A legyőzhető távolság

Igen, legyőztük a 21 km távolságot. Végig együtt Csabival. Én először, ő sokadszor. 30 fokban. Élmény volt. Jó érzés felülemelkedni magunkon, megismerni a határainkat (ez enyémek nincsenek túl messze, nem is vagyok egy nagy sportember), s egy kis önfegyelmet gyakorolni, s kicsit győzni a végén. Mert győztünk, legalábbis önmagunkat mindenképp legyőztük. De végülis a kitűzött két órás idő alatt majdnem befutottunk. A plusz két percet meg ráfogtuk a melegre.

De a lényeg, együtt futottunk, ketten, egymásra figyelve (köszönet drága férjemnek, hogy az én tempómat részesítette előnyben), kiscsaládunkért, mindenkiért, akinek számít, hogy rájuk gondolunk. S közben hálásan köszöntem magamban mindenkit, akik nyáron vigyáztak a gyerekekre, míg futottam, edzettem, készültem.
Aztán persze élmény volt látni a sok ezer másik futót, akiket nem a kaja, pia, szex hoz össze, hanem a kihívás, hogy kicsit többek legyenek önmaguknál.

S Botika örömére gyarapítottuk az itthoni éremállományt, Fülöp kérdezte érdeklődőn, "anya nagyon vizes az arcod?", Anka meg büszke áhítattal nézte a levetett futócipőmet, s annyit mondott: "Anya fut. Apa is. Együtt."