Futni születtünk

Aki nem fut, talán nem fogja érteni, aki fut, annak meg talán úgyse kell leírni. így hát leírom magamnak azt az örömet, hogy végre újra futhatok. 3 hétnyi térdfájás után az orvos helyre rakta a kiakadt csontot, és annyit mondott, hogy remek a porcrendszerem, vagy mim, szülhetem a hatodik gyereket, de csak a maraton után...
A két irreális alternatíva közül maradnék inkább a másodiknál.
Szóval, én aki 30 éves koromig maximum a gyerekeim után futottam, nem gondoltam volna, hogy ekkora örömet jelenthet, hogy télen, zimankóban, nyálkás, szürke ködben (amikor normális ember elvileg a négy fal közé menekül) róhatom a kilométereket. Mert kell a testnek, léleknek, agynak, mindennek, még akkor is, ha életem nagy részében remekül megvoltam nélküle.
Mindig kicserélődök, az itthoni feszültségek elpárolognak, a gyerekekkel kapcsolatos összes kérdést megoldom útközben, s úgy tud örülni nekem mindenki, amikor hazaérek, hogy már csak ezért is megéri.
Szóval húzom is a futócipőt...

Pilis-tető

Mindig is azt vallottam, hogy a kirándulás a legjobb családos program testnek, léleknek, kapcsolatnak egyaránt, egyszerű, tiszta dolog, menni kell, együtt lenni, hálát adni a teremtett világért és közben szeretni egymást.
A képlet hiába egyszerű, mégis egész ősszel jóformán egyetlen közös kirándulást nem csináltunk a gyerekekkel (az őrségi kiruccanásunk kivételével), ők ugyan mentek iskolával, barátokkal, nagybácsival, ilyen-olyan felállásban, de a közös nagy családi élmény hiányzott.
Mondhatnám, hogy azért, mert minden hétvégén ezer program van, ami igaz is, de akár be is vallhatom, hogy talán nem mertük bevállalni, mert fárasztó az állandó lázadozásuk, hogy minden rossz, amiben részt kell venniük, hogy egymást ütik-vágják szóval-cselekedettel-mulasztással, vagy egyszerűen csak fennhangon visítanak, ha el kell hagyniuk a komfortzónájukat, ez utóbbi különösen a gyengébbik nemre jellemző... Egyszerűbbnek tűnik néha nem menni sehova.
Na de... tegnap mégis belevágtunk, kocsiba pattantunk, és irány a Pilis. A fent vázolt általános forgatókönyvhöz képest szokatlanul nagy egyetértésben és békében bandukoltunk az erdőben, sziklákon, csúcsokon. Megmásztuk az új Pilis-tetői kilátót, boldogan ették a szendvicseiket a 3 fokban, lelkesen szóláncoztak, vagy mesélték mindazt, ami a hétköznapokba nem fér bele, és gyönyörködtek a ködbe burkolózó sejtelmes hegycsúcsokban. És Anka (is) magát meghazudtoló módon végiggyalogolta szinte hiszti nélkül a 14 km-t.
Sötétedés előtt negyed órával a kocsinkhoz is odaértünk, Csabika sem tévedt el, aki megunva a gyök2-s tempónkat az élre tört és térkép nélkül célozta meg Kétbükkfanyereg parkolóját, és Bertuskánkat is megóvta a Jóisten a mélységektől, aki a csúcson felejtett katonai létesítmény 5 méteres betontömbjének széléről akarta felfedezni a világot. (zárójelben azért egy figyelmeztető táblát megérne, mert sunyi módon ott a szakadék alattad a gyerekbarátnak tűnő kis katonai dombocska mögött)
Kiléptünk magunkból, a Jóisten meg kipótolta, amit mi magunktól nem tudunk: békét teremteni, szeretetben lenni, és biztonságban tudni mindannyiunkat.

A legjobb szórakozás 3 fokban: Fülöp a sárban vizipisztolyozik.

Még főzni se kell:

Minden, mi él, csak Téged hirdet:

Szigetmánia

Gyerekként, emlékszem , nagyon szerettük gyűjteni a matricákat, ragasztgattuk az albumunkba, és reménykedtünk, hogy egyszer betelik. Soha nem telt be...

Nem volt ez olyan régen (vagy csak nekem sikerült ilyen sikeresen megőrizni magamban a gyermeki lelkületet), így hát teljesen át tudom élni a gyerekeim lelkesedését, ha egy-egy áruházlánc kinyomja a maga gyűjtendő matricáit, albumát.

Most is így volt. Csak hát hiába eszünk borzasztó sokat, igyekszünk azért nem annyit vásárolni, hogy hamar teljenek az albumok, amiből idén kettőt szereztünk be. Botikánk az élelmes, kifejlesztette a technikáját. Amint megkapta az albumát, eltekert egyedül a közeli, nagyobb Sparba, és szép illedelmesen mindenkitől megkérdezte a pénztárnál, hogy gyűjtik-e a matricákat. Két alkalom alatt 140 csomagot vadászott össze... Hát nem elveszett gyerek...
Innentől már csak a cserebere folyt, Anka, a másik főgyűjtő, mindent megígért Botinak, hogy minél több matricát kaphasson tőle, Berta szedegette a hátoldalakat, Fülöp fennhangon olvasta 200-ig a számokat, sok óráig lekötötte őket az új izgalom.
Én meg örültem, mert észrevétlenül is sokat tanultak belőle, azon túl, hogy már remekül tudjuk Madagaszkár őshonos állatait, Anka naponta végiszámlálta a 200-ból hiányzó matricák számát, ami egy 5 évestől nem is kis teljesítmény, Fülöp párosítgatta a képeket, ami nem hiábavaló, úgyis elvileg fejleszteni kéne a képi memóriáját, Boti pedig - azontúl, hogy a jég hátán is meg fog élni - hatalmas empátiáról tett tanúságot, ahogy Ankának beszerezte a hiányzókat, lelkesítette, bátorította napról napra. Én meg a végén megkaptam a záróakkordot, a különböző levlistákon beszerezni az utolsó hiányzókat, soha nem látott anyukákkal kerültem kapcsolatba, nagylelkűen adakozhattam a sok cserénkből örömet szerezve másoknak is, és hát valljuk be,  egy kicsit újra gyerek lehettem én is.
Játék az élet. Vagy legalábbis muszáj játszani, mert beleőrülünk.

Ovi helyett

Tudom, sok múlik azon, vajon tényleg élvezem-e a gyerekekkel töltött időt, ők is érzik, hogy csupán kipipálandó feladatok egy listán, vagy értékes társak egy közös úton, akikkel jó együtt lenni. S hiába tudom mindezt, az elmúlt - itthon töltött - 12 év alaposan megkoptatott, s nem segít abban, hogy ne rutinként lássak minden velük töltött délelőttöt, napot...
Ma reggel - hálát adva közben, hogy mindezt megtehetem - jött az ihlet, hogy legyen a mai hétköznap ünnep. Élvezzük egymás társaságát, örüljünk a közös pillanatoknak... így aztán nem vittem oviba a kicsiket, hanem összepakoltunk, s elmentünk fürdőzni a közeli vizibirodalomba. Közben persze rá kellett döbbennem, hogy a kisebbek nem is voltak még itt, mindig csak a nagyokat visszük, néztek is, mint Alíz csodaországban. Édesek voltak, lelkesek, szófogadóak, figyeltek rám, egymásra, tényleg mint a mesében. Lubickoltak, csúszdáztak, ugráltak, igazi vizibékák, abszolút biztonsággal úsztak a mélyvízben, Berta a karúszójával boldogan vetődött utánuk. Persze le kellett tenni közben, hogy nem lehet mindig mindenki ott, az életünk külön síkokon folyik, s nem attól lesz értékes a pillanat, hogy az összes gyerekem ott van.
Most így volt jó. És a gyerekek is megérezték az együttlét varázsát. Én meg hálát adtam. Hogy a legfőbb feladatom, hogy élvezzem a gyerekeimet. Hogy még nem nyomja őket az iskola terhe, szabadok. Hogy elmehetünk fürdőzni - bár nem olcsó, de egy-egy ünnepre belefér. Hogy könnyű már elterelgetni három gyereket. Hogy a kinti medencében, a ragyogó napsütésben feltöltődhettem a gyerekeim örömével, és erőt gyűjthettem az itthoni kamaszos háborúkhoz. Hála, Neked, Istenünk...

Meg kell mászni a falat

Fülöppel régóta keresem a lehetőséget, hogy csak kettesben olyat csináljunk, ami őt érdekli. Amiben ügyes. Amit ő választ. Egyedül. Hogy egy kicsit magára találjon, önbizalmat kapjon, elhiggye, hogy (bátyjai minden ellenkező kijelentése ellenére) ő nem hülye, szar, segglyuk és egyebek, hanem egyedülálló, végtelenül értékes, szeretnivaló kisfiú.

A falmászást választottuk. A közelben van egy falmászó központ, gyerek edzéssel, remek lehetőségnek tűnt. Elsőre bosszankodtam, hogy a szülőnek végig ott kell lennie 2 órán át, mert ez azt jelenti, hogy a többi gyereket addig el kell varázsolnom (Bertát igen nehéz), hogy ne zavarkodjanak... Szóval logisztikai feladat alaposan. De a lényeg, hogy mindig nekem kell biztosítanom őt, amíg mászik. Ha akarom, ha nem, össze vagyunk kötve, együtt vagyunk, ő fent, én lent, nem lehet elrohanni, hogy most nem érek rá. És ez jót tesz. Nemcsak fizikailag erősödik, hanem talán belül a kis lelke is.

A tegnapi edzés után kettesben tartottunk hazafelé, s magam is meglepődtem, hogy a szokásos kakipisibuzi megszólalások helyett minden előzmény nélkül az alábbi párbeszédet folytatta le önmagával: "Az Isten engem most lát, biztos szuperkamera szeme van. Ő mindent lát. Azt is, amit most csinálok. Anya, tudtad, hogy én két dolgot imádok a világon, Istent és téged? Istent nagyon szeretem. És tudtad, hogy a szeretet és a jóság mindent betölt?" Azt hiszem, túlcsordult a szeretettankja... És az nem az én érdemem...

Megint Duna

A Duna mindig valahogy ihletet ad. Meg életkedvet, örömet, egyszerűséget, letisztultságot. Persze magam is szívesen bambulgatnék  a partján, de azért ennek esélye erősen közelít a nullához. Tehát marad életem reális színtere: dunázzunk a gyerekekkel.

Igazából semmi extra nem történt, csak annyi, hogy Ankát úszni vittük a Dagályba, én meg ott álltam egy két és fél évessel, meg egy hét évessel, hogy most van szabad másfél óránk, amit akár értelmesen is eltölthetnénk. Persze jött a kísértés, hogy el is üldögélhetünk az uszoda előterében, vagy olyan fontos dolgokat elintézhetünk, mint pl a bevásárlás, de akár el is tölthetjük az időt, aktívan, teljes jelenléttel. Ami persze tőlem mindig nagyobb lépést kíván, de így van ez jól. Fogtuk magunkat és nekiindultunk a kukksötétben a Margit-sziget felé, Berta a nyakamban, Fülöp szaladgálva, élvezték, hogy végre csak ketten vannak, csacsognak, énekelünk, és élvezzük a két lábon való közlekedés minden szabadságát. Jó kis játszótér van az Árpád-hídi lehajtónál, de ők rögtön lekéredzkedtek a folyóhoz. Mert ott minden van, kreativitás, nyugalom, teljesség és a sötétben még az összetartozás érzése is felerősödött. Köveket dobáltak rendületlenül, hajóknak integettek, majd Fülöp talált egy csokor krizantémot, amit szálanként bedobált a Dunába, s közben mindig valamelyik halottunkról megemlékezett, aztán szerzett egy ottfelejtett Népszabadságot, ami tökéletes kishajóalapanyagnak bizonyult. Gyártottam, hajtogattam nekik a járműveket, ők meg boldogan dobálták be a vízbe, követték, melyik merre megy. Nem kellett semmi, boldogok voltak. Voltunk.

"Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek..." egyre nehezebb olyannak lenni, a felnőtt, kényelmes énemet félredobni, de csak ez éri meg.

Őszi emlékek

Régóta nem írtam, s persze, hogy nem azért, mert olyan kevés a történés mifelénk, amiről írni lehetne. Inkább több a küzdelem, a fent és lent, és ezeken belül kell végig örlődni, mert megoldás sokszor nincs, a lényeg maga a küzdelem.

Pedig sok maradandó pillanat történt az elmúlt egy hónapban, akár egyéni, akár családi szinten. Lelkileg-testileg-emberileg igazán felemelő volt a SPAR maraton, ahol Csabi teljes maratont futott (hadd legyek rá büszke, már hatodszorra...), én 30 km-t. 3 ill. 4 órán keresztül futni, izzadni a tűző napon, biztatni közben a csüggedőket, örülni, szenvedni, szemlélni keresztbe-kasul Budapestet, befogadni a házakat, embereket, egyedül küzdeni és mégis közösségben, és a célban várni Csabival egymást, mind-mind csoda. Jó volt. Talán lesz még egyszer közös maratonunk is... Most már én is vágyom rá.

Közben minden hétvégén zsúrt tartottunk, mert októberre tolódott minden elmaradt ünneplés, s bár fénykoromban egészen kreativnak tartottam magam, azért össze kellett szednem magam, hogy megfelelő bulit találjunk ki az 5 éves csivitelő-tündérke lányseregnek, majd egy hirtelen váltással a 11 éves kiskamasz fiúknak... Azért az hidegzuhany volt, amikor Csabika-köszöntéshez mindenki kitalált egy jó kívánságot, és a fiúk így oldották meg: "Kívánok neked egy jó nőt." Erre  a következő: "én kívánok neked két jó nőt..." Huh... De azért az mindig reménytkeltő, hogy bármilyen korosztály jön is hozzánk, játszani még mindig nagyon szeretnek... És ez jó.

Aztán itt volt ez a végtelennek tűnő őszi szünet, ami vagy azért tűnt hosszúnak, mert tényleg az volt, vagy azért, mert sok mindent csináltunk, vagy csak azért, mert mindig mindenütt csak gyereksereglet vett körül, nem tudom. Őrségbe mentünk pár napra, vágytunk-vártunk rá. Bár én megint nehezen engedtem el a szokásos mumust, az időjárásfaktort. Mert hát milyen dolog az, hogy egész ősszel 20 fokban sütkérezünk, és amikor végre kirándulni, felfedezni  megyünk, akkor eső, szél, zimankó és kerek 6 fok lesz hirtelen?! De mégsem ezen múlik a lényeg, ebben már nagy a tapasztalat. Elő az összes létező esőnadrág, fejenként két dzseki, két csizma (kellett is...), sál, sapka, még jó, hogy a gyerekek is befértek a kocsiba. És élvezték, hogy az erdő mélyén nagykabátban, a szlovén határtól 3 perc sétára önmagunkba menekültünk. Mert az ablakon befigyelő őzikén kívül nem sokan voltak a környéken. Csabika szerint fejődnek az őszi szüneti kiruccanásaink, ugyanis a remek időre való tekintettel kirándulás helyett Szlovéniába mentünk fürdőzni, mindenki nagy megelégedésére. Az egymás közti csatározásaikat arra a néhány órára hagyták csak abba a négy nap alatt...
De azért végigbarangoltuk a szereket, Szalafőn belestünk az eredeti portákba, kacskaringóztunk a végtelen sok kis falvacska között, és felmásztunk a hármas határhoz is... Határozottan élvezték, ahogy minden gyerek másik országban volt, miközben fogták egymás kezét. Esténként meg bekuckóztunk az álombéli házikónkba (ez volt a neve, de tényleg az is volt), és nyár óta először előkerültek a társasok, volt idő jó hosszú mesékre, és remek nagy testvérviszályokra... Mert hát így kerek a történet. Hazafelé meg Balatonon még napot is láttunk, fogtunk néhány siklót, megállapítottuk, hogy a Balaton ősszel is csodás, és öt óra embert (vagy legalábbis az én idegeimet)próbáló utazás után hazaérkeztünk kipihenni a pihenésünket...

Boldog békeidő

Szeretem a Római-partot. Minden arcát, de különösen a csendes, bambulós, őszi, napsütötte arcát. Futva, biciklivel, autóval, egyedül, Csabival, gyerekekkel, mind más élmény, más térérzet, másfajta szabadság. Mindenhogy próbáltam mostanában.

Épp a tegnapi délelőttöt is ott töltöttük, a félig beteg Ankával, az óvodából lógó Fülöppel és állandó tartozékommal, Bertával:) Néha nehéz kilépni a szokásos délelőtti menetrendből és szabadnak lenni. De ha rászánom az időt, ha úgy fogom fel, hogy nincs más dolgom, nincs háztartás, nincs munka, nincs elintézendő, csak ez a pillanat van, amikor teljesen velük lehetek, akkor tényleg jelen vagyok és tudok örülni nekik, tudok türelmes lenni, tudok nem elvágyódni onnan, tudok nem feladatként tekinteni rájuk.

Amúgy pedig semmit nem csináltunk. Vagyis csináltuk a semmit. A mindent. Kavicsokat túrtunk, gátat építettünk, Fülöp horgászási kísérleteit figyeltük, fára másztunk, piknikeztünk, számoltuk a hajókat és a végén a kocsihoz menet összegyűjtöttünk még többszáz gesztenyét. Boldogan matattak, beszélgettek, rohangáltak. Berta az esti imánál summáson összefoglalt mindent: "Köszönöm, Jéjus, hogy vótunk a Dunánál." Köszönjük...

Mi minden fér bele egy hétvégébe?

Isten bizony, nem szeretem, ha túlzsúfoltak a napjaink. Meg a hétvégénk. De valahogy a sok gyerek, a sok közösség, ahova ilyen-olyan módon kapcsolódunk kitölti a pillanatokat programmal. Nem marad más hátra, mint hogy jól megéljük őket, együtt, mindenféle felállásban.

Kezdődött a szombat délelőttel, egy nagy családi sportnappal, ahol a futóegyesületünk is szervezett versenyeket. Csabi ugyan dolgozott, de mi útra keltünk a gyerekekkel, ha már ilyen szép idő volt, és a gyerekeket mozgásra lehet motiválni. Mind a hatan neveztünk, Berta igazán vidáman festett a kis rajtszámával, Anka, Fülöp lelkesen melegített, Boti csúcsot dönteni készült 1500-on, Csabika meg teljesen önkéntesen beállt a nevezők közé, hogy legyőzze magát és a távot, én meg reménykedtem, hogy ha nekiindulok a felnőtt távnak, az 5 gyerek majd vigyáz magára, és nem lódulnak utánam. Azt hiszem, igazán békés és eredményes volt mindegyik futam, leszámítva, hogy Anka elstartolt a kisebbik korosztállyal, s hiába ért be boldogan elsőként, kiderült, hogy ő már nem 4éves... Sebaj, a szervezőknek hála, kapott vigaszérmet. Boti tényleg durvát futott-győzött, Csabikánk tényleg legyőzte magát (és még a dobogóra is felállhatott), és én is megkaptam a legfényesebb érmet, amit Bertuska rögtön le is nyúlt... A sportdélelőtt nehezebbik fele inkább ezután jött, egybetartani, megtalálni a remek programok sokaságában a 6 gyereket (még egy kisfiú volt velünk), egyidőben néptáncolni, kézműveskedni, a nagyobbaknak inspiráló programot keresni, aztán mindenkit begyűjteni... A bográcsos ebédet már nem mertem bevállalni. Éljen az itthoni biztonság. Itt legalább, átlátom, ki hol van.

Délután Mamiék jóvoltából Csabival elszökhettünk 12. házassági évfordulót ünnepelni, régi álmom szerint a Fellinibe tekertünk a Rómaira, üldögéltünk a parton a csíkos nyugágyakban, mellettünk paradicsom-mozarella-ciabatta kötelezően, és bambultuk a vizet, a hajókat, az evezősöket, a hangulatokat, és egy kis időre élveztük, hogy ketten nem ötfelé rohanunk, csak kicsit befelé figyelünk, emlékezünk.

Hazabringáztunk, aztán Csabikával irány az éjszaka, pontosabban a Színházak éjszakája. Régóta tervezgettük, nézegettük a programot, meg hát neki nagyon kell a kettesben program. (Nekem is...) A Bábszínházban elcsíptünk egy nagyon izgalmas körtúrát, csomó kulissza, előadásrészlet, izgalmas színek, hangulatok, profi szervezéssel. Nagyon-nagyon jó volt. Aztán átnyargaltunk, földalattiztunk a Kolibribe, ott megnéztünk egy darabot, kamaszokról, lázadásról, devianciákról, igazán jó előadásban, de úgy elfáradtunk, hogy nem bandukoltunk tovább az éjszakába, leültünk az Andrássy út közepére, a műfűbe, az út közepére (köszönhetően a Mobilitási hétnek) és egy gyros mellett néztük az éjszakát, a hömpölygő tömeget és végre békében beszélgettünk...

Vasárnap Botika Aquatlon versenyre ment apával, mi meg lélekben itthonról szurkoltunk. Úszott, futott, nyert, aranyat, tapasztalatot, örömet, és rengeteg könyvet. Boldogan, fáradtan ájult az ebédlőasztalhoz, ahol végre újra együtt volt mindenki.

Délután tűzoltóünnepre mentünk, amit itt a helybeli családok szerveztek egy közeli játszótéren. Hát ez Fülöppel (de a többiekkel is) maga volt a kánaán, tűzoltóautók, rendőautó, mindent ki lehetett próbálni, beülni, megbilincselni, eloltani, kérdezni és rácsodálkozni a világra. Pónik, lovaskocsi, zsíroskenyér, és minden ingyen, gyerekmennyország. Nekünk felnőtteknek meg találkozási lehetőség.

Este meg mindannyian elbicikliztünk misére és egy közös hálaadással lezártuk ezt a gazdag hétvégét és az elmúlt 12 évet.

És mindezen túl? Voltak pillanatok, amikor sikerült megállni: Fülöppel együtt főztük a nokedlit, ő szűrte mindig a kész tésztát, keverte, őrizte, Bertával málnát ültettünk, ásott velem, öntözte a kész töveket, Csabikát tanítgattam rizst főzni, panírozni, vagy csak egyszerűen leültünk egy pillanatra a meleg nyári őszbe.

5 évesnek lenni jó

És hát tegnap nemcsak futottunk, hanem volt ennél egy még nagyobb esemény: a mi drága tündérlánykánk, kisbabánk, óvónénink, Ankuskánk 5 éves lett!!

És boldog volt, hogy felvehette a balettruháját, hogy fogadhatta a vendégeket, hogy teletömhette magát pufival az ünnepi vacsora előtt, hogy mindenki körülötte forgott, és egy pillanatra megállt neki az idő. Mert az igazi varázslat, amikor mindenki azon töri magát, hogy téged szeressen.
A tortát, amit a félmaraton előtt hajnalban sütöttem, és ő kérte, ugyan meg sem kóstolta, de hát a gyönyörű ruhák, cipők, kacagó póni, lakatos emlékkönyv, 100 darabos kirakó, Playmobil babaház özönével a torta nem tud versenyre kelni. Sebaj, elfogyott így is gond nélkül.

Én meg egy kicsit megálltam, és hálát adtam, hogy ajándékba kaptuk őt, hogy formálhatjuk, alakíthatjuk, s ezáltal ő formál, alakít minket...

52 km 2 órán belül

Mi már csak ilyenek vagyunk. Szeretünk futni. És ha már együtt csináljuk, akkor meg már messze többről van szó, mint önző, mazoista küzdelemről az idővel, elemekkel, önmagunkkal.

Ma épp félmaraton volt. Apa Botival párban is lefutotta, így jött ki az 52 km hármunknak. Apa gyorsan fut, Boti a maga közel 10 kilométerét durván végignyomta, én pedig szépen felvettem a kellemesen gyors tempómat, nem veszélyeztettem a korábbi csúcsomat, igazi örömfutás volt. Volt közben idő gondolkodni, zenét hallgatni, imádkozni, szurkolókra mosolyogni, gyerekeknek pacsit adni, Dunát szemlélni, és hálát adni, hogy hiába oly feketék a felhők, a Jóisten megkímélt az esőtől, mert bár esőben futni vagány dolog, és egész ősszel ezt tesszük, de most nem hiányzott. Ha már minden futóverseny egy kicsit ünnep is, ünnep, hogy kilépünk otthonról (mi esetünkben már ez is kihívás), a hétköznapokból, önmagunkból. Mindig megcsodálom azt a sok embert, hogy de jó, hogy nem otthon ülnek a gép előtt, hanem eljönnek és legyőzik magukat...

De a nap legszebb és legtalálóbb megnyilvánulása mégis Bertáé volt. Amikor begördültünk a kertbe, odaszaladt a kocsihoz:
-Vótál futni?
- Igen, futottam.
Elgondolkozik, és a 2 évesek gyönyörű iróniájával ennyit kérdez:
- Kocsival?

Amúgy pedig 1:52:38 lett.

Nyár 4 és fél évesen

Igen, most nem a jelenpillanatot élem, elfelejtkezem oviról, iskoláról, különórákról, ovikezdő nátháról, lázról, bekötnivalóról, tornacuccról és még egy kicsit, legalább néhány bejegyzés erejéig a nyárban élek. Ha már akkor nem voltam gépközelben, akkor most jól bepótolhatom, a nyálkás, szürke Budapesten, így éjféltájban...

Szóval Anka szemével a világ? Igazából nem tudom, mit is él meg belül, mert egyfelől borzasztó nagylány lett, igazi óvónéni, terelgeti a kicsiket, Bertát, unokatesókat, játékot talál ki nekik, mesél, rajzolni, biciklizni tanít és olyan végtelen türelemmel és empátiával teszi, hogy megnyugszom, ha már nekem nem megy, legalább majd ő kipótolja a hiányosságaimat. Bertát ő viszi pisilni, dicséri, ha beletalál a wc-be, bátorítja, elintéz mindent. S közben meg újra kisbaba akar lenni állandóan, nyávog, hisztizik, affektál, gügyög-gagyog, babanyelven beszél, s ez valami elképesztően idegesítő. Szóval talányos, ő is keresi a helyét a forgatagban, s ebben nem mindig tudok neki segíteni.

Közben meg a helyén van, elbabrál akármivel órákon át, boldogan gyöngyözik, rajzol, fest, mint ahogy az 5 éves kislányok, és mint, amire mindig is vágytam... Egész nyáron pedig a patakban, nádasban szemlélődött és vadászott, és tanította a 10 éveseket siklót fogni, a vízben úgy lubickolt, mint a béka, és igazán hatékonyan és ügyesen megtanult haladni két keréken. Múlt héten a 15 km-es Római-part túránkat is abszolválta, és nem hagyta, hogy a fiúk becsmérlő megjegyzései ("de lassú vagy, soha nem érünk oda..." és társai) elvegyék a kedvét. Persze minden belső elhatározás és motiváció kérdése. Mert tud ám ő úgy üvölteni egy-egy túra alatt, hogy azt hittem, legurítom a sajkodi öbölbe, s közben tud olyan fegyelmezetten menni, ahogy a Csobáncot egy zokszó nélkül megmászta és végig azt mondogatta, hogy ő most elhatározta, hogy egy hang hiszti nélkül felmegy a hegyre. És egy hang hiszti nélkül felment a hegyre.

De kétségtelen, hogy a legboldogabb akkor volt nyáron, amikor hittanosokkal együtt táboroztunk és 3 másik hasonlókorú kislánnyal  szent szimbiózisban egész nap együtt lóghatott, babázhatott, rajzolhatott és élhette a tündérkés-habos-virágszedős kislányvilágot. Azt hiszem, ez mindent elmond...

Nyár 2 évesen

Még egy kis nyáridéző. 5 felvonásban. 5 saját kis világ szemüvegén át.

Szóval itt ez a mi legkisebbünk, aki olyan égedelem volt nyár elején, hogy félni kezdtem, nem tesz-e komolyan kárt magában. Szedtem le emeleti ablakból, ahol a szúnyoghálót kalapálta rendes nagy kalapáccsal esti takarodó után, szedtem ki a kezéből ablaktörlőlapátot, amit egy nőies mozdulattal lereccsentett, szedtem le fa tetejéről, aludni persze nem akart, se este, se délután, enni csak kakaót vagy "szöpit" akart, viszont cserébe bárhol egy perc alatt pucérra vetkőzött, amit néha egy gumicszimával megtoldott a 40 fokban. Karakán egy leányzó. Vagy csak szimplán 2 éves.

De a nyáron helyre rázódott, kialakult Balatonon a kis napi ritmusa, elkezdett egyre jobban beszélni, megvolt a szabadsága, állandóan levegőn, vízben volt, és eltekintve a szokásos kisgyerekes konfliktusoktól ki voltam vele békülve. Persze ha valaki nemet mond, vagy kicsit megregulázza, mint a fúria felfújja magát, és a kis selyp hangján belekiabálja  a világba: "menj innen, hülye vagy, buszi vagy!" (Nem felejtem közben, amikor  Boti 2 évesen beszólt a kerületi főépítésznek, "benyomom a bácsi pofáját...", mégis remek kis fickó lett belőle.) Szóval Berta is tanulékony gyerek.

Bírom a kis önállóságát is, felül a wc-re, épphogy bele nem esik, de ő egyedül... Törli, lehúzza, ahogy kell. Amikor akarja. Ha nem akarja, akkor meg úgysem csinálja.
És végre egész nap volt társasága, ő a "Cuki", mármint a tesók között, ők dédelgetik, terelgetik, tanítják. Amúgy meg kitartó kis lányka, futóbiciklivel kilométereket megtettünk, túrán is gyalogolt rendesen, és ellenkezett, amikor be akartuk tenni a hátihordozóba...

Ez mind ő, a legkisebb ajándékunk, aki sokszor elvisz minket a végső határainkig, így aztán alaposan alázatra is nevel...

Vége...

Hát vége lett ennek a nyárnak is. Ezt most úgy írom, mint az egykori gyerek, akinek a szabadságot, a végtelent jelentette ez az évszak. Pedig végső soron a nyár is rengeteg hétköznapból áll, állandó sürgés-forgásból, szolgálatból, reggel 6-tól este 10-ig tartó (és néha éjszakai) műszakból, és a gyerekeket nem igazán érdekli, hogy nyáron pihenni is kéne, ugyanúgy élnek, kelnek korán, várják a csak rájuk szánt figyelmet, törődést, tiszta ruhát, ennivalót (egyre többet), s ráadásul egyszerre mindig mindenki jelen van, ennek minden előnyével és konfliktusával. És ez így jó.

És mégis a nyár valahogy még nálunk más időszámítás. Egy-egy tábor kivételével még mindig egy nagy időtlen szimbiózis a gyerekekkel. S a legnagyobb része ráadásul a Balatonon zajlik. Most is kiszakadtunk a történésekből, számítógépből, hírekből, napi kapcsolatokból, és csak voltunk, egy lelassult, gyerekbarát üzemmódban. Nem mindenben vagyok teljesen Vekerdy rajongó, de kétségtelenül igaza van, hogy a gyerekek túléléséhez szükségük van arra, hogy lelassuljon az életük. És a Balatonra kell menjünk, hogy kilépjünk a zizegő, pörgős életmódunkból. Ott alig ülünk autóba, marad a bicikli, egész nap siklót, békát vadászunk, vizet bambulunk, homokozunk, társasozunk, és csak vagyunk. Érdekes látni a gyerekeket, hogyan váltanak át az unalomból, a mitkezdjekmagammal érzéséből a szemlélődő tevékenységbe (vagy egymás ütlegelésébe...) És bár mindig többen vagyunk, mint évközben, mégis több lehetőség van elszökni egy-egy gyerekkel és csak vele lenni (köszönet mindenkinek, aki ilyenkor vigyáz a többiekre), és kettesben hintázni, fagyizni, könyvtárazni, ásványmúzeumozni, léghokizni, ki mire vágyik. És szüntelen kapcsolatban vannak, velünk, egymással, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel, és csiszolódnak, szeretnek, konfrontálódnak, vagy csak egymás mellett léteznek.

Közben persze csodás helyeken is jártunk, az északi partot bebarangoltunk, és jó volt, hogy a kő, a hegy, az erdő a legfőbb ingerük. Hogy konkrétabb legyek: izgalmas világ a tihanyi-félsziget, minden, ami a levendulás paprikaárusokon, a hömpölygő-fogyasztó tömegen túl megbújik, rengeteg vulkáni képződmény, buja erdős szakadékos hegyoldal,  barlangok, templomromok, szőlős, csendes lankák, s a gyerekek kúsztak-másztak-gyalogoltak, jó volt. Megmásztuk együtt Csobáncot is, jött mindenki szépen, bár Ankának "megszakadt a bőre", ugyanis nem vett zoknit a cipőbe, de ezt leszámítva feljutottunk, s várárkokon, falakon ugrálva ők is elismerték, hogy megérte felcaplatni. Aztán a szentbékkálai kőtenger jobb mint, akármilyen kalandpark, 3-4 méteres sziklákon másztak, ugráltak, fáról kőhalomra, kőhalomról fára, végtelen mennyiségben, és még sorba se kellett állni. Kell ennél több?


Hála érte...

És vége, elmúlt, az életünkké vált, s most kezdődik a fegyelem, a napirend, az intézmények hatalma, és olyan jó, hogy van miből táplálkozni, és örülni egy új kezdetnek, a másnak, a hétköznapok kihívásának.

Díjat kaptam

Izgalmas dolog (lenne) belefolyni jobban ebben a bloggervilágba, és követni (jobban) mások írásait. De a jelen élethelyzet most nem ennek kedvez. Szóval meglepődtem, amikor megkaptam ezt a Liebster Award díjat egy nagyon szimpatikus, nagycsaládos, jövős-menős blogger anyukától, akivel hamarosan talán személyesen is megismerkedhetünk. Történt már ilyen velem a blog kapcsán, amiért nagyon hálás vagyok:) Ugye, Kikocs?

Szóval azt a kérdést tette fel nekem, hogy a kitartó blogírás hozott-e bármi változást a családunk életébe, a saját életembe, a házasságunkba, a saját lelkivilágomba?

Egész biztos hozott, bár sok kérdést is felvet. Azért írok, mert élek, vagy azért élek, mert írok?! Szóval a legfőbb változás, hogy nagyobb önismeretre, tudatosságra sarkall, hogy tényleg megéljem a pillanatokat és ne csak "vetítsek" olyat, ami nincs... És ha sikerül, akkor örülök, és látom értelmét az írásnak, ha nem sikerül, akkor meg elbizonytalanodom, és néha egy hónapig nincs bejegyzés. A másik nagy változás, hogy visszaolvasva a korább írásokat, bölcsebb leszek, hogy tényleg kár lett volna aggódni, minden elrendeződik, és egy puzzle részévé válik, higgyek csak bátran ebben, amikor bármi kérdés, nehézség jön szembe. Az már csak plusz ajándék, hogy sokakkal mégiscsak egy összekötő kapocs ez a blog, még ha a virtuális világnak megvan minden visszássága is...

A kedvenc bejegyzésem pedig? Talán most ez: 
http://jelenpillanatok.blogspot.hu/2012/05/zsonglorkodes.html
Benne van minden kérdésem, kétségem, örömem, hitem. Bár utólag mindegyik posztot szeretem visszaolvasni...

És kinek adnám tovább?
Kikocsnak, akivel a hasonló élethelyzet, gondolkodásmód összeköt. Aki mer kérdezni, önmagával szembenézni, kíméletlenül őszintének lenni és végtelen szeretettel átölelni, betakarni, felemelni a négy gyermekét. Köszönöm a bejegyzéseit!
És a kérdésem hozzá:  
Soha nem bántad meg, hogy ennyire őszinte mersze lenni a blogon?
Kikocs, ha van kedved, ajánld te is kedvenc posztodat, és add tovább valakinek ezt a díjat...