Hát így van ez az évvégi közös családi pihenős napokkal is. Amit igyekeztünk egyszerre aktívan, de pihenősen, programokkal megtöltve, de üresjáratokat is hagyva - megtölteni. De finoman szólva is kihívás összeegyeztetni azokat a kívánságokat, miszerint az egyik csak akkor elégedett, ha egész nap mesét néz a jó melegben, néha be-beiktatva egy-egy regény kiolvasását. A másik kizárólag akkor nem vág képeket, ha megígérjük, hogy igenis ma túrázni megyünk, s legalább 10 kilométert gyalogolunk, de igazából már ez is lemondás a 20-hoz képest. A harmadik szimplán csúszkálni akar a hóban, ami köztudottan nem sok van mostanság mifelénk, s még a közeli pilisi, börzsönyi csúcsok sem sok jóval (hóval) kecsegtetnek. A negyedik, meg a leendő ötödik még nem nagyon szólnak bele a programtervezésbe (leszámítva, hogy ötödik gyermekünk - lányunk:))- nem igazán fér már bele a sínadrágomba, ezzel lecsökkentve a téli sportok lehetőségeit.)
Na, hát felmérve az igényeket (mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem hagynánk kibontakozni a demokrácia csíráit sem mifelénk...), Kékestető mellett döntöttünk, vállalva a különböző nemtetszéseket. Felpakoltunk fejenként két teljes garnitúra vízhatlan ruhát, s társait, mindenkinek - szigorúan mindenkinek - csúszóeszközt, s vigasztalásul egy nagy doboz karácsonyi süteményt, aztán nekivágtunk. Fülöpnek annyira beígértük a havat, hogy kicsit kellemetlenül éreztük magunkat, mikor a Kékes előtti utolsó kanyarnál is csak hófoltok voltak, de hát ha egységben döntünk Csabival - márpedig igyekszünk - akkor a Jóisten a hiányosságokat mindig kipótolja.
Igy történt most is, lett hó, s a szinte jeges pályán kiválóan csúszott minden, amit vittünk. A köd miatt ugyan nem mertük messzire engedni őket, különösen Fülöpöt, aki a szánkóirányítás elméleti alapjait még nem igazán tette magáévá. Aztán hirtelen a szél a ködöt is elfújta, s vakító napsütés is lett - talán egyetlen pontján ma az országnak... Még Boti is megbékélt, s a kilométerhiányát lerótta a lejtőmászásban. Anka elaludt a hátihordozóban, nem lázadozott, békésen létezett a doboznyi isler társaságában. Aztán a fiúk még a hosszú pálya aljáig is lecsúsztak jó 2 kilométeren, igaz az utolsó 500 méteren már nem volt hó, de a jeges avar is remekül funkcionált a szánkó alatt.
Szóval jó volt kimozdulni, még ha odafelé zsörtölődtem is alaposan magamban, hogy az én gyerekeim az egyetlenek a földön, akiknek soha semmi nem jó, s akkor meg minek is törjük magunkat. De megjött a válasz. S hát örök igazság: mindannyiunknak el kell veszteni az akaratunkat, hogy valami igazi, valami közös szülessen belőle.
Fülöp örül:
Anka megunta:
A globális felmelegedés és a szánkózás jövője:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése