Almamánia

Közeleg a tél (na jó, még nem annyira), a gyerekeink gyomra folyamatosan nő, s hát tegnap jól kifigyeltük a pilisi túránkon, merre is van a dolinai nagy almaföld. Vagy nem is tudom, hogy mondják magyarabbul. Szóval feltámadt bennünk a hangyaszemlélet (mármint a tücsökkel ellentétben), s hát nemá a piacról vegyük majd télen az agyonvaxolt almákat, hát nekiindultunk ma reggel, hogy megszedjük a télirevalót. Mert mifelénk napi 1 kiló simán elfogy.

Ahogy egyszer már írtam az eperföld kapcsán, kifejezetten szemléletformáló dolog ez a közös gyümölcsszedés, mert ugyan sokat nem dolgoztunk a gyümölccsel, de mégis többet annál, mint hogy csak kifizettük, így a gyerekek is jobban értékelik az ételt, hogy ők másztak fel érte a fára. A kicsik is élvezték, bár nehezen értik az almaevés lényegét, miszerint nem beleharapunk kettőt és keresünk egy újat, hanem az egészet megesszük, ez különösen nehéz, ha akármerre néznek, minden tele van almával.

Egyébként az eperszedéshez képest (ahol 5 kg per óra az átlagmennyiség), ez az almaszedés kifejezetten hatékony dolog, ugyanis egy óra alatt megszedtük a 80 kilót, s közben még gyereket is neveltünk. Boti, Fülöp lelkesen segítettek, Anka inkább a kormánynál ült és dudált (mert hogy be lehet állni az almásba, mondjuk nehéz is lenne kicipelni 80 kilót...), legnagyobbunk meg igazi közösségi gondolkodásmódról tett tanúságot, teleszedte a kis dobozát, s közölte, hogy neki ez elég lesz télre, ez a saját rekesze, s gondosan elbarikádozva a többitől ő is inkább a kocsiban hallgatta a zenét. Na jó, hát nem tehet róla, hogy ő az egyetlen, aki létezett a többiek nélkül is, s ez valljuk be, nem könnyű dolog.

Szóval békés, dolgos délelőttöt töltöttünk együtt, s pillanatnyi öröm mindig, hogy kivételesen senki nem akart éppen valami mást csinálni, hanem jó volt nekik, ott, úgy együtt...

Ma van a szülinapom...

Na jó, nem az enyém, és nem is ma, de ezen a lökött Alma-nótán annyira tud nevetni Anka, hogy nem adhattam más címet a szülinapjának. Szóval 2 éves lett a lány. Észrevétlenül kinőtt a babakorból és egy kis boglyas-szöszke tökös lányka lett (ahogy azt egy falusi bácsi nyáron megjegyezte...), aki azért nőből van, azt tegnap is határozottan bizonyította. Az összes ajándékba kapott ruháját magára öltötte, s kérésre bárkinek körbeforgott, s hagyta, hadd csodálják.

Amúgy már kora reggel tudatában volt a nagy napnak, és hajnali fél 6-kor közölte, hogy "Akka baba bódog", ami annyit jelent, hogy ma van a boldog szülinapja, de ebből csak a a boldogot hajlandó megjegyezni. És bár direkt nem halmoztuk el ajándékkal, azért örömmel vette tudomásul, hogy saját magántulajdonra tett szert, nem is mozdulhattunk ma a hellokittis bőröndje nélkül... És azért azt is határozottan élvezte, hogy ő az ünnep középpontja, s mindenki miatta jött el.

Hát én meg hálát adtam érte a Jóistennek, hogy valamikor két éve nem hívta magához vissza, hanem köztünk hagyta növekedni, szeretni, örömmé lenni. Igyekszünk rá nagyon vigyázni, és közben élvezzük a jelen pillanatot, hogy de jó, hogy van egy akaratos-hisztis-vigyorgós kétévesünk!

A legyőzhető távolság

Igen, legyőztük a 21 km távolságot. Végig együtt Csabival. Én először, ő sokadszor. 30 fokban. Élmény volt. Jó érzés felülemelkedni magunkon, megismerni a határainkat (ez enyémek nincsenek túl messze, nem is vagyok egy nagy sportember), s egy kis önfegyelmet gyakorolni, s kicsit győzni a végén. Mert győztünk, legalábbis önmagunkat mindenképp legyőztük. De végülis a kitűzött két órás idő alatt majdnem befutottunk. A plusz két percet meg ráfogtuk a melegre.

De a lényeg, együtt futottunk, ketten, egymásra figyelve (köszönet drága férjemnek, hogy az én tempómat részesítette előnyben), kiscsaládunkért, mindenkiért, akinek számít, hogy rájuk gondolunk. S közben hálásan köszöntem magamban mindenkit, akik nyáron vigyáztak a gyerekekre, míg futottam, edzettem, készültem.
Aztán persze élmény volt látni a sok ezer másik futót, akiket nem a kaja, pia, szex hoz össze, hanem a kihívás, hogy kicsit többek legyenek önmaguknál.

S Botika örömére gyarapítottuk az itthoni éremállományt, Fülöp kérdezte érdeklődőn, "anya nagyon vizes az arcod?", Anka meg büszke áhítattal nézte a levetett futócipőmet, s annyit mondott: "Anya fut. Apa is. Együtt."

Szóval...

véget ért a nyár, s remélem, ezzel a blogszünet is... Kincsként gyűjtöttük a renegeteg jelenpillanatot, hogy megéljük, töltődjünk belőlük, s majd legyen mire emlékezzünk. Mai esküvő, holnapi félmaraton előtt néhány villanásra van most ihletem:
Ha egy mondatban kéne összefoglalni a nyarat, jó erősen összenőttem a gyerekekkel, s Csabi nélkül 5 hétig ha akartuk, ha nem, nagyon egymásra kellett figyelnünk, hogy működjön az élet, s senki ne vesszen el, ne haljon éhen, ne szenvedjen maradandó sérülést és nem utolsósorban senkinek ne maradjon üres a szeretettankja. Talán sikerült. Évek óta nem társasoztam ennyit, mint most a nagyokkal,  több száz oldalt olvastunk végig együtt, hatalmasakat sétáltunk az esti Balatonnál, s a kicsik élvezték, hogy mindenki körülveszi őket óvó-féltő szeretettel.
Aztán apa is hazatért... Anka azóta ki se hajlandó ejteni azt a szót a száján, hogy anya, Fülöpnek szent ereklye lett a kintről kapott tűzoltóautó, Boti boldog, hogy nem velem kell fociznia (ezt meg is értem), Csabikának meg vissza kellett adnia a legidősebb férfi szerepet, amit nem könnyen enged el... De sajnálni nem kell aztán magunkat, hogy rövidre sikeredett a közös nyár, jó alaposan kihasználtuk az utolsó három hetet. Mamiék bevállalták a négy gyermekünket (akik persze aranyosak és kedvesek, de tény, az emberi evolúció legmagasabb fokát nem mindig akarják prezentálni, de állítólag nélkülünk nagyon megemberelték magukat). Szóval közösségi lelkigyakorlatra mentünk Miskolcra Csabival, egyfajta lelki wellness, igazából mély tanulás, hogy is tudunk, együtt, másokkal Istennel élni. Hát ezt tanulnunk kell még... De mindenesetre feltöltődtünk, új energiákkal, várakozással, s megújult türelemmel tértünk vissza gyermekeinkhez.
S hát olyannyira kihasználtuk a nyár utolsó napjait, hogy még az évnyitóra sem értünk vissza... Egy hétre kempingezni mentünk az olasz tengerpartra. S túléltük, nem vesztek el a gyerekek, nem sültek meg a sátorban a tűző napon, hanem sokkal inkább valami kötetlen, szabad, (s persze alkalmazkodással teli - ami hát azért mégiscsak kell a jellemformáláshoz) de csakis közös programokból álló együttlét volt, rengeteg fürdéssel, homokozással, rákfogással, társassal, kirándulással, hajókázással, vizibiciklivel, s végnélküli esti mesékkel. S persze azért mindig mindenki mást akart (mert hát azért maradjunk a realitásnál), mégis már egy hét távlatából olyan harmóniának tűnik az egész.

Aztán hazatértünk, kettő iskolásunk lett, szokom a helyzetet, Csabit már ismerem, ő működik magától, Botit még figyelgetem, szüksége van-e segítségre, de úgy tűnik, ő is maga fogja intézni a dolgait. Bepakol, leckét ír (pontosabban egyelőre színez), mintha tudná, mi a dolga. Mindenesetre lelkesek, szívesen mennek reggelenként, s szép lassan visszaállunk valami régi normális rendbe...