A képlet hiába egyszerű, mégis egész ősszel jóformán egyetlen közös kirándulást nem csináltunk a gyerekekkel (az őrségi kiruccanásunk kivételével), ők ugyan mentek iskolával, barátokkal, nagybácsival, ilyen-olyan felállásban, de a közös nagy családi élmény hiányzott.
Mondhatnám, hogy azért, mert minden hétvégén ezer program van, ami igaz is, de akár be is vallhatom, hogy talán nem mertük bevállalni, mert fárasztó az állandó lázadozásuk, hogy minden rossz, amiben részt kell venniük, hogy egymást ütik-vágják szóval-cselekedettel-mulasztással, vagy egyszerűen csak fennhangon visítanak, ha el kell hagyniuk a komfortzónájukat, ez utóbbi különösen a gyengébbik nemre jellemző... Egyszerűbbnek tűnik néha nem menni sehova.
Na de... tegnap mégis belevágtunk, kocsiba pattantunk, és irány a Pilis. A fent vázolt általános forgatókönyvhöz képest szokatlanul nagy egyetértésben és békében bandukoltunk az erdőben, sziklákon, csúcsokon. Megmásztuk az új Pilis-tetői kilátót, boldogan ették a szendvicseiket a 3 fokban, lelkesen szóláncoztak, vagy mesélték mindazt, ami a hétköznapokba nem fér bele, és gyönyörködtek a ködbe burkolózó sejtelmes hegycsúcsokban. És Anka (is) magát meghazudtoló módon végiggyalogolta szinte hiszti nélkül a 14 km-t.
Sötétedés előtt negyed órával a kocsinkhoz is odaértünk, Csabika sem tévedt el, aki megunva a gyök2-s tempónkat az élre tört és térkép nélkül célozta meg Kétbükkfanyereg parkolóját, és Bertuskánkat is megóvta a Jóisten a mélységektől, aki a csúcson felejtett katonai létesítmény 5 méteres betontömbjének széléről akarta felfedezni a világot. (zárójelben azért egy figyelmeztető táblát megérne, mert sunyi módon ott a szakadék alattad a gyerekbarátnak tűnő kis katonai dombocska mögött)
Kiléptünk magunkból, a Jóisten meg kipótolta, amit mi magunktól nem tudunk: békét teremteni, szeretetben lenni, és biztonságban tudni mindannyiunkat.
A legjobb szórakozás 3 fokban: Fülöp a sárban vizipisztolyozik.
Még főzni se kell:
Minden, mi él, csak Téged hirdet:
Hát, tavaly nyáron jártunk úgy, elmentünk kirándulni két anyuka hét gyerekkel, Nándiék előre mentek, és ahogy értünk ki mi is az erdőből, láttuk, hogy röhögve pisil a dombtetőn. Aztán kiderült, hogy a dombtető az oké, de ott konkrétan a dombnak is vége volt, és egy 30-40 m-es szakadék széléről pisilt röhögve a mélybe... Szóval ismerem az érzést. Ahogy azt is, hogy nem is indulunk inkább neki... :D
VálaszTörlésDurva... De azért jó néha mégis nekiindulni...
VálaszTörlés