Hétvégi forgatag egy 7éves nagyfiúval

A hétvége mérlege: egy hétéves szülinapos, egy családi ünneplés, egy tengerimalac, egy baráti-családos kirándulás, egy Sillye Jenő koncert, egy színjátszófesztivál, egy szülinapi zsúr és három torta... Nem kevés munka, súrlódások, és végtelen hála, hogy élünk, mozgunk és vagyunk. Ennyien, tökéletlenül, de együtt.

és kicsit részletesebben...

A FÜLÖP

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor hét éve egy koratavaszi hajnalon elindult a világba egy kislegény, a Harmadik gyerekünk. Szépen, burokban, lágyan érkezett, nőtt-növekedett, s előbb-utóbb középső legényke lett, megtanulta a öccsök és bátyók nehéz, ellentmondásos szerepét, a se nem kicsi, se nem nagy állandó feszülését. De azt hiszem, hogy bár az önbizalma sok csorbát szenvedett az itthoni hatalmi viszonyokban, azért harmonikus, boldog nagyóvodás lett a mi Fülöpünk. Aki hisz a csodákban, a mesékben, akinek még nagyon ártatlan a kis lelke, és az érzelmi intelligenciája nem szokványos. És ehhez igazi mackóalkat, elemi erővel és végtelen kedvességgel.

A ZSOMBOR

És ez a mi kisfiunk úgy vágyott egy kis társra, akit gondozhat, akit simogathat, akinek adhat, hogy új szőrös kis barátot kapott végül a szülinapjára. A becsületes neve Zsombor, a fajtája pedig abesszin tengerimalac. Hát így bővült családunk 9 tagúra (mert hát Boti gekkójáról meg ne feledkezzünk)... Szóval nagy most az öröm!

A TORTA

Hiába sok a feladat, néha túlvállalom magam, vannak dolgok, amiket nem tudnék elengedni, amit fontosnak tartok, hogy én csináljam: ilyen a tortasütés az ünnepeltnek. De az oviba egy, itthonra egy, a zsúrra egy, az akárhogy is számolom, sok. És persze megvoltak az elképzelések, az oviba Angry Birds-ös (na ezzel egy kicsit küzdöttem), itthonra a szokásos sünis torta rolettivel, a legós zsúrra meg mi más, mint egy legófej torta lett az ajándék. Amit persze legtöbbször meg sem kóstolnak, de örülni nagyon tudnak neki. Hát azért maradni nem maradt belőle...

A CSALÁDI ÜNNEPLÉS

Mindig nagy dolog, ha összejön a család, és szülinapok adják ehhez a lehetőséget. Még akkor is, ha a gyerekeink eleresztik ilyenkor magukat, és néha elviselhetetlenek a nagy küzdelemben, hogy valahogy csak rájuk figyeljen mindenki. Ez most nem volt másképp, sírás, ajtócsapkodás, lelki terror nélkül nem ünnep az ünnep:) De aztán lenyugodtak a kedélyek, mindenki örült nagyjából mindenkinek, de leginkább Fülöpnek, aki odavolt az ajándékaitól, görkori, úszószemüveg, playmobil tűzoltó, mindent ki kellett próbálni, és este 10-kor alig lehetett ágyba küldeni...

A KIRÁNDULÁS

Mindeközben tombol a tavasz, amit nem lehet a négy fal között tölteni, ki is menekültünk egy kicsit, és egy régi egyetemi-baráti társasággal bababarát túra keretében meghódítottuk Gercse kicsiny templomát. A kinek hosszabb, kinek rövidebbnek számító séta után (mondanom sem kell, Boti külön túrát szervezett magának, és Marcival 25 km-t gyalogoltak aznap), hevertünk a középkori rom mellett és örültünk egymásnak, a kapcsolatoknak, találkozásnak. Kell ennél több?

A SZÍNJÁTSZÓ FESZTIVÁL

Nagyfiunk gimnáziumi elfoglaltságainak egyik fénypontja a színjátszó szakkör. Ezt eddig is sejtettem, tudtam, de ma, amikor előadták az idén betanult darabot, mégis megdöbbentem. Az összhangon, a katarzison, a profizmuson, a gyerekek tehetségén, Csabi fantasztikus előadásán, bátorságán és azon az odaadottságon, ahogy a Tanárnő mindezt életre hívta a gyerekekből. Amit nekünk itthon nem sikerül. És utána kettesben voltunk (mert nem akarta, hogy az öccsei, húgai megnézzék), és most jó volt ez így.

A ZSÚR

Mindig várakozással-aggódással tekintek a gyerekek szülinapi bulijaira, amiket mindig itthon tartunk. Persze kérdés, hogy kell-e ez is, a zsúfolt gyereksereg, a sajátjaink őrülete, mert érzik, hogy nem rájuk figyelünk,
a remélt, de nem elvárható hálaérzés az ünnepelt részéről, és persze a sütés-főzés-dekoráció-játékok-háttértörténet kitalálása... És mindig rájövünk, hogy persze strapás, de olyan jó látni, hogy a gyerekek mennyire önfeledten, boldogan tudnak együtt játszani, akárhány évesek, és a számítógép, mese, egyebek helyett együtt vannak, és együtt ünnepelnek. Ma legós bulit szerveztünk Fülöpnek, legókincskereséssel, legóépítő versennyel, legómemorival, legópoharakkal és legótortával. Élvezték, és maradt idő a kötetlen együttlétre is. A mieinkkel 13-an voltak, ennek megfelelő hangerővel, szegény szomszédok...

Szóval szokásosan zsúfolt hétvége volt, amiben megvan a veszély, hogy elszaladunk a feladatokban egymás mellett, de mégis inkább a hála van bennem, hogy Csabival közösen, egyetértésben teszünk-veszünk, hogy van kit és kivel ünnepelnünk, hogy adhatunk és kaphatunk, hogy mindig van, akinek örömet szerezhetünk, és hogy végre itt a tavasz!!

Első maratonom

Az elsőt nem felejti el az ember, az mindig különleges. Tényleg az volt.

Kezdem az elején. Soha nem sportoltam rendszeresen, és inkább fellángoló típus vagyok, mint kitartó, ezért volt nagy kihívás elhatározni valamit és végigvinni: követni majdnem fél évig egy edzéstervet, szigorúan, hóban, esőben, szélben, fáradtan, éhesen, és napsütésben, boldogan, lelkesen is. Megismertem sok szép helyet, tudom már, mi van tőlünk 5-10-20-30 kilométerre futva, nem félek már az időjárástól sem, mert megtapasztaltam, hogy igazából minden agyban dől el. Igen, és megismertem a saját korlátaimat is keményen, és sokat gondolkodtam, és sokat imádkoztam. Szóval kemény, szép hónapok voltak ezek.

És eljött a mai nap. Amihez kellett a tegnapi is, ugyanis Csabival egy hétvégére szöktünk el futkározni. Igen, mi már csak ilyenek vagyunk. Szeretjük az aktív együttléteket. Ő Keszthelyről futott Szigligetre, én meg mellette autóval, meg-megálltam gyönyörködni napfogyatkozásban, tavaszi nádasokban, tanúhegyekben, csendes, élettelen falvakban. Aztán bebarangoltuk Szigligetet is, különleges hangulata van, az ébredező életnek, hogy egyetlen bolt sincs nyitva, a hajók még a parton, emberrel elvétve találkozunk, ahogy a kopár fákon át még mindenhova ellátunk. A hegyoldalban aludtunk, egy varázslatos hangulatú villában, ahol 4 főnek terülj-terülj asztalkámat varázsoltak, ahol örültek nekünk, vendégeknek. És éjszaka majdnem kétszer annyit aludtunk, mint általában...

Aztán ma Maratonfüred. Badacsonyból rajt, boldogan, lelkesen, de figyelve, hogy ne rohanjam el az elejét, mégis jól ment sokáig, élveztem a szellőt, a napsütést, a tájat, a vizet, a kietlen strandokat, az eddig csak térképről ismert falvakat, Csabi támogató jelenlétét az út mentén, a bátorító futókat, a kertjükben dolgozó néniket, a vadkacsákat, a fülembe szóló Rúzsa Magdit, és a repülő kilométereket. 30-ig tényleg repültek, kivéve a lejtőkön felfelé, mert azért dimbes-dombos ez az északi part... Aztán kezdtek lassabban repülni a kilométerek, küzdeni kellett mindegyikért, de a Jóistennek hála, nem fájt semmim sem (pedig szokott), nem jött a maratoni fal sem, és bőven a tervezett időn belül futottam. Aztán Tihanynál már kicsit átkoztam az emelkedőt, és hiába voltak közel Füred szállodái, folyamatosan biztattam magam, hogy ne álljak le sétálni. Sikerült. Aztán Tagore sétány, és a CÉL, igen, megcsináltam. Sokat tettem bele, de sok mindent megkaptam hozzá, a Jóistentől egészséget, lábakat, lehetőséget, családom áldozatát, sokak támogatását, ez így együtt a célba repített. 4:14:48
Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!

Nagyböjti ébredés

Olyan jó, hogy ez az elcsendesülős-magunkbanézős szent időszak, amivel húsvétra készülünk, egybeesik a természet éledésével, újjászületésével. Olyan jó látni, ahogy a kopár fákon megjelennek a rügyek, Anka szavaival élve teli van maggal a fa. Olyan jó látni a krókuszt (Berta kezében leszakítva) kibújni a néhol még deres földből. Olyan jó kirándulni a gyerekekkel, és érezni a természetben, hogy valami közeleg. Mint Aslan Narniában...

Sokat vagyunk kint a szabadban, a hétvégéket pedig igyekszünk úgy tervezni, hogy az "együtt a család a természetben" vonal érvényesüljön, a legtöbbek viszonylagos megelégedésére. Így jártuk végig múlt vasárnap az 5 gyerekkel a Kis kőfej teljesítménytúrát a Budai-hegységben. Szép, érdekes útvonal: megpihentünk Makkosmárián, felcaplattunk Normafára, megmásztuk a Tündér-sziklát, és szintidőn belül (bár Boti végig károgott, hogy micsoda egy handicap család vagyunk) teljesítettük a távot. Persze voltak nehezebb pontok, Csabika például eltévedt, mert ő a magányos túrázás híve, Boti véleményét már ecseteltem, Fülöpnek elindult felfelé a láza, Ankának meg az kellett, hogy rongyosra beszéljem a számat és elszórakoztassam mindenféle szójátékkal, Berta meg hiába akart a két lábán kirándulni, akkor tényleg veszélyben lett volna a célbaérés, így ő apa hátát edzette... DE másfél hét távlatából azt mondhatom, hogy igazi, békés tavaszi kimozdulás volt.

Múlt héten pedig anyanapot tartottunk, pontosabban megörülve Fülöp köhögésének, nem mentek az ovisok oviba, hanem autóba pattantunk és meg sem álltunk Vácig. Az ártéri tanösvényt jártam velük végig, s bár még nagyon korai a március, így nem értették, hogy hol vannak azok a hőn áhított békák, aki miatt a hálókat magukkal cipelték. De a táj, a víz, a nádas, és a rengeteg madár kárpótolta őket, és igazán elégedettek voltak a világgal.

Aztán most vasárnap Vácrátóton terepfutó versenyen voltunk (á dehogy, nem a futás határozza meg az életünket...), jót szurkoltunk apának-Botinak, közben Fülöp-Anka-Berta kerek egy órán át vizsgáltak két gilisztát... S ha már ott voltunk, kihasználtuk a szép időt, és az Arborétumot is célba vettük. Varázslatos hangulata volt, még a visító Berta mellett is, a tavak, a sáfrányok, a fahidak, a kis szigetek, felröppenő kacsák és évszázados fák mind az életet harsogták. Az eredményhirdetésre is visszaértünk, és egy aranyéremmel, kellemes fáradtsággal, és a tavasz örömével ebédre haza is értünk...

S belül? Hát minden idilli pillanat mögött ott feszül a kereszt, szüntelenül meg kell halnunk, az akaratunknak, a vágyainknak, hogy éljünk, hogy életet adjunk. Nem megy másképp, nem is akarom, hogy másképp menjen, jó ez így.

Hétköznapi sípillanatok

Tudom, bánni fogom később, hogy kimaradt az elmúlt másfél hónap, hogy nem írtam karácsonyról, a téli szünet zajos-zavaros-gazdag hétköznapjairól, a gyerekekkel való kettesben töltött programokról, filmstúdiólátogatásról, apával való barlangászásról, bábszínházról, nem írtam a közös nagycsaládi síelésről, Boti felvételijéről, 10 éves szülinapjáról, nem írtam Csabival való közös kettesben-hétvégénkről. Nem írtam, de megéltük őket, sok hullámvölgyet, és sok töltekezős, közös pillanatot.

De most írok, megtöröm a csendet. És nemcsak azért, mert ma (is) kimozdultunk. Hanem magamat akarom csupán megerősíteni, hogy érdemes beleugrani abba, ami nem szokványos, nem kényelmes, nem a legegyszerűbb út, mert abból adódnak a felejthetetlen pillanatok. S bár nagy a kísértés, hogy rutinszerűen megússzam a hétköznapokat nagyobb zökkenők, konfliktusok nélkül, a kötelezőt megtéve, de mégis...

Szóval ma reggel kitaláltam, hogy - kihasználva, hogy Botit valami nyavalyával itthon tartotta az orvos -, felnyalábolom a gyerekeket (Csabika az iskolát választotta), és elmegyek velük Visegrádra síelni. Hisz ott tél van, van hó, ami valljuk be, nem magától értetődő, jó fél óra mindössze kocsival, és leszámítva, hogy mindenkinek minden felszerelését össze kell pakolni, plusz legalább négy szánkó-csúszkafélét elő kell varázsolni, igazából minden ideális volt a közös anya-gyerek programhoz. És tényleg az volt. Nagyvillámon esett a hó, egy lélek nem volt a pályán, és még a gyerekek is készségesen segítették egymást. Először csak nézni terveztem őket (és közben Bertára vigyázni), alulról imádkozva, hogy Anka is ki tudjon szállni a felvonóból, vagy ha Fülöp elrepül az ugratón, Boti felsegítse (így is történt), de a jegyek szempontjából ugyanannyi volt, ha magamnak is veszek jegyet, így hát gondoltam, legjobb gyerekvigyázás, ha Berta a lábam között csúszik, bár három éves kor alatt még senkit nem raktunk lécre, de végül így mindannyian lécre álltunk. Többnyire boldogok, lelkesek voltak, de az igazi öröm mégis az volt, ahogy Boti a lábai között levitte Bertát a pályán, ahogy Anka buzdította a kishúgát, hogy csússzon egyedül (hatásosan), ahogy Fülöp felhúzta a szánkót a többieknek a dombtetejére, ahogy mindenki számíthatott mindenkire... És ahogy csuromvizesen összekucorodtak a kabátom alá hazafelé a kocsiban, hogy melegítsék egymást.

Amúgy nem szeretem a telet, de ezt az önfeledt, gyermeki havas boldogságot nagyon.

Ovi helyett

Tudom, sok múlik azon, vajon tényleg élvezem-e a gyerekekkel töltött időt, ők is érzik, hogy csupán kipipálandó feladatok egy listán, vagy értékes társak egy közös úton, akikkel jó együtt lenni. S hiába tudom mindezt, az elmúlt - itthon töltött - 12 év alaposan megkoptatott, s nem segít abban, hogy ne rutinként lássak minden velük töltött délelőttöt, napot...
Ma reggel - hálát adva közben, hogy mindezt megtehetem - jött az ihlet, hogy legyen a mai hétköznap ünnep. Élvezzük egymás társaságát, örüljünk a közös pillanatoknak... így aztán nem vittem oviba a kicsiket, hanem összepakoltunk, s elmentünk fürdőzni a közeli vizibirodalomba. Közben persze rá kellett döbbennem, hogy a kisebbek nem is voltak még itt, mindig csak a nagyokat visszük, néztek is, mint Alíz csodaországban. Édesek voltak, lelkesek, szófogadóak, figyeltek rám, egymásra, tényleg mint a mesében. Lubickoltak, csúszdáztak, ugráltak, igazi vizibékák, abszolút biztonsággal úsztak a mélyvízben, Berta a karúszójával boldogan vetődött utánuk. Persze le kellett tenni közben, hogy nem lehet mindig mindenki ott, az életünk külön síkokon folyik, s nem attól lesz értékes a pillanat, hogy az összes gyerekem ott van.
Most így volt jó. És a gyerekek is megérezték az együttlét varázsát. Én meg hálát adtam. Hogy a legfőbb feladatom, hogy élvezzem a gyerekeimet. Hogy még nem nyomja őket az iskola terhe, szabadok. Hogy elmehetünk fürdőzni - bár nem olcsó, de egy-egy ünnepre belefér. Hogy könnyű már elterelgetni három gyereket. Hogy a kinti medencében, a ragyogó napsütésben feltöltődhettem a gyerekeim örömével, és erőt gyűjthettem az itthoni kamaszos háborúkhoz. Hála, Neked, Istenünk...

Őszi emlékek

Régóta nem írtam, s persze, hogy nem azért, mert olyan kevés a történés mifelénk, amiről írni lehetne. Inkább több a küzdelem, a fent és lent, és ezeken belül kell végig örlődni, mert megoldás sokszor nincs, a lényeg maga a küzdelem.

Pedig sok maradandó pillanat történt az elmúlt egy hónapban, akár egyéni, akár családi szinten. Lelkileg-testileg-emberileg igazán felemelő volt a SPAR maraton, ahol Csabi teljes maratont futott (hadd legyek rá büszke, már hatodszorra...), én 30 km-t. 3 ill. 4 órán keresztül futni, izzadni a tűző napon, biztatni közben a csüggedőket, örülni, szenvedni, szemlélni keresztbe-kasul Budapestet, befogadni a házakat, embereket, egyedül küzdeni és mégis közösségben, és a célban várni Csabival egymást, mind-mind csoda. Jó volt. Talán lesz még egyszer közös maratonunk is... Most már én is vágyom rá.

Közben minden hétvégén zsúrt tartottunk, mert októberre tolódott minden elmaradt ünneplés, s bár fénykoromban egészen kreativnak tartottam magam, azért össze kellett szednem magam, hogy megfelelő bulit találjunk ki az 5 éves csivitelő-tündérke lányseregnek, majd egy hirtelen váltással a 11 éves kiskamasz fiúknak... Azért az hidegzuhany volt, amikor Csabika-köszöntéshez mindenki kitalált egy jó kívánságot, és a fiúk így oldották meg: "Kívánok neked egy jó nőt." Erre  a következő: "én kívánok neked két jó nőt..." Huh... De azért az mindig reménytkeltő, hogy bármilyen korosztály jön is hozzánk, játszani még mindig nagyon szeretnek... És ez jó.

Aztán itt volt ez a végtelennek tűnő őszi szünet, ami vagy azért tűnt hosszúnak, mert tényleg az volt, vagy azért, mert sok mindent csináltunk, vagy csak azért, mert mindig mindenütt csak gyereksereglet vett körül, nem tudom. Őrségbe mentünk pár napra, vágytunk-vártunk rá. Bár én megint nehezen engedtem el a szokásos mumust, az időjárásfaktort. Mert hát milyen dolog az, hogy egész ősszel 20 fokban sütkérezünk, és amikor végre kirándulni, felfedezni  megyünk, akkor eső, szél, zimankó és kerek 6 fok lesz hirtelen?! De mégsem ezen múlik a lényeg, ebben már nagy a tapasztalat. Elő az összes létező esőnadrág, fejenként két dzseki, két csizma (kellett is...), sál, sapka, még jó, hogy a gyerekek is befértek a kocsiba. És élvezték, hogy az erdő mélyén nagykabátban, a szlovén határtól 3 perc sétára önmagunkba menekültünk. Mert az ablakon befigyelő őzikén kívül nem sokan voltak a környéken. Csabika szerint fejődnek az őszi szüneti kiruccanásaink, ugyanis a remek időre való tekintettel kirándulás helyett Szlovéniába mentünk fürdőzni, mindenki nagy megelégedésére. Az egymás közti csatározásaikat arra a néhány órára hagyták csak abba a négy nap alatt...
De azért végigbarangoltuk a szereket, Szalafőn belestünk az eredeti portákba, kacskaringóztunk a végtelen sok kis falvacska között, és felmásztunk a hármas határhoz is... Határozottan élvezték, ahogy minden gyerek másik országban volt, miközben fogták egymás kezét. Esténként meg bekuckóztunk az álombéli házikónkba (ez volt a neve, de tényleg az is volt), és nyár óta először előkerültek a társasok, volt idő jó hosszú mesékre, és remek nagy testvérviszályokra... Mert hát így kerek a történet. Hazafelé meg Balatonon még napot is láttunk, fogtunk néhány siklót, megállapítottuk, hogy a Balaton ősszel is csodás, és öt óra embert (vagy legalábbis az én idegeimet)próbáló utazás után hazaérkeztünk kipihenni a pihenésünket...

Boldog békeidő

Szeretem a Római-partot. Minden arcát, de különösen a csendes, bambulós, őszi, napsütötte arcát. Futva, biciklivel, autóval, egyedül, Csabival, gyerekekkel, mind más élmény, más térérzet, másfajta szabadság. Mindenhogy próbáltam mostanában.

Épp a tegnapi délelőttöt is ott töltöttük, a félig beteg Ankával, az óvodából lógó Fülöppel és állandó tartozékommal, Bertával:) Néha nehéz kilépni a szokásos délelőtti menetrendből és szabadnak lenni. De ha rászánom az időt, ha úgy fogom fel, hogy nincs más dolgom, nincs háztartás, nincs munka, nincs elintézendő, csak ez a pillanat van, amikor teljesen velük lehetek, akkor tényleg jelen vagyok és tudok örülni nekik, tudok türelmes lenni, tudok nem elvágyódni onnan, tudok nem feladatként tekinteni rájuk.

Amúgy pedig semmit nem csináltunk. Vagyis csináltuk a semmit. A mindent. Kavicsokat túrtunk, gátat építettünk, Fülöp horgászási kísérleteit figyeltük, fára másztunk, piknikeztünk, számoltuk a hajókat és a végén a kocsihoz menet összegyűjtöttünk még többszáz gesztenyét. Boldogan matattak, beszélgettek, rohangáltak. Berta az esti imánál summáson összefoglalt mindent: "Köszönöm, Jéjus, hogy vótunk a Dunánál." Köszönjük...

Szenttéavatáson jártunk...

Az elmúlt hét nagy részét Rómában töltöttük, köszönhetően családtagjaink sok-sok igenjének, segítségének, szeretetének. Mindenki beleadta a részét, hogy mi elmehessünk megpihenni, lélekben feltöltődni, kalandozni, megújulni.
A díszlet mindig gyönyörű, az olasz kisvárosi utcácskákkal (mert igazából Róma mellett voltunk, Castelgandolfóban), a burjánzó növényzettel és életkedvvel, a múlt sugárzásával, a bohém mediterrán léttel, a szieszta szentségével, az őrült autósokkal, a kemencében sülő friss pizzával, nem, ezekkel nem bírok betelni.

Nem várost nézni mentünk, hanem egy nemzetközi találkozóra, s így nemcsak a díszlet maradt, hanem belül is formálódtunk, épültünk, rengeteg új impulzus, találkozás, hasonló gondolkodású emberekkel a világ minden részéről. Kellett már ez, magamnak belül is, kettőnknek is.


A csúcspont pedig kétségtelenül a vasárnap volt. Elsőre túl nagy kalandnak tűnt, de éreztük, hogy ott kell lennünk, részt kell vennünk a szenttéavatáson. Mert különleges időszakában élünk az egyháznak, sok-sok szenttel körülvéve, és nem győzünk hálát adni, hogy mi már a megújulás korszakába születtünk bele. Utoljára 2000-ben virrasztottunk II. János Pál pápával, akkor kétmillió fiatallal, idősödő, remegő hangja azóta is elkísér: "ne féljetek szentnek lenni". Ő már megtette. Most is a virrasztást választottuk, másképp nem is lett volna esélyünk. Döbbenet volt, hogy éjfélkor telve volt már minden tér és utca Vatikán környékén, mindenki a földön aludt, ült, vagy hajnalig állt, imádkozott, táncolt, énekelt, tolongott, 2 éves kisgyerektől kezdve a 80 éves lengyel apácákig. Mindenki ott akart lenni. Pedig azért kemény volt, kétségtelenül. A tömeg, a mozdulatlanság, az alapvető komfort minden hiánya, de most mi ezt adtuk oda önmagunkból, ez volt a mi kis felajánlásunk. Valahogy nagyon közelnek tűnt a Menny, néztem ezt a két pápát, akik már onnan mosolyognak a mi tülekedésünkön, és csendes derűvel óvnak minket. S hiába mondtak egész éjjelre, s vasárnapra esőt, a vastag felhők csak beburkoltak minket, és nem kaptunk több nehézséget mint, amit elbírunk, egyetlen csepp sem esett... Sőt, ahogy kimondták azt a néhány egyszerű latin szót, ami által pápáink valóban szentté nyilváníttattak, hirtelen meleg lett és néhány pillanatra kisütött a nap. Átsugárzott a derű az égből. Ott voltunk, s bár alig láttunk, nem ettünk, nem ittunk, nem pisiltünk 12 órán át, nem aludtunk, nem is áldoztunk, mert képtelenség volt a tömegben, mégis nem cserélném el az ottlétet semmire, mert belül valami átalakult, megbizonyosodott. És ezt együtt élhettük meg Csabival.

Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!

Őszi örömpillanatok

Meg kell örökíteni ezt a pillanatot, mert nem akarom, hogy elmúljon... Vagy bár tudnám még jobban megélni. Annyira testet-lelket-kapcsolatot melegítő ez a késő ősz, hogy nem akarom elengedni. S udom, hogy mindenki kirándulós, erdős, faleveles képeket posztol magáról mindenütt, de nem is lehet nem a természetben lenni ilyenkor...
S nagyjából ez most közös nevező a családban is. Még az antikirándulósokat is megmelengeti az őszi erdő látványa... Szóval megyünk, amíg tudunk. Nemzeti ünnepünkön a Gyadai-tanösvényt céloztuk be a Naszály lábánál, jó választás volt, 5 km mindenkinek belefér, nincs messze, volt benne játék, feladat, végtelen rét, avarral teli erdő, kőfejtés, függőhíd, patak felett fapallók, szurdokmászás házi hotdog az Óriások pihenőjén, és ha jól emlékszem - bár már megszépülnek egy hét távlatából az emlékek - nem is annyira hisztizett senki... Vagy csak már elnyelte az erdő...
Aztán egy véletlen összejött szabadságos napon, hármasban - apa, anya, legkisebb - kibicikliztünk Szentendrére, s leszámítva a végtelenül lehasznált bicikliutakat, varázslatos volt a párás-napos Duna-part, s jó volt egy kicsit turistáskodni, lángosozni, "egygyerekesnek" lenni, s feltöltődni, amíg a többiek oviban-iskolában húzták az igát...
Hétvégében is volt minden, leányfalui Dunabambulás kettesben, normafai rétesfutás a futókörrel, mozgás-pihenés a szokásos hulló levelek alatt, napozás, s egy kis kerti munka.
Az őszi szünetre is beterveztünk sok mindent, legyen már egy kis minőségi idő együtt, összegyűjtöttük a vágyakat, igényeket, s beosztottuk a napokat. Érdekes a dinamikája, hogy mindig más és más felállásban vagyunk együtt, le kell tenni azt a vágyat, hogy mindig együtt, ugyanott legyünk. így aztán tegnap lelkifurdalás nélkül elküldtük az óvodásokat oviba (ők csak mától vették ki az őszi szabadságukat), hogy a nagyokra is maradjon figyelem... Mert persze levezénylek egyedül bármilyen kimozdulást az öt gyerekkel, de azért az mindig kemény idegharc (is). A két naggyal és Bertával kibicikliztem a Margitszigetre, és olyan békés, egyszerű volt minden, játszótereztünk, tekertünk egy nagy kört, állatokat néztünk, piknikeztünk, mindenki a helyén volt. Hát igen, ez a biciklizés nehéz műfaj azért a kisebbekkel, hiába halad jól már Fülöp, a városi közlekedéshez kell neki még egy kis szocializáció, Ankának meg az otthon-templom még a leküzdhető távolság kétkeréken. Szóval jobb volt nekik inkább az óvodában. Ma meg boldogan csatlakoztak Bertához, hogy ők is mehetnek villamossal-metróval-busszal Mamiékhoz, mint a régi szép időkben, amikor még nem nyomta vállukat az óvodai élet súlyos terhe...

Megint túl idilli lett ez a pár sor, mindenki képzelje hozzá a háttérben fel-felcsendülő nemeket, halk-hangosabb akaratkinyilvánításokat - ez a lányoknak az erősségük - , becsapott ajtókat, be-beszóló kiskamaszokat. De mégis. Valahogy átmos ez az időszak, s tudom, nem ezen múlik, de a ragyogó napsütés, az avar illata, az együtt töltött kis idők nem engedik feledtetni az Isten végtelen szeretetét.

A világ tetején

Kimozdultunk. Csabival ketten. Ünnepelni, mert igen, most volt 15 éve, hogy egymásra találtunk a messzi Franciaországban. Most nem mentünk el addig, mégis varázslatos helyekre bukkantunk. 

Érdekes, ahogy múlik az idő, egyre inkább az egyszerűségre vágyunk, semmi flincflanc, semmi wellness, csak közösen töltött minőségi idő. Régi vágyam volt felfedezni gyalogosan a Balaton-felvidéket. S milyen jó, hogy vannak vágyaink, mert van mit beteljesíteni… Kocsit a szervízben hagytuk, mentünk busszal, hajóval, aztán nekivágtunk Füredről az északi partnak. 

A szabadság, a hátizsák-polifoam-hálózsák érzése a hátunkon, a zsivajnélküliség, a meghallgatott szavak, az erő a lábunkban, s a lehetőség, hogy csak egymásra kell figyelnünk, végtelenül felszabadító volt. Turistával is csak 60 km megtétele után, a harmadik napon, Badacsony fennsíkján találkoztunk először. Viszont találkoztunk őzekkel, egy cserkésztáborral, rengeteg várrommal, gyönyörű – egyre távolodó – Balatonnal  a háttérben és mindenütt egy régmúlt világ rendezett életérzésével. Ettünk mindent, amit találtunk, rengeteg szedret, körtét, szilvát, némi savanyú szőlőt, s mindent, amiből a kisfalvak kisboltjaiban betankoltunk.

Nagyvázsonyban még szállásunk is volt, a második éjszakát a Gondviselés intézte. Kitűnő munkát végzett… A legszebb tanúhegyet választottuk éjszakai szállásul, bár kétséges volt, hogy elérjük-e sötétedés előtt. Csobánc füves fennsíkja, a félévezredes várrommal, alattunk  az összes tanúhegy, Bakony, Balaton, megrendítő látvány volt. A naplemente, amit végül csak elcsíptünk, s a hajnali napfelkelte pedig betöltött mindent a látványával, most már az emlékével. Nem kell nekünk Kancsendzönga, de még Alpok sem, komolyan ott volt alattunk az egész világ… Aludtam én már szabad ég alatt valamikor régen, jártunk külön-külön is vándortáborozni, de közösen el kellett telnie 15 évnek, hogy újra vágyjunk erre a szabadságra, s meg is valósítsuk.  S döbbenet, hogy milyen kevés körülmény elég ahhoz, hogy megtapasztaljuk a teljes harmóniát.

Jó volt tudni, hogy a gyerekeink jó kezekben vannak- köszönet érte minden családtagunknak, aki istápolta őket -, s bár mindig nehéz az elszakadás, a kilépés a megszokott szoros együttlétből, de azt hiszem mindenkinek nagyon fontos átélni ezt az elszakadást-újra találkozást. Nekünk is, mert vissza kell szüntelen térnünk a forráshoz, s miből táplálkoznak a gyerekeink is, ha nem erősítjük napról napra a házasságunk. S nekik is jó volt, mert jobban egymásra voltak utalva, s végre tudtak vágyakozni arra, ami az övék…

Májusi Balaton

Mindig különös hangulata van az első májusi balatoni hétvégének. Ezt érezhette meg tavaly Bertácska is, aki annyira kiváncsi volt, hogy fittyet hányva a kis időpontjára el is indult kifelé ott a Balcsi partján. Az idén nem voltak efféle izgalmak, beértük a létezés csendes örömével. Csendes... Vagyis zajos, hangos, pörgős, maximum hőfokon élő gyermekeink által adott volt az alapzaj.

Meg hát lelkesek, na. Az nem úgy van, hogy lemegyünk pihenni két napra, és leülünk egy újsággal a kezünkben, vagy addig alszunk, amíg szeretnénk (de legalább reggel 7-ig jó lenne), vagy csak úgy vagyunk. Velük most más a jelen pillanat. Szokásosan reggel 6-kor (mikor előző este 11-re értünk le) mindenki teljes menetfelszerelésben várta, hogy történjen valami. 7-kor mindenki biciklin rótta a köröket, fél 8-kor már a négy kétlábon közlekedő a 18 fokos - melegnek még túlzással sem nevezhető - vízben ugráltak, deszkáztak, csónakoztak, 10 órakor már a játszótérről is visszatértünk, s olyan érzéssel értünk oda fél 12-re a pünkösdi misére, mintha egy hete lent lennénk már.

De... 120 kilométert kell ahhoz utazni, hogy délután mi is lefeküdhessünk nyugodtan aludni, hogy Csabival kettesben futhassunk, vagy este sétáljunk egyet, s hogy letegyük a számítógépet, telefont, és mindent, ami a hétköznapokban megköt. S a nagycsaládnak hála, lélegzethez juthattunk, akkor is működött a rendszer, ha mi nem dolgoztunk folyamatosan.

A Balatonban pedig újra sok a víz, a meleg szél eltölti a pünkösdre vágyó lelkünket,a májusi meleg még lágy, emberek meg csak mértékkel vannak. Kellett ez a hétvége.

A boldog Berta minderre a bizonyíték:

Hó utoljára

A hóról még egy szó... Értem én ezt - vagy mégsem értem, mindegy - hogy mindenki a kialakult káoszról beszél. Tényleg zavaros ez az egész, minden részről. De... Akárhányszor a hó a hírekbe kerül, csakis olyan kontextusban halljuk, hogy káosz, katasztrófa, túlélés. Azért a hó sem eredendően az ördögtől van. Még ha nem is akarjuk elfogadni a természetét.
Szóval a hétvégén felmentünk Normafára, örülni ennek az utolsó hónak. (ha már így leesett, s véget vetett az annyira várt kis tavaszomnak) Döbbenet volt, hogy ragyogó napsütésben, remek hóviszonyok mellett, alig lézengett bárki is odakint, a természetben. Pedig leszámítva, hogy az első percben Fülöp kettétörte Boti hátán a csúszkáját, Anka meg ilyen-olyan okokkal betöltötte ordításával a fél domboldalt, jó volt megküzdeni egymással és élvezni, amit a természettől kapunk. Érintetlen erdőben csúsztunk lefelé, pontosabban húztuk a gyerekeket (na, ez már általában tetszett mindenkinek), kerestük a hó alatt bújkáló ösvényeket, térdig érő hóban ugráltunk, s valahogy lejutottunk a civilizációba, s siettünk a mi kis Bertánkhoz, akit Mamiék bevállaltak erre a délelőttre, s megkímélték a fenékre huppanásaink megrázkódtatásától.
Szóval meg kell tanulnunk újra örülni mindannak, amit kapunk, most épp ennek a márciusi hóesésnek.

Mátrai hegyek-völgyek...

El kellett telnie néhány napnak, hogy szépnek lássam a mátrai őszi pihenésünket, akarom mondani kimozdulásunkat. Mert benne lenni sokszor kőkemény volt, és még az a gondolat sem segített, hogy hány ember vágyik erre: erdő mélyén szabadság, szerető családdal körülvéve...

Pedig régóta vártam nagyon ezt az őszi Mátrát, tavasszal megpályáztuk az Erzsébet-programban, kinéztük, lefoglaltuk, gyerekeket edzettük, gyalogoltattuk, hogy majd itt végre 5 napon keresztül kirándulhassunk, kiélvezve a családi lét küzdelmes örömeit. A gyönyörű őszi idő valahogy nem akart minket kivárni odafent. Szakadó esőben indultunk, s ez a hegyekben csak egyre barátságtalanabb lett. Fülöp aztán első éjszaka rögtön hányással indított, amit csak fokozott a következő nap is zuhogó eső, s a négy fal közé zárt gyerekek őrülete. Majdhogynem feladtam. Azért törjük magunkat, hogy nézzük, ahogy megnyúzzák egymást, és azt hallgassuk, hogy kinek miért pont az a rossz, amit épp csinálunk?

Persze éreztem, hogy lépni kell, szeretni őket, s eljutni valahogy az örömig... Ezen csak kicsit segített, hogy harmadnap már nem az eső, hanem a hó szakadt folyamatosan a nyakunkba. Erről nem volt szó. Még ki is nevettem Csabit, hogy minek teszi be a hóláncot... Neki lett igaza. És arra is rá kellett jönnöm, hogy ez a végtelenül sok ruhadarab logisztikája, ami egy fél órás havas sétához szükséges hetünknek, meghaladja az idegrendszerem ingerküszöbét.

Aztán belül váltottam. Mert tényleg rajtunk múlik, hogy ez a nagycsaládos-kisgyerekes-idegtépő-boldogító állapot ránk borulva megfojt, vagy alánk simulva megtart. És Csabival összekapaszkodva gyűjtögetni kezdtük a hálatelt pillanatokat, mint értékes morzsákat a hó alatt.
Öröm volt, ahogy végül csak kisütött a nap, és szürreális szépségbe vonta a fákat, amelyek még hirtelen zavarukban a leveleiket is elfelejtették lehullatni, s rögtön havat kaptak a nyakukba. S a váratlanul jött télben a hólepelre hullatták a színes forgatagot.
És öröm volt, ahogy gyalogoltak a gyerekek, persze nem mindig önként és dalolva, és csak feljutottunk a saját lábunkon Kékesre, s ráadás ajándék volt, hogy egy baráti családdal találkozva hatalmasat szánkózhattak is a gyerekek.
És öröm volt bejárni a Felső-Mátrát, eldugott falvakat, kilátókat, s szedni a lábunkat, hogy előbb hazaérjünk, mint ahogy a nap lemegy (na nem mindig sikerült)...
És öröm volt, ahogy a nagy hóban egész este áramszünet volt, és gyertyafénynél vacsoráztunk, társasoztunk, s a sötétség uralma alatt kénytelenek voltunk megbékélni egymással, és Csabika egyetlen lámpájánál bújtunk össze mindannyian. És micsoda öröm volt, hogy kényszerűségből este 8-kor már aludni mentünk...
És öröm volt látni a nagy hócsatákat, az önmagukat leküzdő és boldogan célba érő gyerekeinket, s a kabátom alatt szuszogó Bertát. Öröm volt azt is hallgatni, ahogy Anka elszánt Homéroszként adta elő végtelenül hömpölygő történeteit, általa költött dalait nemlétező emberekről, állatokról, megtörtént és meg nem történt eseményekről.
És öröm volt egy-egy gyereket kiragadni a "tömegből", és csak rá figyelni, beszélgetni, társasozni.
És az meg ráadás öröm volt, hogy a hányós vírus csak a hazafelé úton ütötte fel újra a fejét, s a nagyok már csak itthon kerültek sorra...

Szóval szép volt ez, csak el kellett engednem a saját elképzeléseimet. Valahogy még szabadabbnak kell lennem a körülményektől, s csak szeretni és jelen lenni. Van még mit tanulnom. Köszönöm Istenem, hogy tanítasz...

Októberi hóember

Tél vagy ősz?

Hátamon a zsákom, zsákomban a ... Berta

Túra...

Ha ősz, akkor kirándulás... Minden mennyiségben, vagyis legalább minden hétvégén. Családilag, közösséggel, hittanosokkal, teljesítménytúrázókkal, Börzsönyben, Pilisben, Gerecsében, mindegy, lényeg, hogy mentünk. Hol lelkesebbek voltak a gyerekek (főleg, ha más gyerekekkel tekereghettek, vagy barlang mélyére mászhattak, vagy almalé várt az ellenőrző ponton), hol kevésbé (hegymenetben, alvásidőben nem nagyon akart mozogni a lábuk...) De az őszi erdő varázsa, a célbaérés öröme, a vonaton  kurjongató gyerekeink lelkesedése, a terülj-terülj asztalkám egy-egy tisztáson, az órákon át tartó beszélgetések, éneklések, viccmesélések, találóskérdések, hóláncozások (Fülöp váltig állítja, hogy az hólánc, és nem szólánc), és Anka fergeteges beköpései, na ezek így együtt felejthetetlenek.

Legutóbb október 23. tiszteletére szervezett emléktúrára mentünk mindannyian, Szomorra. Mert hát az ünnep az ünnep. Volt 10, 23 és 56 km-es táv, szimbolikus módon megjelenítve a forradalmi naptárat. Szerencsére Marci is jött, így a nagyok nekivághattak a 23 km-es távnak, mi a három kicsivel a 10 km-t céloztuk be.

Azt hiszem, mindent elmond a tempónkról, hogy nagyjából egyszerre értünk be  a célba mindannyian. Mert hát azért ne idillizáljuk túl a dolgokat, Anka mégiscsak három éves, a lábai rövidek, a teste nehéz, az akarata még igencsak ingadozó, s őt hót nem érdekli, hogy célba is kéne valamikor érni. Egyet előre, kettőt hátra stílusban kirándul, ami a szülő számára igencsak fárasztó. Mert hát szép dolog az a csiga ott, meg gyűjtsük össze azt a ritkaságszámba menő 10 centis gallyat, de azért haladjunk már. S ha Anka hisztizni kezd 10 méterrel az indulás után (s 9990 méterrel a cél előtt), Fülöp is azonnal együttérez vele... így hát nem volt ritka látvány az úton élettelenül fekvő gyermek, (váltig állította hol egyik, hol másik, hogy ő bizony meghalt), vagy a torkaszakadtából tiltakozó, de menni nem akaró aprónép. Még szerencse, hogy Berta azt hiszi, hogy a kirándulás arra való, hogy kipihenje a hátamon a hétköznapok fáradalmait... Őt ébren az erdő még nem nagyon látta...

Na de a lényeg, hogy így is megtettük  a távot, latba vetve minden pedagógiai érzékünket. Csabi végigmesélte az összes mesehős kalandját, végigemlékeztük velük az elmúlt év minden eseményét és annak minden részletét és elénekeltük, énekeltettük a valaha hallott összes gyerekdalt. S közben éreztük (na jó, nem mindig), hogy ez így van rendjén. Igy lesznek ők is, mi is emberek. A célban aztán boldogan tömték magukba a zsíroskenyereket, s az esti imában lelkesen hálát adtak Jézusnak, hogy jó volt a kirándulás.
Hát jó is az...

Anka művészfotója apáról és Fülöpről, felfelé a hegyre:

A csúcson, alattunk a köd:

Anka próbálja újjáéleszteni Fülöpöt:

Ízek, illatok

Olyan rég írtam, hogy nem is nagyon jönnek a szavak... De minden pillanattal gazdagodunk, s ha nincs megörökítve, nehéz utána mibe kapaszkodni...
Szóval Boti így számolt be a hosszúhétvégéről az iskolában: voltunk focikupán, hajnali úszáson, Balatonon vonattal, 23 km-es túrán és ültettünk málnát. Gyermeki szemmel ennyi a lényeg.
Végülis tényleg sok minden belefért ebbe a négy napba, ami valljuk be, nem rossz találmány. S bár igen erős volt a kísértés, hogy otthon is legyünk, s kicsit rendezzük káoszba hajló környezetünket, de azt másnap úgyis újra kell kezdeni, így inkább a minőségi idős együttléteket választottuk.
Mindennél jobban vágytam most megragadni egy-egy pillanat ízét: Bertával ráérősen szurkolni Botinak a focimeccsein, kiülni kávézni Csabival a még meleg őszi napsütésbe, ültetni, kapálni, rendezgetni a még lüktető növényeket, Fülöppel a kiszáradt Balaton homoksávjain cuppogni, a parton kocogni, leizzadni, sirályokat hallgatni, a kálváriadombon kimászni a tejszerű ködből, s a hegytetőről látni a Napot, gyalogolni sok-sok kilométert, s tanítgatni ezeket a drágákat, hogyan győzzék le magukat, este pedig az ajándékba kapott málnabokrokat ültetni a reflektor fényénél, ez mind megtörtént ezen a hétvégén. A konkrét történések nem is számítanak annyira, csak ez a néhány pillanat, ami lökést ad a hétköznapokhoz.

Élmény kontra jelenlét, vagy?

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mennyi konkrét élményre van szükségük a gyerekeknek, hogy boldogan, kiegyensúlyozottan, ingergazdagon fejlődjenek, de véletlenül se essünk abba a csapdába, hogy mint egy hajcsár végighajszoljuk őket - a gazdag programok nevében -  a gyerekkorukon.
Mert mindkettőnek megvan a veszélye, esélye. S vékony a határmezsgye, meg persze különbözőek az igények. Ilyen közös élményforrásaink egyike mindenképpen a kirándulás, a csendes ingeráradat, az önmagam leküzdése, a kapcsolatban levés öröme. Mostanában két bökkenő van ezzel, Anka kikerült a hátihordozóból, én meg - a rohamosan növekvő édes teherrel - visszaestem az ő szintjére, tempójára. Fülöp a középfutamot tartja, Csabi, meg Boti utolérhetetlen. Szóval nehéz az egyensúly. Legutóbb Ipolytarnócon kirándultunk, ami inkább kulturális-geológiai séta volt, mint kirándulás, de a tanösvényig tartó 1 km-t, a tanösvényt, meg a visszautat közel fél órás szintidőeltolódással teljesítettük. S közben csak reménykedtem, hogy a nagyok nem indultak el unalmukban már stoppal hazafelé. De egyébként érdekes volt, bár erős fantázia kellett belelátni a kövekbe a millió évekkel ezelőtti állapotot, s a megmaradt őskövületek, fák, lábnyomok inkább a nagyokat bűvölték el, a kicsiknek bőven elég volt a néhány műanyag miocén ősállat, amire felülhettek.
A fenti állapotot erősen javítja, hogy Marcinak köszönhetően a fiúk - Boti rendszeresen, Csabi fellángolásszerűen - teljesítménytúrázni járnak mostanában. Azt hiszem, igazi élmény és jelenlét ezek a 20 vagy több kilométeres távok, s Boti már egészen biztosan jobban ismeri a Budai-hegységet, mint én... Mennek, keresik a pontokat, örülnek a csokinak, oklevélnek, kitűzőnek, s látják, hogy az a normális, ha legyőzik a távolságot és önmagukat. Köszi, Marci!!
Aztán vannak a közös síelések, amiből - csupán a kicsikre való tekintettel - most már kivontam magam, s egy nap Donovaly tényleg lefáraszt-feltölt-s maradandó egészséges élményt ad.
Persze ha azt írom, hogy a fenti három program egymás utáni napokon volt a múlt hétvégén, kicsit nekem is sűrűnek tűnik, de aztán olyan békében kaparásztak vasárnap a kertben, homokoztak mind a négyen, ültetgették a borsót, hagymát, vágták a fát, hogy azt éreztem, jó lehet így gyereknek lenni. S igazából tényleg nem kell nekik sok, de az viszont nagyon. Jelenlenni egymás számára, s hagyni időt, nyugalmat, hogy utolérjék magukat legbelül.

Pilisi varázslat

Szombaton kirándultunk. Megint. Most épp a közösséggel. Ami egyébként nagyon fontos tényező, ugyanis sejtettem jó előre, hogy elkél majd a segítség. És nagyon jó volt a biztos tudat, hogy lesz, aki cipelni a kirándulásra még nem annyira alkalmas lányzót, és a kirándulásra már alkalmas, de igencsak próbálkozó 3évest. Mivel apa aznap jött haza messziországból, így nélküle vágtunk bele, az amúgy nem túl megerőltető túrába.

Anka igen hamar feladta a kétlábon való erdőjárást, s az indulás után fél órával már az egyik apuka hátán aludt, aki kedvesen, de sokatmondóan megjegyezte, hogy a katonaságnál úgysem volt ott, amikor gyakorolták a menetfelszerelésben való gyaloglást... Hát most kijutott belőle neki...

Fülöp meg egész Hollywoodot verte, olyan színészi teljesítménnyel hitette el mindenkivel, hogy neki eltörtek a lábai, odaragadtak az úthoz, meg amúgy is ő egy szobor, s  így mozdulni sem tud, így mindig félve tekintgettem hátra, nehogy valaki bedőljön neki és a nyakába vegye. Na nem mindig voltam elég szemfüles...

A nagyokat alig láttam, a lelkes kirándulónk fel-alá rohant, nehogy túl kevés legyen a táv, a kevésbé lelkes meg csak úgy ment, mert menni kell. De azért a Zsivány-sziklák, az ezüstdiókeresés, az erdei mise mind-mind fénnyel töltötték meg a kis szemeiket.

Én meg csak élveztem, hogy ősz van, gyalogolunk, felnőtt emberekkel beszélgetek, s kerek a világ. Ennél már csak az volt nagyobb ajándék, hogy tudtuk, otthon már vár minket valaki...
Kövess minket!

Szentek játéka

Ha ti azt tudnátok, hogy  hány meg hány szent járt előttünk, itt, ahol élünk, ebben a mi fővárosunkban... Mi is csak onnan tudjuk (na jó, azért sokat eddig is sejtettünk), mert szombaton remek jó kis akadályversenyen vettünk részt, amelyet közösségünk sok lelkes és kreatív tagja szervezett a sok, lelkes, elszánt résztvevőnek. Hát néhány családdal összeállva mi is nekiindultunk a megpróbáltatásoknak.

Gyermekeink átlagéletkorából adódóan volt is belőlük bőven. Legutóbb 10 éve vettem részt hasonló közösségi akadályversenyen, de akkor - gyerekek nélkül - nem tűnt ilyen messzinek gyalogosan a Margitszigettől a Sziklakápolna... Az útvonal adott volt, Szent Margit kolostorromjai, a Prímási Palota, Boldog XI. Ince pápa szobra, Kapisztrán tér, Dominikánus udvar, Szent Gellért, Szent István szobra, Boldog Özséb Sziklakápolnája - olyan helyszínek, ahol tényleg megelevenedtek egykori és nemrég elhunyt szentek hite, hősiessége, Istennek adott élete. S mi itt a XXI. században, melegfelvonulások meg miegymások között, gyerekekkel a nyakunkban, hónunk alatt keresgéljük a helyszíneket, egykori szentek lábnyomait, a titkukat, hogy hogyan lehet ebben, vagy abban a régmúlt világban, Istennel élő, radikális embernek maradni.

A gyerekeink pedig lelkesedtek, válaszolgattak a kérdésekre, rózsát hajtogattak a járókelőknek, Szent Kinga gyűrűit keresgélték a romos falakon, szigorúan Szent Lászlóra gondolva íjaztak, indiai házaspárnak népdalt énekeltek - szeretetből... Mi meg igyekeztünk fenntartani a lelkesedésüket, ami különösen a 3 év alatti korosztálynál alvásidő tájban megcsappanni látszott...

Aztán a sziklakápolnás közös mise után még megrohamoztuk a nagy csúszdákat a Gellért-hegy oldalában, aminek következtében izzadtságtól, portól, s minden mástól úszó gyermekeink olyan tarka képet festettek hazafelé a metrón, hogy a kulturemberek (ez nem irónia, néhány gyerekkel korábban még én is annak éreztem magam) inkább átültek a távolabbi ülőhelyekre...

Na hát így jártunk mi, 2011-ben, 4 gyerekkel, a szentek nyomában...
Még frissen és fitten Margit egykori kápolnájában:

A 2. felvonás

Szóval a hétvége nemcsak szombatból áll, így volt lehetőségünk aktívan kipihenni a szombat viszontagságait.
Felbuzdulva a remek időjárás láttán - na jó, imádkoztunk, hogy ne ázzunk bőrig futás közben - Csabival ketten, futóversenyre mentünk. Kellenek az ilyen jellegű közös programok, még ha az 5000 másik futó között nem is elsősorban kapcsolatunk bensőségességét mélyítettük. Maratont futottunk hatos váltóban, Csabi a munkatársaival, én a Közös Sport egyesület tagjaként (ugye milyen jól hangzik?). Kossuth tér, tömeg, szél, hideg, és rengeteg lelkes sportoló, és a legtöbb csapatban, közösségben - kell ez a mai világban, amikor olyan kevés közösségteremtő kezdeményezés van. És ráadásul sport, ami hát mégis csak kell, hogy normálisak maradjunk, így a négy lurkónk mellett különösen.

Amúgy tényleg élveztem a futást, bár ekkora hajtás mellett nehéz lett volna kocogni, így aztán jól kihajtottam magam a végére. De ez is jólesett.

Délután pedig Botit ünnepeltük Mamiéknál, mert neve napja volt a mi "buzogányos harcosunknak" (tényleg, a név ennyire alakítja a jellemet?!). Hatalmas ebéd, "tóta", és igazi iskolás ajándék: az Iskolatáska, boldog is volt a mi kis Botikánk. Azóta Fülöp is titokban fel-felveszi és indul az iskolába...
Hát testiekben-lelkiekben feltöltődtünk a hétvégén- annyi bizonyos...

Sportos hétvége 1.felvonás

Ezen  a hétvégén is sikerült a passzivizmus minden csíráját elfojtanunk... Mátrai zarándoklat, ovis focikupa, maratonváltó, Botinévnap, hogy csak a címszavakat említsem.

Boti nagyjából külön töltötte a hétvégét, mert meghívták az ovis focikupára, amit a kerületi oviknak szerveztek. Papinak köszönhetően - mert mi a kötelező iskolai zarándoklatra voltunk családilag hivatalosak - Boti egész délelőtt focizhatott, küzdhetett. Ugyan saját bevallása szerint mindenki megverte őket, de a kis ártatlan lelkében ez semmiféle törést nem okozott, a lelkesedése és elszántsága határtalan. Ehhez persze két dolog is hozzájárult, először is minden induló csapat saját kupát kapott, meg egyéb ajándékokat, a másik, hogy Papi és aztán Mami, Marci csak vele foglalkozott egész délután és este. Boldogan aludt náluk, és mint minden gyerekünk, ha egyedül van, kiválóan viselkedett. Szóval az ő szeretettankja fullra töltődött a hétvégén.

Mindeközben mi részt vettünk az Iskola nagyszerűnek ígérkező zarándoklatán, ami tényleg nagyszerű is lehetett volna, ha csupán iskolásgyermekünknek biztosítottuk volna a családi hátteret, hisz ő úgyis az osztálytársaival bandázott, pontosabban zarándokolt... Szép hely ez a Fallóskút, meg jó mulatság a Mátrába buszozni 2 órát oda, 2 órát vissza, de ez a két kis égedelem ezt nem akarta megérteni. A buszon kúsztak-másztak, üvöltöttek, kaját lejmoltak, mindenkinek az ölébe ültek, Fülöpke "kaki és társai" című repertoárjával szórakoztatta az ötödikeseket, a gyaloglás alatt minden bokornál megállt, és öt percenként visszafordult, a rózsafüzérek alatt favágót játszva hatalmas botokkal döngette a fákat, a zarándokhelyen pedig minden sziklára, szederbokorba, építési törmelékre felmásztak Ankával, és tényleg semmi mást nem csináltunk (még a mise alatt sem), minthogy az ő életük épségét próbáltuk valahogy megőrizni. Pedig komolyan mondom, lazák vagyunk az ilyesmiben.
És természetesen egyetlen percre sem voltak hajlandók lecsukni a szemüket az én átlagban három órát alvó gyermekeim.

Na szóval, lefáradtunk, bár ha belegondolok, hogy minden zarándoklat lényege a felajánlás, a nehézségek imává való átalakítása - akkor szép, tartalmas és mély napunk volt. Csak kicsit könnyedebb kikapcsolódásra készültem. Bocsáss meg, Uram...