De jó is anyának lenni... gyereknapon

Ma itthon gyereknapozok, Csabi bevállalta a három fiút és egy geológus által vezetett szurdoknézős kiránduláson vannak. S gyalogolnak. Remélem Fülöp is.

Nem akartunk össznépi, könyöklős, tömegiszonyos gyereknapot, egyszer megpróbáltunk valami minimaxos rendezvényt, de azóta se soha többet, a tavalyi bkv-s azonban tényleg jól sikerült, de növekedett a szökésre hajlamos és képes gyermekeink száma, így mindenkinek jobb, ha nyugodtan, békében (ha-ha...), EGYÜTT töltjük ezt a napot.

Ezzel szemben én itthon írogatok... Mentem én volna mészégetőt nézni szívesen, de Ankának úgy tűnik, torokgyulladása van, így a lányos gyereknap ma főleg Annapetigergő nézegetésből, fél 11-es ebédből, és nagy pihiből áll(t). De azt hiszem, élvezte, hogy ő is érvényesülhet, és csak kizárólag neki mesélek, és nem csíkos gnúkról meg okapikról szól a mese. (Mert a fiúk mostanában csak természetbúvár könyveket hajlandók forgatni.)

És közben még gondolkodni is van idő. A gyerekekről. Mi másról, ha már a nap 24 óráját mégiscsak ők töltik ki. Nemrégiben olvastam egy blogtársam (és leendő osztálytárs-szülőtársam) gondolatait, és elgondolkodtam, hogy anyaként olyan jó lenne néha valami visszajelzés a gyerekektől, hogy igen, fontos, amit csinálok. Még ha eszem ágába sem jut felvenni a "mindentértetekcsinálok és ti meg..." szerepet.
Szóval valamelyik nap beszélgettünk, hogy milyen jó, hogy nyáron mindenki itthon lehet, anya nem dolgozik, nem kell táborba menni, stb. "De hát ez természtes!"- gondolkodtak hangosan a nagyok. "Hát nem teljesen, anya is lehet, hogy dolgozni fog majd egyszer, ha Anka is nagy lesz." - gondolkodtam én hangosan. Erre Csabika teljes megdöbbenéssel a szemében, elszántan kijelentette: "Én száz üdvözlégyet el fogok mondani, hogy legyen még kisbabánk, hogy anya itthon maradhasson velünk." Boti is próbálta überelni a dolgokat: "Én meg felmászok létrán az Istenhez, és megmondom neki, hogy anyának legyen még kisbabája, hogy itthon maradjon velünk." Hát kell ennél több visszajelzés? Hát nem a legjobb anyának lenni?

A 2. felvonás

Szóval a hétvége nemcsak szombatból áll, így volt lehetőségünk aktívan kipihenni a szombat viszontagságait.
Felbuzdulva a remek időjárás láttán - na jó, imádkoztunk, hogy ne ázzunk bőrig futás közben - Csabival ketten, futóversenyre mentünk. Kellenek az ilyen jellegű közös programok, még ha az 5000 másik futó között nem is elsősorban kapcsolatunk bensőségességét mélyítettük. Maratont futottunk hatos váltóban, Csabi a munkatársaival, én a Közös Sport egyesület tagjaként (ugye milyen jól hangzik?). Kossuth tér, tömeg, szél, hideg, és rengeteg lelkes sportoló, és a legtöbb csapatban, közösségben - kell ez a mai világban, amikor olyan kevés közösségteremtő kezdeményezés van. És ráadásul sport, ami hát mégis csak kell, hogy normálisak maradjunk, így a négy lurkónk mellett különösen.

Amúgy tényleg élveztem a futást, bár ekkora hajtás mellett nehéz lett volna kocogni, így aztán jól kihajtottam magam a végére. De ez is jólesett.

Délután pedig Botit ünnepeltük Mamiéknál, mert neve napja volt a mi "buzogányos harcosunknak" (tényleg, a név ennyire alakítja a jellemet?!). Hatalmas ebéd, "tóta", és igazi iskolás ajándék: az Iskolatáska, boldog is volt a mi kis Botikánk. Azóta Fülöp is titokban fel-felveszi és indul az iskolába...
Hát testiekben-lelkiekben feltöltődtünk a hétvégén- annyi bizonyos...

Sportos hétvége 1.felvonás

Ezen  a hétvégén is sikerült a passzivizmus minden csíráját elfojtanunk... Mátrai zarándoklat, ovis focikupa, maratonváltó, Botinévnap, hogy csak a címszavakat említsem.

Boti nagyjából külön töltötte a hétvégét, mert meghívták az ovis focikupára, amit a kerületi oviknak szerveztek. Papinak köszönhetően - mert mi a kötelező iskolai zarándoklatra voltunk családilag hivatalosak - Boti egész délelőtt focizhatott, küzdhetett. Ugyan saját bevallása szerint mindenki megverte őket, de a kis ártatlan lelkében ez semmiféle törést nem okozott, a lelkesedése és elszántsága határtalan. Ehhez persze két dolog is hozzájárult, először is minden induló csapat saját kupát kapott, meg egyéb ajándékokat, a másik, hogy Papi és aztán Mami, Marci csak vele foglalkozott egész délután és este. Boldogan aludt náluk, és mint minden gyerekünk, ha egyedül van, kiválóan viselkedett. Szóval az ő szeretettankja fullra töltődött a hétvégén.

Mindeközben mi részt vettünk az Iskola nagyszerűnek ígérkező zarándoklatán, ami tényleg nagyszerű is lehetett volna, ha csupán iskolásgyermekünknek biztosítottuk volna a családi hátteret, hisz ő úgyis az osztálytársaival bandázott, pontosabban zarándokolt... Szép hely ez a Fallóskút, meg jó mulatság a Mátrába buszozni 2 órát oda, 2 órát vissza, de ez a két kis égedelem ezt nem akarta megérteni. A buszon kúsztak-másztak, üvöltöttek, kaját lejmoltak, mindenkinek az ölébe ültek, Fülöpke "kaki és társai" című repertoárjával szórakoztatta az ötödikeseket, a gyaloglás alatt minden bokornál megállt, és öt percenként visszafordult, a rózsafüzérek alatt favágót játszva hatalmas botokkal döngette a fákat, a zarándokhelyen pedig minden sziklára, szederbokorba, építési törmelékre felmásztak Ankával, és tényleg semmi mást nem csináltunk (még a mise alatt sem), minthogy az ő életük épségét próbáltuk valahogy megőrizni. Pedig komolyan mondom, lazák vagyunk az ilyesmiben.
És természetesen egyetlen percre sem voltak hajlandók lecsukni a szemüket az én átlagban három órát alvó gyermekeim.

Na szóval, lefáradtunk, bár ha belegondolok, hogy minden zarándoklat lényege a felajánlás, a nehézségek imává való átalakítása - akkor szép, tartalmas és mély napunk volt. Csak kicsit könnyedebb kikapcsolódásra készültem. Bocsáss meg, Uram...

Anyák hete

Szóval van az anyák napja, de így több gyerekkel ez egész hétnyi ünnepléssé fokozódik, pedig még csak kettő köszönt intézményi keretek között. A vasárnapi köszöntést nem vitték túlzásba, apa mindent bevetett, de valahogy nem rántotta magukkal őket az ünnep hangulata, így aztán magamnak vágtam az orgonát a kertben. Nehéz is ez, mert persze legyenek hálásak, minimális köszönet meg ilyesmi, de közben meg nem ők akartak megszületni, mi akartuk őket, sőt anyaként én vállaltam, hogy időmet, energiámat, létemet adom értük, s ha hálásak lesznek érte, az már csak ajándék.

Mert hát a leghálásabb-legháládatlanabb hivatás ez az anyaság, mert mindent szeretetünket odaadjuk, s nem mi fogjuk visszakapni, hanem ők adják egyszer tovább másnak (remélhetőleg)... Szóval látszólag semmi eredmény, amit azért valljunk be, nem mindig szeretünk. De tévedés is lenne tőlük várni, hogy feltöltsenek szeretettel, lelkiekkel. Szerencsére ahhoz ott az igazi Forrás, az Isten, aki maga a Szeretet, és hát az ő ajándékaként ott a társunk, s ez a szeretetközösség áradhat ki a gyerekeinkre... S amit tőlük kapunk végül, az a jelen pillanat öröme, csodája...

Na hát, ilyen gondolatok járkáltak a fejemben, ahogy rohantam ma meg tegnap az anyáknapi megemlékezésekre. S az a bizsergető érzés, ahogy a színpadon szavalnak, énekelnek, vallomást tesznek, az tényleg ajándék volt. Készültek, gyakoroltak, egy halom ajándékot kézműveskedtek össsze, s még Csabika is örömmel cserélte le imádott tréningjét az ünneplő nadrágra...

Fénykép nincs, mert ezt úgysem lehet megörökíteni. Megpróbáltam, de tényleg nem lehet.

Éremeső

Tegnap megint érmet mentünk gyűjteni a BVSC uszodába. Igazi családi program ez, mindenki részt vesz benne, ki kisebb, ki nagyobb lelkesedéssel. A nagyok úsztak, mi meg megpróbáltuk megakadályozni, hogy a kicsik is ússzanak. Bár volt olyan pont, hogy a szurkolni nem hajlandó Ankát majdnem a bátyjai után hajítottam a medencébe, mert úgy ordított a semmiért, de hát valljuk be, ez az egy helyben szurkolás, s ebéd és alvás helyett a lelátón való tipródás nem az ő erőssége.

De a lényeg, Csabikát is rávettük, mindenféle megvesztegetési kísérlettel, holmi óriásisler, meg Pankával való büfézés kilátásba helyezésével, hogy győzze már le magát, s hiába utál versenyezni, ő is csobbanjon. Hősiesen leúszta a távját, s büszkén viselte a délelőtt hátralévő részében az aranyérmét.

Boti több számban is indult, sőt apával a családi váltóban is rajthoz álltak, s öröm volt látni, ahogy küzd, teper, s miután az egyik számnál nem hallotta a sípszót, mégis leúszta néhány társát. Szóval ő is begyűjtött két aranyat, meg egy bronzot, azóta is azokkal alszik az ágyában.

Fülöpöt is kérdeztük, hogy úszik-e majd, ha nagy lesz, s szépen kifejtette, hogy most azért nem tud, mert nem hozott papucsot. Hát igen, az már tényleg akadály... Azt ugyan nem értette, hol van a mikulásbácsi, aki a Mikuláskupán osztogatta a csokikat ott az uszodában, de hát nem kell neki még mindent értenie.

Szóval küzdöttek, úsztak, mi meg örültünk nekik. Pillanatok, amik megmaradnak...