Mi az igazság?

Írhatnám azt, hogy elegem van (nem, nem a gyerekeimből), hanem abból, hogy mennyire nem bírnak együtt működni velünk, hogy nem bírják megtanulni, hogy maguk után el kell pakolni, játékot, kaját, tányért, hogy nem képesek felfogni, hogy nem mászunk fel a sufni tetejére zöldcseresznyét enni és nem árasszuk el sárral a frissen telepített füvet, hogy nem eszünk a számítógépnél, hogy előbb tanulunk, utána gépezünk, hogy nem faljuk fel a kamrában guberált csokoládékat, különösen, ha anyáé, és a rend, a mérték teljesen ismeretlen fogalmak számukra.

De inkább leírom, hogy mennyire borzasztó büszke vagyok rájuk. Mindegyikre külön-külön. Pl. csak önmagában a tegnapi napért. Mert ügyesek, önállóak, kitartóak, lelkesek. Legnagyobb gyermekünkre, hogy a templomi szentháromságnapi hangversenyen gyönyörűen zongorázott négykezest drága tanárnőjével, pedig az ő korában már nem evidens, hogy kiállok, és előadok, mert ciki, mert minek, mert hagyjatok már békén! De megtette, örült, és büszke voltam rá. Aztán nagyon büszke voltam a mi kis futópalántánkra, aki apával korareggel elindult, hogy hegyifutóversenyre menjenek vidékre, le is nyomta becsülettel, tempósan a 12 km-t (apa meg a dupláját), hegyen-völgyön, meg is nyerte a korosztályát, aztán stoppoltak, buszoztak és késődélután fáradtan hazaestek. Büszke vagyok az elhatározásukra, teljesítményükre és külön köszönet, hogy itthon hagyták nekem a kocsit...
Aztán nagyon büszke vagyok drága középső gyermekünkre, aki miután két órára a templomban hagytam egyedül (persze ismerős szülők óvó tekintetére bízva) a búcsún, csodálatosan helytállt, feltalálta magát, beállt a nagyok akadályversenyébe, barátokat verbuvált, szutykosra játszotta magát, bográcsból beebédelt, és örömmel várt, mire visszaértünk... Balerina lánykánkkal, akivel elszöktünk mise után az évvégi balettelőadására, ahol gyönyörűen, felszabadultan táncolt, koncentrált, előadott. Jelen volt teljes kis személyével. Öröm volt nézni. És nagyon büszke vagyok legkisebbünkre, hogy ebben a programkavalkádban (és még a tűzoltónapról nem is írtam, nehogy követhetetlenné váljon kissé kusza életünk), nem veszett el, nem különösebben hisztizett, bírta a strapát alvás nélkül, jött velem, tapsolt, örült, szurkolt, és boldog volt, hogy ő is büszke lehet a nagyobb testvéreire.

Első maratonom

Az elsőt nem felejti el az ember, az mindig különleges. Tényleg az volt.

Kezdem az elején. Soha nem sportoltam rendszeresen, és inkább fellángoló típus vagyok, mint kitartó, ezért volt nagy kihívás elhatározni valamit és végigvinni: követni majdnem fél évig egy edzéstervet, szigorúan, hóban, esőben, szélben, fáradtan, éhesen, és napsütésben, boldogan, lelkesen is. Megismertem sok szép helyet, tudom már, mi van tőlünk 5-10-20-30 kilométerre futva, nem félek már az időjárástól sem, mert megtapasztaltam, hogy igazából minden agyban dől el. Igen, és megismertem a saját korlátaimat is keményen, és sokat gondolkodtam, és sokat imádkoztam. Szóval kemény, szép hónapok voltak ezek.

És eljött a mai nap. Amihez kellett a tegnapi is, ugyanis Csabival egy hétvégére szöktünk el futkározni. Igen, mi már csak ilyenek vagyunk. Szeretjük az aktív együttléteket. Ő Keszthelyről futott Szigligetre, én meg mellette autóval, meg-megálltam gyönyörködni napfogyatkozásban, tavaszi nádasokban, tanúhegyekben, csendes, élettelen falvakban. Aztán bebarangoltuk Szigligetet is, különleges hangulata van, az ébredező életnek, hogy egyetlen bolt sincs nyitva, a hajók még a parton, emberrel elvétve találkozunk, ahogy a kopár fákon át még mindenhova ellátunk. A hegyoldalban aludtunk, egy varázslatos hangulatú villában, ahol 4 főnek terülj-terülj asztalkámat varázsoltak, ahol örültek nekünk, vendégeknek. És éjszaka majdnem kétszer annyit aludtunk, mint általában...

Aztán ma Maratonfüred. Badacsonyból rajt, boldogan, lelkesen, de figyelve, hogy ne rohanjam el az elejét, mégis jól ment sokáig, élveztem a szellőt, a napsütést, a tájat, a vizet, a kietlen strandokat, az eddig csak térképről ismert falvakat, Csabi támogató jelenlétét az út mentén, a bátorító futókat, a kertjükben dolgozó néniket, a vadkacsákat, a fülembe szóló Rúzsa Magdit, és a repülő kilométereket. 30-ig tényleg repültek, kivéve a lejtőkön felfelé, mert azért dimbes-dombos ez az északi part... Aztán kezdtek lassabban repülni a kilométerek, küzdeni kellett mindegyikért, de a Jóistennek hála, nem fájt semmim sem (pedig szokott), nem jött a maratoni fal sem, és bőven a tervezett időn belül futottam. Aztán Tihanynál már kicsit átkoztam az emelkedőt, és hiába voltak közel Füred szállodái, folyamatosan biztattam magam, hogy ne álljak le sétálni. Sikerült. Aztán Tagore sétány, és a CÉL, igen, megcsináltam. Sokat tettem bele, de sok mindent megkaptam hozzá, a Jóistentől egészséget, lábakat, lehetőséget, családom áldozatát, sokak támogatását, ez így együtt a célba repített. 4:14:48
Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!

Nagyböjti ébredés

Olyan jó, hogy ez az elcsendesülős-magunkbanézős szent időszak, amivel húsvétra készülünk, egybeesik a természet éledésével, újjászületésével. Olyan jó látni, ahogy a kopár fákon megjelennek a rügyek, Anka szavaival élve teli van maggal a fa. Olyan jó látni a krókuszt (Berta kezében leszakítva) kibújni a néhol még deres földből. Olyan jó kirándulni a gyerekekkel, és érezni a természetben, hogy valami közeleg. Mint Aslan Narniában...

Sokat vagyunk kint a szabadban, a hétvégéket pedig igyekszünk úgy tervezni, hogy az "együtt a család a természetben" vonal érvényesüljön, a legtöbbek viszonylagos megelégedésére. Így jártuk végig múlt vasárnap az 5 gyerekkel a Kis kőfej teljesítménytúrát a Budai-hegységben. Szép, érdekes útvonal: megpihentünk Makkosmárián, felcaplattunk Normafára, megmásztuk a Tündér-sziklát, és szintidőn belül (bár Boti végig károgott, hogy micsoda egy handicap család vagyunk) teljesítettük a távot. Persze voltak nehezebb pontok, Csabika például eltévedt, mert ő a magányos túrázás híve, Boti véleményét már ecseteltem, Fülöpnek elindult felfelé a láza, Ankának meg az kellett, hogy rongyosra beszéljem a számat és elszórakoztassam mindenféle szójátékkal, Berta meg hiába akart a két lábán kirándulni, akkor tényleg veszélyben lett volna a célbaérés, így ő apa hátát edzette... DE másfél hét távlatából azt mondhatom, hogy igazi, békés tavaszi kimozdulás volt.

Múlt héten pedig anyanapot tartottunk, pontosabban megörülve Fülöp köhögésének, nem mentek az ovisok oviba, hanem autóba pattantunk és meg sem álltunk Vácig. Az ártéri tanösvényt jártam velük végig, s bár még nagyon korai a március, így nem értették, hogy hol vannak azok a hőn áhított békák, aki miatt a hálókat magukkal cipelték. De a táj, a víz, a nádas, és a rengeteg madár kárpótolta őket, és igazán elégedettek voltak a világgal.

Aztán most vasárnap Vácrátóton terepfutó versenyen voltunk (á dehogy, nem a futás határozza meg az életünket...), jót szurkoltunk apának-Botinak, közben Fülöp-Anka-Berta kerek egy órán át vizsgáltak két gilisztát... S ha már ott voltunk, kihasználtuk a szép időt, és az Arborétumot is célba vettük. Varázslatos hangulata volt, még a visító Berta mellett is, a tavak, a sáfrányok, a fahidak, a kis szigetek, felröppenő kacsák és évszázados fák mind az életet harsogták. Az eredményhirdetésre is visszaértünk, és egy aranyéremmel, kellemes fáradtsággal, és a tavasz örömével ebédre haza is értünk...

S belül? Hát minden idilli pillanat mögött ott feszül a kereszt, szüntelenül meg kell halnunk, az akaratunknak, a vágyainknak, hogy éljünk, hogy életet adjunk. Nem megy másképp, nem is akarom, hogy másképp menjen, jó ez így.

Futni születtünk

Aki nem fut, talán nem fogja érteni, aki fut, annak meg talán úgyse kell leírni. így hát leírom magamnak azt az örömet, hogy végre újra futhatok. 3 hétnyi térdfájás után az orvos helyre rakta a kiakadt csontot, és annyit mondott, hogy remek a porcrendszerem, vagy mim, szülhetem a hatodik gyereket, de csak a maraton után...
A két irreális alternatíva közül maradnék inkább a másodiknál.
Szóval, én aki 30 éves koromig maximum a gyerekeim után futottam, nem gondoltam volna, hogy ekkora örömet jelenthet, hogy télen, zimankóban, nyálkás, szürke ködben (amikor normális ember elvileg a négy fal közé menekül) róhatom a kilométereket. Mert kell a testnek, léleknek, agynak, mindennek, még akkor is, ha életem nagy részében remekül megvoltam nélküle.
Mindig kicserélődök, az itthoni feszültségek elpárolognak, a gyerekekkel kapcsolatos összes kérdést megoldom útközben, s úgy tud örülni nekem mindenki, amikor hazaérek, hogy már csak ezért is megéri.
Szóval húzom is a futócipőt...