Beteljesült vágyak

Valamelyik nap újraolvastam a tavalyi év bejegyzései közül néhányat. Hát erre már nem emlékeztem:  De jó is anyának lenni...
Jól tudnak imádkozni a fiúk... Milyen jó, hogy van egy blog, ahova ezt egy éve leírtam...

Búcsú

Búcsú... Ez volt annó az a hely, ahol falun boldog-boldogtalan kisereglett a templom köré, és nagy népi hepaj keretében válogatott értelmetlenségeket, fröccsöntött játékhalmokat és kakasos nyalókát lehetett venni. Vagy legalábbis nekem ez maradt meg abból a néhány falusi búcsúból, amin gyerekfejjel részt vettem.

Aztán tanultunk róla történelemórán, búcsúcédulák, reformáció, meg társai és enyje-benyje, hogy csinálhatott ilyet az egyház.

S valamikor kamaszkoromban,  amikor tényleg megismertem, hogy Isten a szeretet, és ez sok mindent átalakított, akkor a búcsú fogalma is valami új értelmet nyert. Pontosabban lett bármiféle értelme. Vagy legalábbis a szívem belül megsejtette az eredeti jelentését, hogy igen, lehet imádkozni azokért a lelkekért, akik még nem látják színről színre Istent - mondhatni a tisztítótűzben vannak -, s a mi imáink, lemondásaink, életünk segíthet nekik, hogy valóban megtisztulhassanak, s odakerülhessenek, ahova mindannyian vágyunk. Elbúcsúzhassanak a bűneiktől.

S aztán van a mi templomunk búcsúja, Szentháromság vasárnapja, amely valahol erre a titokra épült. Jó közösségben ünnepelni ezt, évről évre, emlékeztetve magunkat, hogy ki is a védőszentünk, és mire is hív. Mifelénk nincsen kirakodóvásár, nincsen kakasos nyalóka, helyette van egy közösség, amelyik együtt ünnepel. Akadályversennyel, közös játékokkal, beszélgetéssel, gyermekeink hangversenyével, s egy hatalmas gulyásozással ebédtájban. A gyerekeink baromira szeretik ezeket az ünnepeket, várják, készülnek, egy kivételével szívesen ki is öltöznek, lelkesen barangolnak az erdei akadálypályán vagy a templom zegzugaiban. Szeretik bámulni a felnőtteket, akik hatalmas gulyáságyúk mögött titokzatos levest kavarnak 300 főre, ugyan a vélemények megoszlanak, hogy mi is fő odabent. Fülöp szerint tojásleves, Anka szerint bójás leves, hát ki melyikben talál több értelmet. Az utána következő palacsinta mindenki számára egyértelmű volt... S mindeközben valahol beléjük ivódik, hogy mindent lehet szeretetben csinálni, szeretetben, vagyis Őbenne.

Hát így ünnepeltünk mi vasárnap, templomunk búcsúját...

Epeeeeeeeer

Igen, bűn, nem bűn, nem bírok betelni vele. így hát az elmúlt hét nap alatt háromszor hajtottam ki az itthonlévőket az eperföldre, mondván, a szedd magad micsoda jellemfejlesztő dolog. Egyébként tényleg az, gyalogolni, hajolgatni, gyűjtögetni, megdolgozni a betevőért (még ha én is fizetek) ad valami kis önfegyelmet, meg tiszteletet önmagunk, a munkánk, az élelmiszer iránt.

Na de a lényeg, játszótér helyett mostanában eprészni járunk, Bertácska is lassan kivülről ismeri az utat... Na jó, ő még csak külső szemlélőként kisérte a dolgokat, illetve hogy növeljük a családi munkamegosztást, Csabikára bíztam, hogy vigyázzon rá a kocsiban.
Amúgy mindenki élvezi a dolgot, s végre nem kell megküzdeni - mint otthon - minden szem eperért, mert van belőle bőven, s amit leszedünk, az még két nap múlva is gyümölcs és nem valami kocsonyás állagú püré.
Egy bökkenő van csak, az eddig szedett 15 kilóból mindössze egy kilónyit tudtam eltenni lekvárnak... Hát sebaj, az eper az úgyis nyári jelenpillanat.

Minden nap gyereknap

Amíg gyerek voltam, azt gondoltam, milyen jó is a gyereknap, mert hát mégiscsak egy újabb lehetőség a középpontba kerülni. Aztán ahogy anya lettem, szép lassan rádöbbentem, hogy minden nap gyereknap. Mert nem megy másképp, csak, ha 24 órában szeretjük őket. Folyamatosan és szünet nélkül. (Persze határozottan és keményen tiszteletben tartva közben, hogy a szülő is ember, és igenis szüksége van pihenésre, kikapcsolódásra, alvásra, önmaga karbantartására, és a gyereknek meg joga van a kipihent szülőhöz...)

De hát mégiscsak a napjaink nagy része róluk szól, pláne ha már ennyien vannak, kevés a rajtuk kívüli történés. Megkapnak mindent, ami szükséges, sajnos néha, azt is, ami nem, szóval újabb ajándékokra sincs különösebben szükségük, akármennyire is más erről az ő véleményük. Szóval nem szeretem ezt a kampányszerű őrületet, amit gyereknap címén csap minden lehetséges intézmény, társulás, hely. Mintha ezen a napon akarnánk nekik mindent megadni, ami a hétköznapokban nem sikerül. Pedig hiszem, hogy nem volt még olyan történelmi kor (vagy társadalmi nyomás), amikor ennyire a gyerek körül forgott a világ, hogy mindene meglegyen, hogy fejlesztve legyen, hogy csak ő számít, és örüljön a szülő, hogy kiszolgálhatja. S így valóban nem könnyű megtalálni azt az egészséges, elfogadó, feltétel nélküli szeretetet, amire tényleg szüksége van egy gyermeknek és nem kis zsarnokká neveli őt.

Szóval gyereknap. Egyszer voltunk valami minimaxos rendezvényen a vasúttörténeti parkban, hát fél óra után elhatároztuk, hogy ilyen helyre soha többet. A gyerekek csak idegesek lettek a tömegtől, hogy nem lehetett semmihez hozzáférni, megmozdulni, egyáltalán gyereknek lenni. Idén megkönnyítette a dolgot, hogy május utolsó vasárnapja pünkösd ünnepe, s ez átmosta a lelkünket, életünket. S a Szentlélek, akinek a bölcsességére annyira vágyunk, megint súgott, ötleteket, Lelket adott. Az együttléthez. Igy lett a délutáni programunk egy nagy közös családi akadályverseny, amin minden gyerekünk örömmel vett részt. Apa sportversenyeket, gyűrű-, trambulinbemutatót, fáramászóversenyt vezényelt nekik, aztán volt kincskeresés szakadó esőben (pontosabban 50 olvadós rágót kellett megkeresni a kertben, mindenki nagy örömére), s miután közösen összegyűjtötték a megadott pontszámot (nem kívántam a szokásos konfliktusokat, hogy mindenki megsértődik, hogy a másik ügyesebb), tomboláztunk. A tombolán a kamrabeli (a legutóbbi egértámadás által nem érintett) csokikat lehetett megnyerni, meg kuponokat készítettünk, Csabika ötletei alapján, így volt, aki plusz 2 oldalnyi estimesét nyert, volt, aki ajándéksétát anyával, vagy ajándékbiciklizést apával. Persze mindenkinek csak nyerő szelvényei voltak, így nem lett senkinek keserű szájíze, ami miatt mindig utáltam bármiféle tombolát. Aztán a konyhában fagyizót nyitottunk, anyapincérrel, s mindenki baromira élvezte, hogy rendelhet akárhány gombócot tejszínhabbal, tölcsérrel, babapiskótával, meg egyebekkel. Az esti imában Anka is azért adott hálát, hogy "köszönöm, Jézus, hogy volt velsenyzős játék..."

Hát mi így gyereknapoztunk.

Tűz, tűz...

Kicsit olyanok vagyunk, mint az ősemberek, ugyanis a gyerekeink egyik legközösebb tulajdonsága, hogy nagyon szeretik, ha tüzet rakunk, és sütögetünk. Bár lehet, hogy minden normális gyerek szereti az efféle nomád dolgokat, én mégsem tudok sok egyéb mást megnevezni, ami ennyire lázba hoz mindannyiukat .

Szóval időnként bevállaljuk ezt a tűzön sütős vacsorát, bár mindig megfogadjuk, hogy a következővel egy darabig várunk... Persze mi is nagyon szeretünk(nénk) a tűz mellett üldögélni, s kürtőskalácsot sütni, de inkább akkor, ha ők már alszanak. Mert mindenkit jóllakatni, a tűztől óvni-védeni, az egymás közti háborúkat lecsendesíteni, s közben négy kezünkkel 6 nyársat forgatni, első pillantásra nem az a kifejezett idegnyugtató pihenés.

A hétvégén gondoltuk, Bertának is megmutatjuk, hogyan mulat mifelénk a magyar, hát megejtettük az első ötgyerekes sütögetésünket. A koreográfia a szokásos volt: mindenki halálosan éhes, így mire tűz lett, a virslik egy része nyersen elfogyott, na meg hozzá a zsemlék is... utána meg persze mindenki inkább a tüzet akarta táplálni, meg a nyársakkal hadonászni, s a lángok köztudottan nem tesznek jót sem a sütnivalónak, sem a parazsat kedvelő kürtőskalácsnak, így aztán kénytelenek voltunk kedvüket szegni, s egymás győzködése után végülis mindenkinek jutott valami betevő.

Ez a kürtős is mindig nagy siker, de nem kis mutatvány, folyamatosan, türelmesen forgatni a két rudat  a parázs felett, s pillanatra sem elmozdulni mellőle, miközben az öt gyerek egyszerre tíz dolgot akar, szóval káoszgyanús a helyzet. De mikor az asztalnál körbeülték a kész kalácsot, és egymást kínálgatták vele, és mindenki elégedetten ragyogott néhány másodpercig, a kis füstös Berta is az ölünkben, akkor Csabival egymásra néztünk, hogy igen, talán ez  most  a legtöbb, amit adhatunk nekik.

Testvéri gondoskodás

Mindig is sejtettem, hogy jó ez a másfél éves korkülönbség (Csabi-Boti és Fülöp-Anka között is ennyi van), de az a gondoskodó, féltő-óvó odafigyelés, ahogy a Anka-Fülöp egymásra figyel, az valami új melegséget hoz az életünkbe. Még mielőtt túlságosan rózsaszínbe kezdene úszni a blog, azért mindig lebegjen mindenki szeme előtt, ahogy ezek a drága gyermekek ütik, piszkálják, szivatják egymást, szóval, cselekedettel és mulasztással, vagyis mindenhogyan... S akkor a szüntelen rivalizálásról még nem is beszéltem. Tehát vegyük ezt alaphelyzetnek, s az összes többi az ajándék jelenpillanat.

Na szóval olyan édes szimbiózisban élnek ezek itthon ketten, mint az ikrek. Figyelik egymás rezdüléseit, igényeit, búját-baját. Múltkor esti mese közben Fülöp szólt, hogy takarjam be, Anka kipattant az ágyából: "gyele, Fülöp, betakallak." Vagy Fülöp ül a wc-n, s kiabál, hogy jöjjek már, Anka a gondos, szerető húg, - aki még csak félsikerrel veszi az akadályokat a pelenka nélküli létben, vagyis még nagyjából pelenkás - odaszalad: "Fülöp, én kitörlöm a fenekedet." Fülöp: "Anya, éhes vagyok." Anka: "Gyele a kamlába, keksz jó lesz?"

De fordítva is ugyanez a helyzet. Fülöp múltkor vendégségben kapott egy szelet tortát elvitelre, jött haza lelkesen, s szaladt Ankához: "Nézd, mit hoztam NEKÜNK?" Vagy előveszi a gondosan megőrzött, szülinapi pilótakekszét, "gyere, Anka, adok neked csokis kekszet." De azt is gyakran hallom a gyerekszobából: " Anka, nem kell sírni, nincs semmi baj, építek neked rendőrséget, tűzoltóságot..."

Ilyenkor a szülő lelke egy-egy pillanatra újratöltődik, s a következő civakodásnál már bölcs felülről látással és békével legyint egyet...

Felvilágosítás nagycsaládban

A Jóistennek hála, kezd helyreállni a nemek aránya a családunkban. Ennek sok öröme, ajándéka van, és egyik kétségtelen hozadéka, hogy baromira érdekel mindenkit, hogy mitől lány a lány, mitől fiú a fiú. Persze a kérdés nem újkeletű, igyekeztünk a hosszú évek alatt megalapozni, mindig az életkorukhoz mérten beszélgetni velük testről, nemekről, szexualitásról, s sikerült megelőzni az osztálytársaktól érkező felvilágosítást, s tőlünk hallották először, hogy miként is fogan egy gyermek, mi is az értelme, s miért csak a házasságban van terve evvel Istennek.

Persze kicsik még, de hiszem, hogy később is csak akkor tudunk ezekről beszélgetni, ha kialakult már egy kommunikáció, hisz most még nem vihognak (annyit...  már most nehezebb a helyzet, mint egy éve, amikor mindent részletesen átbeszéltünk), s még tőlünk kérdeznek, bennünk bíznak. Nem lesz ez sokáig így...:(( Szóval örülök, hogy előbb tanulták meg azt a szót, hogy szeretkezni, mint ahogy az ötödikesek megkérdezték a minap az elsős Botitól, hogy "tudod, mi az, hogy dugni?"

Szóval érdeklődő, normális gyerekek a mieink, de azért egy kistesó születése mindig felbolygatja a szunnyadó ismereteket. Borzasztóan érdekli őket a szülés, s hát a szülő egyik  legnagyobb ajándéka az őszinteség, így hát sokat is beszélgetünk ezekről. Fülöp még a maga szintjén fogja a dolgokat, ő még kicsit leragadt a nemiszervek témakörénél, Ankáról nem is beszélve. (De azért együtt már nem nagyon fürdenek, mert a felfedező ösztön már túl erős mindkét nemben...micsoda új tapasztalatok a 3 fiú után...) S ugyan nagyon tisztában vannak, és büszkén hirdetik mindenütt, hogy "én fiú vagyok", "én meg lány", Anka babáit azért mindketten szorgalmasan szoptatják...

De azért engem is meg tudnak még lepni: a minap Anka lelkesen mutogatta húgát egyik ismerősünknek, én épp pelenkáztam Bertát, mire Anka, a felvilágosult nagylány a kétésfélévesek jellegzetes hanghordozásával így szól: "Nézd, neki nincs töke..."

Hát Istennek hála, hogy  ebben a megzavarodott gender-világban megélhetjük, mindenki a maga szintjén, hogy Isten férfinak és nőnek teremtett minket, ajándékul egymásnak...

Berta lencsevégen

Zsuzsi barátnőm megszállottan próbálja lencsevégre kapni a jelenpillanatot. Ez is közös bennünk. Ő járt nálunk múlt héten, s örökítette meg a 9 napos Bertát, s rajta keresztül az újszülöttek titkos, gyűrött, ráncos, tejszagú, megismételhetetlen világát. Nagyon nagy köszönet érte!!

Itt találtok még képeket: www.zsuzsifoto.blogspot.com

Zsonglőrködés

"A szülő bravúrartistának érzi magát: a gyerekekkel úgy zsonglőrködik, hogy egyszerre tartja levegőben mindegyiket. Egyszerre figyel mindegyikre, egyszerre öleli meg mindegyiket, egyszerre válaszol mindegyiknek, egyszerre ad gyógyító puszit mindegyiknek, egyszerre öltözteti mindegyiket... mert ha bármelyik leesne, borulna az egész produkció.
Minden nagycsalád: zsonglőrmutatvány. A művész csak hajigálja a levegőbe a karikákat, elkapja őket, megint feldobja... és közben azért élvezi is a repülés boldogságát, ezt a szemet gyönyörködtető játékot." (Süveges Gergő)

Teljesen így érzem magam, legalább más megfogalmazta helyettem...
Egyik pillanatban mintha minden labdát elkapnék, kezemben tartom a dolgokat, minden a helyén, békében, idill, másikban pillanatban dől a rendszer, kiesnek a kezemből a labdák, buzogányok, vagy mik, káosz, elégedetlenség, rendőrösdi a gyermekeim felett. De lehet, hogy ez a normális? Pedig az idegeim vágynának valami nyugalmi állapotra, hogy ne ilyen nagy amplitúdóval hullámozzon a lelki világunk, különösen a gyermekeinké.

Pedig tényleg olyan idilli ez a jelenpillanat, ez az újszülöttkor, ami tudom, tényleg csak néhány pillanat, ez a törékeny kis élet, aki alkalmazkodik, beáll a rendbe, s köztünk érzi magát. Alszik, eszik, s álmában biztos emészti, mi is történt vele. Végtelenül nyugodt baba - a többiek is így kezdték::))-, napközben nem is nagyon látjuk ébren, este velünk van a vetítés-ima-mese állandó szent liturgiájában, aztán megy a többiekkel  szépen aludni, s csak már világosban nyöszörög halkan, hogy éhes vagyok... Szegény, lehet, hogy bent megsejtette, hogy mire számíthat?! Tudom, lesz, ez még másképp, de most, itt, hála Neki!

A többiek is örülnek, szokják a helyzetet, nagyok babusgatják, beszélgetnek vele, igyekszenek nem rátapasztani a hasmenős vírust, ami miatt napok óta szinte teljes a létszám itthon, szegény Boti húzza csak az igát, az iskolában. Mindenki élvezi apa jelenlétét (meg persze minél többet foglalkozunk velük, annál több kéne...), aki biciklizni viszi őket egyesével, mindenkire hagy kis saját időt, én is el-elmegyek velük sétálni, aki épp a leglabilisabb. Általában Anka a leggyengébb láncszem. Nem feltűnően féltékeny, annál már nagyobb, inteligensebb, inkább úgy állandóan hisztizik, mindenen és mindenért. Ha kimegyünk azért, ha bejövünk azért, ha bugyit kap, azért, ha pelenkát, azért, ha levest kap, a második kell, ha második fogást, levest kér, persze ez az ő életállapota most, de nem könnyű megélni, hogy vele foglalkozunk a legtöbbet, s mégis mindig csak sipítozik. Vagy csak kilyukadt a szeretettankja...

A többi meg szép lassan kialakul, az eggyel több éhes száj, a növekvő feladatok, a rend, a házimunka, a kert, s valamiféle harmónia - kihívás mind, de előbb-utóbb csak beáll.
Szóval mindenkinek mindene lenni, néha kicsit idegörlő és reménytelen vállalkozásnak tűnik, de egy kis csend, és rájövök újra és újra, hogy csak ennek van értelme...

Új élet, új blog

Régóta át akartam költöztetni a blogot ide, most, hogy új élet kezdődött mifelénk, a cím is változtatásra szorult, így hát legyen: olvassatok továbbra minket itt!

Jelenpillanatok az ötödik gyerekkel

Épp készültem megosztani, milyen is így a kilencedik hónap közepén járva, osztottam-szoroztam, vontam le  a tanulságokat, erre Berta baba csak megviccelt minket.

Szóval módosítom a bejegyzés témáját. Igen, világra jött ez az ötödik csöppség, tényleg kis csöppség, a 3800 grammjával igazi nőies karcsúság a többiek 4 és fél kilós kezdőtőkéjéhez képest. Hát a diéta is csodákat tesz, pl. kevesebb kiló vagyok, mint a terhesség előtt, meg hát ezt ős is biztos megérezte bent. Meg hát azért csak két héttel hamarabbra időzítette magát...

Nem terveztem előre semmit, hisz úgyis csak a jelen pillanat van, amit ha jól megélünk, akkor úgy és ott lesz a legteljesebb, s hát ezt minden szülésnél átéltük. Most is. Gyönyörű balatoni hosszúhétvége, sok alvással, napozással, sétával, csónakázással, az április végén Balcsiban fürdőző gyermekeink szemlélésével, így kezdődött. Aztán hajnalban éreztem, hogy nem csak Fülöp pisilt be mellettem... S a balatonparti napkelte után, otthagytuk Mamiékra az alvó gyerekhadat, s békésen feljöttünk Pestre. Ismerős volt az érzés, már Ankánál sem akartak jönni a fájások, Bertánál is csak feküdtem egész nap a kórházban és vártam, vártam, vajúdó nőket hallgattam, s már mindenki megszült körülöttem, én meg hittem, hogy akkor ez most így a legjobb.

Aztán csak megindították, ha már elindult kifelé, s az infúzió bekötése után két órával ott pihegett ez a kicsi lány a kezünkben, csendesen, észrevétlenül, mint aki bocsánatot akar kérni, hogy megérkezett, percekig a hangját sem hallottuk. Azóta se nagyon... Mi meg csak néztük, könnyű elszokni ezektől a kicsi kezektől, esetlen kis mozdulatoktól, s nehéz újra és újra felfogni, hogy ez a kis élet a mi szeretetünkből van, él, fejlődik, s azért bízták ránk odaföntről, hogy embert faragjunk belőle, mások örömére.

Szóval így történt. Rábíztunk mindent a Jóistenre, s így volt a legtökéletesebb. Mert az Őt szeretőknek minden a javukra válik.

És éljen május elseje! Most már igazán van mit ünnepelni...
Egy nappal korábban:

És íme:

 

Pizsibuli ötösben:

A négyéves

Növekszik az átlagéletkor a családban, Fülöpünk is betöltötte a négy évét. Csaptunk is nagy dáridót, hisz annyira várta már, hónapok óta kérdezgeti, mikor lesz a szülinapja, s mikor kapja meg végre a hőn áhított méretes szirénázó tűzoltót (mert a szerencsétlen sorsú gyereknek csak duplo tűzoltója, tűzoltó matchboxja, fénykorában szirénázni tudó tűzoltója, meg tűzoltós mesekönyvei voltak, nehéz is így az élet).
S hát szeret biztosra menni, idén már nem meglepetést (vagyis legpetést- ahogy tavaly mondta) kért, hanem kiadta, hogy gesztenyés-rolettis sünistortája legyen, s szigorú kívánságlistát állított össze a vágyott szirénázó járművekről. Hát kapott is bőven, igazán nagyon boldog és elégedett volt, és azóta olyan a házunk, mint ha minimum a Vészhelyzetet forgatnák...

Én meg közben elmerengtem... Szép volt az az április, a cseresznye is csak akkor mert virágozni, amikor Fülöp már kibújt odabentről. Szép volt az a szülés, talán a legszebb, vagy ahogy trendin mondani szokás, a legháborítatlanabb. Burokban, gyorsan, lassú, kíméletes fájásokkal, épp hogy elkezdődött, már ott is volt köztünk ez a kis emberke. Sokáig (nem is olyan sokáig) a Kicsi. Aztán hamar ő lett a középsők egyike, mielőtt még magára eszmélt volna, ami nem is olyan könnyű helyzet, de Ankával való édes szimbiózisa túllendítette a középsők nehéz sorsán. Nem is vittük oviba, hadd erősödjön a kis szövetségük. Jó döntés volt. Amúgy meg keresi a helyét, ki is ő, mire képes, nem látja még a határait. Szeretne nagy lenni, iskolába járni, mindent, ami a nagyoké, és szeretne kicsi lenni, cumiból inni a kakaót, kiszolgálva, öltöztetve lenni, mert ő még "kisbaba". Önállótlanabb is talán, mint Anka, de nem akarom én benevezni őt a "mi mindent kéne tudni egy 4 évesnek?" elnevezésű vetélkedőre. Ő így éli meg ezt a köztes állapotot, s így boldog, kiegyensúlyozott. S lassan növekszik a saját privát kis élettere, ő is csatlakozott az úszók táborához, édes, ahogy alig ér ki a feje a vízből, s könnyeket tud csalni a szemembe, ahogy a bátyjai pártfogásukba veszik az edzés utáni közös vizijáték ideje alatt... Szeptembertől meg megy civilizációt tanulni (vagy tanítani?!) az óvodába...
De itt és most van, most tudjuk őt szeretni, ilyen kis aranyos négy évesen...

Húsvéti kavalkád

Péntek óta készülök írni, mert más írni a kereszt homályában, böjtölve a feltámadást várva, mint húsvéthétfőn szépen illatosan, meglocsolva, degeszre tömve... Bár ez utóbbi a cukordiéta miatt elmaradt...
Szóval a húsvét sok-sok arca mind élni tanítanak, ebben hiszek. Igazi ünnep ez, s talán pont azért, mert ki kell bontani, meg kell fejteni, nem jön magától. Mert hiába takarítom ki a lakást, pucolom meg az ablakokat, hiába sütünk-főzünk a gyerekekkel sok-sok süteményt, kalácsot, sonkát, hiába gondoskodunk, hogy a nyuszi tudjon mit csempészni a bokrok alá, ettől még nem jön el az ünnep, max. a fíling, de az meg kevés. Mert többre vágyunk. Persze a gyerekek öröme, készülődése sok kérdést megválaszol, kitölti a hiányokat, de hát nem csak miattuk ünneplünk...
Szép lassan épült fel belül a húsvét, a minden esti szentmisék, liturgiák, a gyónás, a keresztút, a csend, az egész nap pislákoló mécses készítgették szívünket a feltámadásra. Sőt idén, mivel a keresztút alatt én maradtam itthon az alvó kicsikkel, betettem az évek óta nem látott Passiót. S megint keményen hatott, nem csak a sok vér, meg a minden, hanem kell a kép, a fantázia, mert az ész kevés, hogy felfogja  a titkot. S tényleg átalakult minden, a hangsúlyok, a mindennapos küzdelmeim, keresztjeim, mert ezeket egyszer már valaki értem vállalta, s legyőzte őket. S innentől kezdve már a másnapi veszekedések sem zavartak, simán át tudtam ölelni s szeretni a gyermekeimet is, még ha hol egyik, hol másik elégedetlenkedett, rontotta  a hangulatot, vagy csak simán kifejtette, hogy "szar az élet", máskor ezen felhúzom  magam. Az sem zavart, hogy vasárnap reggel senki nem nyúlt a sonkához, gondosan előkészített finomságokhoz, mert teli volt a hasuk csokinyúllal és rokonaival, igazából jó is volt Csabival kettesben reggelizni... Mert feltámadt és ez több mindennél... És ez az igazi öröm...
És persze ők is boldogok voltak, és nem csak az ajándékok miatt. A varázs hozzátartozik a ünnephez, a katarzishoz, s figyelve a valódi mondanivalóra, azért hinni kell benne. S a sok kis személyre szóló apróság azért mindig fontos nekik, s a keresés öröme fontosabb volt minden logikánál, hogy hogyan ugrál az a szerencsétlen nyuszi ide-oda, nálunk, Mamiéknál, Márti mamához, Pankánál, s a legféltettebb helyre kerültek a megszerzett  könyvek, társasok, fociskártyák, albumok, festékek, orvosi táskák. S mivel ez a nyuszi extra erős kondicióban volt, Mamiéknál még egy óriás trambulint is ottfelejtett (na nem tojt, az már sok lenne), s bár húsvétvasárnap nem dolgozunk, este 8-kor (s ma reggel 7-kor) már minden gyerek kint ugrált a télies húsvétban. S vöröslő fejük boldogságtól sugárzott...
Szóval Krisztus feltámadt! Értünk, akkor és ott, itt és most...

6 és fél gyerek

Igen, a múlt héten (sem) unatkoztunk. Kettővel többen voltunk 5 napon át, két erdélyi cseregyereket láttunk vendégül az iskola szervezésében. S bár jelenlegi állapotomban (bárki rám néz, meg van róla győződve, hogy nekem már biztosan szülnöm kellett volna) igyekszem annyit csinálni, amit tényleg muszáj a teljes káosz ellen (s ez nem is kevés), de valahogy mégis úgy döntöttünk, hogy fontos mások befogadása, s mindenkinek jó, ha kinyílunk mások felé. S igazából kettővel több vagy kevesebb, már fel sem tűnik, gondoltam én, de azt valahogy mindig kifelejtem a számításból, hogy a gyermekeink enyhén szólva megzakkannak, ha másokkal osztjuk meg a figyelmünket, jelenlétünket. Úgyis mondhatnám, hogy kezdtem magam nagycsaládban érezni az elmúlt napokban... (jobb későn, mint  soha...)
Pedig a nap nagy részét nem is itthon töltötték, úgyis mondhatnám, hogy igazi városnézős élménydömping volt, s a mieink is nagyokat ámultak, pedig láttak már egyet s mást kicsiny fővárosunkból.
Na de a tanulságok röviden:
- 6 és fél gyerek több, mint a 4 és fél.
- Kéne vennünk egy tehenet, mert 5 nap alatt elfogyott másfél kiló sajt, és a fél kiló párizsi sem tart egy napnál tovább.
- A gyerekek mindig baromi jól egymásra találnak, még ha van is korkülönbség, ők igazából csak minket szeretnek idegesíteni.
- A Hajógyári-sziget csúszdakavalkádja minden korosztályban garantált siker.
- 4 fiú közt a legrövidebb út a foci.
- Gyermekeink igazából baromi jófejek, befogadóak és nyílt szívűek.
- Drága férjem továbbra is a legjobb apa kitüntetést érdemli, s nagyon jó volt látni, hogy milyen empátiával, érzékenységgel törődik az otthonuktól életükben először távol lévő vendéggyerekekkel.
Szóval gazdagodtunk, mi is, talán ők is, s megint megtanultam az Igazságot, ha az ember kilép önmagából, a megszokott kis közegéből, s kinyitja a szívét, százszorosat kap. Én meg ígérem mindenkinek, előbb vagy utóbb biztosan szülni fogok. De addig csak lesz még bejegyzés...

Élmény kontra jelenlét, vagy?

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mennyi konkrét élményre van szükségük a gyerekeknek, hogy boldogan, kiegyensúlyozottan, ingergazdagon fejlődjenek, de véletlenül se essünk abba a csapdába, hogy mint egy hajcsár végighajszoljuk őket - a gazdag programok nevében -  a gyerekkorukon.
Mert mindkettőnek megvan a veszélye, esélye. S vékony a határmezsgye, meg persze különbözőek az igények. Ilyen közös élményforrásaink egyike mindenképpen a kirándulás, a csendes ingeráradat, az önmagam leküzdése, a kapcsolatban levés öröme. Mostanában két bökkenő van ezzel, Anka kikerült a hátihordozóból, én meg - a rohamosan növekvő édes teherrel - visszaestem az ő szintjére, tempójára. Fülöp a középfutamot tartja, Csabi, meg Boti utolérhetetlen. Szóval nehéz az egyensúly. Legutóbb Ipolytarnócon kirándultunk, ami inkább kulturális-geológiai séta volt, mint kirándulás, de a tanösvényig tartó 1 km-t, a tanösvényt, meg a visszautat közel fél órás szintidőeltolódással teljesítettük. S közben csak reménykedtem, hogy a nagyok nem indultak el unalmukban már stoppal hazafelé. De egyébként érdekes volt, bár erős fantázia kellett belelátni a kövekbe a millió évekkel ezelőtti állapotot, s a megmaradt őskövületek, fák, lábnyomok inkább a nagyokat bűvölték el, a kicsiknek bőven elég volt a néhány műanyag miocén ősállat, amire felülhettek.
A fenti állapotot erősen javítja, hogy Marcinak köszönhetően a fiúk - Boti rendszeresen, Csabi fellángolásszerűen - teljesítménytúrázni járnak mostanában. Azt hiszem, igazi élmény és jelenlét ezek a 20 vagy több kilométeres távok, s Boti már egészen biztosan jobban ismeri a Budai-hegységet, mint én... Mennek, keresik a pontokat, örülnek a csokinak, oklevélnek, kitűzőnek, s látják, hogy az a normális, ha legyőzik a távolságot és önmagukat. Köszi, Marci!!
Aztán vannak a közös síelések, amiből - csupán a kicsikre való tekintettel - most már kivontam magam, s egy nap Donovaly tényleg lefáraszt-feltölt-s maradandó egészséges élményt ad.
Persze ha azt írom, hogy a fenti három program egymás utáni napokon volt a múlt hétvégén, kicsit nekem is sűrűnek tűnik, de aztán olyan békében kaparásztak vasárnap a kertben, homokoztak mind a négyen, ültetgették a borsót, hagymát, vágták a fát, hogy azt éreztem, jó lehet így gyereknek lenni. S igazából tényleg nem kell nekik sok, de az viszont nagyon. Jelenlenni egymás számára, s hagyni időt, nyugalmat, hogy utolérjék magukat legbelül.