hát igen, hála mindenkinek, aki szeret és körbevesz, majd egy hétig
ünnepeltük, hogy beléptem a harmadik X-be. Most nem fogok arról hosszan
értekezni, hogy egészen nemrégig azt gondoltam, hogy az öregség 30-on
túl kezdődik, meg nem fogok sem lelkizni, milyen érzés, meg stb. Inkább
egy nagy köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki készült és örömet
szerzett, így vagy úgy. Szóval íme a köszönömök időrendi sorrendben.
Először is köszönöm a kedd estét. Amit azért nem szeretnék
kisajátítani, ugyanis drága férjem épp két nappal előttem lett két évvel
idősebb nálam. Nagyon finom vacsorát, tortát, ünneplést kaptunk
anyósoméknál... és 4 bűnrossz gyereket. Olyannyira megtisztelték az
ünnepet, hogy nem csodálom, ha ezt látva az - akinek még nem volt benne
része - azt gondolja, hogy a gyerekvállalás az valami fatális tévedés.
Szóval üvöltöttek, veszekedtek, legyilkolászták egymást, és teljesen
őrült dolgokat mondtak. Hát köszönöm! (De azért Mami azt is elmesélte,
hogy az egész napot náluk töltő Fülöp és Boti milyen lelkesen magozták a
meggyet, hordták a hozzávalókat a pincéből, és amúgy is milyen
aranyosan voltak, kár, hogy mi már ezt nem érhettük meg....)
Aztán köszönöm a szerda estét, amikor Csabival ketten megszöktünk, és
csendben(!!), békében egymáshoz is szólhattunk, és igazán nagyon
meghatódtam a rengeteg szépségen, amit kaptam. 30 év... 30 óra, 30 km a
Bakonyban kettesben- jól megszervezte nekem, s jól meg is szöktünk a
hétvégére. Hát köszönöm!
Aztán köszönöm a csütörtök estét, amikor is - édesanyám jóvoltából - a
Trófea étteremben ünnepeltünk együtt. Ugyan volt egy halvány
hasgörcsöm, hogy nem annyira éri meg nekünk ez az all you can eat, mert a
gyerekeink fél óra múlva már az utcán fognak rohangászni, de mégsem így
lett, ami nem rajtunk múlott. Anka 3 órán keresztül az etetőszékben
evett és olvasgatott felváltva (még leírva is hihetetlenül hangzik),
Fülöpöt lekötötte, hogy fél óránként újabb adag krumplipürét hozott
magának, és anyukámmal bújócskázott a vécén, a nagyok meg intelligensek
és szófogadóak voltak... Hát ilyen is van. És hát a számtalan
meglepetés, óriás luficsoda, mindenféle hasznos és fontos meglepetések
és hát - drága húgom által készített - életem története fotókönyv
alakban. Igen, most már a gyerekek is elhiszik, hogy anya is volt
egyszer gyerek, vagy ha nem hiszik, hát megnézhetik... Igazán nagyon
gyönyörű képeskönyv lett. Este pedig Csabika készült kincskereső
térképpel, feladványokkal és este 10-kor a kertben kutattuk az általa
eldugott megfejtendő cetliket, melyek elvezettek végül az Ajándékhoz,
(Panka által gondosan előkészített) képhez, gyermekeink arany,
bronzszínű kéz- és láblenyomataival.
Aztán köszönöm a 30 órát a Bakonyban, és a túlteljesített 30 km-t
is... A rohanó, vágtázó életünk alaptempója után hosszú órákon át csak
gyalogoltunk Csabival, s különleges világra leltünk. A belső felfedezés
ilyenkor mindig az, hogy de jó, hogy nincs más dolgunk, csak
beszélgetni... Mindezt olyan tájakon, ahol turistával csak elvétve
találkoztunk, vaddisznó, róka viszont ugrott ki mellőlünk a bokorból, s
hozzá még évszázados bükkösök, letűnt várromok, kelta sírhalmok, a
bakonybéli monostor szerzeteseinek élete, a falusiak dolgos életritmusa,
ahogy gyűjtik, hasogatják télire a fát... Szóval mindebben volt valami
örök, amire vágyunk, ami felemeli a tekintetünket és nem engedi
feledtetni, hogy honnan hová tartunk...
Hát nem megéri 30 évesnek lenni?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése