Tűz, tűz...

Kicsit olyanok vagyunk, mint az ősemberek, ugyanis a gyerekeink egyik legközösebb tulajdonsága, hogy nagyon szeretik, ha tüzet rakunk, és sütögetünk. Bár lehet, hogy minden normális gyerek szereti az efféle nomád dolgokat, én mégsem tudok sok egyéb mást megnevezni, ami ennyire lázba hoz mindannyiukat .

Szóval időnként bevállaljuk ezt a tűzön sütős vacsorát, bár mindig megfogadjuk, hogy a következővel egy darabig várunk... Persze mi is nagyon szeretünk(nénk) a tűz mellett üldögélni, s kürtőskalácsot sütni, de inkább akkor, ha ők már alszanak. Mert mindenkit jóllakatni, a tűztől óvni-védeni, az egymás közti háborúkat lecsendesíteni, s közben négy kezünkkel 6 nyársat forgatni, első pillantásra nem az a kifejezett idegnyugtató pihenés.

A hétvégén gondoltuk, Bertának is megmutatjuk, hogyan mulat mifelénk a magyar, hát megejtettük az első ötgyerekes sütögetésünket. A koreográfia a szokásos volt: mindenki halálosan éhes, így mire tűz lett, a virslik egy része nyersen elfogyott, na meg hozzá a zsemlék is... utána meg persze mindenki inkább a tüzet akarta táplálni, meg a nyársakkal hadonászni, s a lángok köztudottan nem tesznek jót sem a sütnivalónak, sem a parazsat kedvelő kürtőskalácsnak, így aztán kénytelenek voltunk kedvüket szegni, s egymás győzködése után végülis mindenkinek jutott valami betevő.

Ez a kürtős is mindig nagy siker, de nem kis mutatvány, folyamatosan, türelmesen forgatni a két rudat  a parázs felett, s pillanatra sem elmozdulni mellőle, miközben az öt gyerek egyszerre tíz dolgot akar, szóval káoszgyanús a helyzet. De mikor az asztalnál körbeülték a kész kalácsot, és egymást kínálgatták vele, és mindenki elégedetten ragyogott néhány másodpercig, a kis füstös Berta is az ölünkben, akkor Csabival egymásra néztünk, hogy igen, talán ez  most  a legtöbb, amit adhatunk nekik.

Testvéri gondoskodás

Mindig is sejtettem, hogy jó ez a másfél éves korkülönbség (Csabi-Boti és Fülöp-Anka között is ennyi van), de az a gondoskodó, féltő-óvó odafigyelés, ahogy a Anka-Fülöp egymásra figyel, az valami új melegséget hoz az életünkbe. Még mielőtt túlságosan rózsaszínbe kezdene úszni a blog, azért mindig lebegjen mindenki szeme előtt, ahogy ezek a drága gyermekek ütik, piszkálják, szivatják egymást, szóval, cselekedettel és mulasztással, vagyis mindenhogyan... S akkor a szüntelen rivalizálásról még nem is beszéltem. Tehát vegyük ezt alaphelyzetnek, s az összes többi az ajándék jelenpillanat.

Na szóval olyan édes szimbiózisban élnek ezek itthon ketten, mint az ikrek. Figyelik egymás rezdüléseit, igényeit, búját-baját. Múltkor esti mese közben Fülöp szólt, hogy takarjam be, Anka kipattant az ágyából: "gyele, Fülöp, betakallak." Vagy Fülöp ül a wc-n, s kiabál, hogy jöjjek már, Anka a gondos, szerető húg, - aki még csak félsikerrel veszi az akadályokat a pelenka nélküli létben, vagyis még nagyjából pelenkás - odaszalad: "Fülöp, én kitörlöm a fenekedet." Fülöp: "Anya, éhes vagyok." Anka: "Gyele a kamlába, keksz jó lesz?"

De fordítva is ugyanez a helyzet. Fülöp múltkor vendégségben kapott egy szelet tortát elvitelre, jött haza lelkesen, s szaladt Ankához: "Nézd, mit hoztam NEKÜNK?" Vagy előveszi a gondosan megőrzött, szülinapi pilótakekszét, "gyere, Anka, adok neked csokis kekszet." De azt is gyakran hallom a gyerekszobából: " Anka, nem kell sírni, nincs semmi baj, építek neked rendőrséget, tűzoltóságot..."

Ilyenkor a szülő lelke egy-egy pillanatra újratöltődik, s a következő civakodásnál már bölcs felülről látással és békével legyint egyet...

Felvilágosítás nagycsaládban

A Jóistennek hála, kezd helyreállni a nemek aránya a családunkban. Ennek sok öröme, ajándéka van, és egyik kétségtelen hozadéka, hogy baromira érdekel mindenkit, hogy mitől lány a lány, mitől fiú a fiú. Persze a kérdés nem újkeletű, igyekeztünk a hosszú évek alatt megalapozni, mindig az életkorukhoz mérten beszélgetni velük testről, nemekről, szexualitásról, s sikerült megelőzni az osztálytársaktól érkező felvilágosítást, s tőlünk hallották először, hogy miként is fogan egy gyermek, mi is az értelme, s miért csak a házasságban van terve evvel Istennek.

Persze kicsik még, de hiszem, hogy később is csak akkor tudunk ezekről beszélgetni, ha kialakult már egy kommunikáció, hisz most még nem vihognak (annyit...  már most nehezebb a helyzet, mint egy éve, amikor mindent részletesen átbeszéltünk), s még tőlünk kérdeznek, bennünk bíznak. Nem lesz ez sokáig így...:(( Szóval örülök, hogy előbb tanulták meg azt a szót, hogy szeretkezni, mint ahogy az ötödikesek megkérdezték a minap az elsős Botitól, hogy "tudod, mi az, hogy dugni?"

Szóval érdeklődő, normális gyerekek a mieink, de azért egy kistesó születése mindig felbolygatja a szunnyadó ismereteket. Borzasztóan érdekli őket a szülés, s hát a szülő egyik  legnagyobb ajándéka az őszinteség, így hát sokat is beszélgetünk ezekről. Fülöp még a maga szintjén fogja a dolgokat, ő még kicsit leragadt a nemiszervek témakörénél, Ankáról nem is beszélve. (De azért együtt már nem nagyon fürdenek, mert a felfedező ösztön már túl erős mindkét nemben...micsoda új tapasztalatok a 3 fiú után...) S ugyan nagyon tisztában vannak, és büszkén hirdetik mindenütt, hogy "én fiú vagyok", "én meg lány", Anka babáit azért mindketten szorgalmasan szoptatják...

De azért engem is meg tudnak még lepni: a minap Anka lelkesen mutogatta húgát egyik ismerősünknek, én épp pelenkáztam Bertát, mire Anka, a felvilágosult nagylány a kétésfélévesek jellegzetes hanghordozásával így szól: "Nézd, neki nincs töke..."

Hát Istennek hála, hogy  ebben a megzavarodott gender-világban megélhetjük, mindenki a maga szintjén, hogy Isten férfinak és nőnek teremtett minket, ajándékul egymásnak...

Berta lencsevégen

Zsuzsi barátnőm megszállottan próbálja lencsevégre kapni a jelenpillanatot. Ez is közös bennünk. Ő járt nálunk múlt héten, s örökítette meg a 9 napos Bertát, s rajta keresztül az újszülöttek titkos, gyűrött, ráncos, tejszagú, megismételhetetlen világát. Nagyon nagy köszönet érte!!

Itt találtok még képeket: www.zsuzsifoto.blogspot.com

Zsonglőrködés

"A szülő bravúrartistának érzi magát: a gyerekekkel úgy zsonglőrködik, hogy egyszerre tartja levegőben mindegyiket. Egyszerre figyel mindegyikre, egyszerre öleli meg mindegyiket, egyszerre válaszol mindegyiknek, egyszerre ad gyógyító puszit mindegyiknek, egyszerre öltözteti mindegyiket... mert ha bármelyik leesne, borulna az egész produkció.
Minden nagycsalád: zsonglőrmutatvány. A művész csak hajigálja a levegőbe a karikákat, elkapja őket, megint feldobja... és közben azért élvezi is a repülés boldogságát, ezt a szemet gyönyörködtető játékot." (Süveges Gergő)

Teljesen így érzem magam, legalább más megfogalmazta helyettem...
Egyik pillanatban mintha minden labdát elkapnék, kezemben tartom a dolgokat, minden a helyén, békében, idill, másikban pillanatban dől a rendszer, kiesnek a kezemből a labdák, buzogányok, vagy mik, káosz, elégedetlenség, rendőrösdi a gyermekeim felett. De lehet, hogy ez a normális? Pedig az idegeim vágynának valami nyugalmi állapotra, hogy ne ilyen nagy amplitúdóval hullámozzon a lelki világunk, különösen a gyermekeinké.

Pedig tényleg olyan idilli ez a jelenpillanat, ez az újszülöttkor, ami tudom, tényleg csak néhány pillanat, ez a törékeny kis élet, aki alkalmazkodik, beáll a rendbe, s köztünk érzi magát. Alszik, eszik, s álmában biztos emészti, mi is történt vele. Végtelenül nyugodt baba - a többiek is így kezdték::))-, napközben nem is nagyon látjuk ébren, este velünk van a vetítés-ima-mese állandó szent liturgiájában, aztán megy a többiekkel  szépen aludni, s csak már világosban nyöszörög halkan, hogy éhes vagyok... Szegény, lehet, hogy bent megsejtette, hogy mire számíthat?! Tudom, lesz, ez még másképp, de most, itt, hála Neki!

A többiek is örülnek, szokják a helyzetet, nagyok babusgatják, beszélgetnek vele, igyekszenek nem rátapasztani a hasmenős vírust, ami miatt napok óta szinte teljes a létszám itthon, szegény Boti húzza csak az igát, az iskolában. Mindenki élvezi apa jelenlétét (meg persze minél többet foglalkozunk velük, annál több kéne...), aki biciklizni viszi őket egyesével, mindenkire hagy kis saját időt, én is el-elmegyek velük sétálni, aki épp a leglabilisabb. Általában Anka a leggyengébb láncszem. Nem feltűnően féltékeny, annál már nagyobb, inteligensebb, inkább úgy állandóan hisztizik, mindenen és mindenért. Ha kimegyünk azért, ha bejövünk azért, ha bugyit kap, azért, ha pelenkát, azért, ha levest kap, a második kell, ha második fogást, levest kér, persze ez az ő életállapota most, de nem könnyű megélni, hogy vele foglalkozunk a legtöbbet, s mégis mindig csak sipítozik. Vagy csak kilyukadt a szeretettankja...

A többi meg szép lassan kialakul, az eggyel több éhes száj, a növekvő feladatok, a rend, a házimunka, a kert, s valamiféle harmónia - kihívás mind, de előbb-utóbb csak beáll.
Szóval mindenkinek mindene lenni, néha kicsit idegörlő és reménytelen vállalkozásnak tűnik, de egy kis csend, és rájövök újra és újra, hogy csak ennek van értelme...

Új élet, új blog

Régóta át akartam költöztetni a blogot ide, most, hogy új élet kezdődött mifelénk, a cím is változtatásra szorult, így hát legyen: olvassatok továbbra minket itt!

Jelenpillanatok az ötödik gyerekkel

Épp készültem megosztani, milyen is így a kilencedik hónap közepén járva, osztottam-szoroztam, vontam le  a tanulságokat, erre Berta baba csak megviccelt minket.

Szóval módosítom a bejegyzés témáját. Igen, világra jött ez az ötödik csöppség, tényleg kis csöppség, a 3800 grammjával igazi nőies karcsúság a többiek 4 és fél kilós kezdőtőkéjéhez képest. Hát a diéta is csodákat tesz, pl. kevesebb kiló vagyok, mint a terhesség előtt, meg hát ezt ős is biztos megérezte bent. Meg hát azért csak két héttel hamarabbra időzítette magát...

Nem terveztem előre semmit, hisz úgyis csak a jelen pillanat van, amit ha jól megélünk, akkor úgy és ott lesz a legteljesebb, s hát ezt minden szülésnél átéltük. Most is. Gyönyörű balatoni hosszúhétvége, sok alvással, napozással, sétával, csónakázással, az április végén Balcsiban fürdőző gyermekeink szemlélésével, így kezdődött. Aztán hajnalban éreztem, hogy nem csak Fülöp pisilt be mellettem... S a balatonparti napkelte után, otthagytuk Mamiékra az alvó gyerekhadat, s békésen feljöttünk Pestre. Ismerős volt az érzés, már Ankánál sem akartak jönni a fájások, Bertánál is csak feküdtem egész nap a kórházban és vártam, vártam, vajúdó nőket hallgattam, s már mindenki megszült körülöttem, én meg hittem, hogy akkor ez most így a legjobb.

Aztán csak megindították, ha már elindult kifelé, s az infúzió bekötése után két órával ott pihegett ez a kicsi lány a kezünkben, csendesen, észrevétlenül, mint aki bocsánatot akar kérni, hogy megérkezett, percekig a hangját sem hallottuk. Azóta se nagyon... Mi meg csak néztük, könnyű elszokni ezektől a kicsi kezektől, esetlen kis mozdulatoktól, s nehéz újra és újra felfogni, hogy ez a kis élet a mi szeretetünkből van, él, fejlődik, s azért bízták ránk odaföntről, hogy embert faragjunk belőle, mások örömére.

Szóval így történt. Rábíztunk mindent a Jóistenre, s így volt a legtökéletesebb. Mert az Őt szeretőknek minden a javukra válik.

És éljen május elseje! Most már igazán van mit ünnepelni...
Egy nappal korábban:

És íme:

 

Pizsibuli ötösben:

A négyéves

Növekszik az átlagéletkor a családban, Fülöpünk is betöltötte a négy évét. Csaptunk is nagy dáridót, hisz annyira várta már, hónapok óta kérdezgeti, mikor lesz a szülinapja, s mikor kapja meg végre a hőn áhított méretes szirénázó tűzoltót (mert a szerencsétlen sorsú gyereknek csak duplo tűzoltója, tűzoltó matchboxja, fénykorában szirénázni tudó tűzoltója, meg tűzoltós mesekönyvei voltak, nehéz is így az élet).
S hát szeret biztosra menni, idén már nem meglepetést (vagyis legpetést- ahogy tavaly mondta) kért, hanem kiadta, hogy gesztenyés-rolettis sünistortája legyen, s szigorú kívánságlistát állított össze a vágyott szirénázó járművekről. Hát kapott is bőven, igazán nagyon boldog és elégedett volt, és azóta olyan a házunk, mint ha minimum a Vészhelyzetet forgatnák...

Én meg közben elmerengtem... Szép volt az az április, a cseresznye is csak akkor mert virágozni, amikor Fülöp már kibújt odabentről. Szép volt az a szülés, talán a legszebb, vagy ahogy trendin mondani szokás, a legháborítatlanabb. Burokban, gyorsan, lassú, kíméletes fájásokkal, épp hogy elkezdődött, már ott is volt köztünk ez a kis emberke. Sokáig (nem is olyan sokáig) a Kicsi. Aztán hamar ő lett a középsők egyike, mielőtt még magára eszmélt volna, ami nem is olyan könnyű helyzet, de Ankával való édes szimbiózisa túllendítette a középsők nehéz sorsán. Nem is vittük oviba, hadd erősödjön a kis szövetségük. Jó döntés volt. Amúgy meg keresi a helyét, ki is ő, mire képes, nem látja még a határait. Szeretne nagy lenni, iskolába járni, mindent, ami a nagyoké, és szeretne kicsi lenni, cumiból inni a kakaót, kiszolgálva, öltöztetve lenni, mert ő még "kisbaba". Önállótlanabb is talán, mint Anka, de nem akarom én benevezni őt a "mi mindent kéne tudni egy 4 évesnek?" elnevezésű vetélkedőre. Ő így éli meg ezt a köztes állapotot, s így boldog, kiegyensúlyozott. S lassan növekszik a saját privát kis élettere, ő is csatlakozott az úszók táborához, édes, ahogy alig ér ki a feje a vízből, s könnyeket tud csalni a szemembe, ahogy a bátyjai pártfogásukba veszik az edzés utáni közös vizijáték ideje alatt... Szeptembertől meg megy civilizációt tanulni (vagy tanítani?!) az óvodába...
De itt és most van, most tudjuk őt szeretni, ilyen kis aranyos négy évesen...

Húsvéti kavalkád

Péntek óta készülök írni, mert más írni a kereszt homályában, böjtölve a feltámadást várva, mint húsvéthétfőn szépen illatosan, meglocsolva, degeszre tömve... Bár ez utóbbi a cukordiéta miatt elmaradt...
Szóval a húsvét sok-sok arca mind élni tanítanak, ebben hiszek. Igazi ünnep ez, s talán pont azért, mert ki kell bontani, meg kell fejteni, nem jön magától. Mert hiába takarítom ki a lakást, pucolom meg az ablakokat, hiába sütünk-főzünk a gyerekekkel sok-sok süteményt, kalácsot, sonkát, hiába gondoskodunk, hogy a nyuszi tudjon mit csempészni a bokrok alá, ettől még nem jön el az ünnep, max. a fíling, de az meg kevés. Mert többre vágyunk. Persze a gyerekek öröme, készülődése sok kérdést megválaszol, kitölti a hiányokat, de hát nem csak miattuk ünneplünk...
Szép lassan épült fel belül a húsvét, a minden esti szentmisék, liturgiák, a gyónás, a keresztút, a csend, az egész nap pislákoló mécses készítgették szívünket a feltámadásra. Sőt idén, mivel a keresztút alatt én maradtam itthon az alvó kicsikkel, betettem az évek óta nem látott Passiót. S megint keményen hatott, nem csak a sok vér, meg a minden, hanem kell a kép, a fantázia, mert az ész kevés, hogy felfogja  a titkot. S tényleg átalakult minden, a hangsúlyok, a mindennapos küzdelmeim, keresztjeim, mert ezeket egyszer már valaki értem vállalta, s legyőzte őket. S innentől kezdve már a másnapi veszekedések sem zavartak, simán át tudtam ölelni s szeretni a gyermekeimet is, még ha hol egyik, hol másik elégedetlenkedett, rontotta  a hangulatot, vagy csak simán kifejtette, hogy "szar az élet", máskor ezen felhúzom  magam. Az sem zavart, hogy vasárnap reggel senki nem nyúlt a sonkához, gondosan előkészített finomságokhoz, mert teli volt a hasuk csokinyúllal és rokonaival, igazából jó is volt Csabival kettesben reggelizni... Mert feltámadt és ez több mindennél... És ez az igazi öröm...
És persze ők is boldogok voltak, és nem csak az ajándékok miatt. A varázs hozzátartozik a ünnephez, a katarzishoz, s figyelve a valódi mondanivalóra, azért hinni kell benne. S a sok kis személyre szóló apróság azért mindig fontos nekik, s a keresés öröme fontosabb volt minden logikánál, hogy hogyan ugrál az a szerencsétlen nyuszi ide-oda, nálunk, Mamiéknál, Márti mamához, Pankánál, s a legféltettebb helyre kerültek a megszerzett  könyvek, társasok, fociskártyák, albumok, festékek, orvosi táskák. S mivel ez a nyuszi extra erős kondicióban volt, Mamiéknál még egy óriás trambulint is ottfelejtett (na nem tojt, az már sok lenne), s bár húsvétvasárnap nem dolgozunk, este 8-kor (s ma reggel 7-kor) már minden gyerek kint ugrált a télies húsvétban. S vöröslő fejük boldogságtól sugárzott...
Szóval Krisztus feltámadt! Értünk, akkor és ott, itt és most...

6 és fél gyerek

Igen, a múlt héten (sem) unatkoztunk. Kettővel többen voltunk 5 napon át, két erdélyi cseregyereket láttunk vendégül az iskola szervezésében. S bár jelenlegi állapotomban (bárki rám néz, meg van róla győződve, hogy nekem már biztosan szülnöm kellett volna) igyekszem annyit csinálni, amit tényleg muszáj a teljes káosz ellen (s ez nem is kevés), de valahogy mégis úgy döntöttünk, hogy fontos mások befogadása, s mindenkinek jó, ha kinyílunk mások felé. S igazából kettővel több vagy kevesebb, már fel sem tűnik, gondoltam én, de azt valahogy mindig kifelejtem a számításból, hogy a gyermekeink enyhén szólva megzakkannak, ha másokkal osztjuk meg a figyelmünket, jelenlétünket. Úgyis mondhatnám, hogy kezdtem magam nagycsaládban érezni az elmúlt napokban... (jobb későn, mint  soha...)
Pedig a nap nagy részét nem is itthon töltötték, úgyis mondhatnám, hogy igazi városnézős élménydömping volt, s a mieink is nagyokat ámultak, pedig láttak már egyet s mást kicsiny fővárosunkból.
Na de a tanulságok röviden:
- 6 és fél gyerek több, mint a 4 és fél.
- Kéne vennünk egy tehenet, mert 5 nap alatt elfogyott másfél kiló sajt, és a fél kiló párizsi sem tart egy napnál tovább.
- A gyerekek mindig baromi jól egymásra találnak, még ha van is korkülönbség, ők igazából csak minket szeretnek idegesíteni.
- A Hajógyári-sziget csúszdakavalkádja minden korosztályban garantált siker.
- 4 fiú közt a legrövidebb út a foci.
- Gyermekeink igazából baromi jófejek, befogadóak és nyílt szívűek.
- Drága férjem továbbra is a legjobb apa kitüntetést érdemli, s nagyon jó volt látni, hogy milyen empátiával, érzékenységgel törődik az otthonuktól életükben először távol lévő vendéggyerekekkel.
Szóval gazdagodtunk, mi is, talán ők is, s megint megtanultam az Igazságot, ha az ember kilép önmagából, a megszokott kis közegéből, s kinyitja a szívét, százszorosat kap. Én meg ígérem mindenkinek, előbb vagy utóbb biztosan szülni fogok. De addig csak lesz még bejegyzés...

Élmény kontra jelenlét, vagy?

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mennyi konkrét élményre van szükségük a gyerekeknek, hogy boldogan, kiegyensúlyozottan, ingergazdagon fejlődjenek, de véletlenül se essünk abba a csapdába, hogy mint egy hajcsár végighajszoljuk őket - a gazdag programok nevében -  a gyerekkorukon.
Mert mindkettőnek megvan a veszélye, esélye. S vékony a határmezsgye, meg persze különbözőek az igények. Ilyen közös élményforrásaink egyike mindenképpen a kirándulás, a csendes ingeráradat, az önmagam leküzdése, a kapcsolatban levés öröme. Mostanában két bökkenő van ezzel, Anka kikerült a hátihordozóból, én meg - a rohamosan növekvő édes teherrel - visszaestem az ő szintjére, tempójára. Fülöp a középfutamot tartja, Csabi, meg Boti utolérhetetlen. Szóval nehéz az egyensúly. Legutóbb Ipolytarnócon kirándultunk, ami inkább kulturális-geológiai séta volt, mint kirándulás, de a tanösvényig tartó 1 km-t, a tanösvényt, meg a visszautat közel fél órás szintidőeltolódással teljesítettük. S közben csak reménykedtem, hogy a nagyok nem indultak el unalmukban már stoppal hazafelé. De egyébként érdekes volt, bár erős fantázia kellett belelátni a kövekbe a millió évekkel ezelőtti állapotot, s a megmaradt őskövületek, fák, lábnyomok inkább a nagyokat bűvölték el, a kicsiknek bőven elég volt a néhány műanyag miocén ősállat, amire felülhettek.
A fenti állapotot erősen javítja, hogy Marcinak köszönhetően a fiúk - Boti rendszeresen, Csabi fellángolásszerűen - teljesítménytúrázni járnak mostanában. Azt hiszem, igazi élmény és jelenlét ezek a 20 vagy több kilométeres távok, s Boti már egészen biztosan jobban ismeri a Budai-hegységet, mint én... Mennek, keresik a pontokat, örülnek a csokinak, oklevélnek, kitűzőnek, s látják, hogy az a normális, ha legyőzik a távolságot és önmagukat. Köszi, Marci!!
Aztán vannak a közös síelések, amiből - csupán a kicsikre való tekintettel - most már kivontam magam, s egy nap Donovaly tényleg lefáraszt-feltölt-s maradandó egészséges élményt ad.
Persze ha azt írom, hogy a fenti három program egymás utáni napokon volt a múlt hétvégén, kicsit nekem is sűrűnek tűnik, de aztán olyan békében kaparásztak vasárnap a kertben, homokoztak mind a négyen, ültetgették a borsót, hagymát, vágták a fát, hogy azt éreztem, jó lehet így gyereknek lenni. S igazából tényleg nem kell nekik sok, de az viszont nagyon. Jelenlenni egymás számára, s hagyni időt, nyugalmat, hogy utolérjék magukat legbelül.

Lakberendezők

Komolyan mondom, lakberendező lesz a fiam... Nem tudom, hogy ez a túlzott kreativitás jele, vagy életkori sajátosság (bár régóta tart már), vagy pszichológiai jelenség, de állandóan rendezkedik, tologat, polcot, szekrényt fabrikál, költözködik, s mindent újra kezd két nap múlva.
Erősen gyanakszom már, mikor kéri a kalapácsot és a szögeket, vagy túl régóta elmélyültködnek a szobájukban. Nem akarom én megnyirbálni a kis szárnyait, hát biztos keresi a kibontakozását, de néha már az én idegeim is igencsak veszélybe kerülnek. Pláne ha este 8-kor akar új polcot, vagy az épp rendbetett szobát forgatják fel fenekestül. És persze rajtam keresik az áldozatul esett furulyakottát, lakatkulcsot és a fehér zoknikat.
Persze kiskorában is rendezkedett, az ágyát telepakolta mindenféle dobozzal, amelyek az íróasztalt, dolgozó sarkot voltak hivatottak képviselni, aztán, ahogy ügyesedett, kartonból csinált (csináltatott velem) éjjeli szekrényt, s most, hogy egyre több a tancucca, könyve, polcrendszereket, irattartókat kreál szüntelenül. Kisdobozba mindent, azt a nagydobozba, azzal a könyveket alátámasztva, kicsit kidíszítve a tőlem elcsent ikeás virágaimmal és társai.
Aztán ha nagy a szerelem az öccsével, értsd fél óráig teljes egyetértésben vannak, akkor következnek az ágyak, összetolják (kár, hogy 1 méter a szintkülönbség), közös birodalmat alakítanak ki, én meg alig bírom megközelíteni őket, mikor este mesélni akarok. Ha összevesznek, akkor a drága függönyrendszert gyárt, összes csipeszemet (ha nem vettem az elmőlt évben kb. 100-at, egyet se, mégsincs egy darab se) lenyúlva pokrócokat aggat kötelekre, ezzel választva le a saját sarkát.
Na nem ragozom, de a türelmem nem mindig végtelen. Szombaton megint nagyot rendezkedtek a nagyok (megint jött az egyetértős korszak), de gyanús volt, hogy a kicsik is csendben vannak. Fülöp jön le fél óra múlva az ismerős mondattal: "Anya, nézd milyen lett a szobánk..." Meghűlt bennem minden, ezek is kezdik... Felmegyek, erre látom, hogy a kis három és fél éves minden erejével és elszántságával Anka ágyát behúzta a szoba közepére, helyette asztalt, székeket tolt oda, a játékos szekrényt kipakolta, s a szoba másik sarkába helyezte, s Ankával büszkén mutatták a művüket, aki rettentő édes volt, ugyanis az ágyak közé beszorulva mozdulni sem tudott.
Hát így állunk. Lehet, hogy ez normális jelenség, csak én nem emlékszem, hogy valaha naponta átrendeztem volna a szobámat... Szóval valahol az önállóság-kreativitás és a határok-racionalitás határmezsgyéjén egyensúlyozunk, hol több, hol kevesebb humorral...

Arról akartam írni...

Nem akarok havi összefoglalókat tartani, de valahogy ez a január is elment. Akartam írni például síelésről, ami olyan régnek tűnik már, mintha nem is idén lett volna. Sok szép közös pillanat volt a nagy családdal, havas táj, amit itthon idén nélkülöztünk (reméljük, csak ma estig), közös felvonózások, hóviharban is lelkes gyerekek, kiegyensúlyozott kicsik, akik élvezték, hogy csak úgy együtt vagyunk, és még megannyi ajándék...
Aztán akartam írni a félévről, mert hát ugye vége lett, s ügyesen teljesítettek a fiúk, szépen számolnak, olvasnak, írnak, teszik a dolgukat. Csabika első hegedűvizsgája is garantált élmény volt (különös tekintettel arra, hogy felhívták a figyelmünket, hogy évekbe is eltelhet, mire tisztán szólal meg az a hangszer...). Botikánk pedig lelkiismeretesen teljesíti az első osztályosok kötelességét, minden délutánt mást sportra megy, állandóan fociskártyákkal csencsel, szóval beélte a kis világát.
Aztán akartam írni Boti szülinapjáról, mert többnapos ünnepségsorozat keretében 7 éves lett ez az elszánt, csupa akaratból és csupa makacsságból összegyúrt kisfiunk. Volt nagy családi ünneplés a vágyott ajándékokkal, s az örömmel, hogy mindenkinek ő a fontos. Persze ezt az örömet azért halványan elrejtette az ő kis szokásos flegma "és akkor mi van?" stílusa mögé, de azért legbelül feltöltődött a kis lelke, hogy ő volt végre tényleg a középpont. Aztán fiúzsúr is volt, meghívta az összes fiú osztálytársát, s hát - ha nem családi házban lankánk- valószínű feljelentettek volna minket azon az estén csendháborításért, de így belefért. Lelkesek voltak, szerveztünk nekik bőven programot, hogy a fölös energiáikat ne a közös rombolásban vezessék le, s azt hiszem - bár este nem kellett ringatni egyikünket sem - jól sikerült a "buli".
Aztán akartam írni, hogy a Jóisten humorában egy kis önfegyelmet akar nekem tanítani (jó bevallom, rámfér), s kiderült, hogy így az ötödik gyereknél csak utolért  a terhességi cukorbetegség. Persze benne volt a pakliban, mindig is gyanús volt, hogy egyre nagyobbak a gyerekeink, s Anka 4600 grammját már nem kéne felülmúlni. Szóval kaptam jó kemény diétát, napi hatszori szigorú étkezést, s hát baromi nehéz úgy sütni a süteményeket, mindenféléket a gyerekeknek, hogy meg sem kóstolhatom. Meg hiányzik a reggeli tejes kávé, meg a fehér kenyerek, meg az akkor eszek gyümölcsöt, amikor akarok érzése, de hát ezt kell most szeretni. Ezt tudom én most felajánlani ezért a kis Berta babáért. És hát igen, egy kicsit megdöbbentő, hogy az elfogyasztott táplálékaink nagy része szénhidrát és szénhidrát... Szóval most egy kicsit elbizonytalanodtam a konyhaművészetemet illetően... Na de végülis, az senkinek nem árt, ha egy kicsit átgondoljuk ezt az egészséges étkezés dolgot. Nekem muszáj, nekik ajánlott. Meg hát kéthetente kontroll, vérvétel, terhelés, szervezés...
Szóval azért is nem írtam eddig, mert túl gyakran ütközöm a korlátaimba, a fizikai határaimba, s furcsa érzés, hogy az eddigi gyerekvárások alatt ezerrel pörögtem a negyvenedik hétig, most meg muszáj lassítani... Át kellett küzdenem ezeket a pillanatokat, szeretni azokat a helyzeteket is, amikor nincs erőm, s mindenki tőlem várna mindent. Hát ebben vagyunk most, mi. S várjuk a nagy hóesést.

Tavalyi cirkuszolás

Szünidei beszámolónk folytatódik... Nem is tudom, hogy melyik a szebb, amikor együtt a család kikapcsolódik, vagy mikor már végre itt az iskola...?! Na jó, ez költői kérdés, de az  első biztosan munkásabb...

Szóval kulturális program gyanánt cirkuszban is jártunk, ugyanis a gyerekeink többször voltak már rokonoknak, barátoknak köszönhetően, de én talán utoljára 5 évesen, valószínű Csabi is.

Ankán elgondolkodtam, hogy ne bízzuk-e oda valakire, pláne alvásidőben, de hát attól szép, ha együtt a család. Hát megsejtettem, hogy nem ő lesz a leglelkesebb cirkuszrajongó... Amint sötét lett, velőtrázó sikollyal ugrott az ölembe, s rettegését még a hetek óta ígérgetett nyalóka sem oldotta fel. Mondjuk, tényleg kicsit ijesztőek voltak a kínai maszkok, kiáltások, s mindenféle effektek. De megoldottuk. Anka fejére borítottuk Boti pulcsiját, s biztosítottam róla, hogy ott biztonságban van. A bizalom fontos dolog, meg is előlegezte nekem, s a kettőből másfél órát végigaludt az ölemben, az utolsó két produkciót, amikor is egy biciklin húsz kínai tekert, ámulattal nézte, s a végén megállapította: "jó volt a cirkusz, és imádom a nyalókát."

A többiek szájtátva nézték a produkciókat, s végül azt se bánták, hogy se bohóc, se állatok nem voltak. Zseniális is volt a koreográfia, az tény, két órán át simán elálmélkodtunk rajta. Kifelé menet megküzdöttünk még  az egyszer használatos emléktárgyak dömpingjével, ami annyiban autentikus volt, hogy minden eredeti kínai volt, de inkább a látványt vittük magunkkal - Fülöp legnagyobb bánatára - az legalább mindenképp eredeti volt.

Hála 2011-ért!

Idén se bárányhimlő, se hányás, se egyéb nem boldogított minket szilveszterkor, így aztán újra belevágtunk a templomi éjszakába. Ezt persze sokan furcsa mosollyal fogadták, hogy mit is csinálunk mi szilveszteri buli címszó alatt, de biztosíthatok mindenkit, remek ünneplés volt, s nemcsak a gyerekek élvezték, hogy nem kell csendben egy helyben ülni, mint minden vasárnap, hanem volt ott minden, jobbnál jobb kaják, egész este táncház, s mindenütt rohangáló gyerekek.

A kincskeresős verseny keretében még a padlástérben is jártunk, ahol elemlámpákkal kellett hiányzó idézetek után kutatni, s igazán nagyfiús bátorságpróba volt. Boti, Fülöp élvezettel ropták a moldvai táncokat, nem hiába, apjuk vére. Én meg hol táncoltam, hol bennük gyönyörködtem. Csabikánk ehelyett inkább biztos, ami biztos, kétszer végigment a kincskereső akadálypályán. Szóval volt élmény, játék, közösség, s a hálaadó ima természetesen olvadt bele ebbe a hangos örömünnepbe. Fél 1 után tévedtünk haza, s azt hiszem, sikerült megélni az est mottóját, Jézus szavait: "azért jöttem, hogy örömötök teljes legyen."

Másnap, vagyis aznap persze már fél 9-kor úton voltunk, mert alapelv, hogy itthon se bírnak magukkal, akkor meg inkább menjünk, szóval elvonatoztunk Esztergomba, ami egyfajta kis zarándokhely ez életünkben, ott szoktunk hálát adni az év kegyelmeiért. Az utazóközönség remélhetően elég kába volt ahhoz, hogy kiakadjon, amit mi vonatozás címén másfél óráig csinálunk. Mindenesetre, mire odaértünk, minden kajánk elfogyott, senkin nem volt cipő, Annapetik meg Geronimo Stilton öt kötete (Csabika készült...) szanaszét, szóval harmonia celestis.

De igazán felüdítő volt, hogy egy lélekkel nem találkoztunk az utcákon, s még a kísértés sem volt meg, hogy a fiúk bármit kunyeráljanak, mert még egy fia vendéglátó egység sem volt nyitva. A Bazilika ott volt a helyén, bár egy kicsit messzebbnek tűnt a szokásosnál, vagy a hideg miatt, vagy azért, mert Fülöp is kétlábon közlekedik már, nem tudom. Imádkoztunk, s szokás szerint persze mindenki valami épp rossz volt, de ezen már rutinosan túltettük magunkat. A vonat legalább továbbra is első számú élményforrás, nem beszélve a restiben megkaparintott két utolsó csomag mogyoróról. Anka szavaival összefoglalva a napot: "jó volt pilos vonattal menni, ettem mogyolót."