Megint egy évvel öregebb lettél

Mennek a napok, erős tempóban, s ismét szülinap kellett ahhoz, hogy gép elé üljek. Igen, Botika is 8 éves lett. Menthetetlenül nő, okosodik, erősödik, testben, lélekben, akaratban, makacsságban. S formálódunk vele mi is. Mert az elmúlt 8x365x24x60x60 pillanat sokat gyúrt rajtunk is, növekedtünk a szeretetben azáltal, hogy életet adhattunk ennek a kis emberkének.

Aki  a mai napig nehezen emészti meg, (s nem is fogja soha), hogy ő a második, s ha a feje tetején állva futja körbe a házat, akkor is második marad. Nem tudom, ezt tette őt ilyen maximalistává, vagy csak szimplán nincs szerencséje, mert mindkét szülője örök maximalista volt, (van, lesz,) s ő "csak" örökölte, de mindenesetre néha nekem is ijesztő, hogy mennyire nem alkuszik meg kevesebbel. Legyen szó tanulásról, sportról, házimunkáról, fociskártyáról, bármiről.

Kicsit rezgett a léc, hogy tudunk-e nagy családi ünnepet tartani, ahogy szoktuk, és ahogy ő is várja évről évre. Csabi műtétből lábadozott, (pontosabban egy hétig nem bírt felkelni az ágyból), engem szimpla téli vírus döntött le hétközben, szóval a hétköznapi rutin is túlélő túrának bizonyult. De ha szeretni akarunk, kapunk odafentről erőt, meg is jött péntekre, lett ajándék, lett rend, lett kaja, s vasárnap tényleg szépen mindenki összegyűlt Boti és mindenki nagy örömére. A szokásos málnatorta sem maradt el, s hát a Ninjago harcosok serege, a fociskártyák, és a rengeteg pilóta keksz igazi örömet csalt a kis 8 éves arcára. Csabika a saját zsebpénzéből vásárolt Botinak Ninjagót, Fülöp pedig legalább 20 papírt teli írt a Botitól tanult betűkkel, s ugyan izgalmában nem merte odaadni, én továbbítottam a képeslapjait az ünnepeltnek. S Botika igazi empátiáról téve tanúságot nagyon örült nekik, és háromszor is megköszönte. Egyedül Anka nem bírta megérteni, hogy akármennyire is hisztizik, ma nem ő kapja az ajándékokat.

Ja, és olyannyira meggyógyultunk, hogy Csabi bevállallta itthon péntek estére a kicsiket, amíg én a két naggyal az Aquaworld-ben szülinap előpartyként nagyot csúszdáztunk. Botikát addig nyújtottuk, míg csak elérte a kritikus 130 centit, hogy aláírhassam, szülői felelősségre csúszhat a 140-es csúszdákon... Borzasztóan élvezték, én is, leginkább, hogy csak rájuk figyelhettem, s tizedszerre is felmentünk csúszni, ha ahhoz volt kedvük. Záráskor alig bírtak minket kitessékelni.

Az utóparty meg most vasárnap lesz, kilenc kisfiú, nem az a nyugisabb fajta, együtt, bent három órán át... Zsúrozunk...

Reszkessetek, jövök!

Hát itt a vége a békés babakorszaknak... Tudtuk, hogy nem sokáig tart már a békés, idilli állapot, amikor is gyermekünk szépen, békében létezik, és EGY helyben van. Megvolt ennek is a szépsége, de hát milyen jó, hogy fejlődik, gyarapszik ez a kicsilány... És mi szép lassan hozzászoktunk, hogy többen vagyunk, ő is teljesen közénk tartozik. Először szép észrevétlenül, szerényen, aztán hirtelen most meg itt van egy gyerek, aki egyre többször akar, aki odakúszik, ahol mi vagyunk, aki bűbájosan irányítgatja a testvéreit és mindent elkövet, hogy vele játszanak, vagy a járókába valaki bemásszon mellé szórakoztatásul...

Újrakezdődik a korszak, amikor mindent fel kell szedni a földről, mert Bertuska legfőbb eledele a szemét, a fecnik, a blokkok, a kislegók, a szögek és az üveggolyók. Legutóbb az Új ember nyálasra csócsált darabjai volt kénytelen kihányni, mert máshogy nem tudtam kiszedni belőle, mikor már levegőért kapkodott... Hát szép is a világ felfedezése...

Enni meg végtelenül sokat eszik, a 3 decis bögre néhány perc alatt üres lesz, akármit is trutymákolok össze neki, ugyan nem látszik mindez rajta, nem is értem, hova tűnik el benne ez a sok kaja.

Két foga van, gyönyörű mosolya és rengeteg türelme. Muszáj neki.
Hát ilyen a mi kis kommandósunk:

Közeleg...

Őrült tempóban peregnek a várakozás napjai. Még akkor is, ha a legfőbb elhatározásunk az volt, hogy lassítunk. Kicsit ráérősebben együtt vagyunk, a gyerekekre több minőségi időt szánunk, egyáltalán a lelkünk utoléri a testünket. Hogy karácsonykor megtestesülhessen a Titok.

És tényleg olyan örömteli a lényegre figyelni, napról napra húzogatják az adventi naptárjukból a napi közös programot és várják, hogy a rutinon túl kicsit több is beleférjen a napokba. A korábbi évek adventi csokis-ablakos naptáraiból okulva, most meg sem próbáltuk ezt a verziót, hiszen valahogy nem fér a fejükbe, hogy nem az a lényeg, hogy addig rázzuk, míg a műanyag és a papír találkozásánál ki nem hullik az összes nap csokimennyisége... Most babazoknikból kreatívkodtam nekik adventi naptárat, az előszobában van felfüggesztve és csak mi érjük el... s a meglepetések mellé minden napra közös programot rejtegetnek a zoknik, kézműves, bábozás, diafilm, társas, akadályverseny, közös éneklés és miegymás, ami a 24 óráinkba belefér.

Aztán sokakat hívtunk vendégségbe, kicsit a kapcsolataink időszaka is ez az advent, ráérős beszélgetésekkel, őszinte egymásra csodálkozással. A gyerekek túlságosan is élvezik a nagy jövést-menést, a normálisnál is sokszor őrültebbek, mindenki mindent elkövet, hogy ő legyen a legérdekesebb, legfeltűnőbb, ki az érmeit mutogatja, ki szemtelenkedik, ki bunyózik, ki az asztal tetején táncol... Értem én persze őket, de azért ez kevés vigasz, mikor ég közben a fejünk, hogy igen, ennyit ért az elmúlt 3-5-7-9 év nevelése. Persze mindenki megjegyzi, hogy milyen jópofa, eleven gyerekek. Hát igen elevenek, így is lehet fogalmazni.

Egyébként meg tök normálisak is tudnak lenni, lelkesek, keresik a jót, néha teljesen önzetlenek, csak úgy maguktól, a hajnali misékhez pedig 5-kor kipattannak az ágyból és mennek apával rendületlenül. Mármint a nagyok. Idén megint lisztet gyűjtünk a jócselekedetekért, és abból lesz a karácsonyi torta Jézusnak, s komolyan veszik, esti imánál számolgatják, ki mi tett, hol lépett túl önmagán, és gyűlik a liszt. S remélem a fény is a szívükben.

Hát így várakozunk mi. Elevenen, meg-megújuló lélekkel.

Mátrai hegyek-völgyek...

El kellett telnie néhány napnak, hogy szépnek lássam a mátrai őszi pihenésünket, akarom mondani kimozdulásunkat. Mert benne lenni sokszor kőkemény volt, és még az a gondolat sem segített, hogy hány ember vágyik erre: erdő mélyén szabadság, szerető családdal körülvéve...

Pedig régóta vártam nagyon ezt az őszi Mátrát, tavasszal megpályáztuk az Erzsébet-programban, kinéztük, lefoglaltuk, gyerekeket edzettük, gyalogoltattuk, hogy majd itt végre 5 napon keresztül kirándulhassunk, kiélvezve a családi lét küzdelmes örömeit. A gyönyörű őszi idő valahogy nem akart minket kivárni odafent. Szakadó esőben indultunk, s ez a hegyekben csak egyre barátságtalanabb lett. Fülöp aztán első éjszaka rögtön hányással indított, amit csak fokozott a következő nap is zuhogó eső, s a négy fal közé zárt gyerekek őrülete. Majdhogynem feladtam. Azért törjük magunkat, hogy nézzük, ahogy megnyúzzák egymást, és azt hallgassuk, hogy kinek miért pont az a rossz, amit épp csinálunk?

Persze éreztem, hogy lépni kell, szeretni őket, s eljutni valahogy az örömig... Ezen csak kicsit segített, hogy harmadnap már nem az eső, hanem a hó szakadt folyamatosan a nyakunkba. Erről nem volt szó. Még ki is nevettem Csabit, hogy minek teszi be a hóláncot... Neki lett igaza. És arra is rá kellett jönnöm, hogy ez a végtelenül sok ruhadarab logisztikája, ami egy fél órás havas sétához szükséges hetünknek, meghaladja az idegrendszerem ingerküszöbét.

Aztán belül váltottam. Mert tényleg rajtunk múlik, hogy ez a nagycsaládos-kisgyerekes-idegtépő-boldogító állapot ránk borulva megfojt, vagy alánk simulva megtart. És Csabival összekapaszkodva gyűjtögetni kezdtük a hálatelt pillanatokat, mint értékes morzsákat a hó alatt.
Öröm volt, ahogy végül csak kisütött a nap, és szürreális szépségbe vonta a fákat, amelyek még hirtelen zavarukban a leveleiket is elfelejtették lehullatni, s rögtön havat kaptak a nyakukba. S a váratlanul jött télben a hólepelre hullatták a színes forgatagot.
És öröm volt, ahogy gyalogoltak a gyerekek, persze nem mindig önként és dalolva, és csak feljutottunk a saját lábunkon Kékesre, s ráadás ajándék volt, hogy egy baráti családdal találkozva hatalmasat szánkózhattak is a gyerekek.
És öröm volt bejárni a Felső-Mátrát, eldugott falvakat, kilátókat, s szedni a lábunkat, hogy előbb hazaérjünk, mint ahogy a nap lemegy (na nem mindig sikerült)...
És öröm volt, ahogy a nagy hóban egész este áramszünet volt, és gyertyafénynél vacsoráztunk, társasoztunk, s a sötétség uralma alatt kénytelenek voltunk megbékélni egymással, és Csabika egyetlen lámpájánál bújtunk össze mindannyian. És micsoda öröm volt, hogy kényszerűségből este 8-kor már aludni mentünk...
És öröm volt látni a nagy hócsatákat, az önmagukat leküzdő és boldogan célba érő gyerekeinket, s a kabátom alatt szuszogó Bertát. Öröm volt azt is hallgatni, ahogy Anka elszánt Homéroszként adta elő végtelenül hömpölygő történeteit, általa költött dalait nemlétező emberekről, állatokról, megtörtént és meg nem történt eseményekről.
És öröm volt egy-egy gyereket kiragadni a "tömegből", és csak rá figyelni, beszélgetni, társasozni.
És az meg ráadás öröm volt, hogy a hányós vírus csak a hazafelé úton ütötte fel újra a fejét, s a nagyok már csak itthon kerültek sorra...

Szóval szép volt ez, csak el kellett engednem a saját elképzeléseimet. Valahogy még szabadabbnak kell lennem a körülményektől, s csak szeretni és jelen lenni. Van még mit tanulnom. Köszönöm Istenem, hogy tanítasz...

Októberi hóember

Tél vagy ősz?

Hátamon a zsákom, zsákomban a ... Berta

Túra...

Ha ősz, akkor kirándulás... Minden mennyiségben, vagyis legalább minden hétvégén. Családilag, közösséggel, hittanosokkal, teljesítménytúrázókkal, Börzsönyben, Pilisben, Gerecsében, mindegy, lényeg, hogy mentünk. Hol lelkesebbek voltak a gyerekek (főleg, ha más gyerekekkel tekereghettek, vagy barlang mélyére mászhattak, vagy almalé várt az ellenőrző ponton), hol kevésbé (hegymenetben, alvásidőben nem nagyon akart mozogni a lábuk...) De az őszi erdő varázsa, a célbaérés öröme, a vonaton  kurjongató gyerekeink lelkesedése, a terülj-terülj asztalkám egy-egy tisztáson, az órákon át tartó beszélgetések, éneklések, viccmesélések, találóskérdések, hóláncozások (Fülöp váltig állítja, hogy az hólánc, és nem szólánc), és Anka fergeteges beköpései, na ezek így együtt felejthetetlenek.

Legutóbb október 23. tiszteletére szervezett emléktúrára mentünk mindannyian, Szomorra. Mert hát az ünnep az ünnep. Volt 10, 23 és 56 km-es táv, szimbolikus módon megjelenítve a forradalmi naptárat. Szerencsére Marci is jött, így a nagyok nekivághattak a 23 km-es távnak, mi a három kicsivel a 10 km-t céloztuk be.

Azt hiszem, mindent elmond a tempónkról, hogy nagyjából egyszerre értünk be  a célba mindannyian. Mert hát azért ne idillizáljuk túl a dolgokat, Anka mégiscsak három éves, a lábai rövidek, a teste nehéz, az akarata még igencsak ingadozó, s őt hót nem érdekli, hogy célba is kéne valamikor érni. Egyet előre, kettőt hátra stílusban kirándul, ami a szülő számára igencsak fárasztó. Mert hát szép dolog az a csiga ott, meg gyűjtsük össze azt a ritkaságszámba menő 10 centis gallyat, de azért haladjunk már. S ha Anka hisztizni kezd 10 méterrel az indulás után (s 9990 méterrel a cél előtt), Fülöp is azonnal együttérez vele... így hát nem volt ritka látvány az úton élettelenül fekvő gyermek, (váltig állította hol egyik, hol másik, hogy ő bizony meghalt), vagy a torkaszakadtából tiltakozó, de menni nem akaró aprónép. Még szerencse, hogy Berta azt hiszi, hogy a kirándulás arra való, hogy kipihenje a hátamon a hétköznapok fáradalmait... Őt ébren az erdő még nem nagyon látta...

Na de a lényeg, hogy így is megtettük  a távot, latba vetve minden pedagógiai érzékünket. Csabi végigmesélte az összes mesehős kalandját, végigemlékeztük velük az elmúlt év minden eseményét és annak minden részletét és elénekeltük, énekeltettük a valaha hallott összes gyerekdalt. S közben éreztük (na jó, nem mindig), hogy ez így van rendjén. Igy lesznek ők is, mi is emberek. A célban aztán boldogan tömték magukba a zsíroskenyereket, s az esti imában lelkesen hálát adtak Jézusnak, hogy jó volt a kirándulás.
Hát jó is az...

Anka művészfotója apáról és Fülöpről, felfelé a hegyre:

A csúcson, alattunk a köd:

Anka próbálja újjáéleszteni Fülöpöt:

Ízek, illatok

Olyan rég írtam, hogy nem is nagyon jönnek a szavak... De minden pillanattal gazdagodunk, s ha nincs megörökítve, nehéz utána mibe kapaszkodni...
Szóval Boti így számolt be a hosszúhétvégéről az iskolában: voltunk focikupán, hajnali úszáson, Balatonon vonattal, 23 km-es túrán és ültettünk málnát. Gyermeki szemmel ennyi a lényeg.
Végülis tényleg sok minden belefért ebbe a négy napba, ami valljuk be, nem rossz találmány. S bár igen erős volt a kísértés, hogy otthon is legyünk, s kicsit rendezzük káoszba hajló környezetünket, de azt másnap úgyis újra kell kezdeni, így inkább a minőségi idős együttléteket választottuk.
Mindennél jobban vágytam most megragadni egy-egy pillanat ízét: Bertával ráérősen szurkolni Botinak a focimeccsein, kiülni kávézni Csabival a még meleg őszi napsütésbe, ültetni, kapálni, rendezgetni a még lüktető növényeket, Fülöppel a kiszáradt Balaton homoksávjain cuppogni, a parton kocogni, leizzadni, sirályokat hallgatni, a kálváriadombon kimászni a tejszerű ködből, s a hegytetőről látni a Napot, gyalogolni sok-sok kilométert, s tanítgatni ezeket a drágákat, hogyan győzzék le magukat, este pedig az ajándékba kapott málnabokrokat ültetni a reflektor fényénél, ez mind megtörtént ezen a hétvégén. A konkrét történések nem is számítanak annyira, csak ez a néhány pillanat, ami lökést ad a hétköznapokhoz.

Leszűrve

A jópélda ragadós. Csabi minden gyümölcsöt megeszik ,kivéve, ha az a gyümölcslevesben van. így ő mindig szűrővel kapja.

A minap Fülöp így szól a gulyáslevesnél: "Anya, én leszűrve kérem!"
"?"
"Csabi is úgy szokta kérni a levest"...

Buli van

Sokáig nem szerveztünk zsúrokat. Talán nem éreztem magam elég kreatívnak, ötletesnek, energiadúsnak, vagy csak előre megsejtettem, mi is vár ránk, ha belevágunk?!
Tavaly elkezdtük, így többet nincs megállás. Szép műfaj ez a közösségi szülinapozás, de már értem, miért nem vállalkoztunk erre korábban.

Szóval Csabi már egy hónapja 9 éves, de hát addig nem lehet igazán 9 éves az ember, amíg a saját barátai meg nem ünneplik ezt vele együtt. Mivel a nyár kicsit túlzsúfolódott, megvártuk a zsúrral a nyugalmas, ráérős, kipihent tanévkezdést.. Ha-ha. így ma egy évnyitó óvodás szentmise, majd 100 kilónyi almaszedés után délután vendégül hívtunk 15 osztálytársat. Volt minden, jó kis kerettörténet, játékok, vetélkedők, tánc, s hát igazán ki kellett tennünk magunkért, hogy a fiúkat levarázsoljuk a cseresznyefa tetejéről, s meggyőzzük őket, hogy van élet a trambulinon túl is, s a közösségépítés nem csak a közös bunyóból áll. Azt hiszem, egész jól sikerült. Örültek, lelkesedetk, mondjuk az érthetetlen számomra (pedig edzve vagyok), hogy ezt miért nem lehet néhány decibellel halkabban...(Konkrétan a CD-t nem hallottuk maximális hangerőn...) Az arányok javultak a tavalyihoz képest, mert Csabi idén már hajlott rá, hogy több lányt is meghívjon, így nem tömény vadulás volt a három óra. Drága férjem végtelen türelemmel és határozottsággal levezényelte a kitalált játékokat, és igazán társ volt mindenben.

És kiderült az is, hogy a hot-dog, a palacsintahegyek, és a fagyihalmok mind igazán közösségépítő élmények. Hát Csabikám, Isten éltessen újra, remélem, sikerült örömet szereznünk.

Szép volt, jó volt, de tény, azért annyira nem sajnálom, hogy egyelőre évi két zsúr a penzum.

Isten éltessen, kicsilány...

3 éves lett. A mi első kicsi lányunk. Aki váratlan meglepetésként a Jóisten külön ajándékaként tényleg leányzó lett.  Aki annyi örömet, derűt hozott a szürkének nem mondható életünkbe. Aki megismertetett minket az aggódás, a félelmek, a bizonytalanság ízével, a betegségek keresztjével. Aki gondoskodó, lágy kedvességével elvarázsol egy pillanat alatt. Aki tökös lánykaként, harcias amazonként öt fiút megszégyenít elszántságával, határozott, akaratos érdekérvényesítésével. Aki állandó fecsegésével, összefüggéstelen sztorijaival bármelyikünket megnevettet. Aki velőtrázó visításával a világból ki tud kergetni. Aki végtelenül önálló, határozott, független jellemként mindent megold, elintéz, lerendez. Aki testvérei szimbiózisában érzi magát csak igazán biztonságban. Aki lányos legót akart szülinapjára, meg Koppány-kötelet, amellyel Koppány holttestét fellógatják az István, a királyban.

Megünnepeltük tegnap, sokan voltunk. Kapott meglepetés-tortát (miután egy nap leforgása alatt kért diós, gesztenyés, epres és szőlős tortát, úgy döntöttem inkább, hogy én döntök), mindenhonnan az örökbecsű Hello Kitty tekintett ránk, Koppány-kötél (ez kizárólag az ő szellemi kreációja) helyett kapott ugráló kötelet, örült a rózsaszín legóknak, lányos kabátkáknak, csillogó fülbevalónak. És az ajándékba kapott 3 csomag Pilótakekszből egyet Botinak, egyet Fülöpnek adott.

Zajos-boldog-túlfűtött ünnep volt. Hálát adunk érte a Jóistennek, hogy ilyen ajándékot adott nekünk vele... Már 3 éve...

Futunk a cél felé

Ha most vasárnap este lenne, azt írnám: igen, lefutottuk a távot. Csabi a félmaratont, én meg annak a felét, együtt, párban. Igaz, már most régnek tűnik, de olyan jó, igazi, helyénvaló pillanat volt. Együtt, legyőzve önmagunkat, a meleget, kifutottunk a világból egy kicsit.
Idén nem vállaltam be a 21 km-t, mert hát mégiscsak szoptatás, meg négy hónapja szültem, meg azért az plusz egy óra futás, és plusz egy óra gyerekvigyázókérdés... Kicsit nosztalgiáztam is, hogy a tavalyi félmaratonon még nem is tudtunk Berta jöveteléről, most meg ott hagyhatom 3 órára, és kifuthatom magamat, utolérhetem a gondolataimat, az életemet, a terveimet, s feltöltődve szaladhatok haza a gyerekekhez... És jó együtt futni, igazi párterápia, egymás rezdüléseit érezni, szavak nélkül is, és együtt küzdve célba érni. Hát ilyen volt nekem most a 27. Nike félmaraton.

S ime a tavalyi történet:
"Több szempontból volt különleges az első félmaratonom. Az első, hogy nagyon sokáig elérhetetlennek tűnt a táv. Négy kicsi gyerek mellett idén januárban kezdtem el hetente kétszer futni 4-5 kilométereket, s júniusban voltam először a K&H-n váltóban, de a 7 km tökéletesen elégnek tűnt.
Persze be-bevillant, hogy egyszer majd talán lefuthatnám a félmaratont… Nyáron férjem, aki rendszeresen indul félmaratoni, maratoni távon,  külföldre utazott, én meg gondoltam, a futás is összeköthet minket a távolság ellenére, s elkezdtem komolyabban edzeni, s másfél hónappal a verseny előtt, titokban elhatároztam magamban, hogy meglepetésként neki (s kihívásként magamnak) felkészülök a félmaratonra, mire hazatér.
Sokat segítettek az edzőm, Teveli Petra telefonos biztatásai, s mikor először futottam edzésen a 40 fokos nyárban 15 kilométert, azt éreztem, sikerülhet. Heti háromszor-négyszer tudtam elszökni a kicsi gyerekeim elől, de elegendő lett. Hát, volt is meglepetés, mikor mondtam férjemnek, hogy engem is nevezzen be.
A versenyt élveztem, végig együtt futottunk, s a tervezett 2 órás szintidőt is alig 2 perccel léptük túl, azt meg szépen a melegre fogtuk. Holtpont talán a 20. km környékén volt, már azt hittem vége, s még mindig sehol a cél. Hajrára már nem futotta az erőmből.
Igazi közösségi élmény volt, együtt, egy célért küzdeni, kilépni magunkból – a mai világban nem túl népszerű fogalmak, de nekem erről (is) szólt a verseny. A hab a tortán másnap következett, vettem egy terhességi tesztet valami belső megérzésből, s kiderült, odabent egy öthetes babácska is szurkolt nekem…
Hogyan tovább? Sok minden lesz még a következő őszig, de amint lehet, újrakezdem, s remélem, az első nem az utolsó félmaratonom volt."

Elkezdődött

Túléltük az első hetet. Nem szeretek túlélni, mert hiszem, hogy nem erről szól az élet, szóval megéltük a jelen pillanatokat, annak minden nehézségével, szépségével együtt.

A fiúk (újra) beszoktak az iskolába, még nincsenek különórák, így élvezik a korai hazajövetel, kevés lecke, jóidő, homokozás-rollerezés-egyéb kerti vigasságok önfeledt időszakát.

Fülöp beszokott az oviba, szépen ment, mintha mindig odajárt volna. Megérett rá, önálló, van már egy magabiztos érzelmi tartása, nem sodorják el az érzelmi viharok, mint egy éve. Barátkozik (Boti annó kiscsoportban egy évig válaszolta a standard "kivel játszottál ma?" kérdésemre, hogy "magammal"...) Már én sem sirattam meg, mint egykor rég Csabikát, próbáltam szépen elengedni. Kifli a jele, szép új óvodája van, Boti régi, kedves óvónéneivel, és a két legnagyobb élménye, hogy van az óvodában játék kenyérpirító, és hogy minden nap órákig bambulhatja az udvaron a markolót, lévén, hogy a tereprendezés még folyik. A Miatyánkot meg három nap alatt megtanulta odabent a reggeli imák alatt, pedig két éve hiába próbálkozunk vele itthon...

Anka meg próbálja túlélni, hogy Fülöp oviban van, ő meg kimarad egyelőre ebből a földi paradicsomból... Magyarul minden alkalommal fetrengve ordít, hogy ő is óvodába akar menni... És hát mivel három éves, néha én is elbizonytalanodok, hogy jó döntés volt-e elválasztani őket, s egy évig még itthon tartani. De belül hiszem, hogy igen. S hát akkor, ő sem tehet mást... Majd megszokja, hogy anyával is lehet valamit itthon kezdeni. Fog ő még eleget oviba járni... Majd csak megszereti a békés, lányos, itthoni délelőttöket.

Szóval elkezdődött. S bár tényleg nem volt könnyű itthon értelmesen lefoglalni ötüket, s voltak érzelmi hullámvölgyek, hogy lehet-e egyáltalán ezt jól csinálni, összehangolni mindannyiukat, stb., de azért most mégis furcsa, hogy reggelenként mindenki (na jó, azért maradt még itthon kettő) távozik, éli az életét, jön-megy, s nem vagyunk együtt. S olyan jó, amikor hazatérnek a suliból, körbeülik az étkezőasztalt, leckét írnak, csacsognak, palacsintáznak, vidámkodnak, a kicsiket heccelik, s olyan káoszos béke van.

Let's bridge

Remélem, sokatokhoz eljutott már a Genfest híre, s a csoda, amit a fővárosunkban 12000 fiatal átélt az elmúlt napokban. Nem akarom túlmagyarázni, milyen az, ha a világ minden részéről ideözönlik egy sereg fiatal, és ugyanazt akarja: az Evangéliumon alapuló életet, s az ebből fakadó békét, testvériséget. Idealistának tűnik, de megélni mégsem az. Mert rajtunk múlik, hogy merünk-e nagyokat álmodni, s hinni bennük, vagy maga alá temet minket a nagy Realitás.

A legutóbbi Genfesten, Rómában, még lelkes együttjáróként voltunk ott Csabival, most meg még lelkesebben, egy kicsit megsokasodva...:)) A nyitókoncerten én csápoltam, a többi programon Csabi vett részt segítőként az Arénában, mi pedig itthon az internetről követtük az eseményeket. Nem mintha nem lett volna lehetőség élőben segíteni, de így ötük mellett elég behatároltak az elmeneteli lehetőségek. Igy hát én ezt az itthonlétet ajánlottam oda ezért a találkozóért.

De ma gondoltunk egy nagyot, s kimentünk mindannyian a Bazilika előtti zárómisére. Tartottunk egy kicsit tőle- mert hát kicsinyhitűek vagyunk -, s hát tömeg, meleg, ebédidő, nyűgös gyerekek, még nyűgösebb Anka, stb. De megint megkaptuk a százszorost: a sok zászló, a sok "megbarnult ember" , s a rengeteg rendőr mind lekötötték a figyelmüket, s egy órán keresztül tűző nap, s tömeg ellenére egy helyben követték a Szentmisét. Sőt, Anka még a pápát is látni vélte... S a lényeg, hogy talán a gyerekeink is megtapasztalták (mi meg megerősödtünk benne), hogy az Egyház az élet, és a hit az egyetlen, ami ennyi embert igazán összeköt. Hát akkor let's bridge...

Megérkeztünk

Véget ért a nyár. Vagyis az aktív, elmenős, kikapcsolódós (a pihenős jelzőt szándékosan nem írom) része. Bejártunk sok szép helyet, tavat, hegyet, pusztát, nyaralót, kempinget, és ami a lényeg, sokat voltunk együtt. Ennek minden küzdelmével, katarzisával együtt.

Kezdem inkább a végén. Ausztriában voltunk múlt héten, valami időn túli, mesebeli-valóságos világban. Régóta vonzott már az a tisztes-dolgos rend, harmónia, ami a hegyekből, a takaros, muskátlitól roskadozó falusi házakból, a kis hegyi patakokból, a tehenek bambuló tekintetéből árad. Voltam már sokat arrafelé, de ez most valami más volt. A gyerekekkel felfedezni újra valamit - mindig élmény.
Kempingezős-túrázós együttlétre készültünk, de igazából volt bennem egy kis félsz. Mert túl sokfélék vagyunk mi heten, különböző igényekkel, mindenki máshogy képzeli a nyaralást, s hát az életkorból adódóan nem mindenkitől várhatunk ugyanolyan lelkesedést minden program iránt. Igy igazából nem készültem semmire, csak annyit tudtam, menni muszáj, mert ezek öten szétszedik a kempinget, egymást, a körülöttünk lévők idegeit.

A terep adott volt, hegyek mindenfelé, Csabival valami szép, mély egyetértés-kereséssel beirányoztuk a reális célpontokat, és nekiindultunk. Bertával a legegyszerűbb a helyzet, ő kendőben végigaludta az összes hegymenetet, a csúcson még szopizni is kapott, így az ő békéje biztosítva volt. Az csak néha futott át a fejemen, hogy mit is keres egy három hónapos gyerek a sziklaszirtek tetején, szakadékok felett, de ő ezt tette hozzá a családi egységhez. Anka már bonyolultabb eset volt, amúgy sem az az elszánt- kirándulós alkat, s még 3 éves sincsen, nem beszélve arról, hogy a cipőjének első nap levált a talpa, és ha valami nem tetszik neki, a teheneket is kikergeti a világból az üvöltésével. De hát... Első túránkon kereken öt métert tettünk meg a hüttétől (s egy 2500 méteres csúcsot terveztünk meghódítani), amikor is kijelentette, hogy ő elfáradt és fáj a lába... Nem vagyunk az a feladós fajták, s nincs más út, mint előre menekülni, így aztán rongyosra énekeltem a számat, s énekeltettem őt is, hogy még véletlenül se gondolkodjon rajta el, hogy ő fáradt-e vagy sem. Egész sokáig feljutott a saját lábán, s amíg nem éreztük tényleg lehetetlennek, együtt mentünk. Az utolsó csúcsot ugyan csak a nagyok hódították meg, de azt hiszem, így is maradandó élmény volt mindenkinek, rólunk nem is beszélve. Extrém sport, extra felár nélkül.

Minden nap mentünk, hol nagyobbat, hol kisebbet, de mindig csodákra leltünk, emberekkel csak elvétve találkoztunk, tehénnel annál inkább. S bár ott és akkor csatakosra izzadtunk a fizikai és a lelki küzdelmektől, már most olyan felszabadító visszagondolni az alpesi legelőkre, a meghódítandó tengerszemre, a 15 fokos vízre, a lejtőkre-emelkedőkre, a milliószor elénekelt gyerekdallamokra, s az érzésre, hogy mindenki leküzdötte önmagát és egy kicsit emberebb lett. S mindezt együtt éltük át, ha akartuk, ha nem. Nincs más út. Még ha ugyanolyan hullámvölgyeket, csúcsokat éltünk át legbelül, mint amilyen maga a táj volt. Néha egészen reménytelennek és őrültnek tűntek a gyerekeink, s az állandó csatározásaikba majd széthasadtunk, máskor meg végtelenül büszkék voltunk rájuk, hogy igen, együtt, egymást segítve célba érnek. Na jó, ez utóbbi volt azért a ritkább...

És volt rengeteg vidám percünk is, köszönhetően Anka nyelvi leleményeinek, aki folyamatosan ontja magából az értelmetlen-szellemes megjegyzéseit, sztorijait, s a legfeszültebb pillanatokban is kitör belőlünk a röhögés. (Például szent meggyőződése, hogy Jézus a hároméveseket, mint Anka, gyorsabban szereti, a négyéveseket, mint Fülöp, lassabban...) Az utolsó napon bemerészkedtünk a helybeli misére is, ahol Anka megint kitett magáért. Kivittem pisilni, s mivel ő igazából fiú akar lenni, nem volt hajlandó leguggolni, csakis állva akart pisilni. Berta rámkötve, közben ott bohóckodom a küzdő háromévessel, erre ő mindent, engem is lecsurgatott. Na jól van, nem ijedek én meg egy átázott lánykától, levettem a nadrágját, s a lelkére kötöttem, hogy maradjon ott, míg a kocsiból hozok neki valami ruhát. Mire visszaértem, apja hozta ki a templomból, mert ő pucéran besétált a főoltár felé az átváltoztatás közepén... Szegény papbácsi jó, hogy nem ejtette el az ostyát... Hát lehet mást csinálni, mint nevetni?!
A kempinget meg baromira élvezték, a túrázások után megérdemelten vetették bele magukat a fejes, szaltó és egyéb ugrásfajták gyakorlásába- a körülöttünk lévők nagy örömére. S hát mivel mi akkor is hangosak vagyunk, amikor mindenki csendben van, minden szomszédnak biztosítva volt az ingyencirkusz. Csak hogy tudják, milyen az a magyar virtus...

Nincs konklúzió, kellett az együttlét, a küzdelem, a feltámadás. S köszönjük, Istenünk, hogy vigyáztál ránk, esőt csak éjszakánként küldtél, s leginkább azt köszönjük, hogy acélidegeket és szerető szívet adtál, amikor kellett, hogy elirányítgassuk azt a szent káoszt, amit néha ez a nagycsaládos lét jelent.

 

Akadály az úton... Merre tovább?

Fürdés 2000m-en, Berta véletlenül ébren

Hideg is volt...

Meleg is volt...

Engedj el...

Hát igen, vannak korszakai az elengedésnek. Ami valljuk be, egy anyának nem könnyű. Még ha el is határozta, hogy nem fogja birtokolni a gyermekét, ajándékként tekint rá, akit néhány évre, évtizedre rábíztak odaföntről, hogy szeretetével embert neveljen belőle.
Ilyen  volt, amikor megszülettek, el kellett engedni azt az egymásban lévő szimbiózist. Aztán amikor abbahagytam a szoptatást, és többé nem voltam fizikailag nélkülözhetetlen. Aztán amikor először hagytuk ott néhány napra őket, hogy Csabival ketten lehessünk. Aztán amikor óvodába mentek, és rá kellett döbbennem, hogy ezentúl a nap nagy részében nem hozzám fognak szaladni minden örömükkel-bánatukkal. Aztán amikor először mentek villamossal iskolába, s én csak bizakodtam, hogy minden rendben lesz. És...

Igazából, csak annyi történt, hogy Boti egy hétre edzőtáborba ment, igazi ottalvós, iskolás táborba. S bár érzelmileg igazán magabiztos emberke ő, s önálló is, s tudom, hogy minden helyzetet le fog tudni reagálni, mégis furcsa érzés elengedni egy hétre, úgy, hogy lényegében nem tudok róla semmit... Persze manapság az a módi, hogy viszik magukkal a kis mobiljukat, anya hadd hívhassa őket, mert nem a gyereknek van rá szüksége (nekünk sem volt annak idején), hanem a szülő akar tudni mindent, őrizni szorosan azt a lelki köldökzsinórt. Én abban hiszek, hogy ez a lelki köldökzsinór a bizalomból építkezik, ha valami van, úgyis megtudjuk. Bizalom, hogy amit belenevelgettünk, az segít neki megállni a helyét.

De azért egy kicsit hálás voltam, hogy az edző maga hívott minket első este, hogy minden rendben, Boti nagyon jól bírja a strapát, ügyes, aranyos, pontos, mindent megeszik, és nagyon kitartó, pedig ő az egyik legkisebb... S tudom, igazi jó tábor ez, rendszerrel, fél hatos keléssel, négy edzéssel, játékkal, esti mesével, a lelkük megsimogatásával.

Hát el kellett engedni valamit magamból, hogy ez a kis önálló fiúcskánk növekedhessen. De azért várjuk már haza!

Okosjáték!

Játszani, játszani, játszani... Hiába tudom, hogy lételeme ez a gyerekeknek, ettől fejlődnek, okosodnak, lesznek kiegyensúlyozottak, mégis hányszor találom őket inkább a képernyő előtt, vagy csak úgy, lézengve...
Én mindig is szerettem társasozni, és szép lassan sikerült beoltani a gyerekeket is, így a minőségi együttlétre adott a program. Már csak az a nehéz, hogy olyan játékot találjunk, ami értelmes és örömteli a négyévesnek is, meg a kilencévesnek is, meg nekünk is:)) Annó volt a Gazdálkodj okosan! meg a Ki nevet a végén, aztán kész. De ha már lehet választani, annyi jó játék van... Csak győzzön az ember választani...

Nemrég találtam egy oldalt, aminek már a neve is nagyon inspiráló volt (www.okosjatek.hu), a játékleírások meg még inkább. De egy leírás nem mindig elegendő, így hát íme a mi tapasztalataink. Két játékot próbáltunk ki a múlt héten, s alig vártuk Csabikával, hogy letegyük a három kicsit aludni délután, hogy végre nyugodtan játszhassunk... Az egyik egy asszociációs, gyorsasági, szókincses játék (ABC Dring), pofon egyszerű ötlet, variálható játékszabályokkal, jópofa képekkel. Adott négy kép, és hozzá az ABC egyik betűje, melyet az nyer meg, aki leghamarabb mond egy képen látható szót ezzel a betűvel. Addig játszuk, amíg valakinek nem gyűlik össze 10 betű. S mivel gyorsan kell mondani, hirtelen persze senkinek nem jut eszébe semmi, szinte hallani, ahogy kattognak a fogaskerekek odabent, s igazából baromira szórakoztató és mindig új a felállás. Aki ismeri már a betű fogalmát (kb 5 éves kortól), annak nagyon jó játék.

A másik a Vigyáz(z)6! junior változata, ez jó kis könnyed, mégis figyelős, változatos kártyajáték. Előnye, hogy rövid, így az esti mese elé befér még egy gyors kör... 4 pajta, mindegyikbe be kell gyűjteni 6 különböző állatot, minden sorba olyan állatot téve, ami még nem szerepel. Aki először összegyűjti, azé a sok állat, után újra üres a pajta, újra fel lehet tölteni állattal. A végén az nyer, akinek a legtöbb állata van. Gyors, pörgős, de oda kell figyelni, ha nyerni akarunk... Ebbe már Fülöpöt is bevontuk, egy kicsit úgy igazgatva, hogy ne mindig ő veszítsen...:)

Hát ilyenekkel töltjük ezeket a forró napokat, és azt hiszem, nem is kell nekik ennél több.
S mivel névnapok, szülinapok következnek, bővítjük a játékrepertoárt, majd írok róluk, hátha segít nektek a választásban...