Tavasz helyett

Ma valahogy semmim nem kívánkozott a szokásos téli extrémkalandra, vagyis szánkózni vinni még utoljára a bandát. Tudom, hogy utólag élmény, meg kell a friss levegő, meg szép a hóesés, meg ilyesmi, de azért előkészülni, minden akaratot megtörni, kivitelezni és ép ésszel hazatérni, ehhez az átlagosnál több lelkierő kell. Meg amúgy is, menjen már innen a tél. Ígérem, a gyerekeimmel is sokkal türelmesebb leszek, ha legalább egy kicsi tavasz-illat csap már meg végre.

És a gyerekek sem nagyon tiltakoztak, hogy maradunk itthon. (Logikus is, hisz ők egész nap úton vannak...) De mégis, nagy kihívás értelmesen, kreatívan lefoglalni őket, mert ha békét akarok (és elvégezni minimális szinten a házimunkát), akkor marad a mesenézés, de akkor meg belül dübörög a hang, hogy ez így nem jó, nem ez kell nekik. Szóval marad az egyensúlyozás, egyik kezemmel társasozni, másikkal bábot készíteni, harmadikkal újságot szerkeszteni az iskolással, és közben mindenkivel megértetni, hogy belőlem is csak egy van... Vagyis jobban járnak, ha inkább egymással játszanak.

Ma délután Fülöp állt elő az ötlettel: kézműveskedjünk. Az ő igényeire különösen próbálok mostanában figyelni, mondom, jó, gyere. Mit csináljunk?- kérdezem. (Általában fordított a helyzet, én hívom,gyere, Fülöp nem csinálunk ezt-azt-amazt?) Mire ő: hát csináljunk rénszarvast, meg fából szánt neki, meg mikulást. Jajj... Nem lehetne inkább kis nyuszikat, virágokat? Nem, mikulást, ajándékkal. (Hát, ha egyszer ez a szeretetnyelve...)
Leültünk. Szeretek kreatívkodni, de a lehetőségek végesek, és a jelszó, bevonva őket is, gyártsunk valamit, gyorsan, szépet, használhatót. (Végülis egész termékenyek vagyunk, a múlt héten két tengeralattjáró, egy négyszobás babaház és egy kisautógarázs készült el...) Még jó, hogy az agyamba be-bekúsznak korábban olvasott kreatív blogok bejegyzései. Igy történt ez ma is, a szán pillanatok alatt elkészült, ruhacsipeszből, faspatulából, Fülöp kifestette, rénszarvasforma nyomtatódott a netről, dekorgumi, ragasztópisztoly elő, Ankával néhány dobozkát becsomagoltunk ajándéknak, a hipp-hopp vitték is fel boldogan játszani a művet. Szép, használható és közösen csináltuk. És kaptam cserébe néhány pillanat nyugalmat, és nyugodtan megetethettem Bertát. Nem is sajnálom én azt a szánkózást.

Elkezdődött

Túléltük az első hetet. Nem szeretek túlélni, mert hiszem, hogy nem erről szól az élet, szóval megéltük a jelen pillanatokat, annak minden nehézségével, szépségével együtt.

A fiúk (újra) beszoktak az iskolába, még nincsenek különórák, így élvezik a korai hazajövetel, kevés lecke, jóidő, homokozás-rollerezés-egyéb kerti vigasságok önfeledt időszakát.

Fülöp beszokott az oviba, szépen ment, mintha mindig odajárt volna. Megérett rá, önálló, van már egy magabiztos érzelmi tartása, nem sodorják el az érzelmi viharok, mint egy éve. Barátkozik (Boti annó kiscsoportban egy évig válaszolta a standard "kivel játszottál ma?" kérdésemre, hogy "magammal"...) Már én sem sirattam meg, mint egykor rég Csabikát, próbáltam szépen elengedni. Kifli a jele, szép új óvodája van, Boti régi, kedves óvónéneivel, és a két legnagyobb élménye, hogy van az óvodában játék kenyérpirító, és hogy minden nap órákig bambulhatja az udvaron a markolót, lévén, hogy a tereprendezés még folyik. A Miatyánkot meg három nap alatt megtanulta odabent a reggeli imák alatt, pedig két éve hiába próbálkozunk vele itthon...

Anka meg próbálja túlélni, hogy Fülöp oviban van, ő meg kimarad egyelőre ebből a földi paradicsomból... Magyarul minden alkalommal fetrengve ordít, hogy ő is óvodába akar menni... És hát mivel három éves, néha én is elbizonytalanodok, hogy jó döntés volt-e elválasztani őket, s egy évig még itthon tartani. De belül hiszem, hogy igen. S hát akkor, ő sem tehet mást... Majd megszokja, hogy anyával is lehet valamit itthon kezdeni. Fog ő még eleget oviba járni... Majd csak megszereti a békés, lányos, itthoni délelőttöket.

Szóval elkezdődött. S bár tényleg nem volt könnyű itthon értelmesen lefoglalni ötüket, s voltak érzelmi hullámvölgyek, hogy lehet-e egyáltalán ezt jól csinálni, összehangolni mindannyiukat, stb., de azért most mégis furcsa, hogy reggelenként mindenki (na jó, azért maradt még itthon kettő) távozik, éli az életét, jön-megy, s nem vagyunk együtt. S olyan jó, amikor hazatérnek a suliból, körbeülik az étkezőasztalt, leckét írnak, csacsognak, palacsintáznak, vidámkodnak, a kicsiket heccelik, s olyan káoszos béke van.

Lakberendezők

Komolyan mondom, lakberendező lesz a fiam... Nem tudom, hogy ez a túlzott kreativitás jele, vagy életkori sajátosság (bár régóta tart már), vagy pszichológiai jelenség, de állandóan rendezkedik, tologat, polcot, szekrényt fabrikál, költözködik, s mindent újra kezd két nap múlva.
Erősen gyanakszom már, mikor kéri a kalapácsot és a szögeket, vagy túl régóta elmélyültködnek a szobájukban. Nem akarom én megnyirbálni a kis szárnyait, hát biztos keresi a kibontakozását, de néha már az én idegeim is igencsak veszélybe kerülnek. Pláne ha este 8-kor akar új polcot, vagy az épp rendbetett szobát forgatják fel fenekestül. És persze rajtam keresik az áldozatul esett furulyakottát, lakatkulcsot és a fehér zoknikat.
Persze kiskorában is rendezkedett, az ágyát telepakolta mindenféle dobozzal, amelyek az íróasztalt, dolgozó sarkot voltak hivatottak képviselni, aztán, ahogy ügyesedett, kartonból csinált (csináltatott velem) éjjeli szekrényt, s most, hogy egyre több a tancucca, könyve, polcrendszereket, irattartókat kreál szüntelenül. Kisdobozba mindent, azt a nagydobozba, azzal a könyveket alátámasztva, kicsit kidíszítve a tőlem elcsent ikeás virágaimmal és társai.
Aztán ha nagy a szerelem az öccsével, értsd fél óráig teljes egyetértésben vannak, akkor következnek az ágyak, összetolják (kár, hogy 1 méter a szintkülönbség), közös birodalmat alakítanak ki, én meg alig bírom megközelíteni őket, mikor este mesélni akarok. Ha összevesznek, akkor a drága függönyrendszert gyárt, összes csipeszemet (ha nem vettem az elmőlt évben kb. 100-at, egyet se, mégsincs egy darab se) lenyúlva pokrócokat aggat kötelekre, ezzel választva le a saját sarkát.
Na nem ragozom, de a türelmem nem mindig végtelen. Szombaton megint nagyot rendezkedtek a nagyok (megint jött az egyetértős korszak), de gyanús volt, hogy a kicsik is csendben vannak. Fülöp jön le fél óra múlva az ismerős mondattal: "Anya, nézd milyen lett a szobánk..." Meghűlt bennem minden, ezek is kezdik... Felmegyek, erre látom, hogy a kis három és fél éves minden erejével és elszántságával Anka ágyát behúzta a szoba közepére, helyette asztalt, székeket tolt oda, a játékos szekrényt kipakolta, s a szoba másik sarkába helyezte, s Ankával büszkén mutatták a művüket, aki rettentő édes volt, ugyanis az ágyak közé beszorulva mozdulni sem tudott.
Hát így állunk. Lehet, hogy ez normális jelenség, csak én nem emlékszem, hogy valaha naponta átrendeztem volna a szobámat... Szóval valahol az önállóság-kreativitás és a határok-racionalitás határmezsgyéjén egyensúlyozunk, hol több, hol kevesebb humorral...