Komolyan mondom, lakberendező lesz a fiam... Nem tudom, hogy ez a
túlzott kreativitás jele, vagy életkori sajátosság (bár régóta tart
már), vagy pszichológiai jelenség, de állandóan rendezkedik, tologat,
polcot, szekrényt fabrikál, költözködik, s mindent újra kezd két nap
múlva.
Erősen gyanakszom már, mikor kéri a kalapácsot és a szögeket, vagy
túl régóta elmélyültködnek a szobájukban. Nem akarom én megnyirbálni a
kis szárnyait, hát biztos keresi a kibontakozását, de néha már az én
idegeim is igencsak veszélybe kerülnek. Pláne ha este 8-kor akar új
polcot, vagy az épp rendbetett szobát forgatják fel fenekestül. És
persze rajtam keresik az áldozatul esett furulyakottát, lakatkulcsot és a
fehér zoknikat.
Persze kiskorában is rendezkedett, az ágyát telepakolta mindenféle
dobozzal, amelyek az íróasztalt, dolgozó sarkot voltak hivatottak
képviselni, aztán, ahogy ügyesedett, kartonból csinált (csináltatott
velem) éjjeli szekrényt, s most, hogy egyre több a tancucca, könyve,
polcrendszereket, irattartókat kreál szüntelenül. Kisdobozba mindent,
azt a nagydobozba, azzal a könyveket alátámasztva, kicsit kidíszítve a
tőlem elcsent ikeás virágaimmal és társai.
Aztán ha nagy a szerelem az öccsével, értsd fél óráig teljes
egyetértésben vannak, akkor következnek az ágyak, összetolják (kár, hogy
1 méter a szintkülönbség), közös birodalmat alakítanak ki, én meg alig
bírom megközelíteni őket, mikor este mesélni akarok. Ha összevesznek,
akkor a drága függönyrendszert gyárt, összes csipeszemet (ha nem vettem
az elmőlt évben kb. 100-at, egyet se, mégsincs egy darab se) lenyúlva
pokrócokat aggat kötelekre, ezzel választva le a saját sarkát.
Na nem ragozom, de a türelmem nem mindig végtelen. Szombaton megint
nagyot rendezkedtek a nagyok (megint jött az egyetértős korszak), de
gyanús volt, hogy a kicsik is csendben vannak. Fülöp jön le fél óra
múlva az ismerős mondattal: "Anya, nézd milyen lett a szobánk..."
Meghűlt bennem minden, ezek is kezdik... Felmegyek, erre látom, hogy a
kis három és fél éves minden erejével és elszántságával Anka ágyát
behúzta a szoba közepére, helyette asztalt, székeket tolt oda, a játékos
szekrényt kipakolta, s a szoba másik sarkába helyezte, s Ankával
büszkén mutatták a művüket, aki rettentő édes volt, ugyanis az ágyak
közé beszorulva mozdulni sem tudott.
Hát így állunk. Lehet, hogy ez normális jelenség, csak én nem
emlékszem, hogy valaha naponta átrendeztem volna a szobámat... Szóval
valahol az önállóság-kreativitás és a határok-racionalitás
határmezsgyéjén egyensúlyozunk, hol több, hol kevesebb humorral...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése