Húsvéthétfő reggelén

Szeretem ezeket a húsvéthétfőket, leginkább mert 75 százalékban fiaim vannak, akik ilyenkor lelkes locsoló körúton járnak, és a 25 százalék lánnyal meg nyugalomban emésztgetjük itthon a megélt húsvét elsöprő áradatát. És várjuk a betévedő locsolókat. Szóval nyugalom és béke. Tiszta haszon ez a sok fiúgyerek.
Én például már egészen biztosan nem fogok elhervadni, ugyanis, kétszer fél liter vízzel a nyakamban keltem, ehhez képest, ha Fülöp bepisil mellette, száraz marad az ágy. Apa szigorúan gondoskodik róla, hogy el ne felejtsem, meg vagyok keresztelve (tényleg tudtátok, hogy a locsolás erre figyelmeztet?), szerencsére már a slagos megoldás a múlté, marad a szóda, vagy a PEt palacknyi víz. Fülöp bizonyult ma a leghűségesebb tanítványnak, s semmi vers, csak nyakon öntött a kancsóval. Ugyan kicsit ő is megilletődött, s kicsit szabadkozásképp meg is magyarázta: "gyojsan jött a viz".
Na de ide is el kellett jutni, húsvéthétfő már a hegy csúcsa, s igenis intenzíven, belül megjártuk a szentnapok eseményeit, az utolsó vacsorától a feltámadás hajnaláig. Mert a húsvét mégiscsak életünk értelmét jeleníti meg, az egymásért való élés, önmagunk szeretetből való feláldozása, egészen addig, hogy szenvedünk, ilyen-olyan értelemben meghalunk, s hát a válasz: igen, van értelme, mert Krisztus feltámadt! Hát ha ezt megértenénk, akkor nyert ügyünk van... S a liturgiáknak is megvan ez az íve, s azt hiszem, a gyerekek is fogták, kapisgálják, hogy itt valami nagyon mély történik. Még azon is elfelejtettek felháborodni, hogy minden nap misére megyünk. Meg hát mi lehet izgalmasabb egy gyereknek, mint éjjel a sötétben, gyertyák fényénél keresztutat járni, vagy alvásidőben menni este a templomba, s lesni az embernagyságú feltámadási tüzet, s a közös templomi húsvéti vacsorán éjjel 11-kor telienni magunkat finomabbnál finomabb süteményekkel?! A kicsik is kitettek magukért, hősiesen végigülték (ha-ha...) a 2 és fél órás szertartást, s szó nélkül fenn volt élfélig az amúgy 7-kor fekvő ifjúság. Hát nem hiába, ünnep van. Na azt mondjuk már kevésbé értem, hogy ezek után miért kelnek ugyanúgy hajnali fél 6-kor, de mire felnőnek, majd kinövik ezt is...
Még a hajnali szürkületben gondosan megkeresték a nyuszi által ottfelejtett tojásokat, csokikat, egyebeket, s miután gondosan befalták őket (ha már eddig böjt volt, hadd egyék azt a csokit), komoly bokszmeccsbe kezdtek, mert hát ez a drága jó nyuszi egy hatalmas bokszzsákot cipelt el hozzánk a hátán. Na jó, a lényeg, nem ragozom túl ezt a nyúltémát, mert azért nem ez a húsvét közepe, de azért mégiscsak gyerekek, s hát hadd örüljenek. Ugyan a vagyonelosztásnál akadtak némi nézeteltérések, ugyanis Fülöp rögtön a sajátjának tekintette Anka új kismotorját, amit Mamiéknál hozott a nyuszi, s hazatérve beállította a háromra bővült gépparkjába, de Anka jószívű lány, vagy csak negyedik, mindenesetre bölcsen elnézte a dolgot. Mi meg elmagyaráztuk Fülöpnek, hogy csak egy feneke van, tehát az új járgány Ankáé.
S még egy pillanatkép arról, ki mit csinál a húsvéti reggeli helyett (nemhiába, ha teli a hasuk nyúllal, tojással, meg olvadós rágóval):


Na, ki marad az asztalnál?

S végül jókívánságként a tavalyi bejegyzés... Ünnepeljetek ti is!

Biztos út

Nem nagyon szoktam blogokat ajánlgatni, de most kivételt teszek. Először is, mert a szívemen viselem a témát, másodszor meg ilyenfajta blogokra nem talál rá csak úgy az ember, mikor minden hír, meg egyéb arról szól, hogy ki, hol és kivel csinálta...
Szóval egy blog arról, hogy a tisztaság nem csak annyit jelenthet, hogy megpucolom az ablakot, hanem odabent a legmélyemet érinti, a kapcsolataimat, a szeretetemet, s hát a szerelmet. Biztos út... Akár még elbizakodottságnak is tűnhet ilyen címet adni a mai világban, de ha körbenézünk ebben az erkölcsi káoszban, csak az örök értékek (hiába tűnnek túlhaladottnak) adhatnak bármiféle biztos fogódzót.
Szóval egy blog szerelemről, szeretetről, együttjárásról, házasságról, tiszta készületről, nemcsak fiataloknak, nemcsak hívőknek... Nézzétek meg, ízleljétek, éljétek...

Egy 3 éves és 8 napos gyermek

Szóval... most már nincs kifogás, hogy kicsikutánrohangálok, tavaszinagytakarítok, semmiresincsidőm, meg egyebek, kész, újra blog...
Mert hát így jár szegény harmadik gyerek, akinek a születésnapjáról 8 nap után emlékeznek meg... Mármint itt a blogon, mert megünnepeltük annak rendje és módja szerint, mert hát a három év az már komoly férfikor. A buta szülő kérdezgette, "mit kérsz, kisfiam szülinapodra?" (persze gőze nem volt, mit akarunk tőle...) Az okos gyerek meg válaszolt: "legpetést..." (igen, meglepetést...). És közben szorgalmasan gyakorolgatta, hogyan kell az ötből két ujjat lecsukni, hogy büszkén mutathassa, hány éves is lett.
Aztán a nagy napon - amibe beiktattunk még egy szavalóversenyt, meg egy óvodai zarándoklatot, mert hát úgy szép az élet, ha folyik - ünnepeltünk, idén Mamiéknál. Fülöp fogadta a vendégeket, Márti mamát és Pankát, és készült a Tortára. A legpetés már csak másodlagos volt, ő még szerencsére, nincs elrontva... Neki még nem akörül forog a szülinap, hogy "és hol a többi ajándék?" Azért gazdagabb lett egy akkus csavarozóval, ami majdnem profibbnak néz ki, mint apáé, egy "Hallóközpontjelentkezz! ÁMokfutóaz autópályán!"-t skandáló rendőrautóval, egy áruszállító legóval és egy autós könyvvel. Magántulajdonának ilyen rohamos növekedése hirtelen sokkoló élmény volt neki, este mindent az ágyába is rejtett szorgosan. Csabibátyus is készült neki lelkesen (igen, ő is megugrotta a lélektani akadályt, már nem fetreng, hisztizik, ha nem őt ünneplik), egy kisvakondos bőröndöt kinevezett dolgozótáskának, összeragasztatott velem egy  már enyészetnek indult napszemüveget, keresett egy lehasznált mobilt (ezek életmentő kellékek Fülöpnek,álmában is ilyeneket szorongat), és mindezt gyönyörűen becsomagolta, saját készítésű képeslapra mindenféle szépet is írt neki, szóval, na, az én szemembe mindenesetre könnyeket csalt... Hát így ünnepeltünk.
Isten éltessen, te bolondos gyermek! Sok mindent kapunk általad a Jóistentől!
Hát íme a fejlődés lépcsőfokai:
"0évesFülöp":

1éves:

2éves:

És a jelenpillanat:

Hisztiveszély!

Figyelem! Ha valaki a közelben a vonat-, vagy villamossínen, esetleg az út közepén fetrengő, vagy anyja által vonszolt fiúcskát lát délelőttönként, az ne hívja a gyerekvédelmiseket, vagy egyebeket, semmi gond, csak Fülöppel sétálunk.
Kívülről nézve elég szánalmasnak tűnhetünk, ugyanis mindig megállnak mellettünk nénik, bácsik és mindenfélével próbálják a haza irányába csalogatni a gyermeket, de ő nem dől be olyanoknak, hogy "majd visz a néni", "veszek neked csokit kisfiam, csak ne sírjál", ismétlem, mindezt vadidegenek. Ő csak fekszik élettelenül, vagy ordít torkaszakadtából, miközben hazafelé rángatom.
Mert hát a következetességre törekvő anya ragaszkodik a szavához, és nem veszi fel azt, aki már 4-4 km-t legyalogolt az elmúlt két hétvégén, és nemcsak azért, mert nehéz egy háromévest, egy motort, és két szatyrot cipelni, babakocsit tolva, mindezt a vonatsíneken. Én elhiszem, hogy nehéz az élet odalentről, és fránya egy dolog, hogy nem lehet az, amit mi akarunk - de ha megmondtam, hát megmondtam, tőlem aztán lehet hisztizni. Nem tudom, a nagyok is hasonlóan küzdöttek-e a határaikkal ilyen időtájt, lehet, hogy szelektív a memóriám, de ilyet még szerintem, egyik se. És minden nap, ugyanaz a forgatókönyv, és hozzá a járókelők megvető pillantása. Hát sebaj, ettől fejlődünk mindketten.
És ne felejtsük, a kis korkülönbség nagy ajándéka, hogy nem lesz időm elfelejteni mindezt, hisz következő delikvensünk is be-belépni látszik a dackorszakba. Jól tanul a lánygyermek is: eldobni magam, úgy, hogy direkt nagyot koppanjon a fejem a betonon, hátha anya beveszi és elérzékenyül... És utána nőies, velőtrázó ordításba kezdeni, mintha minimum a csúszda tetejéről esett volna le, na ez már Ankának is remekül megy... Bár ő még pontosan nem tudja, mit is akar, de azt nagyon...
Én meg igyekszem mindeközben türelmes, halk (Ha-ha...), határozott maradni, hogy a határ is meg a szeretet is megmaradjon... Hát nem mindig könnyű...

Összetartás az erdőben

Most, hogy Család éve van, igyekszünk keresni a lehetőséget, időt, teret, hogy családilag aktívan együtt legyünk. Innen jött az elhatározás is, hogy havonta egyszer menjünk el kirándulni, mi hatan. Mert persze kirándulunk az ovival, iskolával, templomi közösséggel, de azoknak mindig van egy kapcsolatépítős jellegük. Szóval plusz egy kirándulás havonta. Igy vágtunk neki a januárnak. De március vége lett, mire sikerült az elsőt megvalósítani...
A tegnapi kirándulásunk Fülöp számára az emberréválás kezdetét jelentette, amit nem feltétlenül fogadott mindig kitörő lelkesedéssel. Mert eddig cipelve volt a kicsi teste, s hát valljuk be, ehhez képest, nagy ugrás, hogy gyalogolni kell. Magához képest sokat. Nemcsak a pékig meg vissza. S ő nem egy Boti-típus, aki 3 és fél évesen megmászta velünk a Hargitát, s lényegében egy szava nem volt a 16 km alatt. Igaz Fülöp még csak most lesz három... S tényleg nem a legkönnyebb terepen kezdtük...

Szóval elzarándokoltunk a libegő aljához, és fellelkesítettük őket, hogy libegővel mindenki fel tud menni, na de gyalog, toronyiránt, a sziklákon?! Ahhoz kell ám az erő! Bírták is, jöttek szépen, ment a szólánc, beszélgetés, nagy volt az összetartás. Szimatoltak, nézelődtek, Boti még pumalábnyomot is találni vélt, ugyanis azt ő nagyon kitanulmányozta a túlélő könyvében. Fülöp aztán időnként megjegyezte, hogy nehéz a lába, de hősiesen felküzdötte magát ő is a "hegybe".
Érdekes ez az összetartás-dolog, mert amíg meredek az út, amíg nem vagyunk benne biztosak, merre járunk, addig teljes békében egymást segítik, de amint kiérünk a biztos-sík turistaútra, hirtelen ütik-verik-rúgják egymást...
Ha már összetartás, volt még egy tipikus XXI. századi kaland-menetünk. Csabi a két kicsivel visszabuszozott a városba, én a nagyokkal pedig nekivágtam az erdőnek, tudva, hogy van valahol egy ösvény, amely levezet a városba az erdőn keresztül, s ahonnan elgyalogolhatunk Csabi szüleihez, akik ebédre vártak. De rá kellett jönnöm, hogy azon az ösvényen utoljára 10 éve szánkóztunk Csabival, akkor is sötétben, így viszonylag kevés volt a felismerhető biztos pont. Persze nehéz eltévedni a Budai-hegyekben, de azért az mindent elmond, hogy akit megkérdeztünk, merre vezet a megtalált ösvény, az annyit válaszolt, hogy töltsük le a mobilra a hely térképét. Köszi... Persze még akkor sem vetemedtem volna ilyenre, ha éppen nem két perccel előtte merült volna le a telefonom.
A gyerekeknek magabiztosan elmagyaráztam, hogy minden út a városba vezet, s ne higgyenek a bácsinak, hogy csak du. 3-ra érünk Farkasrétre. Beszélgettünk, mendegéltünk, mindig a nagyobb ösvényt választva, s Csabira gondoltunk, aki ezeket az utakat úgy ismeri, mint a tenyerét. Nem akarom én túldimenzionálni ezt a mobil-kérdést, de azért jó volt ez a bizonytalanság-szabadság érzés.
Aztán előbb-utóbb házakat találtunk, ismerős utakat, s egy jó óra alatt lejutottunk a 8-as buszhoz. Épp tanakodni kezdtünk, hogy várjunk-e buszt, amikor elénk kanyarodott egy autó, s apa integetett ki belőle. Tökéletesen elkerültük volna egymást, ha ő vagy mi egy perccel előbb vagy később érkezünk, vagy éppenséggel más ösvényre térünk az erdőben... De mivel nem a véletlenekben, hanem az Isten szeretetében hiszünk, így meg se lepődtünk, csak hálát adtunk.
Az ebédre meg nagyjából pontosan befutottunk. Hát így kirándulunk mi.

Egyszer volt...

hol nem volt, volt egyszer egy múlt hétvége. Olyan messzinek és idillinek tűnik, hogy elkezdtem gondolkodni, vajon tényleg megtörtént-e. De azt hiszem, igen, így mégis leírom.

Szóval van egy Máriapoli elnevezésű rendezvény, nehéz a kategóriáját megállapítani, nem az a könnyen beskatulyázható rendezvénytípus. Ha össze kéne foglalni olyanoknak, akik nem hallottak még róla, akkor azt mondanám, hogy egyfajta családos lelkitábor- találkozó (a Fokoláre mozgalom szervezésében), ahol 0-99-ig mindenki azért van együtt, hogy megélje az Evangéliumot. Vagy másképp, az egyetlen belépőjegy oda, hogy szeretni akarjunk.
Ez persze ideálisnak tűnik (és ha belegondolunk, tényleg az), s megélni még inkább az. S mindezt Zánkán, gyönyörű környezetben, erdő, patak, Balaton, ablakból mókusok, s tavaszi verőfény- hát nehéz nem megérezni az Isten szeretetét...  Szóval elmentünk a 4 gyerekkel, akik minden ideálisba visznek egy kis bizonytalansági tényezőt, de hát legyünk reálisak, ilyen az életünk. A nagyok tökéletesen feloldódtak az ismeretlen-ismerős közegben, saját programjaik voltak, önállóan jöttek-mentek, fociztak, gátat építettek, kalandparkoztak, kirándultak, s ismerkedtek, beszélgettek, folyamatos kapcsolatban éltek.
A  kicsik meg boldogan fogadták a gyerekvigyázók kedvességét, kreativitását, ölelő szeretetét, s bár a közös étkezésekkor néha sokkot kaptak a 600 embertől, magukhoz képest vállalhatóak voltak. Fülöp is csak egyszer tűnt el, akkor is csak úgy gondolta, hogy mit neki sötétség, hazatalál a szállásra, ami azért igényel némi tájékozódóképességet. De meglett, nem kellett az erdőben éjszakáznia...
S mi? Hát tényleg hihetetlen, de a programok, előadások, beszélgetések, fórumok, meg egyebek 90%-án gyerekek nélkül aktívan részt tudtunk venni, ami azért nem kis feltöltődést jelentett. S az üzenet? Ha az Isten végtelenül szeret minket, akkor az egyetlen értelmes dolog, amit tehetünk, hogy az életünkkel válaszolunk Neki - minden jelen pillanatban... S tényleg lehetséges egy város, ha csak néhány napra is, ahol a szeretet a törvény, mert Jézus megígérte:  "Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, én ott leszek köztük..." Ehhez próbáltuk adni a jelenlétünket, meg azt a négy kis szelídmotorost...