Epeeeeeeeer

Igen, bűn, nem bűn, nem bírok betelni vele. így hát az elmúlt hét nap alatt háromszor hajtottam ki az itthonlévőket az eperföldre, mondván, a szedd magad micsoda jellemfejlesztő dolog. Egyébként tényleg az, gyalogolni, hajolgatni, gyűjtögetni, megdolgozni a betevőért (még ha én is fizetek) ad valami kis önfegyelmet, meg tiszteletet önmagunk, a munkánk, az élelmiszer iránt.

Na de a lényeg, játszótér helyett mostanában eprészni járunk, Bertácska is lassan kivülről ismeri az utat... Na jó, ő még csak külső szemlélőként kisérte a dolgokat, illetve hogy növeljük a családi munkamegosztást, Csabikára bíztam, hogy vigyázzon rá a kocsiban.
Amúgy mindenki élvezi a dolgot, s végre nem kell megküzdeni - mint otthon - minden szem eperért, mert van belőle bőven, s amit leszedünk, az még két nap múlva is gyümölcs és nem valami kocsonyás állagú püré.
Egy bökkenő van csak, az eddig szedett 15 kilóból mindössze egy kilónyit tudtam eltenni lekvárnak... Hát sebaj, az eper az úgyis nyári jelenpillanat.

Almamánia

Közeleg a tél (na jó, még nem annyira), a gyerekeink gyomra folyamatosan nő, s hát tegnap jól kifigyeltük a pilisi túránkon, merre is van a dolinai nagy almaföld. Vagy nem is tudom, hogy mondják magyarabbul. Szóval feltámadt bennünk a hangyaszemlélet (mármint a tücsökkel ellentétben), s hát nemá a piacról vegyük majd télen az agyonvaxolt almákat, hát nekiindultunk ma reggel, hogy megszedjük a télirevalót. Mert mifelénk napi 1 kiló simán elfogy.

Ahogy egyszer már írtam az eperföld kapcsán, kifejezetten szemléletformáló dolog ez a közös gyümölcsszedés, mert ugyan sokat nem dolgoztunk a gyümölccsel, de mégis többet annál, mint hogy csak kifizettük, így a gyerekek is jobban értékelik az ételt, hogy ők másztak fel érte a fára. A kicsik is élvezték, bár nehezen értik az almaevés lényegét, miszerint nem beleharapunk kettőt és keresünk egy újat, hanem az egészet megesszük, ez különösen nehéz, ha akármerre néznek, minden tele van almával.

Egyébként az eperszedéshez képest (ahol 5 kg per óra az átlagmennyiség), ez az almaszedés kifejezetten hatékony dolog, ugyanis egy óra alatt megszedtük a 80 kilót, s közben még gyereket is neveltünk. Boti, Fülöp lelkesen segítettek, Anka inkább a kormánynál ült és dudált (mert hogy be lehet állni az almásba, mondjuk nehéz is lenne kicipelni 80 kilót...), legnagyobbunk meg igazi közösségi gondolkodásmódról tett tanúságot, teleszedte a kis dobozát, s közölte, hogy neki ez elég lesz télre, ez a saját rekesze, s gondosan elbarikádozva a többitől ő is inkább a kocsiban hallgatta a zenét. Na jó, hát nem tehet róla, hogy ő az egyetlen, aki létezett a többiek nélkül is, s ez valljuk be, nem könnyű dolog.

Szóval békés, dolgos délelőttöt töltöttünk együtt, s pillanatnyi öröm mindig, hogy kivételesen senki nem akart éppen valami mást csinálni, hanem jó volt nekik, ott, úgy együtt...

Hogy ne csak múljék...

hanem teljék is az idő - na ez az igazi kihívás. Pláne minél többen vannak itthon.
Holnaptól teljes a létszám! A suliban ma felbiggyesztik a V-t az AKÁCIÓ elé... Aminek örülök persze, mert jó itthon tudni valamennyit, azt főzni, amit szeretnének, kitalálni dolgokat, együttlenni, kipróbálni a nyuszihozta társast és a többi...

Csak egy a nehéz, hogy a foglalkoztatásra vágyók száma hiába növekszik meg, a kötelező feladatok, házi, kerti és egyéb munkák száma nem csökken, sőt... Szóval a kihívás adott. Sokszorozódni... Mert persze könnyű lenni beültetni őket valami dvdféle elé, amiből persze akár okulhatnak is, és 24 órába ez is beleférhet, de sokkal nagyobb kihívás - és persze öröm, ha sikerül - motiválni őket valami hasznos, kreatív, (közös) tevékenységre. Persze fő az egyszerűség, és a kertben is rengeteg a felfedeznivaló, de azért néha menni is kéne többet, keresni olyan helyeket, ami leköti mind a négyet, közel van, nem kerül sokba, vagyis semmibe, és közben ez idő alatt az ebéd is megfő... És ha ez sikerül, akkor a gyerekszemekben csillogó öröm mindent megér...

Ilyen volt a ma délelőtt is, 8-ra kész az ebéd, mosás megy, káosz kábé felszámolva, indulás az eperföldre. Ami kifejezetten hasznos tevékenység, mert a gyerekek megtanulják, hogy a gyümölcsért, ételért, mindenért keményen meg kell dolgozni, tehát a pedagógiai cél kipipálva. Hasznos azért is, mert -  főleg Botinak köszönhetően - együtt  gyorsabban haladunk, s a lekvárra valót is megszedjük (azóta gyorsan be is főztem egy részét, nehogy megegyék, mire észbe kapok). Aztán tízórai is adott, szép színünk is lesz, és hát na, jó őket látni, ahogy bogarásznak a bokrokban.

Ezt megtoldottuk hazafelé egy kis állatsimogatóval, játszóval, s ebéd után boldogan mentek aludni déli 11-kor. Hát ilyen délelőttökre vágyom, kár, hogy olyan nehéz néha neki indulni...

Ime a lelkes eperszedők: