Tudom, bánni fogom később, hogy kimaradt az elmúlt másfél hónap, hogy nem írtam karácsonyról, a téli szünet zajos-zavaros-gazdag hétköznapjairól, a gyerekekkel való kettesben töltött programokról, filmstúdiólátogatásról, apával való barlangászásról, bábszínházról, nem írtam a közös nagycsaládi síelésről, Boti felvételijéről, 10 éves szülinapjáról, nem írtam Csabival való közös kettesben-hétvégénkről. Nem írtam, de megéltük őket, sok hullámvölgyet, és sok töltekezős, közös pillanatot.
De most írok, megtöröm a csendet. És nemcsak azért, mert ma (is) kimozdultunk. Hanem magamat akarom csupán megerősíteni, hogy érdemes beleugrani abba, ami nem szokványos, nem kényelmes, nem a legegyszerűbb út, mert abból adódnak a felejthetetlen pillanatok. S bár nagy a kísértés, hogy rutinszerűen megússzam a hétköznapokat nagyobb zökkenők, konfliktusok nélkül, a kötelezőt megtéve, de mégis...
Szóval ma reggel kitaláltam, hogy - kihasználva, hogy Botit valami nyavalyával itthon tartotta az orvos -, felnyalábolom a gyerekeket (Csabika az iskolát választotta), és elmegyek velük Visegrádra síelni. Hisz ott tél van, van hó, ami valljuk be, nem magától értetődő, jó fél óra mindössze kocsival, és leszámítva, hogy mindenkinek minden felszerelését össze kell pakolni, plusz legalább négy szánkó-csúszkafélét elő kell varázsolni, igazából minden ideális volt a közös anya-gyerek programhoz. És tényleg az volt. Nagyvillámon esett a hó, egy lélek nem volt a pályán, és még a gyerekek is készségesen segítették egymást. Először csak nézni terveztem őket (és közben Bertára vigyázni), alulról imádkozva, hogy Anka is ki tudjon szállni a felvonóból, vagy ha Fülöp elrepül az ugratón, Boti felsegítse (így is történt), de a jegyek szempontjából ugyanannyi volt, ha magamnak is veszek jegyet, így hát gondoltam, legjobb gyerekvigyázás, ha Berta a lábam között csúszik, bár három éves kor alatt még senkit nem raktunk lécre, de végül így mindannyian lécre álltunk. Többnyire boldogok, lelkesek voltak, de az igazi öröm mégis az volt, ahogy Boti a lábai között levitte Bertát a pályán, ahogy Anka buzdította a kishúgát, hogy csússzon egyedül (hatásosan), ahogy Fülöp felhúzta a szánkót a többieknek a dombtetejére, ahogy mindenki számíthatott mindenkire... És ahogy csuromvizesen összekucorodtak a kabátom alá hazafelé a kocsiban, hogy melegítsék egymást.
Amúgy nem szeretem a telet, de ezt az önfeledt, gyermeki havas boldogságot nagyon.
Mindig elámulok a bátorságodon, hogy egyedül 3-4 gyerekkel nekiindulsz ilyen kalandoknak. Le a kalappal!
VálaszTörlésNagy példaképem vagy!