Ovi helyett

Tudom, sok múlik azon, vajon tényleg élvezem-e a gyerekekkel töltött időt, ők is érzik, hogy csupán kipipálandó feladatok egy listán, vagy értékes társak egy közös úton, akikkel jó együtt lenni. S hiába tudom mindezt, az elmúlt - itthon töltött - 12 év alaposan megkoptatott, s nem segít abban, hogy ne rutinként lássak minden velük töltött délelőttöt, napot...
Ma reggel - hálát adva közben, hogy mindezt megtehetem - jött az ihlet, hogy legyen a mai hétköznap ünnep. Élvezzük egymás társaságát, örüljünk a közös pillanatoknak... így aztán nem vittem oviba a kicsiket, hanem összepakoltunk, s elmentünk fürdőzni a közeli vizibirodalomba. Közben persze rá kellett döbbennem, hogy a kisebbek nem is voltak még itt, mindig csak a nagyokat visszük, néztek is, mint Alíz csodaországban. Édesek voltak, lelkesek, szófogadóak, figyeltek rám, egymásra, tényleg mint a mesében. Lubickoltak, csúszdáztak, ugráltak, igazi vizibékák, abszolút biztonsággal úsztak a mélyvízben, Berta a karúszójával boldogan vetődött utánuk. Persze le kellett tenni közben, hogy nem lehet mindig mindenki ott, az életünk külön síkokon folyik, s nem attól lesz értékes a pillanat, hogy az összes gyerekem ott van.
Most így volt jó. És a gyerekek is megérezték az együttlét varázsát. Én meg hálát adtam. Hogy a legfőbb feladatom, hogy élvezzem a gyerekeimet. Hogy még nem nyomja őket az iskola terhe, szabadok. Hogy elmehetünk fürdőzni - bár nem olcsó, de egy-egy ünnepre belefér. Hogy könnyű már elterelgetni három gyereket. Hogy a kinti medencében, a ragyogó napsütésben feltöltődhettem a gyerekeim örömével, és erőt gyűjthettem az itthoni kamaszos háborúkhoz. Hála, Neked, Istenünk...

Isten veletek cimborák!

Valamikor 36 órával ezelőtt történt (mintha legalább két hete lett volna...), hogy Botikánk véndiák módjára elballagott. Saját szavaival élve már utálta az óvodát, már csakis az iskolát tekinti otthonának. Vagy legalábbis nincs kiegyezve az élethelyzettel, hogy ő mindig a kisebbik, (az hogy a két kicsit mégiscsak sikerült megelőznie korban, bölcsességben és hát minden másban, az már smafu...), nehéz is az élet 6 évesen.

Reggel majdnem úgy járt, mint szerencsétlen Szögi Lajos annó, úgy felhergelődtek Csabival, és úgy helyben hagyta a báty, hogy én már oda sem néztem inkább, reménykedve, hogy csak nem verik már szét egymást. Hiába nekem csak lánytestvérem volt. Szóval a kaotikus indulásunk után teljes katarzis volt Botikánkban gyönyörködni ministránsruhájában az oltár mellett a hálaadó misén, majd néptáncot ropva, verset szavalva, batyut hordozva. Ugyan a 30 fokos hőség, a 2 és fél órás szabadtéri program, és a két szökdöső kelekótyánk szinte egymást kizáró tényezők, mégis sikerült ünnepélyesen elbúcsúznunk ettől a gondtalan, békés ovis léttől. Köszönhetően annak is, hogy már a műsor alatt szabadon dézsmálhatták a gyerekek a süteményeket... És köszönhetően apának is, aki összehalászta őket a színpadnak kinevezett füves területről, a hátteret jelentő csúszdáról, és mindenhonnan, ami egy ballagási ünnepen megmászható.
Ilyen volt:

És ilyen lett: