Buli van

Sokáig nem szerveztünk zsúrokat. Talán nem éreztem magam elég kreatívnak, ötletesnek, energiadúsnak, vagy csak előre megsejtettem, mi is vár ránk, ha belevágunk?!
Tavaly elkezdtük, így többet nincs megállás. Szép műfaj ez a közösségi szülinapozás, de már értem, miért nem vállalkoztunk erre korábban.

Szóval Csabi már egy hónapja 9 éves, de hát addig nem lehet igazán 9 éves az ember, amíg a saját barátai meg nem ünneplik ezt vele együtt. Mivel a nyár kicsit túlzsúfolódott, megvártuk a zsúrral a nyugalmas, ráérős, kipihent tanévkezdést.. Ha-ha. így ma egy évnyitó óvodás szentmise, majd 100 kilónyi almaszedés után délután vendégül hívtunk 15 osztálytársat. Volt minden, jó kis kerettörténet, játékok, vetélkedők, tánc, s hát igazán ki kellett tennünk magunkért, hogy a fiúkat levarázsoljuk a cseresznyefa tetejéről, s meggyőzzük őket, hogy van élet a trambulinon túl is, s a közösségépítés nem csak a közös bunyóból áll. Azt hiszem, egész jól sikerült. Örültek, lelkesedetk, mondjuk az érthetetlen számomra (pedig edzve vagyok), hogy ezt miért nem lehet néhány decibellel halkabban...(Konkrétan a CD-t nem hallottuk maximális hangerőn...) Az arányok javultak a tavalyihoz képest, mert Csabi idén már hajlott rá, hogy több lányt is meghívjon, így nem tömény vadulás volt a három óra. Drága férjem végtelen türelemmel és határozottsággal levezényelte a kitalált játékokat, és igazán társ volt mindenben.

És kiderült az is, hogy a hot-dog, a palacsintahegyek, és a fagyihalmok mind igazán közösségépítő élmények. Hát Csabikám, Isten éltessen újra, remélem, sikerült örömet szereznünk.

Szép volt, jó volt, de tény, azért annyira nem sajnálom, hogy egyelőre évi két zsúr a penzum.

Isten éltessen, kicsilány...

3 éves lett. A mi első kicsi lányunk. Aki váratlan meglepetésként a Jóisten külön ajándékaként tényleg leányzó lett.  Aki annyi örömet, derűt hozott a szürkének nem mondható életünkbe. Aki megismertetett minket az aggódás, a félelmek, a bizonytalanság ízével, a betegségek keresztjével. Aki gondoskodó, lágy kedvességével elvarázsol egy pillanat alatt. Aki tökös lánykaként, harcias amazonként öt fiút megszégyenít elszántságával, határozott, akaratos érdekérvényesítésével. Aki állandó fecsegésével, összefüggéstelen sztorijaival bármelyikünket megnevettet. Aki velőtrázó visításával a világból ki tud kergetni. Aki végtelenül önálló, határozott, független jellemként mindent megold, elintéz, lerendez. Aki testvérei szimbiózisában érzi magát csak igazán biztonságban. Aki lányos legót akart szülinapjára, meg Koppány-kötelet, amellyel Koppány holttestét fellógatják az István, a királyban.

Megünnepeltük tegnap, sokan voltunk. Kapott meglepetés-tortát (miután egy nap leforgása alatt kért diós, gesztenyés, epres és szőlős tortát, úgy döntöttem inkább, hogy én döntök), mindenhonnan az örökbecsű Hello Kitty tekintett ránk, Koppány-kötél (ez kizárólag az ő szellemi kreációja) helyett kapott ugráló kötelet, örült a rózsaszín legóknak, lányos kabátkáknak, csillogó fülbevalónak. És az ajándékba kapott 3 csomag Pilótakekszből egyet Botinak, egyet Fülöpnek adott.

Zajos-boldog-túlfűtött ünnep volt. Hálát adunk érte a Jóistennek, hogy ilyen ajándékot adott nekünk vele... Már 3 éve...

Futunk a cél felé

Ha most vasárnap este lenne, azt írnám: igen, lefutottuk a távot. Csabi a félmaratont, én meg annak a felét, együtt, párban. Igaz, már most régnek tűnik, de olyan jó, igazi, helyénvaló pillanat volt. Együtt, legyőzve önmagunkat, a meleget, kifutottunk a világból egy kicsit.
Idén nem vállaltam be a 21 km-t, mert hát mégiscsak szoptatás, meg négy hónapja szültem, meg azért az plusz egy óra futás, és plusz egy óra gyerekvigyázókérdés... Kicsit nosztalgiáztam is, hogy a tavalyi félmaratonon még nem is tudtunk Berta jöveteléről, most meg ott hagyhatom 3 órára, és kifuthatom magamat, utolérhetem a gondolataimat, az életemet, a terveimet, s feltöltődve szaladhatok haza a gyerekekhez... És jó együtt futni, igazi párterápia, egymás rezdüléseit érezni, szavak nélkül is, és együtt küzdve célba érni. Hát ilyen volt nekem most a 27. Nike félmaraton.

S ime a tavalyi történet:
"Több szempontból volt különleges az első félmaratonom. Az első, hogy nagyon sokáig elérhetetlennek tűnt a táv. Négy kicsi gyerek mellett idén januárban kezdtem el hetente kétszer futni 4-5 kilométereket, s júniusban voltam először a K&H-n váltóban, de a 7 km tökéletesen elégnek tűnt.
Persze be-bevillant, hogy egyszer majd talán lefuthatnám a félmaratont… Nyáron férjem, aki rendszeresen indul félmaratoni, maratoni távon,  külföldre utazott, én meg gondoltam, a futás is összeköthet minket a távolság ellenére, s elkezdtem komolyabban edzeni, s másfél hónappal a verseny előtt, titokban elhatároztam magamban, hogy meglepetésként neki (s kihívásként magamnak) felkészülök a félmaratonra, mire hazatér.
Sokat segítettek az edzőm, Teveli Petra telefonos biztatásai, s mikor először futottam edzésen a 40 fokos nyárban 15 kilométert, azt éreztem, sikerülhet. Heti háromszor-négyszer tudtam elszökni a kicsi gyerekeim elől, de elegendő lett. Hát, volt is meglepetés, mikor mondtam férjemnek, hogy engem is nevezzen be.
A versenyt élveztem, végig együtt futottunk, s a tervezett 2 órás szintidőt is alig 2 perccel léptük túl, azt meg szépen a melegre fogtuk. Holtpont talán a 20. km környékén volt, már azt hittem vége, s még mindig sehol a cél. Hajrára már nem futotta az erőmből.
Igazi közösségi élmény volt, együtt, egy célért küzdeni, kilépni magunkból – a mai világban nem túl népszerű fogalmak, de nekem erről (is) szólt a verseny. A hab a tortán másnap következett, vettem egy terhességi tesztet valami belső megérzésből, s kiderült, odabent egy öthetes babácska is szurkolt nekem…
Hogyan tovább? Sok minden lesz még a következő őszig, de amint lehet, újrakezdem, s remélem, az első nem az utolsó félmaratonom volt."

Elkezdődött

Túléltük az első hetet. Nem szeretek túlélni, mert hiszem, hogy nem erről szól az élet, szóval megéltük a jelen pillanatokat, annak minden nehézségével, szépségével együtt.

A fiúk (újra) beszoktak az iskolába, még nincsenek különórák, így élvezik a korai hazajövetel, kevés lecke, jóidő, homokozás-rollerezés-egyéb kerti vigasságok önfeledt időszakát.

Fülöp beszokott az oviba, szépen ment, mintha mindig odajárt volna. Megérett rá, önálló, van már egy magabiztos érzelmi tartása, nem sodorják el az érzelmi viharok, mint egy éve. Barátkozik (Boti annó kiscsoportban egy évig válaszolta a standard "kivel játszottál ma?" kérdésemre, hogy "magammal"...) Már én sem sirattam meg, mint egykor rég Csabikát, próbáltam szépen elengedni. Kifli a jele, szép új óvodája van, Boti régi, kedves óvónéneivel, és a két legnagyobb élménye, hogy van az óvodában játék kenyérpirító, és hogy minden nap órákig bambulhatja az udvaron a markolót, lévén, hogy a tereprendezés még folyik. A Miatyánkot meg három nap alatt megtanulta odabent a reggeli imák alatt, pedig két éve hiába próbálkozunk vele itthon...

Anka meg próbálja túlélni, hogy Fülöp oviban van, ő meg kimarad egyelőre ebből a földi paradicsomból... Magyarul minden alkalommal fetrengve ordít, hogy ő is óvodába akar menni... És hát mivel három éves, néha én is elbizonytalanodok, hogy jó döntés volt-e elválasztani őket, s egy évig még itthon tartani. De belül hiszem, hogy igen. S hát akkor, ő sem tehet mást... Majd megszokja, hogy anyával is lehet valamit itthon kezdeni. Fog ő még eleget oviba járni... Majd csak megszereti a békés, lányos, itthoni délelőttöket.

Szóval elkezdődött. S bár tényleg nem volt könnyű itthon értelmesen lefoglalni ötüket, s voltak érzelmi hullámvölgyek, hogy lehet-e egyáltalán ezt jól csinálni, összehangolni mindannyiukat, stb., de azért most mégis furcsa, hogy reggelenként mindenki (na jó, azért maradt még itthon kettő) távozik, éli az életét, jön-megy, s nem vagyunk együtt. S olyan jó, amikor hazatérnek a suliból, körbeülik az étkezőasztalt, leckét írnak, csacsognak, palacsintáznak, vidámkodnak, a kicsiket heccelik, s olyan káoszos béke van.

Let's bridge

Remélem, sokatokhoz eljutott már a Genfest híre, s a csoda, amit a fővárosunkban 12000 fiatal átélt az elmúlt napokban. Nem akarom túlmagyarázni, milyen az, ha a világ minden részéről ideözönlik egy sereg fiatal, és ugyanazt akarja: az Evangéliumon alapuló életet, s az ebből fakadó békét, testvériséget. Idealistának tűnik, de megélni mégsem az. Mert rajtunk múlik, hogy merünk-e nagyokat álmodni, s hinni bennük, vagy maga alá temet minket a nagy Realitás.

A legutóbbi Genfesten, Rómában, még lelkes együttjáróként voltunk ott Csabival, most meg még lelkesebben, egy kicsit megsokasodva...:)) A nyitókoncerten én csápoltam, a többi programon Csabi vett részt segítőként az Arénában, mi pedig itthon az internetről követtük az eseményeket. Nem mintha nem lett volna lehetőség élőben segíteni, de így ötük mellett elég behatároltak az elmeneteli lehetőségek. Igy hát én ezt az itthonlétet ajánlottam oda ezért a találkozóért.

De ma gondoltunk egy nagyot, s kimentünk mindannyian a Bazilika előtti zárómisére. Tartottunk egy kicsit tőle- mert hát kicsinyhitűek vagyunk -, s hát tömeg, meleg, ebédidő, nyűgös gyerekek, még nyűgösebb Anka, stb. De megint megkaptuk a százszorost: a sok zászló, a sok "megbarnult ember" , s a rengeteg rendőr mind lekötötték a figyelmüket, s egy órán keresztül tűző nap, s tömeg ellenére egy helyben követték a Szentmisét. Sőt, Anka még a pápát is látni vélte... S a lényeg, hogy talán a gyerekeink is megtapasztalták (mi meg megerősödtünk benne), hogy az Egyház az élet, és a hit az egyetlen, ami ennyi embert igazán összeköt. Hát akkor let's bridge...

Megérkeztünk

Véget ért a nyár. Vagyis az aktív, elmenős, kikapcsolódós (a pihenős jelzőt szándékosan nem írom) része. Bejártunk sok szép helyet, tavat, hegyet, pusztát, nyaralót, kempinget, és ami a lényeg, sokat voltunk együtt. Ennek minden küzdelmével, katarzisával együtt.

Kezdem inkább a végén. Ausztriában voltunk múlt héten, valami időn túli, mesebeli-valóságos világban. Régóta vonzott már az a tisztes-dolgos rend, harmónia, ami a hegyekből, a takaros, muskátlitól roskadozó falusi házakból, a kis hegyi patakokból, a tehenek bambuló tekintetéből árad. Voltam már sokat arrafelé, de ez most valami más volt. A gyerekekkel felfedezni újra valamit - mindig élmény.
Kempingezős-túrázós együttlétre készültünk, de igazából volt bennem egy kis félsz. Mert túl sokfélék vagyunk mi heten, különböző igényekkel, mindenki máshogy képzeli a nyaralást, s hát az életkorból adódóan nem mindenkitől várhatunk ugyanolyan lelkesedést minden program iránt. Igy igazából nem készültem semmire, csak annyit tudtam, menni muszáj, mert ezek öten szétszedik a kempinget, egymást, a körülöttünk lévők idegeit.

A terep adott volt, hegyek mindenfelé, Csabival valami szép, mély egyetértés-kereséssel beirányoztuk a reális célpontokat, és nekiindultunk. Bertával a legegyszerűbb a helyzet, ő kendőben végigaludta az összes hegymenetet, a csúcson még szopizni is kapott, így az ő békéje biztosítva volt. Az csak néha futott át a fejemen, hogy mit is keres egy három hónapos gyerek a sziklaszirtek tetején, szakadékok felett, de ő ezt tette hozzá a családi egységhez. Anka már bonyolultabb eset volt, amúgy sem az az elszánt- kirándulós alkat, s még 3 éves sincsen, nem beszélve arról, hogy a cipőjének első nap levált a talpa, és ha valami nem tetszik neki, a teheneket is kikergeti a világból az üvöltésével. De hát... Első túránkon kereken öt métert tettünk meg a hüttétől (s egy 2500 méteres csúcsot terveztünk meghódítani), amikor is kijelentette, hogy ő elfáradt és fáj a lába... Nem vagyunk az a feladós fajták, s nincs más út, mint előre menekülni, így aztán rongyosra énekeltem a számat, s énekeltettem őt is, hogy még véletlenül se gondolkodjon rajta el, hogy ő fáradt-e vagy sem. Egész sokáig feljutott a saját lábán, s amíg nem éreztük tényleg lehetetlennek, együtt mentünk. Az utolsó csúcsot ugyan csak a nagyok hódították meg, de azt hiszem, így is maradandó élmény volt mindenkinek, rólunk nem is beszélve. Extrém sport, extra felár nélkül.

Minden nap mentünk, hol nagyobbat, hol kisebbet, de mindig csodákra leltünk, emberekkel csak elvétve találkoztunk, tehénnel annál inkább. S bár ott és akkor csatakosra izzadtunk a fizikai és a lelki küzdelmektől, már most olyan felszabadító visszagondolni az alpesi legelőkre, a meghódítandó tengerszemre, a 15 fokos vízre, a lejtőkre-emelkedőkre, a milliószor elénekelt gyerekdallamokra, s az érzésre, hogy mindenki leküzdötte önmagát és egy kicsit emberebb lett. S mindezt együtt éltük át, ha akartuk, ha nem. Nincs más út. Még ha ugyanolyan hullámvölgyeket, csúcsokat éltünk át legbelül, mint amilyen maga a táj volt. Néha egészen reménytelennek és őrültnek tűntek a gyerekeink, s az állandó csatározásaikba majd széthasadtunk, máskor meg végtelenül büszkék voltunk rájuk, hogy igen, együtt, egymást segítve célba érnek. Na jó, ez utóbbi volt azért a ritkább...

És volt rengeteg vidám percünk is, köszönhetően Anka nyelvi leleményeinek, aki folyamatosan ontja magából az értelmetlen-szellemes megjegyzéseit, sztorijait, s a legfeszültebb pillanatokban is kitör belőlünk a röhögés. (Például szent meggyőződése, hogy Jézus a hároméveseket, mint Anka, gyorsabban szereti, a négyéveseket, mint Fülöp, lassabban...) Az utolsó napon bemerészkedtünk a helybeli misére is, ahol Anka megint kitett magáért. Kivittem pisilni, s mivel ő igazából fiú akar lenni, nem volt hajlandó leguggolni, csakis állva akart pisilni. Berta rámkötve, közben ott bohóckodom a küzdő háromévessel, erre ő mindent, engem is lecsurgatott. Na jól van, nem ijedek én meg egy átázott lánykától, levettem a nadrágját, s a lelkére kötöttem, hogy maradjon ott, míg a kocsiból hozok neki valami ruhát. Mire visszaértem, apja hozta ki a templomból, mert ő pucéran besétált a főoltár felé az átváltoztatás közepén... Szegény papbácsi jó, hogy nem ejtette el az ostyát... Hát lehet mást csinálni, mint nevetni?!
A kempinget meg baromira élvezték, a túrázások után megérdemelten vetették bele magukat a fejes, szaltó és egyéb ugrásfajták gyakorlásába- a körülöttünk lévők nagy örömére. S hát mivel mi akkor is hangosak vagyunk, amikor mindenki csendben van, minden szomszédnak biztosítva volt az ingyencirkusz. Csak hogy tudják, milyen az a magyar virtus...

Nincs konklúzió, kellett az együttlét, a küzdelem, a feltámadás. S köszönjük, Istenünk, hogy vigyáztál ránk, esőt csak éjszakánként küldtél, s leginkább azt köszönjük, hogy acélidegeket és szerető szívet adtál, amikor kellett, hogy elirányítgassuk azt a szent káoszt, amit néha ez a nagycsaládos lét jelent.

 

Akadály az úton... Merre tovább?

Fürdés 2000m-en, Berta véletlenül ébren

Hideg is volt...

Meleg is volt...

Engedj el...

Hát igen, vannak korszakai az elengedésnek. Ami valljuk be, egy anyának nem könnyű. Még ha el is határozta, hogy nem fogja birtokolni a gyermekét, ajándékként tekint rá, akit néhány évre, évtizedre rábíztak odaföntről, hogy szeretetével embert neveljen belőle.
Ilyen  volt, amikor megszülettek, el kellett engedni azt az egymásban lévő szimbiózist. Aztán amikor abbahagytam a szoptatást, és többé nem voltam fizikailag nélkülözhetetlen. Aztán amikor először hagytuk ott néhány napra őket, hogy Csabival ketten lehessünk. Aztán amikor óvodába mentek, és rá kellett döbbennem, hogy ezentúl a nap nagy részében nem hozzám fognak szaladni minden örömükkel-bánatukkal. Aztán amikor először mentek villamossal iskolába, s én csak bizakodtam, hogy minden rendben lesz. És...

Igazából, csak annyi történt, hogy Boti egy hétre edzőtáborba ment, igazi ottalvós, iskolás táborba. S bár érzelmileg igazán magabiztos emberke ő, s önálló is, s tudom, hogy minden helyzetet le fog tudni reagálni, mégis furcsa érzés elengedni egy hétre, úgy, hogy lényegében nem tudok róla semmit... Persze manapság az a módi, hogy viszik magukkal a kis mobiljukat, anya hadd hívhassa őket, mert nem a gyereknek van rá szüksége (nekünk sem volt annak idején), hanem a szülő akar tudni mindent, őrizni szorosan azt a lelki köldökzsinórt. Én abban hiszek, hogy ez a lelki köldökzsinór a bizalomból építkezik, ha valami van, úgyis megtudjuk. Bizalom, hogy amit belenevelgettünk, az segít neki megállni a helyét.

De azért egy kicsit hálás voltam, hogy az edző maga hívott minket első este, hogy minden rendben, Boti nagyon jól bírja a strapát, ügyes, aranyos, pontos, mindent megeszik, és nagyon kitartó, pedig ő az egyik legkisebb... S tudom, igazi jó tábor ez, rendszerrel, fél hatos keléssel, négy edzéssel, játékkal, esti mesével, a lelkük megsimogatásával.

Hát el kellett engedni valamit magamból, hogy ez a kis önálló fiúcskánk növekedhessen. De azért várjuk már haza!

Okosjáték!

Játszani, játszani, játszani... Hiába tudom, hogy lételeme ez a gyerekeknek, ettől fejlődnek, okosodnak, lesznek kiegyensúlyozottak, mégis hányszor találom őket inkább a képernyő előtt, vagy csak úgy, lézengve...
Én mindig is szerettem társasozni, és szép lassan sikerült beoltani a gyerekeket is, így a minőségi együttlétre adott a program. Már csak az a nehéz, hogy olyan játékot találjunk, ami értelmes és örömteli a négyévesnek is, meg a kilencévesnek is, meg nekünk is:)) Annó volt a Gazdálkodj okosan! meg a Ki nevet a végén, aztán kész. De ha már lehet választani, annyi jó játék van... Csak győzzön az ember választani...

Nemrég találtam egy oldalt, aminek már a neve is nagyon inspiráló volt (www.okosjatek.hu), a játékleírások meg még inkább. De egy leírás nem mindig elegendő, így hát íme a mi tapasztalataink. Két játékot próbáltunk ki a múlt héten, s alig vártuk Csabikával, hogy letegyük a három kicsit aludni délután, hogy végre nyugodtan játszhassunk... Az egyik egy asszociációs, gyorsasági, szókincses játék (ABC Dring), pofon egyszerű ötlet, variálható játékszabályokkal, jópofa képekkel. Adott négy kép, és hozzá az ABC egyik betűje, melyet az nyer meg, aki leghamarabb mond egy képen látható szót ezzel a betűvel. Addig játszuk, amíg valakinek nem gyűlik össze 10 betű. S mivel gyorsan kell mondani, hirtelen persze senkinek nem jut eszébe semmi, szinte hallani, ahogy kattognak a fogaskerekek odabent, s igazából baromira szórakoztató és mindig új a felállás. Aki ismeri már a betű fogalmát (kb 5 éves kortól), annak nagyon jó játék.

A másik a Vigyáz(z)6! junior változata, ez jó kis könnyed, mégis figyelős, változatos kártyajáték. Előnye, hogy rövid, így az esti mese elé befér még egy gyors kör... 4 pajta, mindegyikbe be kell gyűjteni 6 különböző állatot, minden sorba olyan állatot téve, ami még nem szerepel. Aki először összegyűjti, azé a sok állat, után újra üres a pajta, újra fel lehet tölteni állattal. A végén az nyer, akinek a legtöbb állata van. Gyors, pörgős, de oda kell figyelni, ha nyerni akarunk... Ebbe már Fülöpöt is bevontuk, egy kicsit úgy igazgatva, hogy ne mindig ő veszítsen...:)

Hát ilyenekkel töltjük ezeket a forró napokat, és azt hiszem, nem is kell nekik ennél több.
S mivel névnapok, szülinapok következnek, bővítjük a játékrepertoárt, majd írok róluk, hátha segít nektek a választásban...

Balatoni varázslat

Szeretem a Balatont. Sokszínűségével, mindent betöltő, pöffeszkedő jelenlétével. Ahogy hagyja magát, hadd tépjék szét a parti szelek, ahogy befogadja a zivatarokat, ahogyan megnyugszik, s magába vonz boldog-boldogtalant. Kell  a víz látványa mindenkinek, a távlat, a tér, a horizont. Lenyugtat, gondolatokat szül, aggodalmakat kerget.
Élvezem, ahogy a gyerekek átadják magukat ennek a szabadságnak, s lubickolnak, ugrálnak, eveznek, siklót fognak vagy csak a hullámokat bambulják s Kite-karrierjükről merengenek. Nagyon kell nekik ez a szabad létezés, az eszköztelenség, az egyszerű muszáj: fel kell találniuk magukat. Jó, hogy ott nincsenek kiskapuk, kompromisszumok, mint itthon, nincs: még nézhettek egy kis mesét, amíg elkészül az ebéd, amíg kiporszívózok, amíg megszoptatom Bertát, amíg...
Lent a Balcsin 100 százalékosan együtt vagyunk, s hála a nagycsaládos nyaralásnak - még ha közben Csabi nincs is ott, hisz tart még a munka - jobban eloszlik a feladat, a felelősség, s jut végre olyanokra is idő, amire évközben csak vágyakozunk. Társasozás, napi kétszer játszóra menni, vagy csupán csak épp azzal az egy gyerekkel egyedül-együtt lenni. S ők is megtalálják, hogy valaki csak rájuk figyeljen... S bevallom, bár néha már lelkifurdalásom is volt, hogy nem tevékenykedem folyton, szóval én is pihentem. Többet, mint mostanában bármikor. Hála érte Maminak, Papinak, Marcinak, s mindenkinek, akik ott voltak, és lehetővé tették ezt, munkájukkal, szeretetükkel...
És még mi is történt velünk a múlt héten? Bertácska remekül akklimatizálódott, tanulgatja, mivel is töltse ki ébren lévő idejét, hisz az elmúlt két hónapban nem nagyon foglalkozott ilyesmivel. Vagyis mindig aludt. Nézeget, mosolyog, s csak néha türelmetlenkedik...
Anka boldogan babázott órákon át, s be nem állt a szája, igazán vicces, ahogy összefüggéstelen sztorikkal szórakoztat mindenkit, aki meghallgatja... s az elmúlt héten végre szobatiszta lett.
Fülöp - akinek nem a bátorság a fő erény, pláne ha vízről van szó - megtanult ugrálni a mély vízbe, felmászik a stégen a padra, s annak a tetejéről veti magát a mélyvízbe... Hát igenis bátor ő... S a négyévesek evezőversenyén is igen esélyesnek számítana.
Boti a kilométereket gyűjtötte új biciklisóráján, szélben, viharban, 50 fokban, s ha egy kicsit megunta, elevezett a bójáig és vissza, s közben fogott néhány siklót. Esténként meg nagyon szurkolt a németeknek.
Csabika kiolvasta újra a kis könyvtárát, megírt néhány mesét, és aztán megérdemelten néhány órán át ki sem jött a Balatonból.
A helyükön voltak, s eltekintve a szokásos kis játszmáktól, konfliktusoktól - ami nélkül unalmasan egyszerű lenne minden:) - igazán jó volt együtt.

Kreatív időtöltés

Az az igazság, hogy kemény meló ez az öt gyerek. Pontosabban mindaz, amit velük, mellettük, értük el kellene végeznem. Korábban hittem benn, hogy jó időbeosztás kérdése az egész, a 24 órának elégnek kell lennie. Most egy kicsit meginogtam. Nehezen érem utol magam, s az előttem szétterülő káoszt. Szívesen csinálom, mert hiszem, hogy van értelme, de mintha megrövidültek volna a napok.
Vagy lehet, hogy ez csak a vakációkezdettel járó átmeneti megingás?! Mert hát mégis többen vannak itthon, növekszik a konfliktusforrások lehetősége, még ha a nagyok tényleg tudnak már valódi segítség is lenni. Mire a rutinnak a végére érek, már ebédidő van, s mintha néha a lényeg, a közös aktívkodás, minőségi idő maradna ki.
De... a minap valami jó kis ötletem támadt, valószínű nem magamtól jött, inkább a Szentlélek súghatta, mert én kevésnek érzem magam a kreatív időszervezéshez. Csabika épp unatkozni próbált (TILOS!), én meg épp valamiért nem értem rá vele Carcassone-ozni... Erre hozattam vele egy füzetet, és három sort írtam bele, és annyit kértem tőle, hogy fejezze be, írjon belőle egy oldalnyi mesét. A láng kigyúlt a szemében, bebújt az ágya alá, és nekilátott. Három oldal után boldogan jött le, s mutatta a művét. Hát igazán meghatódtam. Valami nagyon szép, fantáziadús, gyöngybetűs (fiúviszonylatban...) mesét tett elém. És boldog volt. Én is. És Csabi is, amikor este elolvasta, s ráismert a sok fordulatra, amit fejből mesélt a gyerekeknek, mikor kisebbek voltak. Jó egy-egy ilyen megvilágosodás. Jó lenne a mesefüzetet nyáron teleírni...

Gyerekek és bizonyítványok

A bizonyítványosztás is megvolt. Tényleg vakáció van. Egy kitűnő és egy jeles bizonyítvány.
Egy elsős, aki megtanult írni, olvasni, számolni, viselkedni, küzdeni, egy dologra koncentrálni, focizni, egyedül közlekedni, aki barátokra lelt, és aki boldogan vette át az igazgatótól a jutalomkönyvét. Jó volt látni őt.
És egy másodikos, aki több ezer oldalt elolvasott ebben az évben, aki vágja a szorzótáblát, aki jobban ír helyesen, mint sok felnőtt, aki kezdi megszelidíteni a hegedűjét és aki akkor is kitartott a sportban, amikor semmije nem kivánta. Boldogan vette át ő is a jutalomkönyvét a tanítónénitől, még ha még kicsit csalódott is volt, hogy hiába lett minden dolgozata ötös, technikából és hittanból csak négyest kapott. Az a fránya füzetvezetés...
Végigküzdötték szépen, becsülettel az évet, okosodtak, ügyesedtek, és azt hiszem, talán azt is megértették, hogy a sok munka és az elért eredmény azért összefüggenek...
És mindez persze mégsem a legfontosabb (még ha itt és most annak is tűnik), hisz Jézus az utolsó vizsgán nem azt fogja kérdezni, hogy hányas voltál technikából, hanem hogy szerettél-e eléggé... Remélem, a legfőbb leckét sikerül elsajátítaniuk...

Eszik, alszik, és...

Eszik, alszik. Ez a standard válaszom, ha Bertáról kérdeznek az érdeklődő, kiváncsi, minket szerető emberek. És tényleg így van, mert hát mi más dolga lenne hathetesen, eszik, alszik, növekszik. Egészen kikerekedett, már nem nyeklik-nyaklik, tokásodik, babásodik. S továbbra is az én alvási szokásaimat részesíti előnyben, vagyis kedves időtöltése az Alvás. S már éjszaka sem kel fel, a többiekkel fekszik este, s velük kel reggel, mintha tudná, mi a rend. (Jajj, csak el ne romolj, kicsi Berta...) Szóval sikeresen megbirkózott a kinti világhoz való alkalmazkodás nem könnyű feladatával.

Szóval eszik, alszik. De ma rájöttem valami igazán fontosra és meghatóra. Ez a kis lény sokkal többet csinál ennél. A létezésvel állandóan kapcsolatokat teremt. Ma ahogy jöttem-mentem vele a városban, orvosnál, piacon, könytárban, folyton mindenki leszólított, beszélgetni akart, kedveskedett, mosolygott, csupán azért mert velem van ez a kicsi baba. És ez jó. Mert ahol én kevés vagyok, ott ő kipótolja az űrt és hidakat épít az emberek felé. Mosolyt fakaszt, jókedvre derít, mindenkit kicsit jobbá tesz és kihozza az emberekből a derűt, a reményt, a bizalmat. Én hol lennék erre egyedül képes?! A diabetológián csak kemény, kimért arcokat láttam, amíg a terhesség alatt odajártam, erre ma mindenki kedvesen olvadozott, sőt Bertácska cserébe fülig érő mosollyal szórakoztatta az asszisztensnőt. (na, azért mondjuk rám is mosolyoghatna így a kicsi lányom...:)

Szóval itt van ez a hathetes csöppség és egész határozott küldetése van itt és most: kapcsolatot teremteni, úgy, ahogy csak ő tud. S nekem is könnyűvé teszi, hogy szerethessem az embereket. Hát nem csodálatos?

31 éves lettem én...

Szülinapoztunk a hétvégén... Mivel drága férjemmel két nap különbséggel van a születésnapunk, így az ünnepléssorozat mindig több naposra sikeredik... Mert hát Istennek hála, hogy ilyen sokan meg akarnak minket ünnepelni.

Szóval volt egy csütörtök. Csabi nem szereti, ha nyilvánosan dicsérem, de azért ez mégis olyan nap, amikor hivatalosan is meg lehet fogalmazni, miért adok hálát benne. Az elfogadásáért, a kitartásáért, a türelméért (amit minden gyerek teljes bevetéssel bombáz, több-kevesebb sikerrel), a figyelmességéért, az egyenességéért, egyáltalán, amiért olyan, amilyen. Ezt persze a gyerekek zsibongása mellett nehéz kimondani, de az epertorta, az apró figyelmességek, a Anka-Fülöp rajzai, Boti gyöngybetűvel írott köszöntése, Csabika akadályversenye (amit nekünk készített) talán egy picit kifejezték: köszönjük apa, hogy megszülettél!

Aztán volt egy péntek. Kaptam ajándékba egy szabadnapot Bertával, s ráérősen intézkedtünk, jöttünk-mentünk, s élveztem, hogy ő még nem szalad el, nem kiabálja, hogy "nem akarom", hanem bizalommal létezik. Kapott fülbevalót is a kis fülébe, a nagy haja árnyékában igazán lányosan csillog a kis aranypötty... Délután igazi terülj-terülj asztalkám (na meg a két kicsi) várt minket Mamiéknál, s miután megtömték magukat, a gyerekek is egészen lenyugodtak, s békében vonultak el a kert különböző zugaiba játszani. Hát kell ennél nagyobb ajándék?

Aztán volt egy szombat, A szülinapom. Igazából nem vágytam másra, csak úgy spontán módon létezni, katonás időbeosztás nélkül (ami nélkül nem működnek a hétköznapok), csak úgy belekapni ebbe-abba, sétálni egyet valamelyik gyerekkel (leginkább férjurammal persze, de a sok felügyeletre szoruló mellett ez most kvázi lehetetlen), könnyűt ebédelni, kipróbálni az új konyhai gépeimet, ugrálni a trambulinban, nézni a pancsoló gyerekeimet. Ilyenek. És valóban tökéletesre-könnyedre sikerült ez a nap. Csabi vigyázott a gyerekekre, így Botikával nyugodtan elmentünk epret szedni, sétálgattunk, hajolgattunk, beszélgettünk, ráértünk. Ebéd után Csabi finom sütikkel lepett meg minket, aztán csak kint heverésztünk a kertben, hintaágyban, s jó volt lenni. Kipróbáltam az új fagyigépemet, a délelőtt szedett eperből, egy gombóc árából egy liter fagyit kavart nekünk a masina. A cukordiéta után ugyan kicsit ütős volt a szombati bevitt kalória mennyisége, de hát egyszer 31 éves az ember...

Hát köszönöm mindenkinek a sok ajándékot, szeretnék én is azzá válni a körülöttem lévőknek...

Beteljesült vágyak

Valamelyik nap újraolvastam a tavalyi év bejegyzései közül néhányat. Hát erre már nem emlékeztem:  De jó is anyának lenni...
Jól tudnak imádkozni a fiúk... Milyen jó, hogy van egy blog, ahova ezt egy éve leírtam...

Búcsú

Búcsú... Ez volt annó az a hely, ahol falun boldog-boldogtalan kisereglett a templom köré, és nagy népi hepaj keretében válogatott értelmetlenségeket, fröccsöntött játékhalmokat és kakasos nyalókát lehetett venni. Vagy legalábbis nekem ez maradt meg abból a néhány falusi búcsúból, amin gyerekfejjel részt vettem.

Aztán tanultunk róla történelemórán, búcsúcédulák, reformáció, meg társai és enyje-benyje, hogy csinálhatott ilyet az egyház.

S valamikor kamaszkoromban,  amikor tényleg megismertem, hogy Isten a szeretet, és ez sok mindent átalakított, akkor a búcsú fogalma is valami új értelmet nyert. Pontosabban lett bármiféle értelme. Vagy legalábbis a szívem belül megsejtette az eredeti jelentését, hogy igen, lehet imádkozni azokért a lelkekért, akik még nem látják színről színre Istent - mondhatni a tisztítótűzben vannak -, s a mi imáink, lemondásaink, életünk segíthet nekik, hogy valóban megtisztulhassanak, s odakerülhessenek, ahova mindannyian vágyunk. Elbúcsúzhassanak a bűneiktől.

S aztán van a mi templomunk búcsúja, Szentháromság vasárnapja, amely valahol erre a titokra épült. Jó közösségben ünnepelni ezt, évről évre, emlékeztetve magunkat, hogy ki is a védőszentünk, és mire is hív. Mifelénk nincsen kirakodóvásár, nincsen kakasos nyalóka, helyette van egy közösség, amelyik együtt ünnepel. Akadályversennyel, közös játékokkal, beszélgetéssel, gyermekeink hangversenyével, s egy hatalmas gulyásozással ebédtájban. A gyerekeink baromira szeretik ezeket az ünnepeket, várják, készülnek, egy kivételével szívesen ki is öltöznek, lelkesen barangolnak az erdei akadálypályán vagy a templom zegzugaiban. Szeretik bámulni a felnőtteket, akik hatalmas gulyáságyúk mögött titokzatos levest kavarnak 300 főre, ugyan a vélemények megoszlanak, hogy mi is fő odabent. Fülöp szerint tojásleves, Anka szerint bójás leves, hát ki melyikben talál több értelmet. Az utána következő palacsinta mindenki számára egyértelmű volt... S mindeközben valahol beléjük ivódik, hogy mindent lehet szeretetben csinálni, szeretetben, vagyis Őbenne.

Hát így ünnepeltünk mi vasárnap, templomunk búcsúját...