Adventi hála 7.

így öröm vasárnapján hálát adok a mi kis balerinánkért, aki ma olyan kedvesen, lelkesen, öntudatosan, magabiztosan táncolt a karácsonyi mesebalett előadásukon, hogy igazi örömöt hozott nekünk vele. Igazán komoly előadás volt, rengeteg díszlettel, történettel, szépséges zenékkel, igazi színpadon, igazi nézőtérrel, parókával, angyalszárnyakkal, aranyszoknyával. És Anka, aki az első balettóráján döbbenten nézte a többi lányt, ahogy pörögnek boldogan, ő meg földbe gyökerezett lábbal meg sem volt hajlandó mozdulni, most táncolt, pörgött, tapsolt, igazi angyal volt. Ebben a nagy való világban kellenek a kis varázslatok, felnőttnek, gyereknek egyaránt. Ma ezt kaptuk tőlük.

Adventi hála 6.

Az idei adventi naptárunk ötvözi az elmúlt évek sikeres akcióit. Tehát fel van lógatva, és átíveli az egész előszobát. Van benne persze csoki meg társai, nem is volt egész egyszerű 125 db épkézláb édességet összevarázsolni hozzá... És minden napra van egy kis cetli (ill. elárulom ez nincs előre legyártva, mindig előző este rakom bele a másnapit), amin vagy kis feladat van (szerezz örömet...), vagy közös családi program (éneklés, társas, családi videónézés, fotóalbumbambulás, minden ami zaklatott életünkbe még belefér), vagy egy adventi mese, amit este közösen olvasunk fel. Szóval ma közös családi karácsonyi éneklés volt. És hála van bennem azért a kis negyed óráért, még ha volt gyerekünk, aki épp lázadt, így nem volt teljes a létszám, de szépen, csendben végig énekeltük a karácsonyi repertoárt, kiegészítve Anka saját költésű remekműveivel és Fülöp kedvenc kánonjaival (ezt borzasztóan élvezi, és mivel vannak muzikális gyerekeink, tényleg egész szépen hangzott a szólamok kavalkádja). Szóval képtelen vagyok ennél többre, de ez legalább igazi megállás volt.

Adventi hála 5.

Hálát adok azért a pillanatért, amikor a szokásos vacsora előtti káoszban, amikor mindenki hirtelen mindent akar, játszani, kreatívkodni, enni, de azonnal, én meg mindezzel ellentétben nyugodtan akarok teríteni, vacsorát készíteni, rendet tenni, szóval amikor azt se tudom, kinek mondjam épp, hogy "várj egy kicsit", na akkor a 6éves Fülöp ennyit mondott ma: "anya, ülj le nyugodtan Ankával memorizni, addig én kipakolom a mosogatógépet, és megterítek..." És én leültem memorizni, ő meg kipakolta a tányérokat, és a világ egy pillanatra helyreállt...

Adventi hála 4.

Ma hálát adok minden pillanatért, amikor nem ordítottam, nem voltam türelmetlen a négy fal közé zárt betegeskedő, s így folyamatos foglalkoztatást igénylő gyerekeimmel. Ahhoz, hogy az óvodások nyugodtan játszanak reggeli után, Bertát magammal vittem a konyhába, hogy lefoglaljam. Rábíztam a madártej kevergetését, háttal állva neki csak annyit hallottam, hogy "még egyet, még egyet, még egyet..." Mikor én is megkavartam a mesterművünket, láttam, hogy beleszórta egyesével a reggeliből megmaradt sült sonkákat a vaníliás tejbe... Végigfutott az idegeimen, hogy leüvöltöm a fejét, hiába tudom, hogy senkinek nem használ, de hát mégis... Vagy vele nevetek, átölelem, és kihalásszuk szűrővel a nem odaillő elemeket. Hát majdnem győztek az ösztönök, de mégis az utóbbit választottam. Legalább ezért a pillanatért hála...

Adventi hála 3.

A mai mikulásmizériában hálát adok a sok önfeledt örömteli arcocskáért, akik még hisznek a mesékben, (ki tudja, hogy nem az-e a valóság?), akik este ülve alszanak el, hogy láthassák az ablakból a mikulást, akik hajnali 5-kor boldogan játszanak a kapott apróságokkal, színeznek, rajzolnak, gyurmáznak, mintha fényes nappal lenne, akik önzetlenül ajánlják fel egymásnak a csokijaikat, pucolják egymásnak a mogyorót reggeli helyett, akik tanakodnak, és egymást okítják, hogy hogyan teleportál a mikulás. Akik még: gyerekek. És a mieink.

Adventi hála 2.

Annyi minden van, nehéz egyet kiválasztani. Rá kell, hogy jöjjek, hogy folyamatosan hálát adhatok mindenért...
A mai: Kétszer rohantam ma nagyon valahova kocsival, időre, minden mozdulat kiszámítva közben, gyerekek a kocsiban, dugó, autótömeg mindenütt, parkolóhely sehol. Már kezdtem elveszteni a türelmemet, meg a reményt, hogy le tudjak parkolni, s ne kelljen végigrángatni mindenkit több kilométer messziről, amikor végre felnéztem az égre, és csak kértem. Hogy legyen egy üres parkoló hely. Kértem, mint a gyermek az apját. És... Mind a kétszer el kezdett tolatni egy kocsi hátrafelé, s a lehető legközelebb tudtam megállni, s odaérni, ahova kellett.
Apró dolgok. Csodák.

Adventi hála 1.

Most, hogy lassan vége advent első hetének, leírom, mit is határoztam el, hogy ebben a várakozós időszakban tényleg kilépjek rohanásból, rutinból, feladatözönből. Minden nap le fogok írni egy konkrét pillanatot, amikor feltekintettem egy pillanatra az Égre, bele a szívem mélyébe, és felszakadt belőlem a hála... Az életért, az ünnepért, a családomért, a hétköznapok apró csodáiért, vagyis az Isten végtelen szeretetéért.
Hát kezdjük...

Hálát adok a mai közös délutánunkért, amit Fülöppel kettesben tölthettünk, a napfényes langyos télben nagyot koriztunk a főtéren felállított koripályán, se tömeg, se őrület, se rohanás, csak karácsonyi dalok, fények, illatok, önfeledt fogócskázás, bohóckodás, egymásban való örömködés. És a kis 6évesünk frappáns összefoglalása: "anya, most nagyon jó nekem..."

Futni születtünk

Aki nem fut, talán nem fogja érteni, aki fut, annak meg talán úgyse kell leírni. így hát leírom magamnak azt az örömet, hogy végre újra futhatok. 3 hétnyi térdfájás után az orvos helyre rakta a kiakadt csontot, és annyit mondott, hogy remek a porcrendszerem, vagy mim, szülhetem a hatodik gyereket, de csak a maraton után...
A két irreális alternatíva közül maradnék inkább a másodiknál.
Szóval, én aki 30 éves koromig maximum a gyerekeim után futottam, nem gondoltam volna, hogy ekkora örömet jelenthet, hogy télen, zimankóban, nyálkás, szürke ködben (amikor normális ember elvileg a négy fal közé menekül) róhatom a kilométereket. Mert kell a testnek, léleknek, agynak, mindennek, még akkor is, ha életem nagy részében remekül megvoltam nélküle.
Mindig kicserélődök, az itthoni feszültségek elpárolognak, a gyerekekkel kapcsolatos összes kérdést megoldom útközben, s úgy tud örülni nekem mindenki, amikor hazaérek, hogy már csak ezért is megéri.
Szóval húzom is a futócipőt...

Pilis-tető

Mindig is azt vallottam, hogy a kirándulás a legjobb családos program testnek, léleknek, kapcsolatnak egyaránt, egyszerű, tiszta dolog, menni kell, együtt lenni, hálát adni a teremtett világért és közben szeretni egymást.
A képlet hiába egyszerű, mégis egész ősszel jóformán egyetlen közös kirándulást nem csináltunk a gyerekekkel (az őrségi kiruccanásunk kivételével), ők ugyan mentek iskolával, barátokkal, nagybácsival, ilyen-olyan felállásban, de a közös nagy családi élmény hiányzott.
Mondhatnám, hogy azért, mert minden hétvégén ezer program van, ami igaz is, de akár be is vallhatom, hogy talán nem mertük bevállalni, mert fárasztó az állandó lázadozásuk, hogy minden rossz, amiben részt kell venniük, hogy egymást ütik-vágják szóval-cselekedettel-mulasztással, vagy egyszerűen csak fennhangon visítanak, ha el kell hagyniuk a komfortzónájukat, ez utóbbi különösen a gyengébbik nemre jellemző... Egyszerűbbnek tűnik néha nem menni sehova.
Na de... tegnap mégis belevágtunk, kocsiba pattantunk, és irány a Pilis. A fent vázolt általános forgatókönyvhöz képest szokatlanul nagy egyetértésben és békében bandukoltunk az erdőben, sziklákon, csúcsokon. Megmásztuk az új Pilis-tetői kilátót, boldogan ették a szendvicseiket a 3 fokban, lelkesen szóláncoztak, vagy mesélték mindazt, ami a hétköznapokba nem fér bele, és gyönyörködtek a ködbe burkolózó sejtelmes hegycsúcsokban. És Anka (is) magát meghazudtoló módon végiggyalogolta szinte hiszti nélkül a 14 km-t.
Sötétedés előtt negyed órával a kocsinkhoz is odaértünk, Csabika sem tévedt el, aki megunva a gyök2-s tempónkat az élre tört és térkép nélkül célozta meg Kétbükkfanyereg parkolóját, és Bertuskánkat is megóvta a Jóisten a mélységektől, aki a csúcson felejtett katonai létesítmény 5 méteres betontömbjének széléről akarta felfedezni a világot. (zárójelben azért egy figyelmeztető táblát megérne, mert sunyi módon ott a szakadék alattad a gyerekbarátnak tűnő kis katonai dombocska mögött)
Kiléptünk magunkból, a Jóisten meg kipótolta, amit mi magunktól nem tudunk: békét teremteni, szeretetben lenni, és biztonságban tudni mindannyiunkat.

A legjobb szórakozás 3 fokban: Fülöp a sárban vizipisztolyozik.

Még főzni se kell:

Minden, mi él, csak Téged hirdet:

Szigetmánia

Gyerekként, emlékszem , nagyon szerettük gyűjteni a matricákat, ragasztgattuk az albumunkba, és reménykedtünk, hogy egyszer betelik. Soha nem telt be...

Nem volt ez olyan régen (vagy csak nekem sikerült ilyen sikeresen megőrizni magamban a gyermeki lelkületet), így hát teljesen át tudom élni a gyerekeim lelkesedését, ha egy-egy áruházlánc kinyomja a maga gyűjtendő matricáit, albumát.

Most is így volt. Csak hát hiába eszünk borzasztó sokat, igyekszünk azért nem annyit vásárolni, hogy hamar teljenek az albumok, amiből idén kettőt szereztünk be. Botikánk az élelmes, kifejlesztette a technikáját. Amint megkapta az albumát, eltekert egyedül a közeli, nagyobb Sparba, és szép illedelmesen mindenkitől megkérdezte a pénztárnál, hogy gyűjtik-e a matricákat. Két alkalom alatt 140 csomagot vadászott össze... Hát nem elveszett gyerek...
Innentől már csak a cserebere folyt, Anka, a másik főgyűjtő, mindent megígért Botinak, hogy minél több matricát kaphasson tőle, Berta szedegette a hátoldalakat, Fülöp fennhangon olvasta 200-ig a számokat, sok óráig lekötötte őket az új izgalom.
Én meg örültem, mert észrevétlenül is sokat tanultak belőle, azon túl, hogy már remekül tudjuk Madagaszkár őshonos állatait, Anka naponta végiszámlálta a 200-ból hiányzó matricák számát, ami egy 5 évestől nem is kis teljesítmény, Fülöp párosítgatta a képeket, ami nem hiábavaló, úgyis elvileg fejleszteni kéne a képi memóriáját, Boti pedig - azontúl, hogy a jég hátán is meg fog élni - hatalmas empátiáról tett tanúságot, ahogy Ankának beszerezte a hiányzókat, lelkesítette, bátorította napról napra. Én meg a végén megkaptam a záróakkordot, a különböző levlistákon beszerezni az utolsó hiányzókat, soha nem látott anyukákkal kerültem kapcsolatba, nagylelkűen adakozhattam a sok cserénkből örömet szerezve másoknak is, és hát valljuk be,  egy kicsit újra gyerek lehettem én is.
Játék az élet. Vagy legalábbis muszáj játszani, mert beleőrülünk.

Ovi helyett

Tudom, sok múlik azon, vajon tényleg élvezem-e a gyerekekkel töltött időt, ők is érzik, hogy csupán kipipálandó feladatok egy listán, vagy értékes társak egy közös úton, akikkel jó együtt lenni. S hiába tudom mindezt, az elmúlt - itthon töltött - 12 év alaposan megkoptatott, s nem segít abban, hogy ne rutinként lássak minden velük töltött délelőttöt, napot...
Ma reggel - hálát adva közben, hogy mindezt megtehetem - jött az ihlet, hogy legyen a mai hétköznap ünnep. Élvezzük egymás társaságát, örüljünk a közös pillanatoknak... így aztán nem vittem oviba a kicsiket, hanem összepakoltunk, s elmentünk fürdőzni a közeli vizibirodalomba. Közben persze rá kellett döbbennem, hogy a kisebbek nem is voltak még itt, mindig csak a nagyokat visszük, néztek is, mint Alíz csodaországban. Édesek voltak, lelkesek, szófogadóak, figyeltek rám, egymásra, tényleg mint a mesében. Lubickoltak, csúszdáztak, ugráltak, igazi vizibékák, abszolút biztonsággal úsztak a mélyvízben, Berta a karúszójával boldogan vetődött utánuk. Persze le kellett tenni közben, hogy nem lehet mindig mindenki ott, az életünk külön síkokon folyik, s nem attól lesz értékes a pillanat, hogy az összes gyerekem ott van.
Most így volt jó. És a gyerekek is megérezték az együttlét varázsát. Én meg hálát adtam. Hogy a legfőbb feladatom, hogy élvezzem a gyerekeimet. Hogy még nem nyomja őket az iskola terhe, szabadok. Hogy elmehetünk fürdőzni - bár nem olcsó, de egy-egy ünnepre belefér. Hogy könnyű már elterelgetni három gyereket. Hogy a kinti medencében, a ragyogó napsütésben feltöltődhettem a gyerekeim örömével, és erőt gyűjthettem az itthoni kamaszos háborúkhoz. Hála, Neked, Istenünk...

Meg kell mászni a falat

Fülöppel régóta keresem a lehetőséget, hogy csak kettesben olyat csináljunk, ami őt érdekli. Amiben ügyes. Amit ő választ. Egyedül. Hogy egy kicsit magára találjon, önbizalmat kapjon, elhiggye, hogy (bátyjai minden ellenkező kijelentése ellenére) ő nem hülye, szar, segglyuk és egyebek, hanem egyedülálló, végtelenül értékes, szeretnivaló kisfiú.

A falmászást választottuk. A közelben van egy falmászó központ, gyerek edzéssel, remek lehetőségnek tűnt. Elsőre bosszankodtam, hogy a szülőnek végig ott kell lennie 2 órán át, mert ez azt jelenti, hogy a többi gyereket addig el kell varázsolnom (Bertát igen nehéz), hogy ne zavarkodjanak... Szóval logisztikai feladat alaposan. De a lényeg, hogy mindig nekem kell biztosítanom őt, amíg mászik. Ha akarom, ha nem, össze vagyunk kötve, együtt vagyunk, ő fent, én lent, nem lehet elrohanni, hogy most nem érek rá. És ez jót tesz. Nemcsak fizikailag erősödik, hanem talán belül a kis lelke is.

A tegnapi edzés után kettesben tartottunk hazafelé, s magam is meglepődtem, hogy a szokásos kakipisibuzi megszólalások helyett minden előzmény nélkül az alábbi párbeszédet folytatta le önmagával: "Az Isten engem most lát, biztos szuperkamera szeme van. Ő mindent lát. Azt is, amit most csinálok. Anya, tudtad, hogy én két dolgot imádok a világon, Istent és téged? Istent nagyon szeretem. És tudtad, hogy a szeretet és a jóság mindent betölt?" Azt hiszem, túlcsordult a szeretettankja... És az nem az én érdemem...

Megint Duna

A Duna mindig valahogy ihletet ad. Meg életkedvet, örömet, egyszerűséget, letisztultságot. Persze magam is szívesen bambulgatnék  a partján, de azért ennek esélye erősen közelít a nullához. Tehát marad életem reális színtere: dunázzunk a gyerekekkel.

Igazából semmi extra nem történt, csak annyi, hogy Ankát úszni vittük a Dagályba, én meg ott álltam egy két és fél évessel, meg egy hét évessel, hogy most van szabad másfél óránk, amit akár értelmesen is eltölthetnénk. Persze jött a kísértés, hogy el is üldögélhetünk az uszoda előterében, vagy olyan fontos dolgokat elintézhetünk, mint pl a bevásárlás, de akár el is tölthetjük az időt, aktívan, teljes jelenléttel. Ami persze tőlem mindig nagyobb lépést kíván, de így van ez jól. Fogtuk magunkat és nekiindultunk a kukksötétben a Margit-sziget felé, Berta a nyakamban, Fülöp szaladgálva, élvezték, hogy végre csak ketten vannak, csacsognak, énekelünk, és élvezzük a két lábon való közlekedés minden szabadságát. Jó kis játszótér van az Árpád-hídi lehajtónál, de ők rögtön lekéredzkedtek a folyóhoz. Mert ott minden van, kreativitás, nyugalom, teljesség és a sötétben még az összetartozás érzése is felerősödött. Köveket dobáltak rendületlenül, hajóknak integettek, majd Fülöp talált egy csokor krizantémot, amit szálanként bedobált a Dunába, s közben mindig valamelyik halottunkról megemlékezett, aztán szerzett egy ottfelejtett Népszabadságot, ami tökéletes kishajóalapanyagnak bizonyult. Gyártottam, hajtogattam nekik a járműveket, ők meg boldogan dobálták be a vízbe, követték, melyik merre megy. Nem kellett semmi, boldogok voltak. Voltunk.

"Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek..." egyre nehezebb olyannak lenni, a felnőtt, kényelmes énemet félredobni, de csak ez éri meg.

Őszi emlékek

Régóta nem írtam, s persze, hogy nem azért, mert olyan kevés a történés mifelénk, amiről írni lehetne. Inkább több a küzdelem, a fent és lent, és ezeken belül kell végig örlődni, mert megoldás sokszor nincs, a lényeg maga a küzdelem.

Pedig sok maradandó pillanat történt az elmúlt egy hónapban, akár egyéni, akár családi szinten. Lelkileg-testileg-emberileg igazán felemelő volt a SPAR maraton, ahol Csabi teljes maratont futott (hadd legyek rá büszke, már hatodszorra...), én 30 km-t. 3 ill. 4 órán keresztül futni, izzadni a tűző napon, biztatni közben a csüggedőket, örülni, szenvedni, szemlélni keresztbe-kasul Budapestet, befogadni a házakat, embereket, egyedül küzdeni és mégis közösségben, és a célban várni Csabival egymást, mind-mind csoda. Jó volt. Talán lesz még egyszer közös maratonunk is... Most már én is vágyom rá.

Közben minden hétvégén zsúrt tartottunk, mert októberre tolódott minden elmaradt ünneplés, s bár fénykoromban egészen kreativnak tartottam magam, azért össze kellett szednem magam, hogy megfelelő bulit találjunk ki az 5 éves csivitelő-tündérke lányseregnek, majd egy hirtelen váltással a 11 éves kiskamasz fiúknak... Azért az hidegzuhany volt, amikor Csabika-köszöntéshez mindenki kitalált egy jó kívánságot, és a fiúk így oldották meg: "Kívánok neked egy jó nőt." Erre  a következő: "én kívánok neked két jó nőt..." Huh... De azért az mindig reménytkeltő, hogy bármilyen korosztály jön is hozzánk, játszani még mindig nagyon szeretnek... És ez jó.

Aztán itt volt ez a végtelennek tűnő őszi szünet, ami vagy azért tűnt hosszúnak, mert tényleg az volt, vagy azért, mert sok mindent csináltunk, vagy csak azért, mert mindig mindenütt csak gyereksereglet vett körül, nem tudom. Őrségbe mentünk pár napra, vágytunk-vártunk rá. Bár én megint nehezen engedtem el a szokásos mumust, az időjárásfaktort. Mert hát milyen dolog az, hogy egész ősszel 20 fokban sütkérezünk, és amikor végre kirándulni, felfedezni  megyünk, akkor eső, szél, zimankó és kerek 6 fok lesz hirtelen?! De mégsem ezen múlik a lényeg, ebben már nagy a tapasztalat. Elő az összes létező esőnadrág, fejenként két dzseki, két csizma (kellett is...), sál, sapka, még jó, hogy a gyerekek is befértek a kocsiba. És élvezték, hogy az erdő mélyén nagykabátban, a szlovén határtól 3 perc sétára önmagunkba menekültünk. Mert az ablakon befigyelő őzikén kívül nem sokan voltak a környéken. Csabika szerint fejődnek az őszi szüneti kiruccanásaink, ugyanis a remek időre való tekintettel kirándulás helyett Szlovéniába mentünk fürdőzni, mindenki nagy megelégedésére. Az egymás közti csatározásaikat arra a néhány órára hagyták csak abba a négy nap alatt...
De azért végigbarangoltuk a szereket, Szalafőn belestünk az eredeti portákba, kacskaringóztunk a végtelen sok kis falvacska között, és felmásztunk a hármas határhoz is... Határozottan élvezték, ahogy minden gyerek másik országban volt, miközben fogták egymás kezét. Esténként meg bekuckóztunk az álombéli házikónkba (ez volt a neve, de tényleg az is volt), és nyár óta először előkerültek a társasok, volt idő jó hosszú mesékre, és remek nagy testvérviszályokra... Mert hát így kerek a történet. Hazafelé meg Balatonon még napot is láttunk, fogtunk néhány siklót, megállapítottuk, hogy a Balaton ősszel is csodás, és öt óra embert (vagy legalábbis az én idegeimet)próbáló utazás után hazaérkeztünk kipihenni a pihenésünket...

Boldog békeidő

Szeretem a Római-partot. Minden arcát, de különösen a csendes, bambulós, őszi, napsütötte arcát. Futva, biciklivel, autóval, egyedül, Csabival, gyerekekkel, mind más élmény, más térérzet, másfajta szabadság. Mindenhogy próbáltam mostanában.

Épp a tegnapi délelőttöt is ott töltöttük, a félig beteg Ankával, az óvodából lógó Fülöppel és állandó tartozékommal, Bertával:) Néha nehéz kilépni a szokásos délelőtti menetrendből és szabadnak lenni. De ha rászánom az időt, ha úgy fogom fel, hogy nincs más dolgom, nincs háztartás, nincs munka, nincs elintézendő, csak ez a pillanat van, amikor teljesen velük lehetek, akkor tényleg jelen vagyok és tudok örülni nekik, tudok türelmes lenni, tudok nem elvágyódni onnan, tudok nem feladatként tekinteni rájuk.

Amúgy pedig semmit nem csináltunk. Vagyis csináltuk a semmit. A mindent. Kavicsokat túrtunk, gátat építettünk, Fülöp horgászási kísérleteit figyeltük, fára másztunk, piknikeztünk, számoltuk a hajókat és a végén a kocsihoz menet összegyűjtöttünk még többszáz gesztenyét. Boldogan matattak, beszélgettek, rohangáltak. Berta az esti imánál summáson összefoglalt mindent: "Köszönöm, Jéjus, hogy vótunk a Dunánál." Köszönjük...