Adventi hajnalok

Az adventi hajnalok különleges időszakai a földi létnek. Más értelmet nyer a sötét, a fáradtság, mert megszenteli a várakozás, a felfelé tekintés. Pedig hiába minden misztikuma, minden gyönyörűsége, én mégis világ életemben gyűlöltem a hajnalokat. Nem éreztem rá a frissesség, az új élet, az újrakezdés lehetőségére. Nekem az alvás a minden.

És mégis. Boldogan kelek egy-egy nap fél 6-kor. Örömmel figyelgetem a gyermekeimet, ahogy lázasan készülődnek, tanakodnak, fejtegetik az élet titkait. A legnagyobb épp hajnali misére készülődik, és "majd a templomban reggelizek" kiáltással apával elsuhan. Botikánk a mindennapos hajnali úszóedzésre pakolászik, nyugodtan, békében újságot olvasgat, teázik, s ilyenkor még a lelkét is meg lehet simogatni. 6-kor már alig néhányan vannak otthon. A később indulók az adventi naptár körül üzletelnek, kinek jut cukor, kinek csoki, ki kinek adja oda szeretetből. Fülöp gyertyát gyújtogat, mert imával kéne indítani a napot, amúgy elúszik minden a rutinnal. Anka meg lelkesen várja az aznapi húzást, mert most adventben angyalkázunk, mindenki húz a családból és annak próbál aznap örömet szerezni. Ha már eldőlt az angyalkák aznapi feladata, következik a felvilágosítás Anka részéről: "Berta, úgy tudod Fülöpöt szeretni, ha megkérdezed, mit szeretne reggelire, vagy hozol neki zoknit..." Vagy: "Berta, anyát úgy kell szeretni, hogy sokszor megöleled és imádkozol érte, hogy ne kiabáljon sokat, ha nem fogadunk szót..." Vagy: "Anya, éhes vagy? Pucolok neked mandarint..."

Igazi varázslat ez, még ha meg-megtörik is a szokásos próbálkozások, a "nem akarok bent aludni", a "nem akarok sapkát" és a "legózni akarok még" kis játszmái, mégis az öröm, hogy élhetünk, várhatunk, szerethetünk, beragyogja az egész napot...

Mi minden fér bele egy hétvégébe?

Isten bizony, nem szeretem, ha túlzsúfoltak a napjaink. Meg a hétvégénk. De valahogy a sok gyerek, a sok közösség, ahova ilyen-olyan módon kapcsolódunk kitölti a pillanatokat programmal. Nem marad más hátra, mint hogy jól megéljük őket, együtt, mindenféle felállásban.

Kezdődött a szombat délelőttel, egy nagy családi sportnappal, ahol a futóegyesületünk is szervezett versenyeket. Csabi ugyan dolgozott, de mi útra keltünk a gyerekekkel, ha már ilyen szép idő volt, és a gyerekeket mozgásra lehet motiválni. Mind a hatan neveztünk, Berta igazán vidáman festett a kis rajtszámával, Anka, Fülöp lelkesen melegített, Boti csúcsot dönteni készült 1500-on, Csabika meg teljesen önkéntesen beállt a nevezők közé, hogy legyőzze magát és a távot, én meg reménykedtem, hogy ha nekiindulok a felnőtt távnak, az 5 gyerek majd vigyáz magára, és nem lódulnak utánam. Azt hiszem, igazán békés és eredményes volt mindegyik futam, leszámítva, hogy Anka elstartolt a kisebbik korosztállyal, s hiába ért be boldogan elsőként, kiderült, hogy ő már nem 4éves... Sebaj, a szervezőknek hála, kapott vigaszérmet. Boti tényleg durvát futott-győzött, Csabikánk tényleg legyőzte magát (és még a dobogóra is felállhatott), és én is megkaptam a legfényesebb érmet, amit Bertuska rögtön le is nyúlt... A sportdélelőtt nehezebbik fele inkább ezután jött, egybetartani, megtalálni a remek programok sokaságában a 6 gyereket (még egy kisfiú volt velünk), egyidőben néptáncolni, kézműveskedni, a nagyobbaknak inspiráló programot keresni, aztán mindenkit begyűjteni... A bográcsos ebédet már nem mertem bevállalni. Éljen az itthoni biztonság. Itt legalább, átlátom, ki hol van.

Délután Mamiék jóvoltából Csabival elszökhettünk 12. házassági évfordulót ünnepelni, régi álmom szerint a Fellinibe tekertünk a Rómaira, üldögéltünk a parton a csíkos nyugágyakban, mellettünk paradicsom-mozarella-ciabatta kötelezően, és bambultuk a vizet, a hajókat, az evezősöket, a hangulatokat, és egy kis időre élveztük, hogy ketten nem ötfelé rohanunk, csak kicsit befelé figyelünk, emlékezünk.

Hazabringáztunk, aztán Csabikával irány az éjszaka, pontosabban a Színházak éjszakája. Régóta tervezgettük, nézegettük a programot, meg hát neki nagyon kell a kettesben program. (Nekem is...) A Bábszínházban elcsíptünk egy nagyon izgalmas körtúrát, csomó kulissza, előadásrészlet, izgalmas színek, hangulatok, profi szervezéssel. Nagyon-nagyon jó volt. Aztán átnyargaltunk, földalattiztunk a Kolibribe, ott megnéztünk egy darabot, kamaszokról, lázadásról, devianciákról, igazán jó előadásban, de úgy elfáradtunk, hogy nem bandukoltunk tovább az éjszakába, leültünk az Andrássy út közepére, a műfűbe, az út közepére (köszönhetően a Mobilitási hétnek) és egy gyros mellett néztük az éjszakát, a hömpölygő tömeget és végre békében beszélgettünk...

Vasárnap Botika Aquatlon versenyre ment apával, mi meg lélekben itthonról szurkoltunk. Úszott, futott, nyert, aranyat, tapasztalatot, örömet, és rengeteg könyvet. Boldogan, fáradtan ájult az ebédlőasztalhoz, ahol végre újra együtt volt mindenki.

Délután tűzoltóünnepre mentünk, amit itt a helybeli családok szerveztek egy közeli játszótéren. Hát ez Fülöppel (de a többiekkel is) maga volt a kánaán, tűzoltóautók, rendőautó, mindent ki lehetett próbálni, beülni, megbilincselni, eloltani, kérdezni és rácsodálkozni a világra. Pónik, lovaskocsi, zsíroskenyér, és minden ingyen, gyerekmennyország. Nekünk felnőtteknek meg találkozási lehetőség.

Este meg mindannyian elbicikliztünk misére és egy közös hálaadással lezártuk ezt a gazdag hétvégét és az elmúlt 12 évet.

És mindezen túl? Voltak pillanatok, amikor sikerült megállni: Fülöppel együtt főztük a nokedlit, ő szűrte mindig a kész tésztát, keverte, őrizte, Bertával málnát ültettünk, ásott velem, öntözte a kész töveket, Csabikát tanítgattam rizst főzni, panírozni, vagy csak egyszerűen leültünk egy pillanatra a meleg nyári őszbe.

Jelenpillanatok az ötödik gyerekkel

Épp készültem megosztani, milyen is így a kilencedik hónap közepén járva, osztottam-szoroztam, vontam le  a tanulságokat, erre Berta baba csak megviccelt minket.

Szóval módosítom a bejegyzés témáját. Igen, világra jött ez az ötödik csöppség, tényleg kis csöppség, a 3800 grammjával igazi nőies karcsúság a többiek 4 és fél kilós kezdőtőkéjéhez képest. Hát a diéta is csodákat tesz, pl. kevesebb kiló vagyok, mint a terhesség előtt, meg hát ezt ős is biztos megérezte bent. Meg hát azért csak két héttel hamarabbra időzítette magát...

Nem terveztem előre semmit, hisz úgyis csak a jelen pillanat van, amit ha jól megélünk, akkor úgy és ott lesz a legteljesebb, s hát ezt minden szülésnél átéltük. Most is. Gyönyörű balatoni hosszúhétvége, sok alvással, napozással, sétával, csónakázással, az április végén Balcsiban fürdőző gyermekeink szemlélésével, így kezdődött. Aztán hajnalban éreztem, hogy nem csak Fülöp pisilt be mellettem... S a balatonparti napkelte után, otthagytuk Mamiékra az alvó gyerekhadat, s békésen feljöttünk Pestre. Ismerős volt az érzés, már Ankánál sem akartak jönni a fájások, Bertánál is csak feküdtem egész nap a kórházban és vártam, vártam, vajúdó nőket hallgattam, s már mindenki megszült körülöttem, én meg hittem, hogy akkor ez most így a legjobb.

Aztán csak megindították, ha már elindult kifelé, s az infúzió bekötése után két órával ott pihegett ez a kicsi lány a kezünkben, csendesen, észrevétlenül, mint aki bocsánatot akar kérni, hogy megérkezett, percekig a hangját sem hallottuk. Azóta se nagyon... Mi meg csak néztük, könnyű elszokni ezektől a kicsi kezektől, esetlen kis mozdulatoktól, s nehéz újra és újra felfogni, hogy ez a kis élet a mi szeretetünkből van, él, fejlődik, s azért bízták ránk odaföntről, hogy embert faragjunk belőle, mások örömére.

Szóval így történt. Rábíztunk mindent a Jóistenre, s így volt a legtökéletesebb. Mert az Őt szeretőknek minden a javukra válik.

És éljen május elseje! Most már igazán van mit ünnepelni...
Egy nappal korábban:

És íme:

 

Pizsibuli ötösben:

Ötöske

Igen, igaz! Örüljetek velünk! Tudom, a bejegyzéscím nem a legszemélyesebb megszólítás, de hát nem vagyok az a típus, hogy mindenféle mézesmázos gügyögéssel illessem ezt az új kis életet.

Szóval, ha a Jóisten is tényleg úgy akarja, néhány hónap múlva változtatunk a blogcímen. Mármint a gyerekek számán. A lényegen nem. Sőt. Igazából csak úgy belátható ez az öt lurkó, ha csak a jelen pillanatra koncentrálok, ha itt és most szeretem őket, épp abban a - nekik mindent jelentő - pillanatban, amikor vágynak a szeretetemre. Hiszem, hogy helyet talál benne majd ez az új kis életke is.

Amúgy meg minden szépen megy a normális kerékvágásban, nem akarom én túldramatizálni ezt a helyzetet. Nem is lenne talán szerencsés, ha a gyerekek annyit éreznének meg belőle, hogy most anya fáradt, meg vigyázni kell rá, meg satöbbi, mert babát vár, és ezért ők most kevesebbet kapnak. Persze legyenek empatikusak, de az se baj, ha szépen észrevétlenül válik természetessé nekik minden. Mondjuk azért megkönnyíti ezt, hogy így a 16. hét végére csak kezd elmúlni ez az állandó émelygés is.

Ankának megy persze legjobban ez az empátiadolog, naponta jó néhányszor odajön, felhúzza a pólómat és nem magyaráz, csak annyit mond, baba, aztán megpuszilja a hasamat, majd gondosan visszatakargatja. Édespofa.

Szóval közeledik az advent, s ez a várakozás most nem csak szimbolikus, hanem nagyon is valóságos, ha szeretjük egymást, élet születhet a földre, nincs más dolgunk, mint igent mondani, s minden nehézségen túl meglátni Őt, aki 2000 éve akkor és ott, s azóta minden pillanatban közénk akar születni. Szép ez és egyszerű. Pláne, amikor már minden gyerek alszik.