Szenttéavatáson jártunk...

Az elmúlt hét nagy részét Rómában töltöttük, köszönhetően családtagjaink sok-sok igenjének, segítségének, szeretetének. Mindenki beleadta a részét, hogy mi elmehessünk megpihenni, lélekben feltöltődni, kalandozni, megújulni.
A díszlet mindig gyönyörű, az olasz kisvárosi utcácskákkal (mert igazából Róma mellett voltunk, Castelgandolfóban), a burjánzó növényzettel és életkedvvel, a múlt sugárzásával, a bohém mediterrán léttel, a szieszta szentségével, az őrült autósokkal, a kemencében sülő friss pizzával, nem, ezekkel nem bírok betelni.

Nem várost nézni mentünk, hanem egy nemzetközi találkozóra, s így nemcsak a díszlet maradt, hanem belül is formálódtunk, épültünk, rengeteg új impulzus, találkozás, hasonló gondolkodású emberekkel a világ minden részéről. Kellett már ez, magamnak belül is, kettőnknek is.


A csúcspont pedig kétségtelenül a vasárnap volt. Elsőre túl nagy kalandnak tűnt, de éreztük, hogy ott kell lennünk, részt kell vennünk a szenttéavatáson. Mert különleges időszakában élünk az egyháznak, sok-sok szenttel körülvéve, és nem győzünk hálát adni, hogy mi már a megújulás korszakába születtünk bele. Utoljára 2000-ben virrasztottunk II. János Pál pápával, akkor kétmillió fiatallal, idősödő, remegő hangja azóta is elkísér: "ne féljetek szentnek lenni". Ő már megtette. Most is a virrasztást választottuk, másképp nem is lett volna esélyünk. Döbbenet volt, hogy éjfélkor telve volt már minden tér és utca Vatikán környékén, mindenki a földön aludt, ült, vagy hajnalig állt, imádkozott, táncolt, énekelt, tolongott, 2 éves kisgyerektől kezdve a 80 éves lengyel apácákig. Mindenki ott akart lenni. Pedig azért kemény volt, kétségtelenül. A tömeg, a mozdulatlanság, az alapvető komfort minden hiánya, de most mi ezt adtuk oda önmagunkból, ez volt a mi kis felajánlásunk. Valahogy nagyon közelnek tűnt a Menny, néztem ezt a két pápát, akik már onnan mosolyognak a mi tülekedésünkön, és csendes derűvel óvnak minket. S hiába mondtak egész éjjelre, s vasárnapra esőt, a vastag felhők csak beburkoltak minket, és nem kaptunk több nehézséget mint, amit elbírunk, egyetlen csepp sem esett... Sőt, ahogy kimondták azt a néhány egyszerű latin szót, ami által pápáink valóban szentté nyilváníttattak, hirtelen meleg lett és néhány pillanatra kisütött a nap. Átsugárzott a derű az égből. Ott voltunk, s bár alig láttunk, nem ettünk, nem ittunk, nem pisiltünk 12 órán át, nem aludtunk, nem is áldoztunk, mert képtelenség volt a tömegben, mégis nem cserélném el az ottlétet semmire, mert belül valami átalakult, megbizonyosodott. És ezt együtt élhettük meg Csabival.

Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!

et resurrexit tertia die...

Boldog nyulat... Na ez a jókívánság volt az, ami nálam kiütötte a biztosítékot, és ide ültetett a gép elé húsvét hétfőjén, hogy írjak. Mert írni kell. Mert milyen világ az, ahol az emberek egymásnak "boldog nyulat" kívánnak? Hogy is lehet élni a feltámadás hite, öröme nélkül? Hogy is lehet felfogni a szenvedés értelmét, ha a húsvétról a boldog nyúl az egyetlen asszociációnk? Hogy is nem tudjuk mi, keresztények átadni a világnak azt a reményt, ami mindennek értelmet ad?

Hát akkor legalább mi maradjunk meg, a gyerekeink sejtsék meg, hogy az ünnep az mindig valami mély igazságra figyelmeztet, mindig tanít minket, akárhány évesek vagyunk, a hagyományok, a gyökereink meg élni segítenek, és megtartanak, ha erősen fújna ez a minket körülvevő nihil szele... Igen, azt hiszem sikerült ezt átadni nekik, készültek a nagyböjtben, töviskoszorú mellé ültünk esténként és legalább naponta egyszer megpróbáltunk megbékélni egymással. Aztán jöttek a Szent napok, a nagyok maguk határozták el, hogy reggel-este kenyeren-vízen böjtölnek, és kemények, kitartóak, boldogok voltak az elhatározásukban. Anka bölcsen magyarázta Fülöpnek nagypénteken (islersütés közben), hogy "ma azért nem eszünk süteményt, Fülöp, mert ma a szomorúság napja van". És hitte, érezte is. Jutott idő a liturgiákra, elcsendesedésre, temetőlátogatásra, kicsit megállt az idő a nagy várakozásban. És ők is elhitték, hogy nem azt az idétlen nyulat várják, hanem azt a titkot, amit nehezen értünk, de sejtünk: Krisztus fel fog támadni!

A készülődés most nagyon családiasra sikerült, magamban végre le tudtam tenni az "én tudom, hogy kell csinálni" érzését, és bátran bevontam mindenkit takarításba, főzésbe, sütésbe, dekorálásba. Szinte semmit sem én csináltam. Csabika sütötte a süteményeket, Bertával dagasztottuk a kalácsot, Anka díszítette fel a tojásfát, pingálta a hímes tojásokat, sőt még a idénre tervezett húsvéti decoupage terítőnk elkészítését is rájuk mertem bízni (ez nem volt könnyű, de maguktól jelentkeztek), és Fülöp boldogan ragasztózta, lakkozta a szalvéta-barkaágakat a vászonra, és a szemében csillogó öröm sokkal szebbé tette ezt a terítőt, mintha én valami tökéleteset gyártottam volna.

Így jött el az ünnep, s nem is szállt tova, mert a szívünkben is történt megmozdult az Élet... S bár egymásnak mantraszerűen mondogatták a bölcsességet, hogy "nem az ajándékot kell várni, hanem Jézus feltámadását", azért boldogan rohantak ki hajnali 6-kor a kertbe, és lelték meg a kisebb-nagyobb meglepetéseket. Szokásosan csokit reggeliztek islerrel, azt leöblítették kakóval, de hát az ünnep az ünnep. Aztán jöttünk-mentünk, családi ebéd, találkozások, a jelenlét pillanatai, este meg hatalmas csúszdázás a Mamiéktól kapott óriáscsúszdán, őrült Angry Birds csata a Pankáéktól kapott madarakkal, családi memory-parti és fáradt ágybazuhanás...

És most nyugalom, mert a meglocsoltak délutánit alszanak, a locsolók még küldetésüket teljesítik, én meg egyedül, csendben, hálában.
Mert Krisztus feltámadt!

Az élet 7 gyerekkel

Kipróbáltuk, igaz, csak 6 napra. Élmény volt, remélem, a két vendég erdélyi kisfiúnak is, akit befogadtunk és nem érezték azt, amit nemrég egy kedves jóbarátunk mondott rólunk, miszerint olyanok vagyunk, mint az albán menekültek...
Dani és Dávid Gyergyóból jöttek csereutazásra, náluk voltak tavaly elszállásolva a mieink is, szóval a kapcsolat már megvolt. Élmény volt velük lenni és élmény volt megélni azt is, milyen 9-en lenni.
Igaz, kicsit szűkös volt a 7 személyes kocsink mindannyiunknak, igaz, hogy a reggeliző asztalnál olyan érzésünk volt Csabival, mint egy hivatásos büfésnek, és igaz, hogy este még a két fürdőszobában is turnusokra kellett osztani a gyerekeket, de cserébe kaptunk igazi pillanatokat, együttlétet, tanulhattunk empátiát, egymás elfogadását. Unatkozni meg biztosan nem unatkoztunk, a gyerekek sem. Mert hiába XXI. századiak mindannyian, hiába lételemük az internet (nekik is, egy kis 500 fős erdélyi falucskában is), mégis gyerekek, és a legnagyobb közös élmény minden ellenére a játék, a kertben futkározás, fáramászás, bújócskázás. Ezt olyannyira jó volt látni, hogy egyik este fél 9-ig hagytuk, hogy a sötétben rohangásszanak, mert nem volt szívünk elrontani az örömüket.
Csabikánk ment velük mindenhova, Aquaworldbe, sárkányhajózni, operába, repülőtérre, volt családi zarándoklat a városon át, Mátyás-templomban közös mise és sok-sok sport, foci, miegymás.
A vasárnapi közös programot kicsit komplikálta, hogy mi Csabival félmaratont futottunk, de így is belefért a családi együttlét, Mamiéknál vasárnapi ebéd, délután bejártuk még a Gellért-hegy magasságait és mélységeit, s olyan helyekre jutottunk el, ahol a mieinkkel sem jártunk korábban.
Jók ezek a lehetőségek, mert lépni kell, kifelé magunkból, nem zárulhatunk be a "szűk" családunkba, át kell élnünk, hogy szeretnénk másoknak örömet szerezni, s igazi hála volt bennem látva gyerekeink segítőkészségét, együttműködését, ahogy őszinte érdeklődéssel egy ismeretlen gyerek felé fordulnak...

Az Igazi választása

Zajlik a választás. De az igazi választás belül dől el. Hogy tudjuk-e választani napról napra a jót, a konkrét szeretet lépéseit, ötletesen, kreatívan, mások felé fordulva.
Csabikánk elsőáldozásra készül, a hittanon elhatározták, hogy sütnek sütit, azt mise után árusítják, és a befolyt összeget elviszik személyesen egy valóban arra rászoruló családnak. Öröm volt látni, ahogy gyúrta a tésztát, formázta a süteményeket, tolta be a tepsiket, töltötte az islereket, mártogatta őket a csokiba, díszítette, és boldogan csomagolta el a remekműveit, s tényleg ő csinálta. Másokért. És öröm volt látni, ahogy árusít mise után, bár nem volt kedve, számolgatja a többiekkel a nem kevés adományt, és érzi, hogy ezzel valóban valakinek segíteni fognak.
Igen, a Jó választása az igazi választás. Mennyi rengeteg lehetőségünk van...