Vivicittá!

Kell ez a fajta rendezvény a léleknek, testnek, közösségnek, embernek. Mert futni jó, és együtt futni még jobb. És leszámítva azt a regiment reklámot, kampányt, miegymást, amivel jól el lehet adni egy futóversenyt, igazán adott a hangulat.
Örülök, hogy kiscsaládunk majd fele futott, összesen együtt 34 kilométert, Csabi volt a közös nevező, ő velem is futott tizet, Botival is hetet, és bár furcsa volt a mínuszokban való edzéshez szokott testemnek a 30 fokos meleg, a tűző nap, azt hiszem, jó időt futottunk. Jó volt meghajtani magamat, kifutni magamból a kérdéseket, feszültségeket, és egy-egy célba érkezés - még ha csak 10 km-es versenyről is van szó - megdobja a boldogsághormonszintet.
Örülök, hogy Boti is ott volt, s talán megérezte, hogy nem mindig az éremért sportolunk, az is ugyanúgy győz, aki 626.-ik, s a sport nem csak a versenyről szól. Vagyis inkább a magunkkal való versenyről. 
Örülök, hogy van egy kis futókörünk, 28-an indultunk a hétvégén különböző számokban, és vezetőnk (Teveli Petra), aki megnyerte most is a félmaratoni számot - olyan alázattal támogat minket, hogy mindenki azt érzi magáról, hogy fontos és jól csinálja, amit csinál. És innen lehet fejlődni.
És örülök, hogy a többiek meg békésen szuszogták délutáni álmukat, és anyu bevállalta őket, így aztán nekünk szabad volt a pálya...

Ja, és 51:07 a 10 km.

A Jóisten éltessen...

Minden évszakban szültem már gyereket, de ez a meleg tavaszi szellő, a várva várt rügyfakadás, a természet feltámadása, önmagunk újjászületése talán a legszebb háttér egy új élet érkezésének. A hosszú sötét, kínlódós hónapok után az élet újrakezdése. 5 éve is így éreztem, azon a tavaszi hajnalon. Most meg aztán különösen. Fülöpünk meghozta a tavaszt. Mindenki vele ünnepelt. Nagyon kellett már ez az ünnep a lelkünknek.
Ő teljes izgalomban várta, számolgatta, hányat kell aludni, tanakodott, vajon ki mit fog neki hozni, milyen tortát süssek neki az oviba, itthonra és a zsúrjára, mi mindent kérjen az ünnepi vacsira, és ki mindenkit hívjon meg a családi ünneplésre, meg hétvégén az első szülinapi bulijára. És végre tényleg kiegyensúlyozott volt, hogy körülötte forog a világ. Bár azt nehezen értette, hogy most ha  már ő tényleg 5 éves, akkor miért maradt még mindig  ilyen kicsi...
Én meg szívesen főztem a kedvenceit (pörkölt nokedlival szigorúan), készülődtünk neki, bár kívánságaival ellentétben nem kapott 10. tűzoltó autót, mert lassan hozzánk kapcsolnak már, ha valaki tárcsázza a 105-öt... Kapott helyette nagyfiús okosjátékot (nem okostelefont, amit már a Thomas újsággal is hozzánkvágnak), igazi logikai feladatos autós-kirakós csodát. S tényleg nagyfiú, mert ha nem riad meg a kihívástól, kezdi élvezni a gondolkodást... S hát köszönet minden rokonuknak, elhalmozták igazi kincsekkel, így most alig fér be Fülöp tőlük az ágyba, az új rollerjével száguldozik a kertben, a műanyag svájci bicskájával szerel, vág mindent, a katonai helikopterével menti Anka babáit, naponta tízszer leszereli a lego versenyautó kerekeit és boldogan takarózik az új pókemberes takarójába.
Anka végtelenül empatikus volt, reggeltől kezdve boldogan biztatta Fülöpöt, hogy "biztosan nagyon szép ajándékokat fogsz kapni", és együtt örült Fülöp örömének. Tény, ilyet a mi családunkban még nem tapasztaltam.
Olyat már igen, és most sem ért váratlanul, hogy minden nem ünnepelt mindenféle ürüggyel megsértődik, kiborul, figyelemfelkeltőset játszik. Nem könnyű ez, de hát miért kéne annak lennie.
És minden születésnap megállás is, hálaadás és számvetés, hogy vajon mi dolgunk is ezen a világon ezekkel a gyerekekkel, miért bízta ránk az Isten, és tudjuk-e egyengetni őket Felé, aki megálmodta őket. Mert bármily furcsa is néha elhinni, és bármily ingadozó is gyermekeink önértékelése, az Isten az, aki végtelenül szereti őket és ezért érdemes volt megszületni...
Isten éltessen, Fülöp!