Hétvégi forgatag egy 7éves nagyfiúval

A hétvége mérlege: egy hétéves szülinapos, egy családi ünneplés, egy tengerimalac, egy baráti-családos kirándulás, egy Sillye Jenő koncert, egy színjátszófesztivál, egy szülinapi zsúr és három torta... Nem kevés munka, súrlódások, és végtelen hála, hogy élünk, mozgunk és vagyunk. Ennyien, tökéletlenül, de együtt.

és kicsit részletesebben...

A FÜLÖP

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor hét éve egy koratavaszi hajnalon elindult a világba egy kislegény, a Harmadik gyerekünk. Szépen, burokban, lágyan érkezett, nőtt-növekedett, s előbb-utóbb középső legényke lett, megtanulta a öccsök és bátyók nehéz, ellentmondásos szerepét, a se nem kicsi, se nem nagy állandó feszülését. De azt hiszem, hogy bár az önbizalma sok csorbát szenvedett az itthoni hatalmi viszonyokban, azért harmonikus, boldog nagyóvodás lett a mi Fülöpünk. Aki hisz a csodákban, a mesékben, akinek még nagyon ártatlan a kis lelke, és az érzelmi intelligenciája nem szokványos. És ehhez igazi mackóalkat, elemi erővel és végtelen kedvességgel.

A ZSOMBOR

És ez a mi kisfiunk úgy vágyott egy kis társra, akit gondozhat, akit simogathat, akinek adhat, hogy új szőrös kis barátot kapott végül a szülinapjára. A becsületes neve Zsombor, a fajtája pedig abesszin tengerimalac. Hát így bővült családunk 9 tagúra (mert hát Boti gekkójáról meg ne feledkezzünk)... Szóval nagy most az öröm!

A TORTA

Hiába sok a feladat, néha túlvállalom magam, vannak dolgok, amiket nem tudnék elengedni, amit fontosnak tartok, hogy én csináljam: ilyen a tortasütés az ünnepeltnek. De az oviba egy, itthonra egy, a zsúrra egy, az akárhogy is számolom, sok. És persze megvoltak az elképzelések, az oviba Angry Birds-ös (na ezzel egy kicsit küzdöttem), itthonra a szokásos sünis torta rolettivel, a legós zsúrra meg mi más, mint egy legófej torta lett az ajándék. Amit persze legtöbbször meg sem kóstolnak, de örülni nagyon tudnak neki. Hát azért maradni nem maradt belőle...

A CSALÁDI ÜNNEPLÉS

Mindig nagy dolog, ha összejön a család, és szülinapok adják ehhez a lehetőséget. Még akkor is, ha a gyerekeink eleresztik ilyenkor magukat, és néha elviselhetetlenek a nagy küzdelemben, hogy valahogy csak rájuk figyeljen mindenki. Ez most nem volt másképp, sírás, ajtócsapkodás, lelki terror nélkül nem ünnep az ünnep:) De aztán lenyugodtak a kedélyek, mindenki örült nagyjából mindenkinek, de leginkább Fülöpnek, aki odavolt az ajándékaitól, görkori, úszószemüveg, playmobil tűzoltó, mindent ki kellett próbálni, és este 10-kor alig lehetett ágyba küldeni...

A KIRÁNDULÁS

Mindeközben tombol a tavasz, amit nem lehet a négy fal között tölteni, ki is menekültünk egy kicsit, és egy régi egyetemi-baráti társasággal bababarát túra keretében meghódítottuk Gercse kicsiny templomát. A kinek hosszabb, kinek rövidebbnek számító séta után (mondanom sem kell, Boti külön túrát szervezett magának, és Marcival 25 km-t gyalogoltak aznap), hevertünk a középkori rom mellett és örültünk egymásnak, a kapcsolatoknak, találkozásnak. Kell ennél több?

A SZÍNJÁTSZÓ FESZTIVÁL

Nagyfiunk gimnáziumi elfoglaltságainak egyik fénypontja a színjátszó szakkör. Ezt eddig is sejtettem, tudtam, de ma, amikor előadták az idén betanult darabot, mégis megdöbbentem. Az összhangon, a katarzison, a profizmuson, a gyerekek tehetségén, Csabi fantasztikus előadásán, bátorságán és azon az odaadottságon, ahogy a Tanárnő mindezt életre hívta a gyerekekből. Amit nekünk itthon nem sikerül. És utána kettesben voltunk (mert nem akarta, hogy az öccsei, húgai megnézzék), és most jó volt ez így.

A ZSÚR

Mindig várakozással-aggódással tekintek a gyerekek szülinapi bulijaira, amiket mindig itthon tartunk. Persze kérdés, hogy kell-e ez is, a zsúfolt gyereksereg, a sajátjaink őrülete, mert érzik, hogy nem rájuk figyelünk,
a remélt, de nem elvárható hálaérzés az ünnepelt részéről, és persze a sütés-főzés-dekoráció-játékok-háttértörténet kitalálása... És mindig rájövünk, hogy persze strapás, de olyan jó látni, hogy a gyerekek mennyire önfeledten, boldogan tudnak együtt játszani, akárhány évesek, és a számítógép, mese, egyebek helyett együtt vannak, és együtt ünnepelnek. Ma legós bulit szerveztünk Fülöpnek, legókincskereséssel, legóépítő versennyel, legómemorival, legópoharakkal és legótortával. Élvezték, és maradt idő a kötetlen együttlétre is. A mieinkkel 13-an voltak, ennek megfelelő hangerővel, szegény szomszédok...

Szóval szokásosan zsúfolt hétvége volt, amiben megvan a veszély, hogy elszaladunk a feladatokban egymás mellett, de mégis inkább a hála van bennem, hogy Csabival közösen, egyetértésben teszünk-veszünk, hogy van kit és kivel ünnepelnünk, hogy adhatunk és kaphatunk, hogy mindig van, akinek örömet szerezhetünk, és hogy végre itt a tavasz!!

Húsvéti megújulás

Különleges húsvét volt. Csendes ráhangolódással, három számítógépmentes nappal, lelki-fizikai nagytakarítással készültünk. Megsütöttük együtt a süteményeket, mindenki kibírta (azért nem volt egyértelmű), hogy a feltámadási miséig nem esznek bele az ünnepi ételekbe, sütikbe, és vártak, várakoztak. Nagypénteken Fülöp életében először eljöhetett az erdei, éjszakai keresztútra, és a maga módján végigelmélkedte a 2000 évvel ezelőtti eseményeket, amik egyszerre itt és most (is) zajlanak. Aztán Nagyszombaton bevállaltuk az 5 gyerekkel az éjszakai háromórás liturgiát, s bár nem értették miért nincs tánc a végén (ha már ünnep), a templomkertben fellobbanó tűz, a keresztelés, a hosszú olvasmányok és a végén a megérdemelt közös húsvéti agapé meg-megérintették a lelküket. Jó volt együtt lenni, s mindenkinek a maga módján megélni a legmélyebb titkokat. Igen, megint végigéltük a legnagyobb szeretet, az árulás, a szenvedés, a reménytelen (nekünk már reményteli) várakozás és a legnagyobb bizonyosság, a feltámadás lépcsőit. Együtt. Esendően, ahogy vagyunk.

És mindeközben sokat játszottunk, bicikliztünk, sakkoztunk, tojáskeresőztünk a kertben, vérre menő dartsmeccseket vívtunk és találkoztunk, együtt voltunk a nagycsaláddal kicsit ráérősebben, ünnepibb lélekkel, mint máskor. A profán és a szent különös kavargása, de ott és akkor minden a helyén volt.

Csúcspontként, Húsvétvasárnap pedig eljutottunk az Urániába, és Csabival kettesben megnéztük a Mária földjén című különleges, felkavaró, mély reményt fakasztó filmet. Igen, mert hiába tudjuk, hiába hisszük, hiába tapasztaljuk, hogy működik, amit az Isten mond, kell a felrázás, a tanúságtétel, a megújulás. Mi most Szeretetből ezt kaptuk.

Nagycsütörtök

Elkezdődött a Szent Három Nap, hitünk legnagyobb titkának ünnepe... Érdekes az a Nagycsütörtök, mert a forma még döcög, nekünk kell belelépnünk az ünnepbe, nem adódik semmi magától. Minden megy a szokásos kerékvágásban, mindenki dolgozik még, csak a gyerekeknek van szünet, meg nekem (aki amúgy is mindig szabadságon van, vagyis soha:)) És mégis. Az ünnep betölt minden pillanatot, helységet, várakozást, nyüzsgő itthoni káoszt.

Reggel sajnos (szerencsére) elszállt a számítógépünk, így aztán nem kellett rendőrösdit játszanom, hogy igen te fél órát nézhetsz, te akkor nyomkodhatod, ha kiporszívóztál, igen, még két mese, nem nincs több Minecraft, és amúgy kapcsoljátok már ki az egészet... A szokásos küzdelmek helyett végre sakkoztak egy csomót, mindenféle felállásban, volt közös családi Cacassone, segítettek takarítani, kiszíneztünk több tucat szinezőt, öntöttünk tojásgyertyákat, lerajzoltuk az utolsó vacsora eseményeit, és délelőtt 10 órára már olyan fáradt voltam, mint amennyire most este kéne lennem:)

Na de, kell a  friss levegő is, fogtuk azt a (fránya) okostelefont, és elmentünk biciklivel geoládákat keresni a közeli kiserdőbe. Ez végre alapvetően mindenkinek tetszett, ami nálunk nagy szó, mert borzasztó nehéz közös (mindenkinek érdekes) programot találni és levezényelni egyedül nekik. Tényleg jó volt: új zugokat találni ott, ahol minden héten járunk, a szeles-napos-télies április természetet csodálni, örülni minden megtalált ládának és elrejtett kincsnek, egyszerűen együtt lenni és fáradtan hazaesni a meleg ebédhez...
Este pedig mindannyian eljutottunk a templomba, a kicsik ámuldozva lesték a szertartás új elemeit, a lábmosást, oltárfosztást, és magukhoz képest egész szépen figyelgettek a késői órán. Én meg hálát adtam, hogy ennyire szeret az Isten, hogy testét, vérét adja táplálékul nekünk... Micsoda erőforrás...

Összességében talán semmi extra nem történt ma, de ahogy Béla atya mondta este: minden nap új, minden ünnep új, az Isten szüntelenül meglep minket a szeretetével. És ma talán sikerült, ami sokszor nem: nem azt láttam, ami mindig ugyanaz, a szüntelenül újratermelődő szennyes- mosatlan edényhalmaz-menetrendszerű veszekedések egyvelegét, hanem talán megéltük azt, ami minden napban új, a közös együttlét varázsát.

A Büfés

Néha tényleg úgy érzem magam, mintha egy menzán, vagy büfében dolgoznék a nap legalább 12 órájában. A minap esti kakaóosztás volt az asztalnál, és a gyerekek nem értették, hogy miért nem bírok EGYSZERRE három kakaót az asztalhoz szállítani,  mire Fülöp megszólalt bölcsen, fejcsóválva:
- Anya, belőled nem lenne jó büfés...

Első maratonom

Az elsőt nem felejti el az ember, az mindig különleges. Tényleg az volt.

Kezdem az elején. Soha nem sportoltam rendszeresen, és inkább fellángoló típus vagyok, mint kitartó, ezért volt nagy kihívás elhatározni valamit és végigvinni: követni majdnem fél évig egy edzéstervet, szigorúan, hóban, esőben, szélben, fáradtan, éhesen, és napsütésben, boldogan, lelkesen is. Megismertem sok szép helyet, tudom már, mi van tőlünk 5-10-20-30 kilométerre futva, nem félek már az időjárástól sem, mert megtapasztaltam, hogy igazából minden agyban dől el. Igen, és megismertem a saját korlátaimat is keményen, és sokat gondolkodtam, és sokat imádkoztam. Szóval kemény, szép hónapok voltak ezek.

És eljött a mai nap. Amihez kellett a tegnapi is, ugyanis Csabival egy hétvégére szöktünk el futkározni. Igen, mi már csak ilyenek vagyunk. Szeretjük az aktív együttléteket. Ő Keszthelyről futott Szigligetre, én meg mellette autóval, meg-megálltam gyönyörködni napfogyatkozásban, tavaszi nádasokban, tanúhegyekben, csendes, élettelen falvakban. Aztán bebarangoltuk Szigligetet is, különleges hangulata van, az ébredező életnek, hogy egyetlen bolt sincs nyitva, a hajók még a parton, emberrel elvétve találkozunk, ahogy a kopár fákon át még mindenhova ellátunk. A hegyoldalban aludtunk, egy varázslatos hangulatú villában, ahol 4 főnek terülj-terülj asztalkámat varázsoltak, ahol örültek nekünk, vendégeknek. És éjszaka majdnem kétszer annyit aludtunk, mint általában...

Aztán ma Maratonfüred. Badacsonyból rajt, boldogan, lelkesen, de figyelve, hogy ne rohanjam el az elejét, mégis jól ment sokáig, élveztem a szellőt, a napsütést, a tájat, a vizet, a kietlen strandokat, az eddig csak térképről ismert falvakat, Csabi támogató jelenlétét az út mentén, a bátorító futókat, a kertjükben dolgozó néniket, a vadkacsákat, a fülembe szóló Rúzsa Magdit, és a repülő kilométereket. 30-ig tényleg repültek, kivéve a lejtőkön felfelé, mert azért dimbes-dombos ez az északi part... Aztán kezdtek lassabban repülni a kilométerek, küzdeni kellett mindegyikért, de a Jóistennek hála, nem fájt semmim sem (pedig szokott), nem jött a maratoni fal sem, és bőven a tervezett időn belül futottam. Aztán Tihanynál már kicsit átkoztam az emelkedőt, és hiába voltak közel Füred szállodái, folyamatosan biztattam magam, hogy ne álljak le sétálni. Sikerült. Aztán Tagore sétány, és a CÉL, igen, megcsináltam. Sokat tettem bele, de sok mindent megkaptam hozzá, a Jóistentől egészséget, lábakat, lehetőséget, családom áldozatát, sokak támogatását, ez így együtt a célba repített. 4:14:48
Köszönet mindenkinek, akinek része volt benne!

Nagyböjti ébredés

Olyan jó, hogy ez az elcsendesülős-magunkbanézős szent időszak, amivel húsvétra készülünk, egybeesik a természet éledésével, újjászületésével. Olyan jó látni, ahogy a kopár fákon megjelennek a rügyek, Anka szavaival élve teli van maggal a fa. Olyan jó látni a krókuszt (Berta kezében leszakítva) kibújni a néhol még deres földből. Olyan jó kirándulni a gyerekekkel, és érezni a természetben, hogy valami közeleg. Mint Aslan Narniában...

Sokat vagyunk kint a szabadban, a hétvégéket pedig igyekszünk úgy tervezni, hogy az "együtt a család a természetben" vonal érvényesüljön, a legtöbbek viszonylagos megelégedésére. Így jártuk végig múlt vasárnap az 5 gyerekkel a Kis kőfej teljesítménytúrát a Budai-hegységben. Szép, érdekes útvonal: megpihentünk Makkosmárián, felcaplattunk Normafára, megmásztuk a Tündér-sziklát, és szintidőn belül (bár Boti végig károgott, hogy micsoda egy handicap család vagyunk) teljesítettük a távot. Persze voltak nehezebb pontok, Csabika például eltévedt, mert ő a magányos túrázás híve, Boti véleményét már ecseteltem, Fülöpnek elindult felfelé a láza, Ankának meg az kellett, hogy rongyosra beszéljem a számat és elszórakoztassam mindenféle szójátékkal, Berta meg hiába akart a két lábán kirándulni, akkor tényleg veszélyben lett volna a célbaérés, így ő apa hátát edzette... DE másfél hét távlatából azt mondhatom, hogy igazi, békés tavaszi kimozdulás volt.

Múlt héten pedig anyanapot tartottunk, pontosabban megörülve Fülöp köhögésének, nem mentek az ovisok oviba, hanem autóba pattantunk és meg sem álltunk Vácig. Az ártéri tanösvényt jártam velük végig, s bár még nagyon korai a március, így nem értették, hogy hol vannak azok a hőn áhított békák, aki miatt a hálókat magukkal cipelték. De a táj, a víz, a nádas, és a rengeteg madár kárpótolta őket, és igazán elégedettek voltak a világgal.

Aztán most vasárnap Vácrátóton terepfutó versenyen voltunk (á dehogy, nem a futás határozza meg az életünket...), jót szurkoltunk apának-Botinak, közben Fülöp-Anka-Berta kerek egy órán át vizsgáltak két gilisztát... S ha már ott voltunk, kihasználtuk a szép időt, és az Arborétumot is célba vettük. Varázslatos hangulata volt, még a visító Berta mellett is, a tavak, a sáfrányok, a fahidak, a kis szigetek, felröppenő kacsák és évszázados fák mind az életet harsogták. Az eredményhirdetésre is visszaértünk, és egy aranyéremmel, kellemes fáradtsággal, és a tavasz örömével ebédre haza is értünk...

S belül? Hát minden idilli pillanat mögött ott feszül a kereszt, szüntelenül meg kell halnunk, az akaratunknak, a vágyainknak, hogy éljünk, hogy életet adjunk. Nem megy másképp, nem is akarom, hogy másképp menjen, jó ez így.

Hétköznapi sípillanatok

Tudom, bánni fogom később, hogy kimaradt az elmúlt másfél hónap, hogy nem írtam karácsonyról, a téli szünet zajos-zavaros-gazdag hétköznapjairól, a gyerekekkel való kettesben töltött programokról, filmstúdiólátogatásról, apával való barlangászásról, bábszínházról, nem írtam a közös nagycsaládi síelésről, Boti felvételijéről, 10 éves szülinapjáról, nem írtam Csabival való közös kettesben-hétvégénkről. Nem írtam, de megéltük őket, sok hullámvölgyet, és sok töltekezős, közös pillanatot.

De most írok, megtöröm a csendet. És nemcsak azért, mert ma (is) kimozdultunk. Hanem magamat akarom csupán megerősíteni, hogy érdemes beleugrani abba, ami nem szokványos, nem kényelmes, nem a legegyszerűbb út, mert abból adódnak a felejthetetlen pillanatok. S bár nagy a kísértés, hogy rutinszerűen megússzam a hétköznapokat nagyobb zökkenők, konfliktusok nélkül, a kötelezőt megtéve, de mégis...

Szóval ma reggel kitaláltam, hogy - kihasználva, hogy Botit valami nyavalyával itthon tartotta az orvos -, felnyalábolom a gyerekeket (Csabika az iskolát választotta), és elmegyek velük Visegrádra síelni. Hisz ott tél van, van hó, ami valljuk be, nem magától értetődő, jó fél óra mindössze kocsival, és leszámítva, hogy mindenkinek minden felszerelését össze kell pakolni, plusz legalább négy szánkó-csúszkafélét elő kell varázsolni, igazából minden ideális volt a közös anya-gyerek programhoz. És tényleg az volt. Nagyvillámon esett a hó, egy lélek nem volt a pályán, és még a gyerekek is készségesen segítették egymást. Először csak nézni terveztem őket (és közben Bertára vigyázni), alulról imádkozva, hogy Anka is ki tudjon szállni a felvonóból, vagy ha Fülöp elrepül az ugratón, Boti felsegítse (így is történt), de a jegyek szempontjából ugyanannyi volt, ha magamnak is veszek jegyet, így hát gondoltam, legjobb gyerekvigyázás, ha Berta a lábam között csúszik, bár három éves kor alatt még senkit nem raktunk lécre, de végül így mindannyian lécre álltunk. Többnyire boldogok, lelkesek voltak, de az igazi öröm mégis az volt, ahogy Boti a lábai között levitte Bertát a pályán, ahogy Anka buzdította a kishúgát, hogy csússzon egyedül (hatásosan), ahogy Fülöp felhúzta a szánkót a többieknek a dombtetejére, ahogy mindenki számíthatott mindenkire... És ahogy csuromvizesen összekucorodtak a kabátom alá hazafelé a kocsiban, hogy melegítsék egymást.

Amúgy nem szeretem a telet, de ezt az önfeledt, gyermeki havas boldogságot nagyon.

Adventi hála 8.

A mai hála a mi kisgimnazista nagyfiunkról szól. Örülök, hogy iskolarendszert váltott, hogy jó helyre került, hogy kibontakozhat, hogy lelkes énekkaros, hogy virul a színjátszókörben, hogy... És leginkább ma azért adok hálát, hogy vannak még tanárok, mint az ő osztályfőnöke (is), akik az életüket, energiájukat, idejüket adják, hogy a mi gyermekeinkből közösséget, embert formáljanak. Ma a Tanárúr estig tartó, fantasztikus osztályprogramot szervezett nekik, az ő vágyaikra válaszolva megszervezett nekik egy lézeres-pincebarlangos- csapatépítős kimozdulást, meglepetésben tartva mindezt, hogy örömet, közös élményt szerezzen ezeknek a kiskamaszoknak. Csak úgy. De jó...

Adventi hála 7.

így öröm vasárnapján hálát adok a mi kis balerinánkért, aki ma olyan kedvesen, lelkesen, öntudatosan, magabiztosan táncolt a karácsonyi mesebalett előadásukon, hogy igazi örömöt hozott nekünk vele. Igazán komoly előadás volt, rengeteg díszlettel, történettel, szépséges zenékkel, igazi színpadon, igazi nézőtérrel, parókával, angyalszárnyakkal, aranyszoknyával. És Anka, aki az első balettóráján döbbenten nézte a többi lányt, ahogy pörögnek boldogan, ő meg földbe gyökerezett lábbal meg sem volt hajlandó mozdulni, most táncolt, pörgött, tapsolt, igazi angyal volt. Ebben a nagy való világban kellenek a kis varázslatok, felnőttnek, gyereknek egyaránt. Ma ezt kaptuk tőlük.

Adventi hála 6.

Az idei adventi naptárunk ötvözi az elmúlt évek sikeres akcióit. Tehát fel van lógatva, és átíveli az egész előszobát. Van benne persze csoki meg társai, nem is volt egész egyszerű 125 db épkézláb édességet összevarázsolni hozzá... És minden napra van egy kis cetli (ill. elárulom ez nincs előre legyártva, mindig előző este rakom bele a másnapit), amin vagy kis feladat van (szerezz örömet...), vagy közös családi program (éneklés, társas, családi videónézés, fotóalbumbambulás, minden ami zaklatott életünkbe még belefér), vagy egy adventi mese, amit este közösen olvasunk fel. Szóval ma közös családi karácsonyi éneklés volt. És hála van bennem azért a kis negyed óráért, még ha volt gyerekünk, aki épp lázadt, így nem volt teljes a létszám, de szépen, csendben végig énekeltük a karácsonyi repertoárt, kiegészítve Anka saját költésű remekműveivel és Fülöp kedvenc kánonjaival (ezt borzasztóan élvezi, és mivel vannak muzikális gyerekeink, tényleg egész szépen hangzott a szólamok kavalkádja). Szóval képtelen vagyok ennél többre, de ez legalább igazi megállás volt.

Adventi hála 5.

Hálát adok azért a pillanatért, amikor a szokásos vacsora előtti káoszban, amikor mindenki hirtelen mindent akar, játszani, kreatívkodni, enni, de azonnal, én meg mindezzel ellentétben nyugodtan akarok teríteni, vacsorát készíteni, rendet tenni, szóval amikor azt se tudom, kinek mondjam épp, hogy "várj egy kicsit", na akkor a 6éves Fülöp ennyit mondott ma: "anya, ülj le nyugodtan Ankával memorizni, addig én kipakolom a mosogatógépet, és megterítek..." És én leültem memorizni, ő meg kipakolta a tányérokat, és a világ egy pillanatra helyreállt...

Adventi hála 4.

Ma hálát adok minden pillanatért, amikor nem ordítottam, nem voltam türelmetlen a négy fal közé zárt betegeskedő, s így folyamatos foglalkoztatást igénylő gyerekeimmel. Ahhoz, hogy az óvodások nyugodtan játszanak reggeli után, Bertát magammal vittem a konyhába, hogy lefoglaljam. Rábíztam a madártej kevergetését, háttal állva neki csak annyit hallottam, hogy "még egyet, még egyet, még egyet..." Mikor én is megkavartam a mesterművünket, láttam, hogy beleszórta egyesével a reggeliből megmaradt sült sonkákat a vaníliás tejbe... Végigfutott az idegeimen, hogy leüvöltöm a fejét, hiába tudom, hogy senkinek nem használ, de hát mégis... Vagy vele nevetek, átölelem, és kihalásszuk szűrővel a nem odaillő elemeket. Hát majdnem győztek az ösztönök, de mégis az utóbbit választottam. Legalább ezért a pillanatért hála...

Adventi hála 3.

A mai mikulásmizériában hálát adok a sok önfeledt örömteli arcocskáért, akik még hisznek a mesékben, (ki tudja, hogy nem az-e a valóság?), akik este ülve alszanak el, hogy láthassák az ablakból a mikulást, akik hajnali 5-kor boldogan játszanak a kapott apróságokkal, színeznek, rajzolnak, gyurmáznak, mintha fényes nappal lenne, akik önzetlenül ajánlják fel egymásnak a csokijaikat, pucolják egymásnak a mogyorót reggeli helyett, akik tanakodnak, és egymást okítják, hogy hogyan teleportál a mikulás. Akik még: gyerekek. És a mieink.

Adventi hála 2.

Annyi minden van, nehéz egyet kiválasztani. Rá kell, hogy jöjjek, hogy folyamatosan hálát adhatok mindenért...
A mai: Kétszer rohantam ma nagyon valahova kocsival, időre, minden mozdulat kiszámítva közben, gyerekek a kocsiban, dugó, autótömeg mindenütt, parkolóhely sehol. Már kezdtem elveszteni a türelmemet, meg a reményt, hogy le tudjak parkolni, s ne kelljen végigrángatni mindenkit több kilométer messziről, amikor végre felnéztem az égre, és csak kértem. Hogy legyen egy üres parkoló hely. Kértem, mint a gyermek az apját. És... Mind a kétszer el kezdett tolatni egy kocsi hátrafelé, s a lehető legközelebb tudtam megállni, s odaérni, ahova kellett.
Apró dolgok. Csodák.

Adventi hála 1.

Most, hogy lassan vége advent első hetének, leírom, mit is határoztam el, hogy ebben a várakozós időszakban tényleg kilépjek rohanásból, rutinból, feladatözönből. Minden nap le fogok írni egy konkrét pillanatot, amikor feltekintettem egy pillanatra az Égre, bele a szívem mélyébe, és felszakadt belőlem a hála... Az életért, az ünnepért, a családomért, a hétköznapok apró csodáiért, vagyis az Isten végtelen szeretetéért.
Hát kezdjük...

Hálát adok a mai közös délutánunkért, amit Fülöppel kettesben tölthettünk, a napfényes langyos télben nagyot koriztunk a főtéren felállított koripályán, se tömeg, se őrület, se rohanás, csak karácsonyi dalok, fények, illatok, önfeledt fogócskázás, bohóckodás, egymásban való örömködés. És a kis 6évesünk frappáns összefoglalása: "anya, most nagyon jó nekem..."