Futunk a cél felé

Ha most vasárnap este lenne, azt írnám: igen, lefutottuk a távot. Csabi a félmaratont, én meg annak a felét, együtt, párban. Igaz, már most régnek tűnik, de olyan jó, igazi, helyénvaló pillanat volt. Együtt, legyőzve önmagunkat, a meleget, kifutottunk a világból egy kicsit.
Idén nem vállaltam be a 21 km-t, mert hát mégiscsak szoptatás, meg négy hónapja szültem, meg azért az plusz egy óra futás, és plusz egy óra gyerekvigyázókérdés... Kicsit nosztalgiáztam is, hogy a tavalyi félmaratonon még nem is tudtunk Berta jöveteléről, most meg ott hagyhatom 3 órára, és kifuthatom magamat, utolérhetem a gondolataimat, az életemet, a terveimet, s feltöltődve szaladhatok haza a gyerekekhez... És jó együtt futni, igazi párterápia, egymás rezdüléseit érezni, szavak nélkül is, és együtt küzdve célba érni. Hát ilyen volt nekem most a 27. Nike félmaraton.

S ime a tavalyi történet:
"Több szempontból volt különleges az első félmaratonom. Az első, hogy nagyon sokáig elérhetetlennek tűnt a táv. Négy kicsi gyerek mellett idén januárban kezdtem el hetente kétszer futni 4-5 kilométereket, s júniusban voltam először a K&H-n váltóban, de a 7 km tökéletesen elégnek tűnt.
Persze be-bevillant, hogy egyszer majd talán lefuthatnám a félmaratont… Nyáron férjem, aki rendszeresen indul félmaratoni, maratoni távon,  külföldre utazott, én meg gondoltam, a futás is összeköthet minket a távolság ellenére, s elkezdtem komolyabban edzeni, s másfél hónappal a verseny előtt, titokban elhatároztam magamban, hogy meglepetésként neki (s kihívásként magamnak) felkészülök a félmaratonra, mire hazatér.
Sokat segítettek az edzőm, Teveli Petra telefonos biztatásai, s mikor először futottam edzésen a 40 fokos nyárban 15 kilométert, azt éreztem, sikerülhet. Heti háromszor-négyszer tudtam elszökni a kicsi gyerekeim elől, de elegendő lett. Hát, volt is meglepetés, mikor mondtam férjemnek, hogy engem is nevezzen be.
A versenyt élveztem, végig együtt futottunk, s a tervezett 2 órás szintidőt is alig 2 perccel léptük túl, azt meg szépen a melegre fogtuk. Holtpont talán a 20. km környékén volt, már azt hittem vége, s még mindig sehol a cél. Hajrára már nem futotta az erőmből.
Igazi közösségi élmény volt, együtt, egy célért küzdeni, kilépni magunkból – a mai világban nem túl népszerű fogalmak, de nekem erről (is) szólt a verseny. A hab a tortán másnap következett, vettem egy terhességi tesztet valami belső megérzésből, s kiderült, odabent egy öthetes babácska is szurkolt nekem…
Hogyan tovább? Sok minden lesz még a következő őszig, de amint lehet, újrakezdem, s remélem, az első nem az utolsó félmaratonom volt."