Szóval a tavalyi csúszdaparkos szlovén kemping után idén az osztrák hegyek közé húzott a szívünk. Bad Gastein, háttérben hófödte hegycsúcsok, mindenütt tehenek, megmászandó iszonyú zöld hegyoldalak, kristálytiszta hegyi tavak és egy végtelenül nyugodt, csendes, rendezett kemping. Kell ennél több? Mindent megkaptunk, a többi már csak rajtunk múlt...
Szeretek minden nyaralás után mérleget vonni, hát íme a tanulságok:
1. Az első és legfontosabb, hogy a Jóisten végtelenül szeret és mindenről gondoskodik, és bátran mindent rábízhatunk, mert tényleg mindent elrendez. Amikor megérkezésünk estéjén Anka már fájdogáló torkában észrevettem a tüszőket, és Botinak, Fülöpnek is felkúszott 39 fokra a láza, csak a hit emelt ki, hogy igen ez így és most jó, akárhogy is lesz... És teljes békében aludtunk el, a Jóisten majd megszaporítja a tartalékba berakott antibiotikumot, ha kell, és úgyis kirándulunk, ha az a terve... És minden elrendeződött, két gyereknek lett csak tüszős mandulagyulladása, ennyinek pont elég volt szűkösen a gyógyszer, s bár fájdalomcsillapítóink mind elfogytak, kevésszer kellett csak szétválnunk az épp nagyon rosszul lévő gyerek miatt, s többnyire együtt boldogítottuk egymást és nem kevés hegycsúcsra jutottunk el együtt...
2. A hitem másik próbája mindig az időjárás. Indulákor minden időjárásjelentést átbogarásztunk, és határozottan szakadó esőt és 12 fokot mondott az ottlétünk nagy részére. Pedig annyira vágytam zöldellő alpesi réteken kirándulni és nem nyűglődni, megfagyni a mobilházikónkban... Hát összesen egy nap volt egész napos eső, akkor is fürdőben voltunk, amúgy mindig éjszaka esett, napközben meg napos-félig felhős időben barangolhattunk, határozottan melegben. Szóval köszönjük, köszönjük, köszönjük...
3. Ausztria továbbra is gyönyörű, borzasztó gyerekbarát, a természet közelségének igazi élményét adja, végtelen nyugalmat áraszt, és amennyire a fenti körülmények engedték, ki is használtuk alaposan a lehetőségeket. Sokat felvonóztunk, gyalogoltunk, hegyet másztunk, völgybe ereszkedtünk, ugráltunk, csúszdáztunk, fürödtünk, láttunk rengeteg vízesést, szurdokot, hógolyóztunk 2400 méteren, aranyat mostunk, baglyot simogattunk, és eljutottunk tizensok év után újra együtt Salzburgba is...
4. Továbbra is sokan vagyunk, heten 8féle igénnyel, és hiába szép minden és jó, mindig valaki lázad, hogy miért kell kirándulni, miért csak ennyit kirándulunk, miért ez az ebéd, miért kell aludni, miért nem lehet aludni, minek hegyet mászni, minek várost nézni, és amúgy is ki az a Mozart, és ha szép a táj, a hegy, a tó, akkor meg mi van?! A családi béke továbbra sem lett senkinek sem elérendő végcél, annál izgalmasabb egymás fikázása, piszkálása, s a mi idegeink végtelen feszítése, legyen szó akármiről.
5. Mi mindig a nehezebb utat választjuk, abban a hitben, hogy az adja az igazi értelmét, ízét az életnek, akkor is mászni kell felfelé, le kell küzdeniük magukat, menni kell, de ezt ők továbbra is nehezen fogadják... És nem könnyű megtalálni az egyensúlyt. Most a fürdőzés volt a közös mezsgye, egyszerű, osztrák kis uszodák, egy-két csúszdával, nem gigawellnessmonstrumok. Élvezték baromira, és végre ott nem veszekedtek, szerették egymást, segítették az ovisokat, lecsúsztak velük a nagycsúszdán, és néhány órára béke volt.
6. És a nagy jövés-menésben sikerült időt szakítani közös meccsnézésre, társasozásra, közös futásra, egy-egy gyerekkel sikerült elszökni és csak vele lenni, és csak vele trambulinozni, országvárosozni, bowlingozni, mesét olvasni. És a világ ilyenkor mindig kerek lett...
Szóval voltak nagyon idilli pillanatok, és voltunk nagyon mély ponton is, de menni kell, még ha nehéz is (és pont az a nehézsége, hogy miért nehéz, ha lehetne jó is?), mert ez a mi életünk, ez a sokszínű kavalkád, ami mi vagyunk. És olyan szörnyen ők sem érezték magukat, ha este, mikor hazaértünk, előkapták a kempingkatalógust, hogy akkor jövőre hova is menjünk...
