Mi már csak ilyenek vagyunk. Szeretünk futni. És ha már együtt csináljuk, akkor meg már messze többről van szó, mint önző, mazoista küzdelemről az idővel, elemekkel, önmagunkkal.
Ma épp félmaraton volt. Apa Botival párban is lefutotta, így jött ki az 52 km hármunknak. Apa gyorsan fut, Boti a maga közel 10 kilométerét durván végignyomta, én pedig szépen felvettem a kellemesen gyors tempómat, nem veszélyeztettem a korábbi csúcsomat, igazi örömfutás volt. Volt közben idő gondolkodni, zenét hallgatni, imádkozni, szurkolókra mosolyogni, gyerekeknek pacsit adni, Dunát szemlélni, és hálát adni, hogy hiába oly feketék a felhők, a Jóisten megkímélt az esőtől, mert bár esőben futni vagány dolog, és egész ősszel ezt tesszük, de most nem hiányzott. Ha már minden futóverseny egy kicsit ünnep is, ünnep, hogy kilépünk otthonról (mi esetünkben már ez is kihívás), a hétköznapokból, önmagunkból. Mindig megcsodálom azt a sok embert, hogy de jó, hogy nem otthon ülnek a gép előtt, hanem eljönnek és legyőzik magukat...
De a nap legszebb és legtalálóbb megnyilvánulása mégis Bertáé volt. Amikor begördültünk a kertbe, odaszaladt a kocsihoz:
-Vótál futni?
- Igen, futottam.
Elgondolkozik, és a 2 évesek gyönyörű iróniájával ennyit kérdez:
- Kocsival?
Amúgy pedig 1:52:38 lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése