30 éves lettem én...

hát igen, hála mindenkinek, aki szeret és körbevesz, majd egy hétig ünnepeltük, hogy beléptem a harmadik X-be. Most nem fogok arról hosszan értekezni, hogy egészen nemrégig azt gondoltam, hogy az öregség 30-on túl kezdődik, meg nem fogok sem lelkizni, milyen érzés, meg stb. Inkább egy nagy köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki készült és örömet szerzett, így vagy úgy. Szóval íme a köszönömök időrendi sorrendben.

Először is köszönöm a kedd estét. Amit azért nem szeretnék kisajátítani, ugyanis drága férjem épp két nappal előttem lett két évvel idősebb nálam. Nagyon finom vacsorát, tortát, ünneplést kaptunk anyósoméknál... és 4 bűnrossz gyereket. Olyannyira megtisztelték az ünnepet, hogy nem csodálom, ha ezt látva az - akinek még nem volt benne része - azt gondolja, hogy a gyerekvállalás az valami fatális tévedés. Szóval üvöltöttek, veszekedtek, legyilkolászták egymást, és teljesen őrült dolgokat mondtak. Hát köszönöm! (De azért Mami azt is elmesélte, hogy az egész napot náluk töltő Fülöp és Boti milyen lelkesen magozták a meggyet, hordták a hozzávalókat a pincéből, és amúgy is milyen aranyosan voltak, kár, hogy mi már ezt nem érhettük meg....)

Aztán köszönöm a szerda estét, amikor Csabival ketten megszöktünk, és csendben(!!), békében egymáshoz is szólhattunk, és igazán nagyon meghatódtam a rengeteg szépségen, amit kaptam. 30 év... 30 óra, 30 km a Bakonyban kettesben- jól megszervezte nekem, s jól meg is szöktünk a hétvégére. Hát köszönöm!
Aztán köszönöm a csütörtök estét, amikor is - édesanyám jóvoltából - a Trófea étteremben ünnepeltünk együtt. Ugyan volt egy halvány hasgörcsöm, hogy nem annyira éri meg nekünk ez az all you can eat, mert a gyerekeink fél óra múlva már az utcán fognak rohangászni, de mégsem így lett, ami nem rajtunk múlott. Anka 3 órán keresztül az etetőszékben evett és olvasgatott felváltva (még leírva is hihetetlenül hangzik), Fülöpöt lekötötte, hogy fél óránként újabb adag krumplipürét hozott magának, és anyukámmal bújócskázott a vécén, a nagyok meg intelligensek és szófogadóak voltak... Hát ilyen is van. És hát a számtalan meglepetés, óriás luficsoda, mindenféle hasznos és fontos meglepetések és hát - drága húgom által készített - életem története fotókönyv alakban. Igen, most már a gyerekek is elhiszik, hogy anya is volt egyszer gyerek, vagy ha nem hiszik, hát megnézhetik... Igazán nagyon gyönyörű képeskönyv lett. Este pedig Csabika készült kincskereső térképpel, feladványokkal és este 10-kor a kertben kutattuk az általa eldugott megfejtendő cetliket, melyek elvezettek végül az Ajándékhoz, (Panka által gondosan előkészített) képhez, gyermekeink arany, bronzszínű kéz- és láblenyomataival.

Aztán köszönöm a 30 órát a Bakonyban, és a túlteljesített 30 km-t is... A rohanó, vágtázó életünk alaptempója után hosszú órákon át csak gyalogoltunk Csabival, s különleges világra leltünk. A belső felfedezés ilyenkor mindig az, hogy de jó, hogy nincs más dolgunk, csak beszélgetni... Mindezt olyan tájakon, ahol turistával csak elvétve találkoztunk, vaddisznó, róka viszont ugrott ki mellőlünk a bokorból, s hozzá még évszázados bükkösök, letűnt várromok, kelta sírhalmok, a bakonybéli monostor szerzeteseinek élete, a falusiak dolgos életritmusa, ahogy gyűjtik, hasogatják télire a fát... Szóval mindebben volt valami örök, amire vágyunk, ami felemeli a tekintetünket és nem engedi feledtetni, hogy honnan hová tartunk...
Hát nem megéri 30 évesnek lenni?!

Azért a víz az úr?!

Komolyan mondom, az elmúlt egy héten annyi esőt kaptam a nyakamba, hogy lassan fedezi a havi vízfogyasztásunkat. Szerdán kezdődött, amikor is a két nagyobbal az erdőbe mentünk a szokásos futóedzésre. Gyanús volt, hogy kicsit szürke az ég, de hát  fák alatt nem érezni annyira- gondoltuk többen is naivan. Hát nem így lett. A három kilométeres kör alatt, folyóvá változtak az ösvények. A gyerekek csak pislogtak félmeztelenül, hogy mi ez. Aztán megpróbáltunk valahogy hazatekerni, olyan balatoni vizibiciklizős hangulatban, és életre szóló élményeket gyűjtöttünk egy félórácska alatt. Máskor viszek úszószemüveget is... Szóval komolyan, triatlonos edzésünk volt.

A futócipőm három napig száradt (miután kiöntöttem belőle egy deci vizet), s örültem, hogy vasárnapra napsütésben, megszáradtan indultam neki a margitszigeti női futógála hosszabbik távjának. A 30 fok meg a tűző nap ugyan kicsit visszavette a tempón, de hát  a Jóisten csak segítségünkre sietett (ugyan a mennyiséget kicsit túlméretezte), és a szerdaihoz hasonló felhőszakadást kaptunk a nyakunkba a negyedik kilométer környékén. Ezt máshol pénzért árulják, élményfürdőkben trópusi zuhany, meg társai néven... Komolyan jól esett, s csüggedésemben arra gondoltam, hogy mennyivel jobb zivatarban futni, mint állni és szurkolni. Ugyan látni nem láttam, mert csak csukott szemmel tudtam teljesíteni a távot, mert hát az úszószemüveges ötletemet megint nem valósítottam meg.

Na, de Vercsi barátnőmmel csak beértünk a célba, s kiizzadva, lezuhanyozva, 2in1, testben-lélekben felfrissülve hazatértünk a napsütéses otthonunkba.

(Egyébként bűnrossz kép, de az az eső hibája...)
És hozzá kell tennem, hogy most már Boti sem találja annyira égőnek az édesanyját, hogy neki még érme sincs (hát, igen, ezt meg kellett gyónnom neki, hogy az elmúlt közel 30 év alatt, egyet sem sikerült szereznem), mert igen, megkaptam, és büszkén mutogattam a 6 éves fiamnak. Hát így jártam.

A hét fotója

Most csak szavak nélkül, a kedvencem a hétről:

Isten veletek cimborák!

Valamikor 36 órával ezelőtt történt (mintha legalább két hete lett volna...), hogy Botikánk véndiák módjára elballagott. Saját szavaival élve már utálta az óvodát, már csakis az iskolát tekinti otthonának. Vagy legalábbis nincs kiegyezve az élethelyzettel, hogy ő mindig a kisebbik, (az hogy a két kicsit mégiscsak sikerült megelőznie korban, bölcsességben és hát minden másban, az már smafu...), nehéz is az élet 6 évesen.

Reggel majdnem úgy járt, mint szerencsétlen Szögi Lajos annó, úgy felhergelődtek Csabival, és úgy helyben hagyta a báty, hogy én már oda sem néztem inkább, reménykedve, hogy csak nem verik már szét egymást. Hiába nekem csak lánytestvérem volt. Szóval a kaotikus indulásunk után teljes katarzis volt Botikánkban gyönyörködni ministránsruhájában az oltár mellett a hálaadó misén, majd néptáncot ropva, verset szavalva, batyut hordozva. Ugyan a 30 fokos hőség, a 2 és fél órás szabadtéri program, és a két szökdöső kelekótyánk szinte egymást kizáró tényezők, mégis sikerült ünnepélyesen elbúcsúznunk ettől a gondtalan, békés ovis léttől. Köszönhetően annak is, hogy már a műsor alatt szabadon dézsmálhatták a gyerekek a süteményeket... És köszönhetően apának is, aki összehalászta őket a színpadnak kinevezett füves területről, a hátteret jelentő csúszdáról, és mindenhonnan, ami egy ballagási ünnepen megmászható.
Ilyen volt:

És ilyen lett:

Újra medvék

Több mint két éve adtam a fejem a blogírásra, és az egyik első bejegyzés a medvefarmról szólt. Két év. Az akkor mínusz féléves "Picike" ma lelkesen dugdosta be a fakanalat a rácsok között, és etette mézzel a macikat. És közben igazgatta szemüvegét, ruháját, éreztetve, hogy már ő sem kisbaba, hanem a lány. Az akaratos lány. Aki végtelenül kedves és zabálnivaló, amíg mehet arra, amerre ő akar, például 10 centire a farkasokhoz, na de ha valaki ellentmond neki... Két kis mancsával szabályosan veri a földet, és én meg jobb kedvemben, (persze nem feltűnően) halálosan mulatok rajta, hogy igen már ő is...

Szóval megetettük az összes medvét, (tudtátok, hogy a mosómedve is szereti a mézet?), megnéztük, hogyan hordoz a farkas a szájában valami több darabban lévő állatot, integettük a gólyáknak, és hát a fő szenzáció továbbra is a kiselejtezett kisvonat, ami önmagában kitett 30 medvényi élményanyagot. S mivel az étterem dél tájban nem főzött még ebédet, nagy pikniket csaptunk a kis gyerekcsapattal, akikkel mentünk, és mindenki végtelenül boldog volt, hogy kölesgolyót, pogácsát és cseresznyét ebédelhet.

S mindeközben Botikánk ma utoljára volt oviban, ezzel is lezárult egy korszak. Eltelt a három év is, megismert 7 óvónénit és megszámlálhatatlan dadusnénit, kapott jó sok szeretetet, és azt hiszem, megérett a váltásra. Még ha nehéz is ez az állapot, az egyik parttól már elszakadva, de még a másikra nem megérkezve...

Jövőre hát nem lesz óvodásunk... Fülöp még ráér, kap egy év itthonlétet még. Szóval itt a sok jelen pillanat közepette ezek itt felnőnek nekünk. Na hát akkor még jobban kell őket szeretni, itt és most...

De jó is anyának lenni... gyereknapon

Ma itthon gyereknapozok, Csabi bevállalta a három fiút és egy geológus által vezetett szurdoknézős kiránduláson vannak. S gyalogolnak. Remélem Fülöp is.

Nem akartunk össznépi, könyöklős, tömegiszonyos gyereknapot, egyszer megpróbáltunk valami minimaxos rendezvényt, de azóta se soha többet, a tavalyi bkv-s azonban tényleg jól sikerült, de növekedett a szökésre hajlamos és képes gyermekeink száma, így mindenkinek jobb, ha nyugodtan, békében (ha-ha...), EGYÜTT töltjük ezt a napot.

Ezzel szemben én itthon írogatok... Mentem én volna mészégetőt nézni szívesen, de Ankának úgy tűnik, torokgyulladása van, így a lányos gyereknap ma főleg Annapetigergő nézegetésből, fél 11-es ebédből, és nagy pihiből áll(t). De azt hiszem, élvezte, hogy ő is érvényesülhet, és csak kizárólag neki mesélek, és nem csíkos gnúkról meg okapikról szól a mese. (Mert a fiúk mostanában csak természetbúvár könyveket hajlandók forgatni.)

És közben még gondolkodni is van idő. A gyerekekről. Mi másról, ha már a nap 24 óráját mégiscsak ők töltik ki. Nemrégiben olvastam egy blogtársam (és leendő osztálytárs-szülőtársam) gondolatait, és elgondolkodtam, hogy anyaként olyan jó lenne néha valami visszajelzés a gyerekektől, hogy igen, fontos, amit csinálok. Még ha eszem ágába sem jut felvenni a "mindentértetekcsinálok és ti meg..." szerepet.
Szóval valamelyik nap beszélgettünk, hogy milyen jó, hogy nyáron mindenki itthon lehet, anya nem dolgozik, nem kell táborba menni, stb. "De hát ez természtes!"- gondolkodtak hangosan a nagyok. "Hát nem teljesen, anya is lehet, hogy dolgozni fog majd egyszer, ha Anka is nagy lesz." - gondolkodtam én hangosan. Erre Csabika teljes megdöbbenéssel a szemében, elszántan kijelentette: "Én száz üdvözlégyet el fogok mondani, hogy legyen még kisbabánk, hogy anya itthon maradhasson velünk." Boti is próbálta überelni a dolgokat: "Én meg felmászok létrán az Istenhez, és megmondom neki, hogy anyának legyen még kisbabája, hogy itthon maradjon velünk." Hát kell ennél több visszajelzés? Hát nem a legjobb anyának lenni?

A 2. felvonás

Szóval a hétvége nemcsak szombatból áll, így volt lehetőségünk aktívan kipihenni a szombat viszontagságait.
Felbuzdulva a remek időjárás láttán - na jó, imádkoztunk, hogy ne ázzunk bőrig futás közben - Csabival ketten, futóversenyre mentünk. Kellenek az ilyen jellegű közös programok, még ha az 5000 másik futó között nem is elsősorban kapcsolatunk bensőségességét mélyítettük. Maratont futottunk hatos váltóban, Csabi a munkatársaival, én a Közös Sport egyesület tagjaként (ugye milyen jól hangzik?). Kossuth tér, tömeg, szél, hideg, és rengeteg lelkes sportoló, és a legtöbb csapatban, közösségben - kell ez a mai világban, amikor olyan kevés közösségteremtő kezdeményezés van. És ráadásul sport, ami hát mégis csak kell, hogy normálisak maradjunk, így a négy lurkónk mellett különösen.

Amúgy tényleg élveztem a futást, bár ekkora hajtás mellett nehéz lett volna kocogni, így aztán jól kihajtottam magam a végére. De ez is jólesett.

Délután pedig Botit ünnepeltük Mamiéknál, mert neve napja volt a mi "buzogányos harcosunknak" (tényleg, a név ennyire alakítja a jellemet?!). Hatalmas ebéd, "tóta", és igazi iskolás ajándék: az Iskolatáska, boldog is volt a mi kis Botikánk. Azóta Fülöp is titokban fel-felveszi és indul az iskolába...
Hát testiekben-lelkiekben feltöltődtünk a hétvégén- annyi bizonyos...

Sportos hétvége 1.felvonás

Ezen  a hétvégén is sikerült a passzivizmus minden csíráját elfojtanunk... Mátrai zarándoklat, ovis focikupa, maratonváltó, Botinévnap, hogy csak a címszavakat említsem.

Boti nagyjából külön töltötte a hétvégét, mert meghívták az ovis focikupára, amit a kerületi oviknak szerveztek. Papinak köszönhetően - mert mi a kötelező iskolai zarándoklatra voltunk családilag hivatalosak - Boti egész délelőtt focizhatott, küzdhetett. Ugyan saját bevallása szerint mindenki megverte őket, de a kis ártatlan lelkében ez semmiféle törést nem okozott, a lelkesedése és elszántsága határtalan. Ehhez persze két dolog is hozzájárult, először is minden induló csapat saját kupát kapott, meg egyéb ajándékokat, a másik, hogy Papi és aztán Mami, Marci csak vele foglalkozott egész délután és este. Boldogan aludt náluk, és mint minden gyerekünk, ha egyedül van, kiválóan viselkedett. Szóval az ő szeretettankja fullra töltődött a hétvégén.

Mindeközben mi részt vettünk az Iskola nagyszerűnek ígérkező zarándoklatán, ami tényleg nagyszerű is lehetett volna, ha csupán iskolásgyermekünknek biztosítottuk volna a családi hátteret, hisz ő úgyis az osztálytársaival bandázott, pontosabban zarándokolt... Szép hely ez a Fallóskút, meg jó mulatság a Mátrába buszozni 2 órát oda, 2 órát vissza, de ez a két kis égedelem ezt nem akarta megérteni. A buszon kúsztak-másztak, üvöltöttek, kaját lejmoltak, mindenkinek az ölébe ültek, Fülöpke "kaki és társai" című repertoárjával szórakoztatta az ötödikeseket, a gyaloglás alatt minden bokornál megállt, és öt percenként visszafordult, a rózsafüzérek alatt favágót játszva hatalmas botokkal döngette a fákat, a zarándokhelyen pedig minden sziklára, szederbokorba, építési törmelékre felmásztak Ankával, és tényleg semmi mást nem csináltunk (még a mise alatt sem), minthogy az ő életük épségét próbáltuk valahogy megőrizni. Pedig komolyan mondom, lazák vagyunk az ilyesmiben.
És természetesen egyetlen percre sem voltak hajlandók lecsukni a szemüket az én átlagban három órát alvó gyermekeim.

Na szóval, lefáradtunk, bár ha belegondolok, hogy minden zarándoklat lényege a felajánlás, a nehézségek imává való átalakítása - akkor szép, tartalmas és mély napunk volt. Csak kicsit könnyedebb kikapcsolódásra készültem. Bocsáss meg, Uram...

Anyák hete

Szóval van az anyák napja, de így több gyerekkel ez egész hétnyi ünnepléssé fokozódik, pedig még csak kettő köszönt intézményi keretek között. A vasárnapi köszöntést nem vitték túlzásba, apa mindent bevetett, de valahogy nem rántotta magukkal őket az ünnep hangulata, így aztán magamnak vágtam az orgonát a kertben. Nehéz is ez, mert persze legyenek hálásak, minimális köszönet meg ilyesmi, de közben meg nem ők akartak megszületni, mi akartuk őket, sőt anyaként én vállaltam, hogy időmet, energiámat, létemet adom értük, s ha hálásak lesznek érte, az már csak ajándék.

Mert hát a leghálásabb-legháládatlanabb hivatás ez az anyaság, mert mindent szeretetünket odaadjuk, s nem mi fogjuk visszakapni, hanem ők adják egyszer tovább másnak (remélhetőleg)... Szóval látszólag semmi eredmény, amit azért valljunk be, nem mindig szeretünk. De tévedés is lenne tőlük várni, hogy feltöltsenek szeretettel, lelkiekkel. Szerencsére ahhoz ott az igazi Forrás, az Isten, aki maga a Szeretet, és hát az ő ajándékaként ott a társunk, s ez a szeretetközösség áradhat ki a gyerekeinkre... S amit tőlük kapunk végül, az a jelen pillanat öröme, csodája...

Na hát, ilyen gondolatok járkáltak a fejemben, ahogy rohantam ma meg tegnap az anyáknapi megemlékezésekre. S az a bizsergető érzés, ahogy a színpadon szavalnak, énekelnek, vallomást tesznek, az tényleg ajándék volt. Készültek, gyakoroltak, egy halom ajándékot kézműveskedtek össsze, s még Csabika is örömmel cserélte le imádott tréningjét az ünneplő nadrágra...

Fénykép nincs, mert ezt úgysem lehet megörökíteni. Megpróbáltam, de tényleg nem lehet.

Éremeső

Tegnap megint érmet mentünk gyűjteni a BVSC uszodába. Igazi családi program ez, mindenki részt vesz benne, ki kisebb, ki nagyobb lelkesedéssel. A nagyok úsztak, mi meg megpróbáltuk megakadályozni, hogy a kicsik is ússzanak. Bár volt olyan pont, hogy a szurkolni nem hajlandó Ankát majdnem a bátyjai után hajítottam a medencébe, mert úgy ordított a semmiért, de hát valljuk be, ez az egy helyben szurkolás, s ebéd és alvás helyett a lelátón való tipródás nem az ő erőssége.

De a lényeg, Csabikát is rávettük, mindenféle megvesztegetési kísérlettel, holmi óriásisler, meg Pankával való büfézés kilátásba helyezésével, hogy győzze már le magát, s hiába utál versenyezni, ő is csobbanjon. Hősiesen leúszta a távját, s büszkén viselte a délelőtt hátralévő részében az aranyérmét.

Boti több számban is indult, sőt apával a családi váltóban is rajthoz álltak, s öröm volt látni, ahogy küzd, teper, s miután az egyik számnál nem hallotta a sípszót, mégis leúszta néhány társát. Szóval ő is begyűjtött két aranyat, meg egy bronzot, azóta is azokkal alszik az ágyában.

Fülöpöt is kérdeztük, hogy úszik-e majd, ha nagy lesz, s szépen kifejtette, hogy most azért nem tud, mert nem hozott papucsot. Hát igen, az már tényleg akadály... Azt ugyan nem értette, hol van a mikulásbácsi, aki a Mikuláskupán osztogatta a csokikat ott az uszodában, de hát nem kell neki még mindent értenie.

Szóval küzdöttek, úsztak, mi meg örültünk nekik. Pillanatok, amik megmaradnak...

Húsvéthétfő reggelén

Szeretem ezeket a húsvéthétfőket, leginkább mert 75 százalékban fiaim vannak, akik ilyenkor lelkes locsoló körúton járnak, és a 25 százalék lánnyal meg nyugalomban emésztgetjük itthon a megélt húsvét elsöprő áradatát. És várjuk a betévedő locsolókat. Szóval nyugalom és béke. Tiszta haszon ez a sok fiúgyerek.
Én például már egészen biztosan nem fogok elhervadni, ugyanis, kétszer fél liter vízzel a nyakamban keltem, ehhez képest, ha Fülöp bepisil mellette, száraz marad az ágy. Apa szigorúan gondoskodik róla, hogy el ne felejtsem, meg vagyok keresztelve (tényleg tudtátok, hogy a locsolás erre figyelmeztet?), szerencsére már a slagos megoldás a múlté, marad a szóda, vagy a PEt palacknyi víz. Fülöp bizonyult ma a leghűségesebb tanítványnak, s semmi vers, csak nyakon öntött a kancsóval. Ugyan kicsit ő is megilletődött, s kicsit szabadkozásképp meg is magyarázta: "gyojsan jött a viz".
Na de ide is el kellett jutni, húsvéthétfő már a hegy csúcsa, s igenis intenzíven, belül megjártuk a szentnapok eseményeit, az utolsó vacsorától a feltámadás hajnaláig. Mert a húsvét mégiscsak életünk értelmét jeleníti meg, az egymásért való élés, önmagunk szeretetből való feláldozása, egészen addig, hogy szenvedünk, ilyen-olyan értelemben meghalunk, s hát a válasz: igen, van értelme, mert Krisztus feltámadt! Hát ha ezt megértenénk, akkor nyert ügyünk van... S a liturgiáknak is megvan ez az íve, s azt hiszem, a gyerekek is fogták, kapisgálják, hogy itt valami nagyon mély történik. Még azon is elfelejtettek felháborodni, hogy minden nap misére megyünk. Meg hát mi lehet izgalmasabb egy gyereknek, mint éjjel a sötétben, gyertyák fényénél keresztutat járni, vagy alvásidőben menni este a templomba, s lesni az embernagyságú feltámadási tüzet, s a közös templomi húsvéti vacsorán éjjel 11-kor telienni magunkat finomabbnál finomabb süteményekkel?! A kicsik is kitettek magukért, hősiesen végigülték (ha-ha...) a 2 és fél órás szertartást, s szó nélkül fenn volt élfélig az amúgy 7-kor fekvő ifjúság. Hát nem hiába, ünnep van. Na azt mondjuk már kevésbé értem, hogy ezek után miért kelnek ugyanúgy hajnali fél 6-kor, de mire felnőnek, majd kinövik ezt is...
Még a hajnali szürkületben gondosan megkeresték a nyuszi által ottfelejtett tojásokat, csokikat, egyebeket, s miután gondosan befalták őket (ha már eddig böjt volt, hadd egyék azt a csokit), komoly bokszmeccsbe kezdtek, mert hát ez a drága jó nyuszi egy hatalmas bokszzsákot cipelt el hozzánk a hátán. Na jó, a lényeg, nem ragozom túl ezt a nyúltémát, mert azért nem ez a húsvét közepe, de azért mégiscsak gyerekek, s hát hadd örüljenek. Ugyan a vagyonelosztásnál akadtak némi nézeteltérések, ugyanis Fülöp rögtön a sajátjának tekintette Anka új kismotorját, amit Mamiéknál hozott a nyuszi, s hazatérve beállította a háromra bővült gépparkjába, de Anka jószívű lány, vagy csak negyedik, mindenesetre bölcsen elnézte a dolgot. Mi meg elmagyaráztuk Fülöpnek, hogy csak egy feneke van, tehát az új járgány Ankáé.
S még egy pillanatkép arról, ki mit csinál a húsvéti reggeli helyett (nemhiába, ha teli a hasuk nyúllal, tojással, meg olvadós rágóval):


Na, ki marad az asztalnál?

S végül jókívánságként a tavalyi bejegyzés... Ünnepeljetek ti is!

Biztos út

Nem nagyon szoktam blogokat ajánlgatni, de most kivételt teszek. Először is, mert a szívemen viselem a témát, másodszor meg ilyenfajta blogokra nem talál rá csak úgy az ember, mikor minden hír, meg egyéb arról szól, hogy ki, hol és kivel csinálta...
Szóval egy blog arról, hogy a tisztaság nem csak annyit jelenthet, hogy megpucolom az ablakot, hanem odabent a legmélyemet érinti, a kapcsolataimat, a szeretetemet, s hát a szerelmet. Biztos út... Akár még elbizakodottságnak is tűnhet ilyen címet adni a mai világban, de ha körbenézünk ebben az erkölcsi káoszban, csak az örök értékek (hiába tűnnek túlhaladottnak) adhatnak bármiféle biztos fogódzót.
Szóval egy blog szerelemről, szeretetről, együttjárásról, házasságról, tiszta készületről, nemcsak fiataloknak, nemcsak hívőknek... Nézzétek meg, ízleljétek, éljétek...

Egy 3 éves és 8 napos gyermek

Szóval... most már nincs kifogás, hogy kicsikutánrohangálok, tavaszinagytakarítok, semmiresincsidőm, meg egyebek, kész, újra blog...
Mert hát így jár szegény harmadik gyerek, akinek a születésnapjáról 8 nap után emlékeznek meg... Mármint itt a blogon, mert megünnepeltük annak rendje és módja szerint, mert hát a három év az már komoly férfikor. A buta szülő kérdezgette, "mit kérsz, kisfiam szülinapodra?" (persze gőze nem volt, mit akarunk tőle...) Az okos gyerek meg válaszolt: "legpetést..." (igen, meglepetést...). És közben szorgalmasan gyakorolgatta, hogyan kell az ötből két ujjat lecsukni, hogy büszkén mutathassa, hány éves is lett.
Aztán a nagy napon - amibe beiktattunk még egy szavalóversenyt, meg egy óvodai zarándoklatot, mert hát úgy szép az élet, ha folyik - ünnepeltünk, idén Mamiéknál. Fülöp fogadta a vendégeket, Márti mamát és Pankát, és készült a Tortára. A legpetés már csak másodlagos volt, ő még szerencsére, nincs elrontva... Neki még nem akörül forog a szülinap, hogy "és hol a többi ajándék?" Azért gazdagabb lett egy akkus csavarozóval, ami majdnem profibbnak néz ki, mint apáé, egy "Hallóközpontjelentkezz! ÁMokfutóaz autópályán!"-t skandáló rendőrautóval, egy áruszállító legóval és egy autós könyvvel. Magántulajdonának ilyen rohamos növekedése hirtelen sokkoló élmény volt neki, este mindent az ágyába is rejtett szorgosan. Csabibátyus is készült neki lelkesen (igen, ő is megugrotta a lélektani akadályt, már nem fetreng, hisztizik, ha nem őt ünneplik), egy kisvakondos bőröndöt kinevezett dolgozótáskának, összeragasztatott velem egy  már enyészetnek indult napszemüveget, keresett egy lehasznált mobilt (ezek életmentő kellékek Fülöpnek,álmában is ilyeneket szorongat), és mindezt gyönyörűen becsomagolta, saját készítésű képeslapra mindenféle szépet is írt neki, szóval, na, az én szemembe mindenesetre könnyeket csalt... Hát így ünnepeltünk.
Isten éltessen, te bolondos gyermek! Sok mindent kapunk általad a Jóistentől!
Hát íme a fejlődés lépcsőfokai:
"0évesFülöp":

1éves:

2éves:

És a jelenpillanat:

Hisztiveszély!

Figyelem! Ha valaki a közelben a vonat-, vagy villamossínen, esetleg az út közepén fetrengő, vagy anyja által vonszolt fiúcskát lát délelőttönként, az ne hívja a gyerekvédelmiseket, vagy egyebeket, semmi gond, csak Fülöppel sétálunk.
Kívülről nézve elég szánalmasnak tűnhetünk, ugyanis mindig megállnak mellettünk nénik, bácsik és mindenfélével próbálják a haza irányába csalogatni a gyermeket, de ő nem dől be olyanoknak, hogy "majd visz a néni", "veszek neked csokit kisfiam, csak ne sírjál", ismétlem, mindezt vadidegenek. Ő csak fekszik élettelenül, vagy ordít torkaszakadtából, miközben hazafelé rángatom.
Mert hát a következetességre törekvő anya ragaszkodik a szavához, és nem veszi fel azt, aki már 4-4 km-t legyalogolt az elmúlt két hétvégén, és nemcsak azért, mert nehéz egy háromévest, egy motort, és két szatyrot cipelni, babakocsit tolva, mindezt a vonatsíneken. Én elhiszem, hogy nehéz az élet odalentről, és fránya egy dolog, hogy nem lehet az, amit mi akarunk - de ha megmondtam, hát megmondtam, tőlem aztán lehet hisztizni. Nem tudom, a nagyok is hasonlóan küzdöttek-e a határaikkal ilyen időtájt, lehet, hogy szelektív a memóriám, de ilyet még szerintem, egyik se. És minden nap, ugyanaz a forgatókönyv, és hozzá a járókelők megvető pillantása. Hát sebaj, ettől fejlődünk mindketten.
És ne felejtsük, a kis korkülönbség nagy ajándéka, hogy nem lesz időm elfelejteni mindezt, hisz következő delikvensünk is be-belépni látszik a dackorszakba. Jól tanul a lánygyermek is: eldobni magam, úgy, hogy direkt nagyot koppanjon a fejem a betonon, hátha anya beveszi és elérzékenyül... És utána nőies, velőtrázó ordításba kezdeni, mintha minimum a csúszda tetejéről esett volna le, na ez már Ankának is remekül megy... Bár ő még pontosan nem tudja, mit is akar, de azt nagyon...
Én meg igyekszem mindeközben türelmes, halk (Ha-ha...), határozott maradni, hogy a határ is meg a szeretet is megmaradjon... Hát nem mindig könnyű...

Összetartás az erdőben

Most, hogy Család éve van, igyekszünk keresni a lehetőséget, időt, teret, hogy családilag aktívan együtt legyünk. Innen jött az elhatározás is, hogy havonta egyszer menjünk el kirándulni, mi hatan. Mert persze kirándulunk az ovival, iskolával, templomi közösséggel, de azoknak mindig van egy kapcsolatépítős jellegük. Szóval plusz egy kirándulás havonta. Igy vágtunk neki a januárnak. De március vége lett, mire sikerült az elsőt megvalósítani...
A tegnapi kirándulásunk Fülöp számára az emberréválás kezdetét jelentette, amit nem feltétlenül fogadott mindig kitörő lelkesedéssel. Mert eddig cipelve volt a kicsi teste, s hát valljuk be, ehhez képest, nagy ugrás, hogy gyalogolni kell. Magához képest sokat. Nemcsak a pékig meg vissza. S ő nem egy Boti-típus, aki 3 és fél évesen megmászta velünk a Hargitát, s lényegében egy szava nem volt a 16 km alatt. Igaz Fülöp még csak most lesz három... S tényleg nem a legkönnyebb terepen kezdtük...

Szóval elzarándokoltunk a libegő aljához, és fellelkesítettük őket, hogy libegővel mindenki fel tud menni, na de gyalog, toronyiránt, a sziklákon?! Ahhoz kell ám az erő! Bírták is, jöttek szépen, ment a szólánc, beszélgetés, nagy volt az összetartás. Szimatoltak, nézelődtek, Boti még pumalábnyomot is találni vélt, ugyanis azt ő nagyon kitanulmányozta a túlélő könyvében. Fülöp aztán időnként megjegyezte, hogy nehéz a lába, de hősiesen felküzdötte magát ő is a "hegybe".
Érdekes ez az összetartás-dolog, mert amíg meredek az út, amíg nem vagyunk benne biztosak, merre járunk, addig teljes békében egymást segítik, de amint kiérünk a biztos-sík turistaútra, hirtelen ütik-verik-rúgják egymást...
Ha már összetartás, volt még egy tipikus XXI. századi kaland-menetünk. Csabi a két kicsivel visszabuszozott a városba, én a nagyokkal pedig nekivágtam az erdőnek, tudva, hogy van valahol egy ösvény, amely levezet a városba az erdőn keresztül, s ahonnan elgyalogolhatunk Csabi szüleihez, akik ebédre vártak. De rá kellett jönnöm, hogy azon az ösvényen utoljára 10 éve szánkóztunk Csabival, akkor is sötétben, így viszonylag kevés volt a felismerhető biztos pont. Persze nehéz eltévedni a Budai-hegyekben, de azért az mindent elmond, hogy akit megkérdeztünk, merre vezet a megtalált ösvény, az annyit válaszolt, hogy töltsük le a mobilra a hely térképét. Köszi... Persze még akkor sem vetemedtem volna ilyenre, ha éppen nem két perccel előtte merült volna le a telefonom.
A gyerekeknek magabiztosan elmagyaráztam, hogy minden út a városba vezet, s ne higgyenek a bácsinak, hogy csak du. 3-ra érünk Farkasrétre. Beszélgettünk, mendegéltünk, mindig a nagyobb ösvényt választva, s Csabira gondoltunk, aki ezeket az utakat úgy ismeri, mint a tenyerét. Nem akarom én túldimenzionálni ezt a mobil-kérdést, de azért jó volt ez a bizonytalanság-szabadság érzés.
Aztán előbb-utóbb házakat találtunk, ismerős utakat, s egy jó óra alatt lejutottunk a 8-as buszhoz. Épp tanakodni kezdtünk, hogy várjunk-e buszt, amikor elénk kanyarodott egy autó, s apa integetett ki belőle. Tökéletesen elkerültük volna egymást, ha ő vagy mi egy perccel előbb vagy később érkezünk, vagy éppenséggel más ösvényre térünk az erdőben... De mivel nem a véletlenekben, hanem az Isten szeretetében hiszünk, így meg se lepődtünk, csak hálát adtunk.
Az ebédre meg nagyjából pontosan befutottunk. Hát így kirándulunk mi.