Almamánia

Közeleg a tél (na jó, még nem annyira), a gyerekeink gyomra folyamatosan nő, s hát tegnap jól kifigyeltük a pilisi túránkon, merre is van a dolinai nagy almaföld. Vagy nem is tudom, hogy mondják magyarabbul. Szóval feltámadt bennünk a hangyaszemlélet (mármint a tücsökkel ellentétben), s hát nemá a piacról vegyük majd télen az agyonvaxolt almákat, hát nekiindultunk ma reggel, hogy megszedjük a télirevalót. Mert mifelénk napi 1 kiló simán elfogy.

Ahogy egyszer már írtam az eperföld kapcsán, kifejezetten szemléletformáló dolog ez a közös gyümölcsszedés, mert ugyan sokat nem dolgoztunk a gyümölccsel, de mégis többet annál, mint hogy csak kifizettük, így a gyerekek is jobban értékelik az ételt, hogy ők másztak fel érte a fára. A kicsik is élvezték, bár nehezen értik az almaevés lényegét, miszerint nem beleharapunk kettőt és keresünk egy újat, hanem az egészet megesszük, ez különösen nehéz, ha akármerre néznek, minden tele van almával.

Egyébként az eperszedéshez képest (ahol 5 kg per óra az átlagmennyiség), ez az almaszedés kifejezetten hatékony dolog, ugyanis egy óra alatt megszedtük a 80 kilót, s közben még gyereket is neveltünk. Boti, Fülöp lelkesen segítettek, Anka inkább a kormánynál ült és dudált (mert hogy be lehet állni az almásba, mondjuk nehéz is lenne kicipelni 80 kilót...), legnagyobbunk meg igazi közösségi gondolkodásmódról tett tanúságot, teleszedte a kis dobozát, s közölte, hogy neki ez elég lesz télre, ez a saját rekesze, s gondosan elbarikádozva a többitől ő is inkább a kocsiban hallgatta a zenét. Na jó, hát nem tehet róla, hogy ő az egyetlen, aki létezett a többiek nélkül is, s ez valljuk be, nem könnyű dolog.

Szóval békés, dolgos délelőttöt töltöttünk együtt, s pillanatnyi öröm mindig, hogy kivételesen senki nem akart éppen valami mást csinálni, hanem jó volt nekik, ott, úgy együtt...