsit. Szegénynek amúgy sincs könnyű dolga, hisz a szülei is mindig nyomultak, tepertek, s hát kitűnőnek kellett lenni, kész. Még ha nem is ez a fontos. És nem tudom jó-e, ha ezt örökli. De azért mégis jó, hisz sikerélménye van, kihívja az igazgató, kap oklevelet, könyvet, dícsérik, s hát jó neki. És hát úgy szeretjük, ahogy van, és ő - itt és most - ilyen. Bár ha csak a fele jóságot, feladattudatot hazahozná, amit a tanítónénik meséltek róla, én már bőven kiegyeznék vele.

Na tudom, nem ilyen bonyolult ez, de hát mégiscsak ez volt az első bizonyítvány...

2011. június 19., vasárnap

Szentek játéka

Ha ti azt tudnátok, hogy  hány meg hány szent járt előttünk, itt, ahol élünk, ebben a mi fővárosunkban... Mi is csak onnan tudjuk (na jó, azért sokat eddig is sejtettünk), mert szombaton remek jó kis akadályversenyen vettünk részt, amelyet közösségünk sok lelkes és kreatív tagja szervezett a sok, lelkes, elszánt résztvevőnek. Hát néhány családdal összeállva mi is nekiindultunk a megpróbáltatásoknak.

Gyermekeink átlagéletkorából adódóan volt is belőlük bőven. Legutóbb 10 éve vettem részt hasonló közösségi akadályversenyen, de akkor - gyerekek nélkül - nem tűnt ilyen messzinek gyalogosan a Margitszigettől a Sziklakápolna... Az útvonal adott volt, Szent Margit kolostorromjai, a Prímási Palota, Boldog XI. Ince pápa szobra, Kapisztrán tér, Dominikánus udvar, Szent Gellért, Szent István szobra, Boldog Özséb Sziklakápolnája - olyan helyszínek, ahol tényleg megelevenedtek egykori és nemrég elhunyt szentek hite, hősiessége, Istennek adott élete. S mi itt a XXI. században, melegfelvonulások meg miegymások között, gyerekekkel a nyakunkban, hónunk alatt keresgéljük a helyszíneket, egykori szentek lábnyomait, a titkukat, hogy hogyan lehet ebben, vagy abban a régmúlt világban, Istennel élő, radikális embernek maradni.

A gyerekeink pedig lelkesedtek, válaszolgattak a kérdésekre, rózsát hajtogattak a járókelőknek, Szent Kinga gyűrűit keresgélték a romos falakon, szigorúan Szent Lászlóra gondolva íjaztak, indiai házaspárnak népdalt énekeltek - szeretetből... Mi meg igyekeztünk fenntartani a lelkesedésüket, ami különösen a 3 év alatti korosztálynál alvásidő tájban megcsappanni látszott...

Aztán a sziklakápolnás közös mise után még megrohamoztuk a nagy csúszdákat a Gellért-hegy oldalában, aminek következtében izzadtságtól, portól, s minden mástól úszó gyermekeink olyan tarka képet festettek hazafelé a metrón, hogy a kulturemberek (ez nem irónia, néhány gyerekkel korábban még én is annak éreztem magam) inkább átültek a távolabbi ülőhelyekre...

Na hát így jártunk mi, 2011-ben, 4 gyerekkel, a szentek nyomában...
Még frissen és fitten Margit egykori kápolnájában:

2011. június 15., szerda

Hogy ne csak múljék...

hanem teljék is az idő - na ez az igazi kihívás. Pláne minél többen vannak itthon.
Holnaptól teljes a létszám! A suliban ma felbiggyesztik a V-t az AKÁCIÓ elé... Aminek örülök persze, mert jó itthon tudni valamennyit, azt főzni, amit szeretnének, kitalálni dolgokat, együttlenni, kipróbálni a nyuszihozta társast és a többi...

Csak egy a nehéz, hogy a foglalkoztatásra vágyók száma hiába növekszik meg, a kötelező feladatok, házi, kerti és egyéb munkák száma nem csökken, sőt... Szóval a kihívás adott. Sokszorozódni... Mert persze könnyű lenni beültetni őket valami dvdféle elé, amiből persze akár okulhatnak is, és 24 órába ez is beleférhet, de sokkal nagyobb kihívás - és persze öröm, ha sikerül - motiválni őket valami hasznos, kreatív, (közös) tevékenységre. Persze fő az egyszerűség, és a kertben is rengeteg a felfedeznivaló, de azért néha menni is kéne többet, keresni olyan helyeket, ami leköti mind a négyet, közel van, nem kerül sokba, vagyis semmibe, és közben ez idő alatt az ebéd is megfő... És ha ez sikerül, akkor a gyerekszemekben csillogó öröm mindent megér...

Ilyen volt a ma délelőtt is, 8-ra kész az ebéd, mosás megy, káosz kábé felszámolva, indulás az eperföldre. Ami kifejezetten hasznos tevékenység, mert a gyerekek megtanulják, hogy a gyümölcsért, ételért, mindenért keményen meg kell dolgozni, tehát a pedagógiai cél kipipálva. Hasznos azért is, mert -  főleg Botinak köszönhetően - együtt  gyorsabban haladunk, s a lekvárra valót is megszedjük (azóta gyorsan be is főztem egy részét, nehogy megegyék, mire észbe kapok). Aztán tízórai is adott, szép színünk is lesz, és hát na, jó őket látni, ahogy bogarásznak a bokrokban.

Ezt megtoldottuk hazafelé egy kis állatsimogatóval, játszóval, s ebéd után boldogan mentek aludni déli 11-kor. Hát ilyen délelőttökre vágyom, kár, hogy olyan nehéz néha neki indulni...

Ime a lelkes eperszedők:

2011. június 13., hétfő

30 éves lettem én...

hát igen, hála mindenkinek, aki szeret és körbevesz, majd egy hétig ünnepeltük, hogy beléptem a harmadik X-be. Most nem fogok arról hosszan értekezni, hogy egészen nemrégig azt gondoltam, hogy az öregség 30-on túl kezdődik, meg nem fogok sem lelkizni, milyen érzés, meg stb. Inkább egy nagy köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki készült és örömet szerzett, így vagy úgy. Szóval íme a köszönömök időrendi sorrendben.

Először is köszönöm a kedd estét. Amit azért nem szeretnék kisajátítani, ugyanis drága férjem épp két nappal előttem lett két évvel idősebb nálam. Nagyon finom vacsorát, tortát, ünneplést kaptunk anyósoméknál... és 4 bűnrossz gyereket. Olyannyira megtisztelték az ünnepet, hogy nem csodálom, ha ezt látva az - akinek még nem volt benne része - azt gondolja, hogy a gyerekvállalás az valami fatális tévedés. Szóval üvöltöttek, veszekedtek, legyilkolászták egymást, és teljesen őrült dolgokat mondtak. Hát köszönöm! (De azért Mami azt is elmesélte, hogy az egész napot náluk töltő Fülöp és Boti milyen lelkesen magozták a meggyet, hordták a hozzávalókat a pincéből, és amúgy is milyen aranyosan voltak, kár, hogy mi már ezt nem érhettük meg....)

Aztán köszönöm a szerda estét, amikor Csabival ketten megszöktünk, és csendben(!!), békében egymáshoz is szólhattunk, és igazán nagyon meghatódtam a rengeteg szépségen, amit kaptam. 30 év... 30 óra, 30 km a Bakonyban kettesben- jól megszervezte nekem, s jól meg is szöktünk a hétvégére. Hát köszönöm!
Aztán köszönöm a csütörtök estét, amikor is - édesanyám jóvoltából - a Trófea étteremben ünnepeltünk együtt. Ugyan volt egy halvány hasgörcsöm, hogy nem annyira éri meg nekünk ez az all you can eat, mert a gyerekeink fél óra múlva már az utcán fognak rohangászni, de mégsem így lett, ami nem rajtunk múlott. Anka 3 órán keresztül az etetőszékben evett és olvasgatott felváltva (még leírva is hihetetlenül hangzik), Fülöpöt lekötötte, hogy fél óránként újabb adag krumplipürét hozott magának, és anyukámmal bújócskázott a vécén, a nagyok meg intelligensek és szófogadóak voltak... Hát ilyen is van. És hát a számtalan meglepetés, óriás luficsoda, mindenféle hasznos és fontos meglepetések és hát - drága húgom által készített - életem története fotókönyv alakban. Igen, most már a gyerekek is elhiszik, hogy anya is volt egyszer gyerek, vagy ha nem hiszik, hát megnézhetik... Igazán nagyon gyönyörű képeskönyv lett. Este pedig Csabika készült kincskereső térképpel, feladványokkal és este 10-kor a kertben kutattuk az általa eldugott megfejtendő cetliket, melyek elvezettek végül az Ajándékhoz, (Panka által gondosan előkészített) képhez, gyermekeink arany, bronzszínű kéz- és láblenyomataival.

Aztán köszönöm a 30 órát a Bakonyban, és a túlteljesített 30 km-t is... A rohanó, vágtázó életünk alaptempója után hosszú órákon át csak gyalogoltunk Csabival, s különleges világra leltünk. A belső felfedezés ilyenkor mindig az, hogy de jó, hogy nincs más dolgunk, csak beszélgetni... Mindezt olyan tájakon, ahol turistával csak elvétve találkoztunk, vaddisznó, róka viszont ugrott ki mellőlünk a bokorból, s hozzá még évszázados bükkösök, letűnt várromok, kelta sírhalmok, a bakonybéli monostor szerzeteseinek élete, a falusiak dolgos életritmusa, ahogy gyűjtik, hasogatják télire a fát... Szóval mindebben volt valami örök, amire vágyunk, ami felemeli a tekintetünket és nem engedi feledtetni, hogy honnan hová tartunk...
Hát nem megéri 30 évesnek lenni?!

2011. június 6., hétfő

Azért a víz az úr?!

Komolyan mondom, az elmúlt egy héten annyi esőt kaptam a nyakamba, hogy lassan fedezi a havi vízfogyasztásunkat. Szerdán kezdődött, amikor is a két nagyobbal az erdőbe mentünk a szokásos futóedzésre. Gyanús volt, hogy kicsit szürke az ég, de hát  fák alatt nem érezni annyira- gondoltuk többen is naivan. Hát nem így lett. A három kilométeres kör alatt, folyóvá változtak az ösvények. A gyerekek csak pislogtak félmeztelenül, hogy mi ez. Aztán megpróbáltunk valahogy hazatekerni, olyan balatoni vizibiciklizős hangulatban, és életre szóló élményeket gyűjtöttünk egy félórácska alatt. Máskor viszek úszószemüveget is... Szóval komolyan, triatlonos edzésünk volt.

A futócipőm három napig száradt (miután kiöntöttem belőle egy deci vizet), s örültem, hogy vasárnapra napsütésben, megszáradtan indultam neki a margitszigeti női futógála hosszabbik távjának. A 30 fok meg a tűző nap ugyan kicsit visszavette a tempón, de hát  a Jóisten csak segítségünkre sietett (ugyan a mennyiséget kicsit túlméretezte), és a szerdaihoz hasonló felhőszakadást kaptunk a nyakunkba a negyedik kilométer környékén. Ezt máshol pénzért árulják, élményfürdőkben trópusi zuhany, meg társai néven... Komolyan jól esett, s csüggedésemben arra gondoltam, hogy mennyivel jobb zivatarban futni, mint állni és szurkolni. Ugyan látni nem láttam, mert csak csukott szemmel tudtam teljesíteni a távot, mert hát az úszószemüveges ötletemet megint nem valósítottam meg.

Na, de Vercsi barátnőmmel csak beértünk a célba, s kiizzadva, lezuhanyozva, 2in1, testben-lélekben felfrissülve hazatértünk a napsütéses otthonunkba.

(Egyébként bűnrossz kép, de az az eső hibája...)
És hozzá kell tennem, hogy most már Boti sem találja annyira égőnek az édesanyját, hogy neki még érme sincs (hát, igen, ezt meg kellett gyónnom neki, hogy az elmúlt közel 30 év alatt, egyet sem sikerült szereznem), mert igen, megkaptam, és büszkén mutogattam a 6 éves fiamnak. Hát így jártam.

2011. június 5., vasárnap

A hét fotója

Most csak szavak nélkül, a kedvencem a hétről:

Isten veletek cimborák!

Valamikor 36 órával ezelőtt történt (mintha legalább két hete lett volna...), hogy Botikánk véndiák módjára elballagott. Saját szavaival élve már utálta az óvodát, már csakis az iskolát tekinti otthonának. Vagy legalábbis nincs kiegyezve az élethelyzettel, hogy ő mindig a kisebbik, (az hogy a két kicsit mégiscsak sikerült megelőznie korban, bölcsességben és hát minden másban, az már smafu...), nehéz is az élet 6 évesen.

Reggel majdnem úgy járt, mint szerencsétlen Szögi Lajos annó, úgy felhergelődtek Csabival, és úgy helyben hagyta a báty, hogy én már oda sem néztem inkább, reménykedve, hogy csak nem verik már szét egymást. Hiába nekem csak lánytestvérem volt. Szóval a kaotikus indulásunk után teljes katarzis volt Botikánkban gyönyörködni ministránsruhájában az oltár mellett a hálaadó misén, majd néptáncot ropva, verset szavalva, batyut hordozva. Ugyan a 30 fokos hőség, a 2 és fél órás szabadtéri program, és a két szökdöső kelekótyánk szinte egymást kizáró tényezők, mégis sikerült ünnepélyesen elbúcsúznunk ettől a gondtalan, békés ovis léttől. Köszönhetően annak is, hogy már a műsor alatt szabadon dézsmálhatták a gyerekek a süteményeket... És köszönhetően apának is, aki összehalászta őket a színpadnak kinevezett füves területről, a hátteret jelentő csúszdáról, és mindenhonnan, ami egy ballagási ünnepen megmászható.
Ilyen volt:

És ilyen lett:

2011. június 3., péntek

Újra medvék

Több mint két éve adtam a fejem a blogírásra, és az egyik első bejegyzés a medvefarmról szólt. Két év. Az akkor mínusz féléves "Picike" ma lelkesen dugdosta be a fakanalat a rácsok között, és etette mézzel a macikat. És közben igazgatta szemüvegét, ruháját, éreztetve, hogy már ő sem kisbaba, hanem a lány. Az akaratos lány. Aki végtelenül kedves és zabálnivaló, amíg mehet arra, amerre ő akar, például 10 centire a farkasokhoz, na de ha valaki ellentmond neki... Két kis mancsával szabályosan veri a földet, és én meg jobb kedvemben, (persze nem feltűnően) halálosan mulatok rajta, hogy igen már ő is...

Szóval megetettük az összes medvét, (tudtátok, hogy a mosómedve is szereti a mézet?), megnéztük, hogyan hordoz a farkas a szájában valami több darabban lévő állatot, integettük a gólyáknak, és hát a fő szenzáció továbbra is a kiselejtezett kisvonat, ami önmagában kitett 30 medvényi élményanyagot. S mivel az étterem dél tájban nem főzött még ebédet, nagy pikniket csaptunk a kis gyerekcsapattal, akikkel mentünk, és mindenki végtelenül boldog volt, hogy kölesgolyót, pogácsát és cseresznyét ebédelhet.

S mindeközben Botikánk ma utoljára volt oviban, ezzel is lezárult egy korszak. Eltelt a három év is, megismert 7 óvónénit és megszámlálhatatlan dadusnénit, kapott jó sok szeretetet, és azt hiszem, megérett a váltásra. Még ha nehéz is ez az állapot, az egyik parttól már elszakadva, de még a másikra nem megérkezve...

Jövőre hát nem lesz óvodásunk... Fülöp még ráér, kap egy év itthonlétet még. Szóval itt a sok jelen pillanat közepette ezek itt felnőnek nekünk. Na hát akkor még jobban kell őket szeretni, itt és most...

2011. május 29., vasárnap

De jó is anyának lenni... gyereknapon

Ma itthon gyereknapozok, Csabi bevállalta a három fiút és egy geológus által vezetett szurdoknézős kiránduláson vannak. S gyalogolnak. Remélem Fülöp is.

Nem akartunk össznépi, könyöklős, tömegiszonyos gyereknapot, egyszer megpróbáltunk valami minimaxos rendezvényt, de azóta se soha többet, a tavalyi bkv-s azonban tényleg jól sikerült, de növekedett a szökésre hajlamos és képes gyermekeink száma, így mindenkinek jobb, ha nyugodtan, békében (ha-ha...), EGYÜTT töltjük ezt a napot.

Ezzel szemben én itthon írogatok... Mentem én volna mészégetőt nézni szívesen, de Ankának úgy tűnik, torokgyulladása van, így a lányos gyereknap ma főleg Annapetigergő nézegetésből, fél 11-es ebédből, és nagy pihiből áll(t). De azt hiszem, élvezte, hogy ő is érvényesülhet, és csak kizárólag neki mesélek, és nem csíkos gnúkról meg okapikról szól a mese. (Mert a fiúk mostanában csak természetbúvár könyveket hajlandók forgatni.)

És közben még gondolkodni is van idő. A gyerekekről. Mi másról, ha már a nap 24 óráját mégiscsak ők töltik ki. Nemrégiben olvastam egy blogtársam (és leendő osztálytárs-szülőtársam) gondolatait, és elgondolkodtam, hogy anyaként olyan jó lenne néha valami visszajelzés a gyerekektől, hogy igen, fontos, amit csinálok. Még ha eszem ágába sem jut felvenni a "mindentértetekcsinálok és ti meg..." szerepet.
Szóval valamelyik nap beszélgettünk, hogy milyen jó, hogy nyáron mindenki itthon lehet, anya nem dolgozik, nem kell táborba menni, stb. "De hát ez természtes!"- gondolkodtak hangosan a nagyok. "Hát nem teljesen, anya is lehet, hogy dolgozni fog majd egyszer, ha Anka is nagy lesz." - gondolkodtam én hangosan. Erre Csabika teljes megdöbbenéssel a szemében, elszántan kijelentette: "Én száz üdvözlégyet el fogok mondani, hogy legyen még kisbabánk, hogy anya itthon maradhasson velünk." Boti is próbálta überelni a dolgokat: "Én meg felmászok létrán az Istenhez, és megmondom neki, hogy anyának legyen még kisbabája, hogy itthon maradjon velünk." Hát kell ennél több visszajelzés? Hát nem a legjobb anyának lenni?

2011. május 17., kedd

A 2. felvonás

Szóval a hétvége nemcsak szombatból áll, így volt lehetőségünk aktívan kipihenni a szombat viszontagságait.
Felbuzdulva a remek időjárás láttán - na jó, imádkoztunk, hogy ne ázzunk bőrig futás közben - Csabival ketten, futóversenyre mentünk. Kellenek az ilyen jellegű közös programok, még ha az 5000 másik futó között nem is elsősorban kapcsolatunk bensőségességét mélyítettük. Maratont futottunk hatos váltóban, Csabi a munkatársaival, én a Közös Sport egyesület tagjaként (ugye milyen jól hangzik?). Kossuth tér, tömeg, szél, hideg, és rengeteg lelkes sportoló, és a legtöbb csapatban, közösségben - kell ez a mai világban, amikor olyan kevés közösségteremtő kezdeményezés van. És ráadásul sport, ami hát mégis csak kell, hogy normálisak maradjunk, így a négy lurkónk mellett különösen.

Amúgy tényleg élveztem a futást, bár ekkora hajtás mellett nehéz lett volna kocogni, így aztán jól kihajtottam magam a végére. De ez is jólesett.

Délután pedig Botit ünnepeltük Mamiéknál, mert neve napja volt a mi "buzogányos harcosunknak" (tényleg, a név ennyire alakítja a jellemet?!). Hatalmas ebéd, "tóta", és igazi iskolás ajándék: az Iskolatáska, boldog is volt a mi kis Botikánk. Azóta Fülöp is titokban fel-felveszi és indul az iskolába...
Hát testiekben-lelkiekben feltöltődtünk a hétvégén- annyi bizonyos...

2011. május 16., hétfő

Sportos hétvége 1.felvonás

Ezen  a hétvégén is sikerült a passzivizmus minden csíráját elfojtanunk... Mátrai zarándoklat, ovis focikupa, maratonváltó, Botinévnap, hogy csak a címszavakat említsem.

Boti nagyjából külön töltötte a hétvégét, mert meghívták az ovis focikupára, amit a kerületi oviknak szerveztek. Papinak köszönhetően - mert mi a kötelező iskolai zarándoklatra voltunk családilag hivatalosak - Boti egész délelőtt focizhatott, küzdhetett. Ugyan saját bevallása szerint mindenki megverte őket, de a kis ártatlan lelkében ez semmiféle törést nem okozott, a lelkesedése és elszántsága határtalan. Ehhez persze két dolog is hozzájárult, először is minden induló csapat saját kupát kapott, meg egyéb ajándékokat, a másik, hogy Papi és aztán Mami, Marci csak vele foglalkozott egész délután és este. Boldogan aludt náluk, és mint minden gyerekünk, ha egyedül van, kiválóan viselkedett. Szóval az ő szeretettankja fullra töltődött a hétvégén.

Mindeközben mi részt vettünk az Iskola nagyszerűnek ígérkező zarándoklatán, ami tényleg nagyszerű is lehetett volna, ha csupán iskolásgyermekünknek biztosítottuk volna a családi hátteret, hisz ő úgyis az osztálytársaival bandázott, pontosabban zarándokolt... Szép hely ez a Fallóskút, meg jó mulatság a Mátrába buszozni 2 órát oda, 2 órát vissza, de ez a két kis égedelem ezt nem akarta megérteni. A buszon kúsztak-másztak, üvöltöttek, kaját lejmoltak, mindenkinek az ölébe ültek, Fülöpke "kaki és társai" című repertoárjával szórakoztatta az ötödikeseket, a gyaloglás alatt minden bokornál megállt, és öt percenként visszafordult, a rózsafüzérek alatt favágót játszva hatalmas botokkal döngette a fákat, a zarándokhelyen pedig minden sziklára, szederbokorba, építési törmelékre felmásztak Ankával, és tényleg semmi mást nem csináltunk (még a mise alatt sem), minthogy az ő életük épségét próbáltuk valahogy megőrizni. Pedig komolyan mondom, lazák vagyunk az ilyesmiben.
És természetesen egyetlen percre sem voltak hajlandók lecsukni a szemüket az én átlagban három órát alvó gyermekeim.

Na szóval, lefáradtunk, bár ha belegondolok, hogy minden zarándoklat lényege a felajánlás, a nehézségek imává való átalakítása - akkor szép, tartalmas és mély napunk volt. Csak kicsit könnyedebb kikapcsolódásra készültem. Bocsáss meg, Uram...

2011. május 6., péntek

Anyák hete

Szóval van az anyák napja, de így több gyerekkel ez egész hétnyi ünnepléssé fokozódik, pedig még csak kettő köszönt intézményi keretek között. A vasárnapi köszöntést nem vitték túlzásba, apa mindent bevetett, de valahogy nem rántotta magukkal őket az ünnep hangulata, így aztán magamnak vágtam az orgonát a kertben. Nehéz is ez, mert persze legyenek hálásak, minimális köszönet meg ilyesmi, de közben meg nem ők akartak megszületni, mi akartuk őket, sőt anyaként én vállaltam, hogy időmet, energiámat, létemet adom értük, s ha hálásak lesznek érte, az már csak ajándék.

Mert hát a leghálásabb-legháládatlanabb hivatás ez az anyaság, mert mindent szeretetünket odaadjuk, s nem mi fogjuk visszakapni, hanem ők adják egyszer tovább másnak (remélhetőleg)... Szóval látszólag semmi eredmény, amit azért valljunk be, nem mindig szeretünk. De tévedés is lenne tőlük várni, hogy feltöltsenek szeretettel, lelkiekkel. Szerencsére ahhoz ott az igazi Forrás, az Isten, aki maga a Szeretet, és hát az ő ajándékaként ott a társunk, s ez a szeretetközösség áradhat ki a gyerekeinkre... S amit tőlük kapunk végül, az a jelen pillanat öröme, csodája...

Na hát, ilyen gondolatok járkáltak a fejemben, ahogy rohantam ma meg tegnap az anyáknapi megemlékezésekre. S az a bizsergető érzés, ahogy a színpadon szavalnak, énekelnek, vallomást tesznek, az tényleg ajándék volt. Készültek, gyakoroltak, egy halom ajándékot kézműveskedtek össsze, s még Csabika is örömmel cserélte le imádott tréningjét az ünneplő nadrágra...

Fénykép nincs, mert ezt úgysem lehet megörökíteni. Megpróbáltam, de tényleg nem lehet.

2011. május 1., vasárnap

Éremeső

Tegnap megint érmet mentünk gyűjteni a BVSC uszodába. Igazi családi program ez, mindenki részt vesz benne, ki kisebb, ki nagyobb lelkesedéssel. A nagyok úsztak, mi meg megpróbáltuk megakadályozni, hogy a kicsik is ússzanak. Bár volt olyan pont, hogy a szurkolni nem hajlandó Ankát majdnem a bátyjai után hajítottam a medencébe, mert úgy ordított a semmiért, de hát valljuk be, ez az egy helyben szurkolás, s ebéd és alvás helyett a lelátón való tipródás nem az ő erőssége.

De a lényeg, Csabikát is rávettük, mindenféle megvesztegetési kísérlettel, holmi óriásisler, meg Pankával való büfézés kilátásba helyezésével, hogy győzze már le magát, s hiába utál versenyezni, ő is csobbanjon. Hősiesen leúszta a távját, s büszkén viselte a délelőtt hátralévő részében az aranyérmét.

Boti több számban is indult, sőt apával a családi váltóban is rajthoz álltak, s öröm volt látni, ahogy küzd, teper, s miután az egyik számnál nem hallotta a sípszót, mégis leúszta néhány társát. Szóval ő is begyűjtött két aranyat, meg egy bronzot, azóta is azokkal alszik az ágyában.

Fülöpöt is kérdeztük, hogy úszik-e majd, ha nagy lesz, s szépen kifejtette, hogy most azért nem tud, mert nem hozott papucsot. Hát igen, az már tényleg akadály... Azt ugyan nem értette, hol van a mikulásbácsi, aki a Mikuláskupán osztogatta a csokikat ott az uszodában, de hát nem kell neki még mindent értenie.

Szóval küzdöttek, úsztak, mi meg örültünk nekik. Pillanatok, amik megmaradnak...

2011. április 25., hétfő

Húsvéthétfő reggelén

Szeretem ezeket a húsvéthétfőket, leginkább mert 75 százalékban fiaim vannak, akik ilyenkor lelkes locsoló körúton járnak, és a 25 százalék lánnyal meg nyugalomban emésztgetjük itthon a megélt húsvét elsöprő áradatát. És várjuk a betévedő locsolókat. Szóval nyugalom és béke. Tiszta haszon ez a sok fiúgyerek.
Én például már egészen biztosan nem fogok elhervadni, ugyanis, kétszer fél liter vízzel a nyakamban keltem, ehhez képest, ha Fülöp bepisil mellette, száraz marad az ágy. Apa szigorúan gondoskodik róla, hogy el ne felejtsem, meg vagyok keresztelve (tényleg tudtátok, hogy a locsolás erre figyelmeztet?), szerencsére már a slagos megoldás a múlté, marad a szóda, vagy a PEt palacknyi víz. Fülöp bizonyult ma a leghűségesebb tanítványnak, s semmi vers, csak nyakon öntött a kancsóval. Ugyan kicsit ő is megilletődött, s kicsit szabadkozásképp meg is magyarázta: "gyojsan jött a viz".
Na de ide is el kellett jutni, húsvéthétfő már a hegy csúcsa, s igenis intenzíven, belül megjártuk a szentnapok eseményeit, az utolsó vacsorától a feltámadás hajnaláig. Mert a húsvét mégiscsak életünk értelmét jeleníti meg, az egymásért való élés, önmagunk szeretetből való feláldozása, egészen addig, hogy szenvedünk, ilyen-olyan értelemben meghalunk, s hát a válasz: igen, van értelme, mert Krisztus feltámadt! Hát ha ezt megértenénk, akkor nyert ügyünk van... S a liturgiáknak is megvan ez az íve, s azt hiszem, a gyerekek is fogták, kapisgálják, hogy itt valami nagyon mély történik. Még azon is elfelejtettek felháborodni, hogy minden nap misére megyünk. Meg hát mi lehet izgalmasabb egy gyereknek, mint éjjel a sötétben, gyertyák fényénél keresztutat járni, vagy alvásidőben menni este a templomba, s lesni az embernagyságú feltámadási tüzet, s a közös templomi húsvéti vacsorán éjjel 11-kor telienni magunkat finomabbnál finomabb süteményekkel?! A kicsik is kitettek magukért, hősiesen végigülték (ha-ha...) a 2 és fél órás szertartást, s szó nélkül fenn volt élfélig az amúgy 7-kor fekvő ifjúság. Hát nem hiába, ünnep van. Na azt mondjuk már kevésbé értem, hogy ezek után miért kelnek ugyanúgy hajnali fél 6-kor, de mire felnőnek, majd kinövik ezt is...
Még a hajnali szürkületben gondosan megkeresték a nyuszi által ottfelejtett tojásokat, csokikat, egyebeket, s miután gondosan befalták őket (ha már eddig böjt volt, hadd egyék azt a csokit), komoly bokszmeccsbe kezdtek, mert hát ez a drága jó nyuszi egy hatalmas bokszzsákot cipelt el hozzánk a hátán. Na jó, a lényeg, nem ragozom túl ezt a nyúltémát, mert azért nem ez a húsvét közepe, de azért mégiscsak gyerekek, s hát hadd örüljenek. Ugyan a vagyonelosztásnál akadtak némi nézeteltérések, ugyanis Fülöp rögtön a sajátjának tekintette Anka új kismotorját, amit Mamiéknál hozott a nyuszi, s hazatérve beállította a háromra bővült gépparkjába, de Anka jószívű lány, vagy csak negyedik, mindenesetre bölcsen elnézte a dolgot. Mi meg elmagyaráztuk Fülöpnek, hogy csak egy feneke van, tehát az új járgány Ankáé.
S még egy pillanatkép arról, ki mit csinál a húsvéti reggeli helyett (nemhiába, ha teli a hasuk nyúllal, tojással, meg olvadós rágóval):


Na, ki marad az asztalnál?

S végül jókívánságként a tavalyi bejegyzés... Ünnepeljetek ti is!

2011. április 19., kedd

Biztos út

Nem nagyon szoktam blogokat ajánlgatni, de most kivételt teszek. Először is, mert a szívemen viselem a témát, másodszor meg ilyenfajta blogokra nem talál rá csak úgy az ember, mikor minden hír, meg egyéb arról szól, hogy ki, hol és kivel csinálta...
Szóval egy blog arról, hogy a tisztaság nem csak annyit jelenthet, hogy megpucolom az ablakot, hanem odabent a legmélyemet érinti, a kapcsolataimat, a szeretetemet, s hát a szerelmet. Biztos út... Akár még elbizakodottságnak is tűnhet ilyen címet adni a mai világban, de ha körbenézünk ebben az erkölcsi káoszban, csak az örök értékek (hiába tűnnek túlhaladottnak) adhatnak bármiféle biztos fogódzót.
Szóval egy blog szerelemről, szeretetről, együttjárásról, házasságról, tiszta készületről, nemcsak fiataloknak, nemcsak hívőknek... Nézzétek meg, ízleljétek, éljétek...

2011. április 18., hétfő

Egy 3 éves és 8 napos gyermek

Szóval... most már nincs kifogás, hogy kicsikutánrohangálok, tavaszinagytakarítok, semmiresincsidőm, meg egyebek, kész, újra blog...
Mert hát így jár szegény harmadik gyerek, akinek a születésnapjáról 8 nap után emlékeznek meg... Mármint itt a blogon, mert megünnepeltük annak rendje és módja szerint, mert hát a három év az már komoly férfikor. A buta szülő kérdezgette, "mit kérsz, kisfiam szülinapodra?" (persze gőze nem volt, mit akarunk tőle...) Az okos gyerek meg válaszolt: "legpetést..." (igen, meglepetést...). És közben szorgalmasan gyakorolgatta, hogyan kell az ötből két ujjat lecsukni, hogy büszkén mutathassa, hány éves is lett.
Aztán a nagy napon - amibe beiktattunk még egy szavalóversenyt, meg egy óvodai zarándoklatot, mert hát úgy szép az élet, ha folyik - ünnepeltünk, idén Mamiéknál. Fülöp fogadta a vendégeket, Márti mamát és Pankát, és készült a Tortára. A legpetés már csak másodlagos volt, ő még szerencsére, nincs elrontva... Neki még nem akörül forog a szülinap, hogy "és hol a többi ajándék?" Azért gazdagabb lett egy akkus csavarozóval, ami majdnem profibbnak néz ki, mint apáé, egy "Hallóközpontjelentkezz! ÁMokfutóaz autópályán!"-t skandáló rendőrautóval, egy áruszállító legóval és egy autós könyvvel. Magántulajdonának ilyen rohamos növekedése hirtelen sokkoló élmény volt neki, este mindent az ágyába is rejtett szorgosan. Csabibátyus is készült neki lelkesen (igen, ő is megugrotta a lélektani akadályt, már nem fetreng, hisztizik, ha nem őt ünneplik), egy kisvakondos bőröndöt kinevezett dolgozótáskának, összeragasztatott velem egy  már enyészetnek indult napszemüveget, keresett egy lehasznált mobilt (ezek életmentő kellékek Fülöpnek,álmában is ilyeneket szorongat), és mindezt gyönyörűen becsomagolta, saját készítésű képeslapra mindenféle szépet is írt neki, szóval, na, az én szemembe mindenesetre könnyeket csalt... Hát így ünnepeltünk.
Isten éltessen, te bolondos gyermek! Sok mindent kapunk általad a Jóistentől!
Hát íme a fejlődés lépcsőfokai:
"0évesFülöp":

1éves:

2éves:

És a jelenpillanat:

2011. április 8., péntek

Hisztiveszély!

Figyelem! Ha valaki a közelben a vonat-, vagy villamossínen, esetleg az út közepén fetrengő, vagy anyja által vonszolt fiúcskát lát délelőttönként, az ne hívja a gyerekvédelmiseket, vagy egyebeket, semmi gond, csak Fülöppel sétálunk.
Kívülről nézve elég szánalmasnak tűnhetünk, ugyanis mindig megállnak mellettünk nénik, bácsik és mindenfélével próbálják a haza irányába csalogatni a gyermeket, de ő nem dől be olyanoknak, hogy "majd visz a néni", "veszek neked csokit kisfiam, csak ne sírjál", ismétlem, mindezt vadidegenek. Ő csak fekszik élettelenül, vagy ordít torkaszakadtából, miközben hazafelé rángatom.
Mert hát a következetességre törekvő anya ragaszkodik a szavához, és nem veszi fel azt, aki már 4-4 km-t legyalogolt az elmúlt két hétvégén, és nemcsak azért, mert nehéz egy háromévest, egy motort, és két szatyrot cipelni, babakocsit tolva, mindezt a vonatsíneken. Én elhiszem, hogy nehéz az élet odalentről, és fránya egy dolog, hogy nem lehet az, amit mi akarunk - de ha megmondtam, hát megmondtam, tőlem aztán lehet hisztizni. Nem tudom, a nagyok is hasonlóan küzdöttek-e a határaikkal ilyen időtájt, lehet, hogy szelektív a memóriám, de ilyet még szerintem, egyik se. És minden nap, ugyanaz a forgatókönyv, és hozzá a járókelők megvető pillantása. Hát sebaj, ettől fejlődünk mindketten.
És ne felejtsük, a kis korkülönbség nagy ajándéka, hogy nem lesz időm elfelejteni mindezt, hisz következő delikvensünk is be-belépni látszik a dackorszakba. Jól tanul a lánygyermek is: eldobni magam, úgy, hogy direkt nagyot koppanjon a fejem a betonon, hátha anya beveszi és elérzékenyül... És utána nőies, velőtrázó ordításba kezdeni, mintha minimum a csúszda tetejéről esett volna le, na ez már Ankának is remekül megy... Bár ő még pontosan nem tudja, mit is akar, de azt nagyon...
Én meg igyekszem mindeközben türelmes, halk (Ha-ha...), határozott maradni, hogy a határ is meg a szeretet is megmaradjon... Hát nem mindig könnyű...

2011. március 28., hétfő

Összetartás az erdőben

Most, hogy Család éve van, igyekszünk keresni a lehetőséget, időt, teret, hogy családilag aktívan együtt legyünk. Innen jött az elhatározás is, hogy havonta egyszer menjünk el kirándulni, mi hatan. Mert persze kirándulunk az ovival, iskolával, templomi közösséggel, de azoknak mindig van egy kapcsolatépítős jellegük. Szóval plusz egy kirándulás havonta. Igy vágtunk neki a januárnak. De március vége lett, mire sikerült az elsőt megvalósítani...
A tegnapi kirándulásunk Fülöp számára az emberréválás kezdetét jelentette, amit nem feltétlenül fogadott mindig kitörő lelkesedéssel. Mert eddig cipelve volt a kicsi teste, s hát valljuk be, ehhez képest, nagy ugrás, hogy gyalogolni kell. Magához képest sokat. Nemcsak a pékig meg vissza. S ő nem egy Boti-típus, aki 3 és fél évesen megmászta velünk a Hargitát, s lényegében egy szava nem volt a 16 km alatt. Igaz Fülöp még csak most lesz három... S tényleg nem a legkönnyebb terepen kezdtük...

Szóval elzarándokoltunk a libegő aljához, és fellelkesítettük őket, hogy libegővel mindenki fel tud menni, na de gyalog, toronyiránt, a sziklákon?! Ahhoz kell ám az erő! Bírták is, jöttek szépen, ment a szólánc, beszélgetés, nagy volt az összetartás. Szimatoltak, nézelődtek, Boti még pumalábnyomot is találni vélt, ugyanis azt ő nagyon kitanulmányozta a túlélő könyvében. Fülöp aztán időnként megjegyezte, hogy nehéz a lába, de hősiesen felküzdötte magát ő is a "hegybe".
Érdekes ez az összetartás-dolog, mert amíg meredek az út, amíg nem vagyunk benne biztosak, merre járunk, addig teljes békében egymást segítik, de amint kiérünk a biztos-sík turistaútra, hirtelen ütik-verik-rúgják egymást...
Ha már összetartás, volt még egy tipikus XXI. századi kaland-menetünk. Csabi a két kicsivel visszabuszozott a városba, én a nagyokkal pedig nekivágtam az erdőnek, tudva, hogy van valahol egy ösvény, amely levezet a városba az erdőn keresztül, s ahonnan elgyalogolhatunk Csabi szüleihez, akik ebédre vártak. De rá kellett jönnöm, hogy azon az ösvényen utoljára 10 éve szánkóztunk Csabival, akkor is sötétben, így viszonylag kevés volt a felismerhető biztos pont. Persze nehéz eltévedni a Budai-hegyekben, de azért az mindent elmond, hogy akit megkérdeztünk, merre vezet a megtalált ösvény, az annyit válaszolt, hogy töltsük le a mobilra a hely térképét. Köszi... Persze még akkor sem vetemedtem volna ilyenre, ha éppen nem két perccel előtte merült volna le a telefonom.
A gyerekeknek magabiztosan elmagyaráztam, hogy minden út a városba vezet, s ne higgyenek a bácsinak, hogy csak du. 3-ra érünk Farkasrétre. Beszélgettünk, mendegéltünk, mindig a nagyobb ösvényt választva, s Csabira gondoltunk, aki ezeket az utakat úgy ismeri, mint a tenyerét. Nem akarom én túldimenzionálni ezt a mobil-kérdést, de azért jó volt ez a bizonytalanság-szabadság érzés.
Aztán előbb-utóbb házakat találtunk, ismerős utakat, s egy jó óra alatt lejutottunk a 8-as buszhoz. Épp tanakodni kezdtünk, hogy várjunk-e buszt, amikor elénk kanyarodott egy autó, s apa integetett ki belőle. Tökéletesen elkerültük volna egymást, ha ő vagy mi egy perccel előbb vagy később érkezünk, vagy éppenséggel más ösvényre térünk az erdőben... De mivel nem a véletlenekben, hanem az Isten szeretetében hiszünk, így meg se lepődtünk, csak hálát adtunk.
Az ebédre meg nagyjából pontosan befutottunk. Hát így kirándulunk mi.