Tűz, tűz...

Kicsit olyanok vagyunk, mint az ősemberek, ugyanis a gyerekeink egyik legközösebb tulajdonsága, hogy nagyon szeretik, ha tüzet rakunk, és sütögetünk. Bár lehet, hogy minden normális gyerek szereti az efféle nomád dolgokat, én mégsem tudok sok egyéb mást megnevezni, ami ennyire lázba hoz mindannyiukat .

Szóval időnként bevállaljuk ezt a tűzön sütős vacsorát, bár mindig megfogadjuk, hogy a következővel egy darabig várunk... Persze mi is nagyon szeretünk(nénk) a tűz mellett üldögélni, s kürtőskalácsot sütni, de inkább akkor, ha ők már alszanak. Mert mindenkit jóllakatni, a tűztől óvni-védeni, az egymás közti háborúkat lecsendesíteni, s közben négy kezünkkel 6 nyársat forgatni, első pillantásra nem az a kifejezett idegnyugtató pihenés.

A hétvégén gondoltuk, Bertának is megmutatjuk, hogyan mulat mifelénk a magyar, hát megejtettük az első ötgyerekes sütögetésünket. A koreográfia a szokásos volt: mindenki halálosan éhes, így mire tűz lett, a virslik egy része nyersen elfogyott, na meg hozzá a zsemlék is... utána meg persze mindenki inkább a tüzet akarta táplálni, meg a nyársakkal hadonászni, s a lángok köztudottan nem tesznek jót sem a sütnivalónak, sem a parazsat kedvelő kürtőskalácsnak, így aztán kénytelenek voltunk kedvüket szegni, s egymás győzködése után végülis mindenkinek jutott valami betevő.

Ez a kürtős is mindig nagy siker, de nem kis mutatvány, folyamatosan, türelmesen forgatni a két rudat  a parázs felett, s pillanatra sem elmozdulni mellőle, miközben az öt gyerek egyszerre tíz dolgot akar, szóval káoszgyanús a helyzet. De mikor az asztalnál körbeülték a kész kalácsot, és egymást kínálgatták vele, és mindenki elégedetten ragyogott néhány másodpercig, a kis füstös Berta is az ölünkben, akkor Csabival egymásra néztünk, hogy igen, talán ez  most  a legtöbb, amit adhatunk nekik.