Gyerekként, emlékszem , nagyon szerettük gyűjteni a matricákat, ragasztgattuk az albumunkba, és reménykedtünk, hogy egyszer betelik. Soha nem telt be...
Nem volt ez olyan régen (vagy csak nekem sikerült ilyen sikeresen megőrizni magamban a gyermeki lelkületet), így hát teljesen át tudom élni a gyerekeim lelkesedését, ha egy-egy áruházlánc kinyomja a maga gyűjtendő matricáit, albumát.
Most is így volt. Csak hát hiába eszünk borzasztó sokat, igyekszünk azért nem annyit vásárolni, hogy hamar teljenek az albumok, amiből idén kettőt szereztünk be. Botikánk az élelmes, kifejlesztette a technikáját. Amint megkapta az albumát, eltekert egyedül a közeli, nagyobb Sparba, és szép illedelmesen mindenkitől megkérdezte a pénztárnál, hogy gyűjtik-e a matricákat. Két alkalom alatt 140 csomagot vadászott össze... Hát nem elveszett gyerek...
Innentől már csak a cserebere folyt, Anka, a másik főgyűjtő, mindent megígért Botinak, hogy minél több matricát kaphasson tőle, Berta szedegette a hátoldalakat, Fülöp fennhangon olvasta 200-ig a számokat, sok óráig lekötötte őket az új izgalom.
Én meg örültem, mert észrevétlenül is sokat tanultak belőle, azon túl, hogy már remekül tudjuk Madagaszkár őshonos állatait, Anka naponta végiszámlálta a 200-ból hiányzó matricák számát, ami egy 5 évestől nem is kis teljesítmény, Fülöp párosítgatta a képeket, ami nem hiábavaló, úgyis elvileg fejleszteni kéne a képi memóriáját, Boti pedig - azontúl, hogy a jég hátán is meg fog élni - hatalmas empátiáról tett tanúságot, ahogy Ankának beszerezte a hiányzókat, lelkesítette, bátorította napról napra. Én meg a végén megkaptam a záróakkordot, a különböző levlistákon beszerezni az utolsó hiányzókat, soha nem látott anyukákkal kerültem kapcsolatba, nagylelkűen adakozhattam a sok cserénkből örömet szerezve másoknak is, és hát valljuk be, egy kicsit újra gyerek lehettem én is.
Játék az élet. Vagy legalábbis muszáj játszani, mert beleőrülünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése