A Duna mindig valahogy ihletet ad. Meg életkedvet, örömet, egyszerűséget, letisztultságot. Persze magam is szívesen bambulgatnék a partján, de azért ennek esélye erősen közelít a nullához. Tehát marad életem reális színtere: dunázzunk a gyerekekkel.
Igazából semmi extra nem történt, csak annyi, hogy Ankát úszni vittük a Dagályba, én meg ott álltam egy két és fél évessel, meg egy hét évessel, hogy most van szabad másfél óránk, amit akár értelmesen is eltölthetnénk. Persze jött a kísértés, hogy el is üldögélhetünk az uszoda előterében, vagy olyan fontos dolgokat elintézhetünk, mint pl a bevásárlás, de akár el is tölthetjük az időt, aktívan, teljes jelenléttel. Ami persze tőlem mindig nagyobb lépést kíván, de így van ez jól. Fogtuk magunkat és nekiindultunk a kukksötétben a Margit-sziget felé, Berta a nyakamban, Fülöp szaladgálva, élvezték, hogy végre csak ketten vannak, csacsognak, énekelünk, és élvezzük a két lábon való közlekedés minden szabadságát. Jó kis játszótér van az Árpád-hídi lehajtónál, de ők rögtön lekéredzkedtek a folyóhoz. Mert ott minden van, kreativitás, nyugalom, teljesség és a sötétben még az összetartozás érzése is felerősödött. Köveket dobáltak rendületlenül, hajóknak integettek, majd Fülöp talált egy csokor krizantémot, amit szálanként bedobált a Dunába, s közben mindig valamelyik halottunkról megemlékezett, aztán szerzett egy ottfelejtett Népszabadságot, ami tökéletes kishajóalapanyagnak bizonyult. Gyártottam, hajtogattam nekik a járműveket, ők meg boldogan dobálták be a vízbe, követték, melyik merre megy. Nem kellett semmi, boldogok voltak. Voltunk.
"Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek..." egyre nehezebb olyannak lenni, a felnőtt, kényelmes énemet félredobni, de csak ez éri meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése