Hétvégi forgatag egy 7éves nagyfiúval

A hétvége mérlege: egy hétéves szülinapos, egy családi ünneplés, egy tengerimalac, egy baráti-családos kirándulás, egy Sillye Jenő koncert, egy színjátszófesztivál, egy szülinapi zsúr és három torta... Nem kevés munka, súrlódások, és végtelen hála, hogy élünk, mozgunk és vagyunk. Ennyien, tökéletlenül, de együtt.

és kicsit részletesebben...

A FÜLÖP

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor hét éve egy koratavaszi hajnalon elindult a világba egy kislegény, a Harmadik gyerekünk. Szépen, burokban, lágyan érkezett, nőtt-növekedett, s előbb-utóbb középső legényke lett, megtanulta a öccsök és bátyók nehéz, ellentmondásos szerepét, a se nem kicsi, se nem nagy állandó feszülését. De azt hiszem, hogy bár az önbizalma sok csorbát szenvedett az itthoni hatalmi viszonyokban, azért harmonikus, boldog nagyóvodás lett a mi Fülöpünk. Aki hisz a csodákban, a mesékben, akinek még nagyon ártatlan a kis lelke, és az érzelmi intelligenciája nem szokványos. És ehhez igazi mackóalkat, elemi erővel és végtelen kedvességgel.

A ZSOMBOR

És ez a mi kisfiunk úgy vágyott egy kis társra, akit gondozhat, akit simogathat, akinek adhat, hogy új szőrös kis barátot kapott végül a szülinapjára. A becsületes neve Zsombor, a fajtája pedig abesszin tengerimalac. Hát így bővült családunk 9 tagúra (mert hát Boti gekkójáról meg ne feledkezzünk)... Szóval nagy most az öröm!

A TORTA

Hiába sok a feladat, néha túlvállalom magam, vannak dolgok, amiket nem tudnék elengedni, amit fontosnak tartok, hogy én csináljam: ilyen a tortasütés az ünnepeltnek. De az oviba egy, itthonra egy, a zsúrra egy, az akárhogy is számolom, sok. És persze megvoltak az elképzelések, az oviba Angry Birds-ös (na ezzel egy kicsit küzdöttem), itthonra a szokásos sünis torta rolettivel, a legós zsúrra meg mi más, mint egy legófej torta lett az ajándék. Amit persze legtöbbször meg sem kóstolnak, de örülni nagyon tudnak neki. Hát azért maradni nem maradt belőle...

A CSALÁDI ÜNNEPLÉS

Mindig nagy dolog, ha összejön a család, és szülinapok adják ehhez a lehetőséget. Még akkor is, ha a gyerekeink eleresztik ilyenkor magukat, és néha elviselhetetlenek a nagy küzdelemben, hogy valahogy csak rájuk figyeljen mindenki. Ez most nem volt másképp, sírás, ajtócsapkodás, lelki terror nélkül nem ünnep az ünnep:) De aztán lenyugodtak a kedélyek, mindenki örült nagyjából mindenkinek, de leginkább Fülöpnek, aki odavolt az ajándékaitól, görkori, úszószemüveg, playmobil tűzoltó, mindent ki kellett próbálni, és este 10-kor alig lehetett ágyba küldeni...

A KIRÁNDULÁS

Mindeközben tombol a tavasz, amit nem lehet a négy fal között tölteni, ki is menekültünk egy kicsit, és egy régi egyetemi-baráti társasággal bababarát túra keretében meghódítottuk Gercse kicsiny templomát. A kinek hosszabb, kinek rövidebbnek számító séta után (mondanom sem kell, Boti külön túrát szervezett magának, és Marcival 25 km-t gyalogoltak aznap), hevertünk a középkori rom mellett és örültünk egymásnak, a kapcsolatoknak, találkozásnak. Kell ennél több?

A SZÍNJÁTSZÓ FESZTIVÁL

Nagyfiunk gimnáziumi elfoglaltságainak egyik fénypontja a színjátszó szakkör. Ezt eddig is sejtettem, tudtam, de ma, amikor előadták az idén betanult darabot, mégis megdöbbentem. Az összhangon, a katarzison, a profizmuson, a gyerekek tehetségén, Csabi fantasztikus előadásán, bátorságán és azon az odaadottságon, ahogy a Tanárnő mindezt életre hívta a gyerekekből. Amit nekünk itthon nem sikerül. És utána kettesben voltunk (mert nem akarta, hogy az öccsei, húgai megnézzék), és most jó volt ez így.

A ZSÚR

Mindig várakozással-aggódással tekintek a gyerekek szülinapi bulijaira, amiket mindig itthon tartunk. Persze kérdés, hogy kell-e ez is, a zsúfolt gyereksereg, a sajátjaink őrülete, mert érzik, hogy nem rájuk figyelünk,
a remélt, de nem elvárható hálaérzés az ünnepelt részéről, és persze a sütés-főzés-dekoráció-játékok-háttértörténet kitalálása... És mindig rájövünk, hogy persze strapás, de olyan jó látni, hogy a gyerekek mennyire önfeledten, boldogan tudnak együtt játszani, akárhány évesek, és a számítógép, mese, egyebek helyett együtt vannak, és együtt ünnepelnek. Ma legós bulit szerveztünk Fülöpnek, legókincskereséssel, legóépítő versennyel, legómemorival, legópoharakkal és legótortával. Élvezték, és maradt idő a kötetlen együttlétre is. A mieinkkel 13-an voltak, ennek megfelelő hangerővel, szegény szomszédok...

Szóval szokásosan zsúfolt hétvége volt, amiben megvan a veszély, hogy elszaladunk a feladatokban egymás mellett, de mégis inkább a hála van bennem, hogy Csabival közösen, egyetértésben teszünk-veszünk, hogy van kit és kivel ünnepelnünk, hogy adhatunk és kaphatunk, hogy mindig van, akinek örömet szerezhetünk, és hogy végre itt a tavasz!!

Adventi hála 5.

Hálát adok azért a pillanatért, amikor a szokásos vacsora előtti káoszban, amikor mindenki hirtelen mindent akar, játszani, kreatívkodni, enni, de azonnal, én meg mindezzel ellentétben nyugodtan akarok teríteni, vacsorát készíteni, rendet tenni, szóval amikor azt se tudom, kinek mondjam épp, hogy "várj egy kicsit", na akkor a 6éves Fülöp ennyit mondott ma: "anya, ülj le nyugodtan Ankával memorizni, addig én kipakolom a mosogatógépet, és megterítek..." És én leültem memorizni, ő meg kipakolta a tányérokat, és a világ egy pillanatra helyreállt...

Meg kell mászni a falat

Fülöppel régóta keresem a lehetőséget, hogy csak kettesben olyat csináljunk, ami őt érdekli. Amiben ügyes. Amit ő választ. Egyedül. Hogy egy kicsit magára találjon, önbizalmat kapjon, elhiggye, hogy (bátyjai minden ellenkező kijelentése ellenére) ő nem hülye, szar, segglyuk és egyebek, hanem egyedülálló, végtelenül értékes, szeretnivaló kisfiú.

A falmászást választottuk. A közelben van egy falmászó központ, gyerek edzéssel, remek lehetőségnek tűnt. Elsőre bosszankodtam, hogy a szülőnek végig ott kell lennie 2 órán át, mert ez azt jelenti, hogy a többi gyereket addig el kell varázsolnom (Bertát igen nehéz), hogy ne zavarkodjanak... Szóval logisztikai feladat alaposan. De a lényeg, hogy mindig nekem kell biztosítanom őt, amíg mászik. Ha akarom, ha nem, össze vagyunk kötve, együtt vagyunk, ő fent, én lent, nem lehet elrohanni, hogy most nem érek rá. És ez jót tesz. Nemcsak fizikailag erősödik, hanem talán belül a kis lelke is.

A tegnapi edzés után kettesben tartottunk hazafelé, s magam is meglepődtem, hogy a szokásos kakipisibuzi megszólalások helyett minden előzmény nélkül az alábbi párbeszédet folytatta le önmagával: "Az Isten engem most lát, biztos szuperkamera szeme van. Ő mindent lát. Azt is, amit most csinálok. Anya, tudtad, hogy én két dolgot imádok a világon, Istent és téged? Istent nagyon szeretem. És tudtad, hogy a szeretet és a jóság mindent betölt?" Azt hiszem, túlcsordult a szeretettankja... És az nem az én érdemem...

A Jóisten éltessen...

Minden évszakban szültem már gyereket, de ez a meleg tavaszi szellő, a várva várt rügyfakadás, a természet feltámadása, önmagunk újjászületése talán a legszebb háttér egy új élet érkezésének. A hosszú sötét, kínlódós hónapok után az élet újrakezdése. 5 éve is így éreztem, azon a tavaszi hajnalon. Most meg aztán különösen. Fülöpünk meghozta a tavaszt. Mindenki vele ünnepelt. Nagyon kellett már ez az ünnep a lelkünknek.
Ő teljes izgalomban várta, számolgatta, hányat kell aludni, tanakodott, vajon ki mit fog neki hozni, milyen tortát süssek neki az oviba, itthonra és a zsúrjára, mi mindent kérjen az ünnepi vacsira, és ki mindenkit hívjon meg a családi ünneplésre, meg hétvégén az első szülinapi bulijára. És végre tényleg kiegyensúlyozott volt, hogy körülötte forog a világ. Bár azt nehezen értette, hogy most ha  már ő tényleg 5 éves, akkor miért maradt még mindig  ilyen kicsi...
Én meg szívesen főztem a kedvenceit (pörkölt nokedlival szigorúan), készülődtünk neki, bár kívánságaival ellentétben nem kapott 10. tűzoltó autót, mert lassan hozzánk kapcsolnak már, ha valaki tárcsázza a 105-öt... Kapott helyette nagyfiús okosjátékot (nem okostelefont, amit már a Thomas újsággal is hozzánkvágnak), igazi logikai feladatos autós-kirakós csodát. S tényleg nagyfiú, mert ha nem riad meg a kihívástól, kezdi élvezni a gondolkodást... S hát köszönet minden rokonuknak, elhalmozták igazi kincsekkel, így most alig fér be Fülöp tőlük az ágyba, az új rollerjével száguldozik a kertben, a műanyag svájci bicskájával szerel, vág mindent, a katonai helikopterével menti Anka babáit, naponta tízszer leszereli a lego versenyautó kerekeit és boldogan takarózik az új pókemberes takarójába.
Anka végtelenül empatikus volt, reggeltől kezdve boldogan biztatta Fülöpöt, hogy "biztosan nagyon szép ajándékokat fogsz kapni", és együtt örült Fülöp örömének. Tény, ilyet a mi családunkban még nem tapasztaltam.
Olyat már igen, és most sem ért váratlanul, hogy minden nem ünnepelt mindenféle ürüggyel megsértődik, kiborul, figyelemfelkeltőset játszik. Nem könnyű ez, de hát miért kéne annak lennie.
És minden születésnap megállás is, hálaadás és számvetés, hogy vajon mi dolgunk is ezen a világon ezekkel a gyerekekkel, miért bízta ránk az Isten, és tudjuk-e egyengetni őket Felé, aki megálmodta őket. Mert bármily furcsa is néha elhinni, és bármily ingadozó is gyermekeink önértékelése, az Isten az, aki végtelenül szereti őket és ezért érdemes volt megszületni...
Isten éltessen, Fülöp!

Hogyan kerüljek a középpontba? trükkök és ötletek 0-10 évig

Elhiszem, hogy minden gyerek legfőbb célja, kitűnni a többi közül. Végülis érthető. A felnőttek sem véletlenül raknak ki mindent (érdekeset, vagy kevésbé azt) magukról a Fb-ra:  "emberek, rám figyeljetek!" Biztos mindannyian erre vágyunk. De a gyerekeknél nincs kétség. Pláne ha sokan vannak együtt. Márpedig ez nálunk adott.

Mindenk gyermekünk keresgéli, mi a leghatásosabb, hol a teljesítményre gyúrnak (én leszek a legokosabb, legügyesebb, leggyorsabb), hol  a másik teljesítményét fikázzák (hogy lehetsz ilyen bébis, hogy még ezt sem tudod, mondja  a harmadikos a másodikosnak, vizsgáztatva őt a harmadikos tananyagból).  Hol túlteljesítéssel, maximális segítőkészséggel igyekeznek figyelmet szerezni (kiveszik a kezemből Bertát, hogy ők majd megfürdetik, vagy maguktól kiporszívóznak az emeleten), hol azzal, hogy a legalapvetőbb dolgokra is messziről tojnak rá. Hol hisztivel próbálkoznak (ez elég hatásos vonulat- gyakran vágyom egyetlen dologra- egy pár füldugóra), hol öngyilkos gondolatokkal vagdalkoznak (ha nem hallottam volna a saját fülemmel ilyet más családokban, egészen elgondolkodnék, hogy normális-e ez...). Hol a falat firkálják össze mindennel, hol bútorokat borogatnak. Hol csak duzzognak, hol flegmán beszólogatnak ("akkor minek szültél meg engem?") Hol pedig szimplán csak üvöltenek, mint ez a kis kilenchós, aki most fejleszti tökélyre a hangját. Széles a repertoár. Persze, tudom, gyerekek. S ők mindent akarnak. A 24 óra minden pillanatában osztatlan figyelmet.

Van, akinek egyszerűbb a helyzete, mert pl. ő a legnagyobb, vagy a legkisebb, vagy a leggyorsabb, vagy a legcserfesebb, vagy... Fülöpkénk, akinek nem akarom túlpszichologizálni  a helyzetét, kétségtelenül nehéz helyzetben van ott középen, szendvicsgyerekként. Se nem kicsi, se nem nagy, s ez nehéz neki. Ő most a válogatott nyelvi leleményeit fejleszti magasfokra, s ha emberek közé keveredünk, éget rendesen minket. Főleg Csabit reggelenként a villamoson. A "kapd be a tököm" meg az "itt mindenki kaki, buzi, szar, pöcs" nála mindennapos formula, üvölt, tombol mindenütt, persze nevelés, megfelelő következmények, különböző fokú reagálások mind megvannak, de ő akkor is ezt találja leghatásosabb figyelemfelkeltő eszköznek. Amiben végső soron igaza is van. Mármint a figyelmet felkelti. Csak hát...

Jó lenne valami frappáns megoldást, végszót írni, de hát az élet nem ilyen. Marad az egyetlen jól bevált, rögös út, megtalálni mindegyiknek a saját szeretetnyelvét, s a csak rászánt időt, s átölelni, megsimogatni, feltétel nélkül szeretni csak őt, csak ott, csak akkor... Hisz mindannyian erre vágyunk...

Fülöp, a felvilágosult

Valamelyik nap behallgatok félfüllel a nappaliba:

"Tudod, Anka, az ajándékokat karácsonykor nem Jézus hozta, mert ő már sajnos meghalt, tudod, a csúnya emberek nem szerették Jézust, pedig jót tett velük, és mégis, képzeld el, hogy kiakasztották egy ilyen a keresztre, és meghalt. És ezért az angyalok segítenek neki hozni az ajándékot."

Közeleg a húsvéti készület ideje, ezt a keresztkérdést még egy kicsit árnyalni kell a kis fejében...

A négyéves

Növekszik az átlagéletkor a családban, Fülöpünk is betöltötte a négy évét. Csaptunk is nagy dáridót, hisz annyira várta már, hónapok óta kérdezgeti, mikor lesz a szülinapja, s mikor kapja meg végre a hőn áhított méretes szirénázó tűzoltót (mert a szerencsétlen sorsú gyereknek csak duplo tűzoltója, tűzoltó matchboxja, fénykorában szirénázni tudó tűzoltója, meg tűzoltós mesekönyvei voltak, nehéz is így az élet).
S hát szeret biztosra menni, idén már nem meglepetést (vagyis legpetést- ahogy tavaly mondta) kért, hanem kiadta, hogy gesztenyés-rolettis sünistortája legyen, s szigorú kívánságlistát állított össze a vágyott szirénázó járművekről. Hát kapott is bőven, igazán nagyon boldog és elégedett volt, és azóta olyan a házunk, mint ha minimum a Vészhelyzetet forgatnák...

Én meg közben elmerengtem... Szép volt az az április, a cseresznye is csak akkor mert virágozni, amikor Fülöp már kibújt odabentről. Szép volt az a szülés, talán a legszebb, vagy ahogy trendin mondani szokás, a legháborítatlanabb. Burokban, gyorsan, lassú, kíméletes fájásokkal, épp hogy elkezdődött, már ott is volt köztünk ez a kis emberke. Sokáig (nem is olyan sokáig) a Kicsi. Aztán hamar ő lett a középsők egyike, mielőtt még magára eszmélt volna, ami nem is olyan könnyű helyzet, de Ankával való édes szimbiózisa túllendítette a középsők nehéz sorsán. Nem is vittük oviba, hadd erősödjön a kis szövetségük. Jó döntés volt. Amúgy meg keresi a helyét, ki is ő, mire képes, nem látja még a határait. Szeretne nagy lenni, iskolába járni, mindent, ami a nagyoké, és szeretne kicsi lenni, cumiból inni a kakaót, kiszolgálva, öltöztetve lenni, mert ő még "kisbaba". Önállótlanabb is talán, mint Anka, de nem akarom én benevezni őt a "mi mindent kéne tudni egy 4 évesnek?" elnevezésű vetélkedőre. Ő így éli meg ezt a köztes állapotot, s így boldog, kiegyensúlyozott. S lassan növekszik a saját privát kis élettere, ő is csatlakozott az úszók táborához, édes, ahogy alig ér ki a feje a vízből, s könnyeket tud csalni a szemembe, ahogy a bátyjai pártfogásukba veszik az edzés utáni közös vizijáték ideje alatt... Szeptembertől meg megy civilizációt tanulni (vagy tanítani?!) az óvodába...
De itt és most van, most tudjuk őt szeretni, ilyen kis aranyos négy évesen...

Egy 3 éves és 8 napos gyermek

Szóval... most már nincs kifogás, hogy kicsikutánrohangálok, tavaszinagytakarítok, semmiresincsidőm, meg egyebek, kész, újra blog...
Mert hát így jár szegény harmadik gyerek, akinek a születésnapjáról 8 nap után emlékeznek meg... Mármint itt a blogon, mert megünnepeltük annak rendje és módja szerint, mert hát a három év az már komoly férfikor. A buta szülő kérdezgette, "mit kérsz, kisfiam szülinapodra?" (persze gőze nem volt, mit akarunk tőle...) Az okos gyerek meg válaszolt: "legpetést..." (igen, meglepetést...). És közben szorgalmasan gyakorolgatta, hogyan kell az ötből két ujjat lecsukni, hogy büszkén mutathassa, hány éves is lett.
Aztán a nagy napon - amibe beiktattunk még egy szavalóversenyt, meg egy óvodai zarándoklatot, mert hát úgy szép az élet, ha folyik - ünnepeltünk, idén Mamiéknál. Fülöp fogadta a vendégeket, Márti mamát és Pankát, és készült a Tortára. A legpetés már csak másodlagos volt, ő még szerencsére, nincs elrontva... Neki még nem akörül forog a szülinap, hogy "és hol a többi ajándék?" Azért gazdagabb lett egy akkus csavarozóval, ami majdnem profibbnak néz ki, mint apáé, egy "Hallóközpontjelentkezz! ÁMokfutóaz autópályán!"-t skandáló rendőrautóval, egy áruszállító legóval és egy autós könyvvel. Magántulajdonának ilyen rohamos növekedése hirtelen sokkoló élmény volt neki, este mindent az ágyába is rejtett szorgosan. Csabibátyus is készült neki lelkesen (igen, ő is megugrotta a lélektani akadályt, már nem fetreng, hisztizik, ha nem őt ünneplik), egy kisvakondos bőröndöt kinevezett dolgozótáskának, összeragasztatott velem egy  már enyészetnek indult napszemüveget, keresett egy lehasznált mobilt (ezek életmentő kellékek Fülöpnek,álmában is ilyeneket szorongat), és mindezt gyönyörűen becsomagolta, saját készítésű képeslapra mindenféle szépet is írt neki, szóval, na, az én szemembe mindenesetre könnyeket csalt... Hát így ünnepeltünk.
Isten éltessen, te bolondos gyermek! Sok mindent kapunk általad a Jóistentől!
Hát íme a fejlődés lépcsőfokai:
"0évesFülöp":

1éves:

2éves:

És a jelenpillanat:

Hisztiveszély!

Figyelem! Ha valaki a közelben a vonat-, vagy villamossínen, esetleg az út közepén fetrengő, vagy anyja által vonszolt fiúcskát lát délelőttönként, az ne hívja a gyerekvédelmiseket, vagy egyebeket, semmi gond, csak Fülöppel sétálunk.
Kívülről nézve elég szánalmasnak tűnhetünk, ugyanis mindig megállnak mellettünk nénik, bácsik és mindenfélével próbálják a haza irányába csalogatni a gyermeket, de ő nem dől be olyanoknak, hogy "majd visz a néni", "veszek neked csokit kisfiam, csak ne sírjál", ismétlem, mindezt vadidegenek. Ő csak fekszik élettelenül, vagy ordít torkaszakadtából, miközben hazafelé rángatom.
Mert hát a következetességre törekvő anya ragaszkodik a szavához, és nem veszi fel azt, aki már 4-4 km-t legyalogolt az elmúlt két hétvégén, és nemcsak azért, mert nehéz egy háromévest, egy motort, és két szatyrot cipelni, babakocsit tolva, mindezt a vonatsíneken. Én elhiszem, hogy nehéz az élet odalentről, és fránya egy dolog, hogy nem lehet az, amit mi akarunk - de ha megmondtam, hát megmondtam, tőlem aztán lehet hisztizni. Nem tudom, a nagyok is hasonlóan küzdöttek-e a határaikkal ilyen időtájt, lehet, hogy szelektív a memóriám, de ilyet még szerintem, egyik se. És minden nap, ugyanaz a forgatókönyv, és hozzá a járókelők megvető pillantása. Hát sebaj, ettől fejlődünk mindketten.
És ne felejtsük, a kis korkülönbség nagy ajándéka, hogy nem lesz időm elfelejteni mindezt, hisz következő delikvensünk is be-belépni látszik a dackorszakba. Jól tanul a lánygyermek is: eldobni magam, úgy, hogy direkt nagyot koppanjon a fejem a betonon, hátha anya beveszi és elérzékenyül... És utána nőies, velőtrázó ordításba kezdeni, mintha minimum a csúszda tetejéről esett volna le, na ez már Ankának is remekül megy... Bár ő még pontosan nem tudja, mit is akar, de azt nagyon...
Én meg igyekszem mindeközben türelmes, halk (Ha-ha...), határozott maradni, hogy a határ is meg a szeretet is megmaradjon... Hát nem mindig könnyű...