Az ország csúcsán

Ahogy nőnek a gyerekek (pedig az önérvényesítő korszakuknak igencsak az elején járunk), egyre nehezebb összehangolni a családi együttlétre vonatkozó igényeket. Ha pesszimista lennék, azt mondanám: mindig mindenkinek pont az a rossz, amit csinálunk, s ennek igencsak hangot is adnak. Tényszerűbben: mindig mindenki mást akar, s véletlenül sem annak örülni, ami van.

Hát így van ez az évvégi közös családi pihenős napokkal is. Amit igyekeztünk egyszerre aktívan, de pihenősen, programokkal megtöltve, de üresjáratokat is hagyva - megtölteni. De finoman szólva is kihívás összeegyeztetni azokat a kívánságokat, miszerint az egyik csak akkor elégedett, ha egész nap mesét néz a jó melegben, néha be-beiktatva egy-egy regény kiolvasását. A másik kizárólag akkor nem vág képeket, ha megígérjük, hogy igenis ma túrázni megyünk, s legalább 10 kilométert gyalogolunk, de igazából már ez is lemondás a 20-hoz képest. A harmadik szimplán csúszkálni akar a hóban, ami köztudottan nem sok van mostanság mifelénk, s még a közeli pilisi, börzsönyi csúcsok sem sok jóval (hóval) kecsegtetnek. A negyedik, meg a leendő ötödik még nem nagyon szólnak bele a programtervezésbe (leszámítva, hogy ötödik gyermekünk - lányunk:))- nem igazán fér már bele a sínadrágomba, ezzel lecsökkentve a téli sportok lehetőségeit.)

Na, hát felmérve az igényeket (mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem hagynánk kibontakozni a demokrácia csíráit sem mifelénk...), Kékestető mellett döntöttünk, vállalva a különböző nemtetszéseket. Felpakoltunk fejenként két teljes garnitúra vízhatlan ruhát, s társait, mindenkinek - szigorúan mindenkinek -  csúszóeszközt, s vigasztalásul egy nagy doboz karácsonyi süteményt, aztán nekivágtunk. Fülöpnek annyira beígértük a havat, hogy kicsit kellemetlenül éreztük magunkat, mikor a Kékes előtti utolsó kanyarnál is csak hófoltok voltak, de hát ha egységben döntünk Csabival - márpedig igyekszünk - akkor a Jóisten a hiányosságokat mindig kipótolja.

Igy történt most is, lett hó, s a szinte jeges pályán kiválóan csúszott minden, amit vittünk. A köd miatt ugyan nem mertük messzire engedni őket, különösen Fülöpöt, aki a szánkóirányítás elméleti alapjait még nem igazán tette magáévá. Aztán hirtelen a szél a ködöt is elfújta, s vakító napsütés is lett - talán egyetlen pontján ma az országnak... Még Boti is megbékélt, s a kilométerhiányát lerótta a lejtőmászásban. Anka elaludt a hátihordozóban, nem lázadozott, békésen létezett a doboznyi isler társaságában. Aztán a fiúk még a hosszú pálya aljáig is lecsúsztak jó 2 kilométeren, igaz az utolsó 500 méteren már nem volt hó, de a jeges avar is remekül funkcionált a szánkó alatt.

Szóval jó volt kimozdulni, még ha odafelé zsörtölődtem is alaposan magamban, hogy az én gyerekeim az egyetlenek a földön, akiknek soha semmi nem jó, s akkor meg minek is törjük magunkat. De megjött a válasz. S hát örök igazság: mindannyiunknak el kell veszteni az akaratunkat, hogy valami igazi, valami közös szülessen belőle.

Fülöp örül:

 

Anka megunta:

A globális felmelegedés és a szánkózás jövője:

Megkésett karácsonyi bejegyzés

Véget ért a karácsonyi kavalkád, a vendégsereg, az állandó jövés-menés, a beigli-reggelik, s hogy igazából megszületett-e Jézus a szívünkben, azt a hétköznapok döntik majd el. Igyekeztünk. Készültünk rá. Gyűjtögettük a jócselekedeteket, esténként próbáltunk el-elcsendesedni a koszorú körül (na jó a csend részét viccnek szántam, de legalább köré ültünk), készítettük a meglepetéseket, s próbáltuk elkerülni a bevásárlóközpontokat jó messziről. Nagyjából sikerült is.

S volt itt minden, a gyerekeknek már sóliszt gyurma helyett is linzertésztát gyúrtam be, hadd formázgassák, s haladjunk is a sütéssel. Egy héten keresztül minden nap másfajtát sütöttünk, s tényleg, mindenki megtalálta a neki megfelelőt, bár azt nehezen értették meg a kicsik, hogy nem azért sütünk, hogy rögtön mind megegyük, hanem hogy eltegyük karácsonyra. Nehéz dolog is ez. Persze voltak közben kalandok is, Anka felavatta az új frizuráját, addig-addig táncolt (tőlem egy méterre) a mécses-karácsonyfa előtt, hogy csak megperzselődött a haja. Én csak a bűzt éreztem, meg a kiáltást: "Anya, hajamba ment az ima."

Aztán eljött a 24.-e is, mi meg csak örültünk, együtt voltunk, s jó volt látni a gyermekeink örömét. Ahogy Boti egész este bányászta a dinós régészjátékában a dinócsontokat, s még éjféli mise ideje alatt is (persze apa már elment) velociraptort ragasztottunk. Ahogy Fülöp fel-alá szaladgált az új tűzoltó maskarájában, s oltott mindent, amit tűznek gondolt. Ahogy Anka öltöztette az új babáját, s Annipannit olvasott neki. Ahogy Csabi a fa alatt nekiesett az újonnan kapott könyveinek, s az új stopperes órájával tesztelte, hogy mennyi idő alatt olvas el egy oldalt. Hát jó volt egy-egy pillanatba belemerülni. Nagyszülők, rokonok mindent megtettek, hogy örömet szerezzenek nekik, s talán egymásnak is. Jó csak erre figyelni ilyenkor.

Pörögtünk, hajtottunk, de hát a pihenés majd csak odaát lesz az Örök karácsonyban. És hát milyen jó, hogy van kiért pörögnünk, hajtanunk. S közben is csak folyamatosan Wass Albert szavai cikáztak a szívemben : "Karácsony készűl, emberek! Szépek és tiszták legyetek! Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek, legyetek ujra gyermekek hogy emberek lehessetek!"

Állatkert és Mikulás

Tudom, nem vagyok valami uptodate, de azért mégis leírom a Nagy Állatkerti Kirándulásunkat.
Kedden ugyanis elhatároztam, hogy kipihenvén a nagy éjszakai mikuláspartit útra kelünk az itthon lévőkkel. A mikulásparti szó szerint azt jelentette, hogy Csabika hajnali 2-kor, Boti 3-kor gondolta úgy, hogy itt a reggel, s ideje megnézni, megelőzték-e koránkelésben a mikulást. Villanyt kapcsoltak, ajándékot bontogattak, én meg alig mertem pisszegni, nehogy a maradék kettő is szimatot kapjon, s úgy döntsön, hogy reggel van.

Mindenesetre 5-re már a fele csokimennyiség elfogyott, a többit szorgosan felpolcolták a kamrába, Ankánál már délelőttre a karácsony is megérkezett, legalábbis, ha az adventi naptár kinyitott ablakait nézem... Szóval elhatároztam, hogy legközelebb megkérjük, ne éjszaka lepjen meg a mikulás, mert én másnap nem állok jót magamért.

Szóval ilyen háttérrel indultunk neki a nagy Budapestnek, s gondoltam, kihasználjuk a lehetőséget, hogy 5000 helyett "csupán" 2000-ért bejuthatunk a kicsikkel megnézni (ja, mert nekik most ingyen van), milyen állat létezik még a kutyán kívül... Egyébként értem én, hogy drága az állatok etetése meg stb, de azért tényleg nem valami családbarát az alaptarifa, nem beszélve arról, hogy egy óra is bőven sok volt ezzel a korosztállyal odabent.

Azért az az egy órát végülis élvezték, bár elkövettem azt a hibát, hogy nem vittem babakocsit, így a végén, ha nem akartam otthagyni táplálékul Ankát a tigriseknek, kénytelen voltam a növekvő hasammal együtt őt is cipelni. Szép akkurátusan körbejártuk az állatkert egy kicsiny szegletét, Fülöp egész komoly érdeklődést mutatott az állatok iránt is, Ankát lekötötte a zacskó pufika (puffasztott kukorica vagy mi), s minden ketrec előtt gondosan hozzátette még: "féjek tőle..."

A plakátokon hirdetett vombatig nem jutottunk el, ugyanis az éjszakázás hamar megtette mindenkinél a hatását, így a maradék 2/3-nyi állatot legközelebbre hagytuk. Anka este az alábbiakat mesélte el apának: "jó volt az állatkejt. Ettem pufikát, volt csúszda, láttam vizijó kakiját." Hát ilyenek ők, minek is túlvariálni mindent?!

Adventi pillanatképek

Épp, hogy december eleje van, de már erősen benne vagyunk az adventben. Készülődünk, kívül-belül tisztogatnánk a lelkünket-környezetünket, hogy felragyoghasson majd karácsony éjszaka a Lényeg, a köztünk megszületni akaró Jézus... De valahogy ez a négy gyerek mindenre vágyik, csak nem a nyugalomra, békés, gyertyafényes imákra, az együttlét örömére. Persze, értem én, hogy gyerekek, és sokkal izgalmasabb elfújni a gyertyát, s belerúgni ima alatt a másikba, hogy megfigyeljük a reakcióidejét és tény, hogy egyszerűbb néha elégedetlenkedni, mint felsorolni azt a néhány jót, amiért hálát adunk, vagy amit másoknak tettünk. De talán pont ezt tisztít meg mindannyiunkat? Ez az állandó küzdelem?

A keretek amúgy adottak, csak vágyom rá nagyon, hogy ne csupán hangulat maradjon az adventi várakozás. Mert tényleg aranyosak, ahogy gyurkálják a kicsik a mézeskalácsot és a 3 kiformázott darab/óra mennyiség mellett még a háttérben szóló Kalákát is könnyen befogadják. Ugyan majdnem egy hétig sütöttük a másfél kilónyi tésztát ilyen tempóban, de legalább ők is beleadták a részüket. Meg tényleg megható, ahogy Boti mindenáron be akart nevezni az iskolai betlehemkészítő versenybe, s addig rágta a fülemet, amíg csak összekapartam a lánykoromban ott felejtett kreativitásomat, s összegyúrtunk kettesben egy kenyérbetlehemet. S olyan pillanatok is vannak, hogy reggel 6-kor azt látom, hogy a gyerekszobában Csabika a koszorú mellett ül (igen, csak kötött magának külön egyet, az áldott kis magánzó első gyermekünk) és egyedül imádkozik. Na szóval ilyenek is vannak. És minden este felírjuk, milyen jót vettünk észre a másikban, és gyűlnek a jászolban a cetlik, ajándékba egymásnak és Jézusnak.

S közben meg szüntelenül aktívkodunk, ma épp Hozd és vidd napoztunk, annak minden örömével és fáradtságával. Aztán Mikuláskupa a BVSC-ben, lelkes Botikánk 5 ezüstéremmel, kevésbé lelkes de hűséges Csabikánk egy arannyal lett gazdagabb. S azzal is elbüszkélkedhetünk, hogy egy gyerek sem úszott családi váltót a nagypapájával, csak Boti... Köszönet érte Papinak és köszönet apának, aki helyette bevállalta itthon a kicsiket...

Ötöske

Igen, igaz! Örüljetek velünk! Tudom, a bejegyzéscím nem a legszemélyesebb megszólítás, de hát nem vagyok az a típus, hogy mindenféle mézesmázos gügyögéssel illessem ezt az új kis életet.

Szóval, ha a Jóisten is tényleg úgy akarja, néhány hónap múlva változtatunk a blogcímen. Mármint a gyerekek számán. A lényegen nem. Sőt. Igazából csak úgy belátható ez az öt lurkó, ha csak a jelen pillanatra koncentrálok, ha itt és most szeretem őket, épp abban a - nekik mindent jelentő - pillanatban, amikor vágynak a szeretetemre. Hiszem, hogy helyet talál benne majd ez az új kis életke is.

Amúgy meg minden szépen megy a normális kerékvágásban, nem akarom én túldramatizálni ezt a helyzetet. Nem is lenne talán szerencsés, ha a gyerekek annyit éreznének meg belőle, hogy most anya fáradt, meg vigyázni kell rá, meg satöbbi, mert babát vár, és ezért ők most kevesebbet kapnak. Persze legyenek empatikusak, de az se baj, ha szépen észrevétlenül válik természetessé nekik minden. Mondjuk azért megkönnyíti ezt, hogy így a 16. hét végére csak kezd elmúlni ez az állandó émelygés is.

Ankának megy persze legjobban ez az empátiadolog, naponta jó néhányszor odajön, felhúzza a pólómat és nem magyaráz, csak annyit mond, baba, aztán megpuszilja a hasamat, majd gondosan visszatakargatja. Édespofa.

Szóval közeledik az advent, s ez a várakozás most nem csak szimbolikus, hanem nagyon is valóságos, ha szeretjük egymást, élet születhet a földre, nincs más dolgunk, mint igent mondani, s minden nehézségen túl meglátni Őt, aki 2000 éve akkor és ott, s azóta minden pillanatban közénk akar születni. Szép ez és egyszerű. Pláne, amikor már minden gyerek alszik.

Igy pihenünk mi

Ha őszi szünet, akkor Börzsöny. Felbuzdulva a tavalyi kemencei szép emlékeken, idén is aktív pihenés mellett döntött családunk dönteni képes része, vagyis mi. Ha a gyerekek döntöttek volna, lehet, hogy népmesemérgezéssel kéne most kórházban kezelni őket, de szerencsére még határozottan tudjuk éreztetni velük, hogy igenis, tudjuk, mi nekik a jó.

És tényleg jó volt. Hogy mi is? A muszáj. Hogy muszáj menni, csinálni, ott lenni a jelenben, szeretni a pillanatot, mert egyébként szétesünk, és csak előre lehet menni, mert ha leállunk, ránk esteledik az erdőben. Ez még Mr Hollywoodot is erősen megmotiválta, aki nem mellékesen igazi sportteljesítményt nyomott le. Bár tegyük hozzá, nem volt más választása. Szóval ez a muszáj tartást, elszántságot és örömet ad, és növeli az összetartást. És ez jó.

A hétvége csúcsaként Csóványost másztunk, ami Királyrétről egy 20 km-es körtúra, 940m-re fel, s le, szóval erősen kétséges volt a teljesíthetősége, még akkor is, ha az utolsó 7 km-re ott volt a buszos vészforgatókönyv. Én már nem cipelek (aki eddig még nem sejtette, hamarosan majd kitalálja, miért...), Csabi háta foglalt, s Fülöp 300 méterrel az indulás után kifejtette, hogy "zsibbad a lába", 10 méterenként pedig szomjhalált akart halni. Csabikánk is felfigyelt arra, hogy a Fülöp-féle figyelemfelkeltés mennyire hatásos, csak ő rafináltabban nyomta,  Boti pedig egyszerűen azt kifogásolta, hogy micsoda bébis ez a túra, s mi az, hogy nem 40 kilométert gyaloglunk...

Na de hát mindig vannak azok a pillanatok, amiért újra és újra nekivágunk. Amikor az őszi erdőt betöltve hangosan énekelünk, amikor hózáporszerűen hullanak ránk a levelek a langyos-őszi napsütésben, amikor két óra is eltelik, mire emberrel találkozunk, amikor megérkezünk a csúcsra, s mindenkit eltölt az "igen, megcsináltuk, együtt" érzése, amikor Botika is boldog, mert ő végül tényleg legyalogolhatta apával a plusz 7 kilométert is, s a várakozásoknak megfelelően valóban rájuk esteledett az erdőben. S hát rókával, meg szalamandrával sem mindennap találkozik a pesti gyerek, csak úgy, a szabadban.

S eláruljam, mit élveztek a leginkább a gyerekek? A harmadik nap délutánján, 10 perccel a kitűzött indulás után felszaladtak az avarral teli domboldalra, s fák és kövek között hemperegtek, másztak-csúsztak, vakondként merültek bele a lezúduló kupacokba, bunkert ástak, fára másztak, s a teljes egyetértés ritka extázisában fennhangon kiabálták : "Ne menjünk haza!!!!"

Hálát adunk a teremtett világért, az összes szépségéért, a lábainkért, amelyekkel bejárhatjuk, s a szívünkért, amivel közben még szerethetjük is egymást! Hála Neked, Istenünk! És hát minden mi él, csak Téged hirdet...

Pilisi varázslat

Szombaton kirándultunk. Megint. Most épp a közösséggel. Ami egyébként nagyon fontos tényező, ugyanis sejtettem jó előre, hogy elkél majd a segítség. És nagyon jó volt a biztos tudat, hogy lesz, aki cipelni a kirándulásra még nem annyira alkalmas lányzót, és a kirándulásra már alkalmas, de igencsak próbálkozó 3évest. Mivel apa aznap jött haza messziországból, így nélküle vágtunk bele, az amúgy nem túl megerőltető túrába.

Anka igen hamar feladta a kétlábon való erdőjárást, s az indulás után fél órával már az egyik apuka hátán aludt, aki kedvesen, de sokatmondóan megjegyezte, hogy a katonaságnál úgysem volt ott, amikor gyakorolták a menetfelszerelésben való gyaloglást... Hát most kijutott belőle neki...

Fülöp meg egész Hollywoodot verte, olyan színészi teljesítménnyel hitette el mindenkivel, hogy neki eltörtek a lábai, odaragadtak az úthoz, meg amúgy is ő egy szobor, s  így mozdulni sem tud, így mindig félve tekintgettem hátra, nehogy valaki bedőljön neki és a nyakába vegye. Na nem mindig voltam elég szemfüles...

A nagyokat alig láttam, a lelkes kirándulónk fel-alá rohant, nehogy túl kevés legyen a táv, a kevésbé lelkes meg csak úgy ment, mert menni kell. De azért a Zsivány-sziklák, az ezüstdiókeresés, az erdei mise mind-mind fénnyel töltötték meg a kis szemeiket.

Én meg csak élveztem, hogy ősz van, gyalogolunk, felnőtt emberekkel beszélgetek, s kerek a világ. Ennél már csak az volt nagyobb ajándék, hogy tudtuk, otthon már vár minket valaki...
Kövess minket!

Játék az élet

Valamelyik nap nagy őszi-kerti munkálatokba fogtunk a fiúkkal. Ez apa irányítása alatt szokott zajlani, de mivel most két hétig külföldön van, én vettem kezembe az ásót.

Fülöp egy darabig nézett, ahogy ásom a konyhakertet, s ilyet szól:
"Ilyet apa szokott csinálni, te is tudsz?"
A komposztterítéshez kölcsönkértem Fülöp remek jó kis homokozóslapátját. Épp hajolgatok, küzdök az érett földdel, mire Fülöp ilyet szól:
"Nekem az a lapát kell, amivel anya játszik..."

Múmiák

A múltkori Közlekedési Múzeumot nehezen emésztették meg a nagyok... hogy szó szerint idézzem: "te csak a kicsikkel foglalkozol, őket szereted, őket viszed mindenhova, míg mi a rohadt iskolában vagyunk, csak őket kényezteted..." Hát azért próbáltam higgadtan a tudtukra hozni, hogy ugyanezt csináltam velük is, amíg itthon voltak, s tény, az iskola mellett nem lehet egész nap gyereknapozni, s bár keményen törekszem, hogy minél többször elhozzam őket napközi előtt, azért a fél 5-től fél 7-ig tartó aktív időszak tényleg nem ad teret a határtalan közös világfelfedezésnek.

Persze, tudom, arra vágynak, hogy csak ő kettőjükkel (sőt egyedül egyikükkel...) csináljunk valami izgalmasat, de ez igen erős logisztikát igényel. Ma megpróbáltam. Kicsik barátnőkkel délutáni pihiztek, én meg ellógtam velük a Múmiák közelről kiállításra. Mivel valami mély vonzódást táplálnak az ókori Egyiptom iránt, s a skarabeusz, a szarkofág és Tutanhamon náluk alapfogalmak, így nem jött rosszul a Szépművészeti Múzeum kezdeményezése. S hát túl az együttlét örömén tényleg baromi érdekesek voltak a kibontott múmiák, több ezer év ott egy emberben. Néztünk hozzá 3D-s filmet, választottak Tutanhamon-tollat, s láthatóan örültek a világnak. Aztán a Hősök terén turistásat játszottunk, végigolvastuk a királyok neveit, s úgy nézelődtünk-bóklásztunk, mintha a világon semmi más dolgunk nem lenne. Egy pillanatra furcsa volt, hogy senki nem akart az autók alá szaladni, s nem kellett minden idegszálammal koncentrálni, hogy megvan-e mindenki, de egy délutánra meg tudtam szokni ezt az érzést is.

Szóval a kicsik...

Mostanában felfedeztem magamnak a régi jó mondást, miszerint egy újszülöttnek minden vicc új.  Vagyis rá kellett döbbennem, hogy sok olyan helye, programja, gyerekbarát különítménye van ennek a városnak, amit én már végigjártam. Igen, csak nem ezzel a két kicsivel. Hiába vannak túl már alaposan az újszülött koron, egy csomó - általam, s a nagyok által felfedezett hely - nekik teljeséggel ismeretlen.

így hát gondoltam, hetente egy-egy délelőtt kimozdulunk, s elmegyünk valami igazán érdekes helyre, ennek örülnek ők is, nekem is jót tesz, látni őket, ahogy még olyan kis lelkesek, és nem dedósoznak le mindent. Egyik októberi délelőtt elmentünk a Vasúttörténeti parkba, - de hisz oda gyakran járunk, gondoltam, ja, hogy Fülöp születése óta nem voltunk?! - megfontolással. Felültünk a kis kerti vasútra, ami Ankára olyan nagy hatással volt, hogy egy hétig, mint a beakadt lemez, azt hajtogatta: "kisvonat jó vót..." Aztán valami féláras kuponnal elmentünk az Állatkerti játszóházba, s leszámítva azt, hogy Anka a nagy horgászásban tetőtől talpig eláztatta magát, igen lelkesen rohangáltak fel-alá. S ugyan azóta minden reggel azt ismétlik, "menjünk játszóázba...", végülis egyszer megérte elmenni. A héten meg felfedeztük a Közlekedési múzeumot, terepasztalostul, mozdonyostul, mindenestül, s bár nekem erős sportteljesítményt kellett produkálnom, hogy a két gyerek múzeum-komform maradjon, vagyis ne másszanak fel mindenre, amire nem szabad (Anka simán átkúszott a 10 cm-es résen, s a vasrács alatt, mint a sikló, bejutott  a századeleji villamosba...), azért jó kis pofák voltak, ahogy rácsodálkoztak a világra.

Szeretem ezeket a nyugodt délelőttöket (különösen a jelen pillanat távlatából, amikor már mind alszanak), ahogy önfeledten játszanak, szervezkednek, beszélgetnek, egyszerűen élvezik, hogy összenőttek. Baklövés lett volna pont most szétválasztani őket az óvodábamenéssel, talán ezek a pillanatok soha nem térnek vissza a kis életükbe.

Megkésett összegzés

Igazából nem tudom, min múlik, hogy írok-e vagy sem... Mert millió pillanatot meg lehetne örökíteni, némelyiket okulásul, némelyiket levezetésül, a többit pedig hálaadásul, de mégis valahogy vannak időszakok, amikor csak próbálok felszínen maradni, ha utol nem is tudom érni magamat, de legalább igyekszem, hogy nagyon ne maradjak le...

Eltelt ez az iskolakezdős szeptember is, gondolkodtam sokat a gyermekeimen, osztottam-szoroztam, küzdöttem, elemeztem, s hát két fantasztikusan új megállapításra jutottam. Az egyik, hogy továbbra sem szabad őket egymáshoz hasonlítani, a másik, hogy muszáj több időt tölteniük itthon, mégha  tiltakoznak is ellene, hogy napközi előtt menjek értük. (Ami mondjuk amúgy sem egyszerű az alvó kicsiket ébresztve, öltöztetve, rángatva...) De amúgy tiszta zizik, idegesek, érzékenyek, s hiába volt hűdejó az iskolában, én csak szívok velük, mert a leeresztős fázisban találkozom csak velük. S akkor a kettesben velük töltött időről nem is beszélek...

Persze élelmesnek kell lenni, s próbálok minden adandó pillanatot kihasználni, hogy ugyan éljék már ők is át, hogy itt az anyjuk, aki ráadásul még szereti is őket. Botikánk például rögtön a suli udvarán el is törte a kezét - ezt előadta oviban is, pont ez a csukló,  pont ilyen mászókaleesős történet, sebaj őt már nem kell regisztrálni a Bethesda sebészetén -, s ha akartuk, ha nem kétszer két és fél órát ültünk már ott a kórházban, ami egyrészt módfelett idegesítő, másrészt remek jó alkalom, mert mikor vagyunk mi két és fél órát kettesben?! Aznap nem is volt ideges este...

Amúgy meg veszik az akadályokat, bár Boti nem túl lelkes az írástanulástól, pontosabban fel nem fogja, hogy miért kéne bármit is kiradírozni, amit ő gondosan bevésett a füzetébe, jó az úgy, ahogy van. Kedvenc szlogenje: "kiradírozhatod, de te is fogod beírni..." Ezeket a küzdelmeket megelőzve mostanában inkább benthagyja a kész leckéjét, hogy felül ne bíráljam már, amit a napközis tanítóbácsi már lecsekkolt... Még szerencse, hogy tud olvasni, így abban határozottan sikerélménye van, s 33 pirospontot is összegyűjtött szeptemberben, bár azt titkolja, mire is kapta őket. Az iskolában persze a foci meg a karate a legjobb, de törött kézzel szegénynek csökkentek a kibontakozási lehetőségei... Összeségében lelkesen és lelkiismeretesen veszi az akadályokat.

Csabikánk nekikezdett zenei pályafutásának, szolfézsból olyanok vannak már most a füzetében, ami kábé kínaiul van nekem, s egy hegedűvel is többet tud már kezdeni, mint a tág családban bárki is. Amúgy meg kényszeres könyvfüggőségben szenved, nem bír létezni úgy, hogy nincs könyv a kezében, a 200oldalas gyerekregényeket úgy falja, hogy nem győzünk könyvtárba járni. S már konkrétan ötletem sincs, hogy mit adjak a kezébe, így ha végigolvasta a nyolc könyvét, kezdi elölről. Jó kis pofa.
S mivel telnek az én délelőttjeim? Hát nevelem - vagy legalábbis próbálok erősen úgy csinálni - az utánpótlást, de erről majd egy következő posztban.

Almamánia

Közeleg a tél (na jó, még nem annyira), a gyerekeink gyomra folyamatosan nő, s hát tegnap jól kifigyeltük a pilisi túránkon, merre is van a dolinai nagy almaföld. Vagy nem is tudom, hogy mondják magyarabbul. Szóval feltámadt bennünk a hangyaszemlélet (mármint a tücsökkel ellentétben), s hát nemá a piacról vegyük majd télen az agyonvaxolt almákat, hát nekiindultunk ma reggel, hogy megszedjük a télirevalót. Mert mifelénk napi 1 kiló simán elfogy.

Ahogy egyszer már írtam az eperföld kapcsán, kifejezetten szemléletformáló dolog ez a közös gyümölcsszedés, mert ugyan sokat nem dolgoztunk a gyümölccsel, de mégis többet annál, mint hogy csak kifizettük, így a gyerekek is jobban értékelik az ételt, hogy ők másztak fel érte a fára. A kicsik is élvezték, bár nehezen értik az almaevés lényegét, miszerint nem beleharapunk kettőt és keresünk egy újat, hanem az egészet megesszük, ez különösen nehéz, ha akármerre néznek, minden tele van almával.

Egyébként az eperszedéshez képest (ahol 5 kg per óra az átlagmennyiség), ez az almaszedés kifejezetten hatékony dolog, ugyanis egy óra alatt megszedtük a 80 kilót, s közben még gyereket is neveltünk. Boti, Fülöp lelkesen segítettek, Anka inkább a kormánynál ült és dudált (mert hogy be lehet állni az almásba, mondjuk nehéz is lenne kicipelni 80 kilót...), legnagyobbunk meg igazi közösségi gondolkodásmódról tett tanúságot, teleszedte a kis dobozát, s közölte, hogy neki ez elég lesz télre, ez a saját rekesze, s gondosan elbarikádozva a többitől ő is inkább a kocsiban hallgatta a zenét. Na jó, hát nem tehet róla, hogy ő az egyetlen, aki létezett a többiek nélkül is, s ez valljuk be, nem könnyű dolog.

Szóval békés, dolgos délelőttöt töltöttünk együtt, s pillanatnyi öröm mindig, hogy kivételesen senki nem akart éppen valami mást csinálni, hanem jó volt nekik, ott, úgy együtt...

Ma van a szülinapom...

Na jó, nem az enyém, és nem is ma, de ezen a lökött Alma-nótán annyira tud nevetni Anka, hogy nem adhattam más címet a szülinapjának. Szóval 2 éves lett a lány. Észrevétlenül kinőtt a babakorból és egy kis boglyas-szöszke tökös lányka lett (ahogy azt egy falusi bácsi nyáron megjegyezte...), aki azért nőből van, azt tegnap is határozottan bizonyította. Az összes ajándékba kapott ruháját magára öltötte, s kérésre bárkinek körbeforgott, s hagyta, hadd csodálják.

Amúgy már kora reggel tudatában volt a nagy napnak, és hajnali fél 6-kor közölte, hogy "Akka baba bódog", ami annyit jelent, hogy ma van a boldog szülinapja, de ebből csak a a boldogot hajlandó megjegyezni. És bár direkt nem halmoztuk el ajándékkal, azért örömmel vette tudomásul, hogy saját magántulajdonra tett szert, nem is mozdulhattunk ma a hellokittis bőröndje nélkül... És azért azt is határozottan élvezte, hogy ő az ünnep középpontja, s mindenki miatta jött el.

Hát én meg hálát adtam érte a Jóistennek, hogy valamikor két éve nem hívta magához vissza, hanem köztünk hagyta növekedni, szeretni, örömmé lenni. Igyekszünk rá nagyon vigyázni, és közben élvezzük a jelen pillanatot, hogy de jó, hogy van egy akaratos-hisztis-vigyorgós kétévesünk!

A legyőzhető távolság

Igen, legyőztük a 21 km távolságot. Végig együtt Csabival. Én először, ő sokadszor. 30 fokban. Élmény volt. Jó érzés felülemelkedni magunkon, megismerni a határainkat (ez enyémek nincsenek túl messze, nem is vagyok egy nagy sportember), s egy kis önfegyelmet gyakorolni, s kicsit győzni a végén. Mert győztünk, legalábbis önmagunkat mindenképp legyőztük. De végülis a kitűzött két órás idő alatt majdnem befutottunk. A plusz két percet meg ráfogtuk a melegre.

De a lényeg, együtt futottunk, ketten, egymásra figyelve (köszönet drága férjemnek, hogy az én tempómat részesítette előnyben), kiscsaládunkért, mindenkiért, akinek számít, hogy rájuk gondolunk. S közben hálásan köszöntem magamban mindenkit, akik nyáron vigyáztak a gyerekekre, míg futottam, edzettem, készültem.
Aztán persze élmény volt látni a sok ezer másik futót, akiket nem a kaja, pia, szex hoz össze, hanem a kihívás, hogy kicsit többek legyenek önmaguknál.

S Botika örömére gyarapítottuk az itthoni éremállományt, Fülöp kérdezte érdeklődőn, "anya nagyon vizes az arcod?", Anka meg büszke áhítattal nézte a levetett futócipőmet, s annyit mondott: "Anya fut. Apa is. Együtt."

Szóval...

véget ért a nyár, s remélem, ezzel a blogszünet is... Kincsként gyűjtöttük a renegeteg jelenpillanatot, hogy megéljük, töltődjünk belőlük, s majd legyen mire emlékezzünk. Mai esküvő, holnapi félmaraton előtt néhány villanásra van most ihletem:
Ha egy mondatban kéne összefoglalni a nyarat, jó erősen összenőttem a gyerekekkel, s Csabi nélkül 5 hétig ha akartuk, ha nem, nagyon egymásra kellett figyelnünk, hogy működjön az élet, s senki ne vesszen el, ne haljon éhen, ne szenvedjen maradandó sérülést és nem utolsósorban senkinek ne maradjon üres a szeretettankja. Talán sikerült. Évek óta nem társasoztam ennyit, mint most a nagyokkal,  több száz oldalt olvastunk végig együtt, hatalmasakat sétáltunk az esti Balatonnál, s a kicsik élvezték, hogy mindenki körülveszi őket óvó-féltő szeretettel.
Aztán apa is hazatért... Anka azóta ki se hajlandó ejteni azt a szót a száján, hogy anya, Fülöpnek szent ereklye lett a kintről kapott tűzoltóautó, Boti boldog, hogy nem velem kell fociznia (ezt meg is értem), Csabikának meg vissza kellett adnia a legidősebb férfi szerepet, amit nem könnyen enged el... De sajnálni nem kell aztán magunkat, hogy rövidre sikeredett a közös nyár, jó alaposan kihasználtuk az utolsó három hetet. Mamiék bevállalták a négy gyermekünket (akik persze aranyosak és kedvesek, de tény, az emberi evolúció legmagasabb fokát nem mindig akarják prezentálni, de állítólag nélkülünk nagyon megemberelték magukat). Szóval közösségi lelkigyakorlatra mentünk Miskolcra Csabival, egyfajta lelki wellness, igazából mély tanulás, hogy is tudunk, együtt, másokkal Istennel élni. Hát ezt tanulnunk kell még... De mindenesetre feltöltődtünk, új energiákkal, várakozással, s megújult türelemmel tértünk vissza gyermekeinkhez.
S hát olyannyira kihasználtuk a nyár utolsó napjait, hogy még az évnyitóra sem értünk vissza... Egy hétre kempingezni mentünk az olasz tengerpartra. S túléltük, nem vesztek el a gyerekek, nem sültek meg a sátorban a tűző napon, hanem sokkal inkább valami kötetlen, szabad, (s persze alkalmazkodással teli - ami hát azért mégiscsak kell a jellemformáláshoz) de csakis közös programokból álló együttlét volt, rengeteg fürdéssel, homokozással, rákfogással, társassal, kirándulással, hajókázással, vizibiciklivel, s végnélküli esti mesékkel. S persze azért mindig mindenki mást akart (mert hát azért maradjunk a realitásnál), mégis már egy hét távlatából olyan harmóniának tűnik az egész.

Aztán hazatértünk, kettő iskolásunk lett, szokom a helyzetet, Csabit már ismerem, ő működik magától, Botit még figyelgetem, szüksége van-e segítségre, de úgy tűnik, ő is maga fogja intézni a dolgait. Bepakol, leckét ír (pontosabban egyelőre színez), mintha tudná, mi a dolga. Mindenesetre lelkesek, szívesen mennek reggelenként, s szép lassan visszaállunk valami régi normális rendbe...