A szél ott fúj, ahol akar...

Voltak a hétvégénknek olyan pillanatai, amikor úgy tűnt, mindenki a helyén van, békében önmagával, a természettel, a másik emberrel, akit mellé teremtett a Jóisten. Ilyen hosszú pillanat volt például, amikor a pünkösdi mise után, vágyva/eltelve a Szentlélektől, kihasználtuk, hogy épp nem esik, és elmentünk az lupa-szigeti eperföldre. Először történt olyan, hogy senki nem nyavalygott, hogy "meleg van, mikor indulunk, elvette a vödrömet,pisilni kell", hanem mindenki szorgosan dolgozott, szedett, segített, bóklászott, jelen volt. Boldogok voltak. (hozzá kell tennem, hogy csak a három kicsivel voltunk, de ez már részletkérdés) Tudtuk, éreztük, hogy hasznos dolgot teszünk, a gyerekeinknek jó ez a közös munka-élmény, és ÖRÖM volt a jelenpillanat.

És voltak olyan a hétvégénknek olyan pillanatai, amikor órákon át csak csatároztak, gyilkolták egymást leginkább szavakkal, amikor minden mindenkinek rossz volt, amikor bármit tettünk, annyi volt a flegma válasz, hogy "utálom a családomat". Mindegy volt, hogy a Balaton mellett vagyunk, kocsiban, vagy vonaton, esik-e vagy süt a nap, mert elégedetlenek, önmagukkal, velünk, egymással, a világgal. Lehet elemezni, hogy mindenki csak a figyelemre vágyik, a kizárólagosra, és hát sokan vagyunk, sok igénnyel, meg hát gyerekek, kamaszok, persze az a normális, ha feszegetik a határaikat. Na de mégis. Ilyenkor megbicsaklik az ember túléléshez szükséges önbizalma, hogy van értelme a lemondásoknak, mindennek, amit jónak hiszünk és adni próbálunk.

Hogy milyen arányban voltak ezek a pillanatok, inkább nem számolom. Fényképek csak az előbbiekről készültek. A Szentlélek szele meg csak kifújja azt a rossz érzést, amit a tehetetlen szülő érez, ha nem akar működni a rendszer. Vagy csak küld majd több bölcsességet. Hiszek benne.

Hogy ne csak múljék...

hanem teljék is az idő - na ez az igazi kihívás. Pláne minél többen vannak itthon.
Holnaptól teljes a létszám! A suliban ma felbiggyesztik a V-t az AKÁCIÓ elé... Aminek örülök persze, mert jó itthon tudni valamennyit, azt főzni, amit szeretnének, kitalálni dolgokat, együttlenni, kipróbálni a nyuszihozta társast és a többi...

Csak egy a nehéz, hogy a foglalkoztatásra vágyók száma hiába növekszik meg, a kötelező feladatok, házi, kerti és egyéb munkák száma nem csökken, sőt... Szóval a kihívás adott. Sokszorozódni... Mert persze könnyű lenni beültetni őket valami dvdféle elé, amiből persze akár okulhatnak is, és 24 órába ez is beleférhet, de sokkal nagyobb kihívás - és persze öröm, ha sikerül - motiválni őket valami hasznos, kreatív, (közös) tevékenységre. Persze fő az egyszerűség, és a kertben is rengeteg a felfedeznivaló, de azért néha menni is kéne többet, keresni olyan helyeket, ami leköti mind a négyet, közel van, nem kerül sokba, vagyis semmibe, és közben ez idő alatt az ebéd is megfő... És ha ez sikerül, akkor a gyerekszemekben csillogó öröm mindent megér...

Ilyen volt a ma délelőtt is, 8-ra kész az ebéd, mosás megy, káosz kábé felszámolva, indulás az eperföldre. Ami kifejezetten hasznos tevékenység, mert a gyerekek megtanulják, hogy a gyümölcsért, ételért, mindenért keményen meg kell dolgozni, tehát a pedagógiai cél kipipálva. Hasznos azért is, mert -  főleg Botinak köszönhetően - együtt  gyorsabban haladunk, s a lekvárra valót is megszedjük (azóta gyorsan be is főztem egy részét, nehogy megegyék, mire észbe kapok). Aztán tízórai is adott, szép színünk is lesz, és hát na, jó őket látni, ahogy bogarásznak a bokrokban.

Ezt megtoldottuk hazafelé egy kis állatsimogatóval, játszóval, s ebéd után boldogan mentek aludni déli 11-kor. Hát ilyen délelőttökre vágyom, kár, hogy olyan nehéz néha neki indulni...

Ime a lelkes eperszedők: